Kalligram / Archívum / 2002 / XI. évf. 2002. április / Pavel Vilikovský Az utolsó pompeji ló című regényének szlovák recepciójából / Egy irodalomtörténeti esemény

Egy irodalomtörténeti esemény

Fundárek Ferenc fordítása

 

„Nem is az volt érdekes, amit, hanem az, ahogy mondta" – e szavakkal jellemzi az egyik mellékszereplő beszédmódját Pavel Vilikovský legújabb regényének elbeszélője, aki így mintha magának a szerzőnek az írásmódjáról is beszélne. A regénytextusra tehát ugyanaz érvényes, mint a főhős beszédmódjára: nem az az igazán fontos, mit mond el nekünk Vilikovský, hanem az, ahogyan mondja. Ezzel az irodalmi és nyelvi ekvilibrisztikával magyarázható Vilikovský szövegének lebilincselő volta.

Pavel Vilikovský nem tartozik ugyan a legtermékenyebb írók közé – harmincöt év alatt összesen kilenc könyvet adott ki –, azonban valamennyi műve különös, érdekes, rendkívüli mozzanatokat hozott a szlovák prózaírásba. Legújabb könyve, a tavaly megjelent Az utolsó pompeji ló (Posledný kôň Pompejí) című regény semmiben sem marad el az előbbiek mögött, sőt, merem állítani, a legjobbak között is a legjobbak közé tartozik, és a szlovák irodalmi élet egyik legfontosabb eseményeként vonul be az irodalomtörténetbe.

A hatvanadik születésnapját nemrég ünneplő író a mozgalmas, pezsgő hatvanas években lépett az irodalom színpadára. Már az Érzelmi nevelés márciusban (Citová výchova v marci, 1965.) című első prózai művével is érett tehetségnek mutatkozik, aki látszólag banális történeteket mardosó iróniával képes elbeszélni. Ezt követő műveit is szinte minden esetben osztatlan lelkesedés fogadta. Vilikovský legjelentősebb munkája, Az élet örökzöld hátaslova (Večne je zelený...) azonban csupán húszéves késéssel, 1989-ben jelenhetett meg. Aki olvasta ezt a parodisztikus prózát (melynek új kiadása nemrégiben jelent meg), megérti, hogy a szocialista cenzúra miért nem engedélyezte a bátor szöveg megjelenését. A munkásosztály hatalmát és küldetését a hetvenes és nyolcvanas években nem volt ildomos kifigurázni.

Az utolsó pompeji ló – ahogy ezt Tomáš Janovic a könyv bemutatóján elmondta – tulajdonképpen egy banális történet egy szlovákról, aki kiment Londonba, majd visszatért. Vilikovský könyvei látszólag banális történetekből állnak, ahol alig történik valami. A stílus, a megfogalmazás és az elbeszélés módja inkább az esszé és a próza mezsgyéjén mozgó szövegekre, visszaemlékezésre és meditációra utalnak. Ez a látszólag lassan hömpölygő szövegfolyam nem kényszeríti az olvasót holmi epikai feszültségbe, mivel tulajdonképpen semmi komoly nem történik. Másfelől viszont Vilikovský szövegéből váratlanul szó- és mondatszerkezetek bukkannak elő, amelyek a leleplezett banalitást ironikusan élcelődve, ugyanakkor mégis a maga teljes kulturális-társadalmi beágyazottságában és drámai feszültségében mutatják fel.

Miről is szól tehát ez a könyv? Egy szlovák fiatalember a hetvenes évek elején ösztöndíjasként kijut Londonba. Ott megismerkedik egy fura, nehezen meghatározható nemi orientációjú angol gentlemannel. A homoszexualitás Vilikovský prózájában első ízben a már említett Az élet örökzöld hátaslovában bukkan fel – míg ott a szubmisszivitáshoz kapcsolódik, az új regényben egy kapcsolat lehetőségét veti fel. A Londonban élő szlovák fiatalember a szláv érzelmességét kutatja. Nem képes meghatározni, mit is jelent ez tulajdonképpen, de a „kapitalizmus" és a „szocializmus" világának egybevetésével, különféle, a saját múltjából, a londoni utcákról és újságokból merített apró történetekből egy egységes kép alakul ki benne, amely ráébreszti, hogy az egyén csupán apró porszem az okok és okozatok felfoghatatlan mozgatójának szemszögéből. Az angol munkát keres neki Londonban, hogy ne kelljen hazamennie, az elbeszélő azonban ennek ellenére visszatér a szocialista Csehszlovákiába. Különben a rejtélyes cím az angol gentleman elbeszéléséből ered, aki állítólag azért bűnhődik, mert előző életeinek valamelyikében ő volt a Pompejiből megmenekült utolsó ló. Ez úgy sikerült neki, hogy ledobta magáról a lovast.

Vilikovský könyve, annak ellenére, hogy játékos, helyenként kifejezetten humoros, meg van tűzdelve véletlenekkel, fekete humorral (zseniálisak a kollégiumi szoba falára kiaggatott női aktokkal folytatott „beszélgetések", a pornóipar kifigurázása vagy a tizenkét éves osztrák lány naplójának megjegyzésekkel kibővített felidézése): szomorú és keserű vallomás a világról, amelyben élünk. Szerencsére az olvasóban az utolsó sorok elolvasása után is megmarad az ellenállhatatlan vágy, hogy egy idő után újra a könyv után nyúljon.