Kalligram / Archívum / 2002 / XI. évf. 2002. április / Pavel Vilikovský Az utolsó pompeji ló című regényének szlovák recepciójából / Az utolsó?

Az utolsó?

Csehy Zoltán fordítása

 

Vilikovský legfrissebb regénye, Az utolsó pompeji ló precíz könyv az életről, de mielőtt még csalatkozna a potenciális olvasó, sietek leszögezni, épp ezért kimagasló és gyakran tréfás olvasmány: „...csak elkötelezettség nélkül hümmögtem, bólogattam történeteihez, amelyek ezek után a családi élet eseményeire korlátozódtak, Így hencegett el például a szellentés jogáért vívott ádáz harcban aratott győzelmével. Eleinte a családja mimózalelkű nőtagjai iránti tapintatból kijárt az előszobába eregetni (még a sportközvetítések alatt is!), de miután belegondolt, hogy halála órájáig nem lesz módja a saját otthonában hangosan könnyíteni magán, fellázadt, és egy kiadósabb vacsora után a tévé előtti fotelben ülve, rendíthetetlen elszántsággal, érces recsegés közepette kieresztette a fáradt gázt." Való igaz, a „banalitások" (ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy a szelek ilyen vonatkozásban nem illenek az irodalomba, épp ellenkezőleg – az elbeszélőt parafrazálva –: „ma a banalitásokat kimondottan enyhülésként szemlélem") vagy a trivialitások mellett a Vilikovský-próza főhősének életébe számos artisztikus jegy is belekerül (szépirodalom, publicisztika, levelek, történelem, film stb.)

Az idegen szövegek (valósak vagy kitaláltak, a szöveg kontextusában mindenképpen fiktívek) a főhős elbeszélését – aki Londonban egy tanulmányt ír a Joseph Conrad műveiben felbukkanó szláv érzelmességről – parodisztikus keretbe helyezik. Ahogyan Pavel Vilikovský korábbi műveiben, itt is összefüggés lelhető fel az egyes vendégszövegek – a prológus (Az emigráns Jožo életének nagy tévedése – az ifjú tollforgatók 1973-as irodalmi pályázatára írott szöveg), az epilógus (A drótoslegény. Orol, 1877), illetve a főhős szintén emigrációban élő barátaitól származó betétlevelek – narrációja között. Hasonló rendszerességgel alkalmazza Vilikovský a római sztoikus filozófus, Seneca leveleiből vett idézeteket: egyrészt mint a regény egyes fejezeteihez kiválasztott mottókat, másrészt a cím szemantikájának megfelelően (ez utalhat E. G. B. Lytton angol író történelmi regényére is, a Pompeji utolsó napjaim, mely a közelgő katasztrófát aktualizálja). Ha a ló (egy megint csak nem véletlenül újra használt mozzanat Vilikovský regényének címében) „a megszemélyesített Európa attribútuma, a világ négy részének egyike" (legalábbis a Témák és szimbólumok szótára a képzőművészetben c. kiadvány szerint), ha bizonyos értelemben azonosítható a főhőssel („ló sebesült katonával") és angol barátjával („ló a tűzben") és ha az európai kultúra a rómaihoz kötődik, máris el lehet gondolkodni egyéb konnotációkon is: „Világvégi sötétség, fullasztó porfelleg, és az a hangzavar! Pompeji. Ne kérdezd, miért, egyszerűen érzem. Az egyetlen ló, amelyik megperzselődött szőrrel megmenekül a biztos tűzhaláltól. Az életét pedig annak köszönhette, hogy levetette lovasát a hátáról. Véletlenül nem egy anyát a gyermekével?"

Vilikovský legújabb regényét irodalmi, filmművészeti és publicisztikai metatextusként is olvashatjuk. Az elbeszélő kommentárjai, melyeket foglalkozásai is remekül motiválnak (filmforgatókönyv írására adja a fejét, noha Joseph Conrad műveinek kutatására kap ösztöndíjat), pontosabb irodalomelméleti tanulmány mozzanatok, mint az egzakt, tudományos értekezések: „A szerelmeseknek, ha annak jön el a sora, megengedett giccsesen fecsegni, de egy írónak soha; és, bizony, Conrad még csak nem is elnéző mosollyal teszi, hanem holt komolyan: Dain szavait »mélységes, jelentőségteljes csönd« követte. Isten bizony! Ninának és Dainnak sok mindent elnézünk, mert érintkeznek közben, ez pedig olyan nyelvezet, amelyben nincs jelentőségük a szavaknak; Conrad nem érint meg senkit." Vagy másutt a pornográfia definíciója (ismertek jobbat, tudós barátaim?): „Minden igazi volt, de semmi sem volt valódi. Talán ez maga a pornó, ez a fonák helyzet, hogy csupa igazi dologból egy velejéig hamis valami áll össze."

Az elbeszélő ironizálva kommentálja a valós (újsághírekből kibontakozó) és a fiktív (mondjuk filmbeli) történeteket, oly módon, mint az egyik szereplő, Esther; ironikusan néz vagy egyszerűen kijelenti: „pontosan ez volt minden" – s vajon mi mást várhatunk még az irodalomtól? A pontossághoz tartozik megélt valóságunk nem olyan régi történéseinek elhallgatása is, vagyis: nem hencegni a saját fájdalommal, csapdákkal vagy megvesztegethetetlenséggel, hiszen „Erről nem lehet beszélni, én legalábbis nem tudok, és nemcsak azért, mert ezek csak puszta találgatások". A kommunista rendszerről Vilikovský regényében csak idegen történetekből szerzünk tudomást (pl. Trockij esete), illetve a főhős belső monológjaiból, félénkségéből, már-már emberutálatából és más szereplőkkel való kapcsolatából. Nem véletlen, hogy a főhős időnként azonosul nagybátyjával, Lajossal, akit lovon ülve képzel el, amint átúsztat a folyó túlpartjára, nem véletlen, hogy talán sosem ér célt...

Az utolsó pompeji ló olvasójának nem kell félnie, hogy nem érinti meg egy európai (az elbeszélő, Mac, Esther, Trockij, Milica stb.) története, noha könnyekre aligha fakad, hála a már említett iróniának. És mindez együttvéve – egyáltalán nem akármi...