A pompeji ló, avagy a londoni stiliszta

Az élet örökzöld hátaslova (Večne je zelený...) című ironikus-szatirikus értekezés vagy a Ló a lépcsőházban, vak ember Verebélyen (Kôň na poschodí, slepec vo Vrábľoch) című próza azon kisszámú eredeti szlovák irodalmi alkotás közé tartozik, amelyek maradéktalanul megnyerték a kritika és az olvasóközönség tetszését. Pavel Vilikovský, aki nemcsak az említett két mű, hanem számos további „kánonba foglalt" könyv szerzője, most egy új paripával rukkol elő, Az utolsó pompeji lóval. Ezt a hosszú prózát minden további nélkül regénynek nevezhetjük: jelen esetben nem egy meghatározott műfajba való szemtelen, pimasz belekóstolásról van szó – ilyen belekóstolásokra, flörtökre más szerzők jóvoltából az utóbbi években jócskán akad példa, de ezek a nagyképű, fennhéjazó behatolási kísérletek a regény birodalmába rendre a hátsó bejáraton keresztül mentek végbe.

Cselekmény, meghatározott irányba haladó történet Vilikovský új prózájában alig található, annál több viszont a „gondolkodás eseménye". A regény elbeszélője tízhónapos tanulmányi úton tartózkodik Londonban, ahol egyrészt a szláv érzelmességről elmélkedik Joseph Conrad műve kapcsán, másrészt az érzelgősség szláv jegyeit veszi górcső alá önnön magában, megismerkedik egy Mac nevezetű fura úriemberrel, elég sok időt tölt az izraeli Estherrel, de mindenekelőtt kitérőkbe, digressziókba keveredik: gyakori kalandozásokat tesz az egészen a gyermekkoráig visszanyúló múltba, gyakran gondol a szüleire, a feleségére, anyósára, idéz egy tizenkét éves bécsi kislány naplójából, s ezek az idézetek olykor igen hosszúra nyúlnak... A regény fő motívuma tulajdonképpen egy távolba szakadt művelt honfitársunk abbéli igyekezete, hogy megszokja az idegen környezetet, hogy megértse és elfogadja a másságot, valamint hogy a hosszú külföldi tartózkodás során addigi életét, nézeteit, vágyait és világképét újraértékelje... A könyv motívumai szerves egészet képeznek, annak ellenére, hogy a barátoktól kapott hol fiktív, hol tényleges levelek és az újságcikkek (amelyeket a szerző az egyes fejezetek előtt helyez el) mintha időnként véletlenszerűnek tűnnének – az „iskolai" definíció szerint ezek az elemek akár a regény posztmodern voltára is utalhatnának, de nem áll szándékunkban bárkit is terhelni, sőt megsérteni ezzel a lejáratott (poszt)divatos terminológiával. A cselekmény valamikor a hetvenes évek elején, tehát a kemény kommunista diktatúra idején játszódik, s ennek kapcsán világosan megmutatkozik a szerző negatív viszonya az akkori szocialista rendszerhez. A könyv szerzőjét – nem minden ok nélkül – igenis a szerzővel azonosítjuk. Pavel Vilikovský minden kétséget kizáróan mindvégig jelen van a regényben – ötletes szimbólumai, kiváló metaforái, pallérozott, magabiztos stílusa, átgondolt, pontos, tökéletes rendbe sorolt mondatai lépten-nyomon erről tanúskodnak. Mondatai – szerkezetüket tekintve – „fegyelmezettek", ami nem jelenti azt, hogy előre felmérhetők vagy kiszámíthatók, egyszóval, hogy unalmasak lennének. Rengeteg meglepetést rejtenek magukban, szerkezetük az egyébként mindennapi szavaknak új, a megszokottól eltérő értelmet kölcsönöznek: „Sajnos, esetemben a meghatottság gyakran az őrület, a hisztéria formáját ölti; kilépek a medremből, úgy ahogy vagyok, kiöntök. Fürdővízzel együtt gyereket." Habár Vilikovský azt írja a regényben, hogy félresikerült metaforák segítségével beszélget önnön magával, az önfeledt olvasás során azt kell hogy tapasztaljuk: szerencsére a regénytextust minden kétséget kizáróan megkímélte ezektől, és olvasóját csupa kiváló, szigorúan megválogatott metaforával örvendezteti meg.

Jelen mű esetében a történet másodrendű, a fő hangsúly a „szövegélvezetre" helyeződik. Becsületes, finom érzékkel megalkotott prózáról van szó, amelynek kulcsszavai az „érzelmesség" és az „érzékiség", s ez nem csupán a szerző stílusára, hanem a regény tartalmára is érvényes. Az olvasót mindvégig magával ragadja a szenvedély, amely a regény minden sorát áthatja... Nem véletlenül írja Vilikovský, hogy „...sokszor elegendő akár egyetlen elem is – hajviselet, ritkás fogsor vagy az a mód, ahogyan valaki meghúzza a vesszőt –, és az ember már automatikusan köréje rendeződik". Irodalmunkban felnőtt egy pontos, intelligens humorral megáldott, kissé cinikus és szarkasztikus alak, aki mindig úriemberként viselkedik (elvégre a regény jórészt Londonban játszódik), és egy kiváló, lebilincselő, mindemellett naivan egyszerű prózai művet alkotott.