Vilikovský utolsó lova

A regény Londonban játszódik a hetvenes évek elején, főhőse egy szlovák értelmiségi, aki egy abszurd, áltudományos téma ürügyén valahogy elintézett magának egy londoni ösztöndíjat. A művet többféleképpen olvashatjuk: ritka esszéként, amely betekintést nyújt egy külföldre szakadt hazánkfia érzelmi világába, egy provinciális gondolkodású emberről szóló szomorú groteszkként, az idegenséggel és magánnyal való intellektuálisan igényes konfrontációként, a férfi és nő kapcsolatát drámaian elemző lélektani regényként, a főhősnek saját alteregójával való találkozását tematizáló rejtelmes prózaként, az emberi vágyak és igények kimondhatóságáról és kimondhatatlanságáról, a kulturális, mentális és nyelvi akadályokról szóló történetként. A könyv értékes irodalmi tanúvallomással szolgál az idegen környezethez való lélektani alkalmazkodásról (amely óhatatlanul kihat az emberi jelenségek körének egészére) – és nem csak azok számára, akik hosszabb időt töltöttek külföldi nagyvárosokban úgy, hogy ott önmagukra voltak utalva.

A könyv számos kérdést vet fel – köztük olyanokat, amelyek az emberi létezést érintik, valamint olyan nem kevésbé lényegbe vágókat is, amelyek az irodalommal kapcsolatosak. Vilikovský „identitás- és integritáskeresése" egyesek számára bármennyire is az önnön lélekben való, kizárólag saját kielégítésére szolgáló egocentrikus vájkálásnak tűnik (a szerzőnek hol a keze, hol a tolla csúszik meg, például a bevezető jelenetek egyikében az önazonosságán elmélkedvén így szól az elbeszélő: „ha már egyszer új nemiségre tettem szert, miért ne játszanék el vele?"), a regényben kevés olyan hely van, ahol a reflexió és az önreflexió exhibicionizmusba csap át; mindazon szituációkban, amelyekben az idegen környezet öntudatosságával és „lakkozottságával" való szembesülés be nem hegedt sebeket tép fel az idegenben, amely helyzetekben újból felszínre kerülnek a félig elfeledett, feldolgozatlan lelki sérelmek és a múlt árnyai, valamint ismételten kiütközik a főhős kissé ferde jelleme, Vilikovský a szlovák, csehszlovák szocialista, vagy ha úgy tetszik, a közép-európai életmódról tesz kíméletlen tanúvallomást. Ez az elferdülés az ismétlődő kulturális és történelmi törésekből, hiányosságokból és frusztrációkból ered, amelyek a mai napig meghatározó módon befolyásolják az egyén sorsát.

A regény egyik legfontosabb jeleneténél, amelyben az alteregó egy olyan kérdést tesz fel a főhősnek, amelyet az önmaga keresésének bűvköréből való kilépésre tett felhívásként lehet értelmezni – a reciprocitás, a „helyzet kialakulásában való részvétel" kérdéséről van szó –, az olvasóban az az érzés támad, hogy főhősünk nem értette meg a kérdést és továbbra is a sötétben tapogatódzik. Az alteregó egyre bővíti kínálatát: elmeséli a főhősnek önnön reinkarnációja történetét, amiből világosan kitűnik, hogy az önazonosság az egyén életén túlmutató lét értelmének megtalálásában bontakozik ki. A főhős, aki mindenhez ért (végül is a hetvenes évek elején még elevenen ott motoszkáltak benne az egzisztencializmus maradványai), s bár nem okul a történtekből, végül – ha újabb frusztrációk és lelki sérelmek árán is – mégiscsak beilleszkedik az idegen létezés folyamába: az általa addig kívülről szemlélt szánalmas londoni figurák egyikévé válik, s a város, amelyhez plátói szerelem fűzi, megszánja, befogadja, jobban mondva: elnyeli. Egy másik fontos plátói kapcsolat – az izraeli Eszter iránt érzett szerelem – azonban csak a keserű fantázia szintjén teljesül be.

Lenyűgöző, mennyire kiválóan tud bánni Vilikovský a nyelvvel – játszi könnyedséggel, pompás metaforák segítségével ragadja meg az apró, leheletfinom, egymástól elkülönülő lélektani helyzeteket, illetve azt, ami a felszínük alatt található. Az olvasót legerősebben és legfájdalmasabban az idegenséggel való közvetlen szembesülés érinti: a metaforák itt a szomorúság kifejezését szolgálják. Ahol azonban a szerző magas szintű nyelvhasználata mellékes, a valóságtól elrugaszkodott témák taglalásában merül ki, ott többnyire a tehetség fölösleges pazarlásának vagyunk tanúi: elvész a kapcsolat a történet intuitív módon, a nyelven kívül kialakított fő medrével, a londoni környezetben átélt „egzisztencialista" kalandok puszta absztrakciók csupán, de például – bármennyire viccesek is – az apóssal kapcsolatos emlékek sem haladják meg sokkal a szocialista realizmus mélységeit. A legkevésbé azonban az ún. autentikus betétek érthetőek – pld. az osztrák kislány naplója és a barátok unalmas levelei –, amelyeknek jelentőségét nem csupán a főhős, hanem minden jel szerint a regény alkotója is túlbecsülte. A különböző irományok dugdosása mások orra alá – ahogy ezt egykor Valér Mikula kritikus rosszindulatúan megjegyezte – a szlovák irodalom elnyűhetetlen, eszelős motívumai közé tartozik. Az sem kizárt, hogy zsákutcákként kell őket elképzelni, amelyeken a főhős – aki szemmel láthatóan nem éri be a londoni sikátorokkal – gyakorta bolyong. Mindenesetre semmi sem történt volna, ha a szerző elhagyja ezeket a szövegbetéteket.