P. V.: Un cheval dans l'escalier (Ló az emeleten)

L'Humanité, 1997. április 4.

A politikai abszurdról

Egy szó mint száz: a „Ló az emeleten" – szerzője a szlovák Pavel Vilikovský – nagy könyv. Egy különös regény, mely folyamatosan játszik az elbeszélés szokványos kellékeivel, a konvenciókkal, virtuóz módon szövi egymásba az elbeszélés szálait és csapong ide-oda, folytatva a diderot-i hagyományt (s nyilván Kundera sem áll tőle messze). Voltaképpen nincs is cselekménye – valaki autóbusszal egy kisvárosba utazik –, vagy inkább száz is van, egy-egy személy, emlék, esemény vagy táj véletlenszerű felbukkanásához, megjelenéséhez kapcsolódva. De láss csodát, sosem veszünk el köztük, mert Vilikovský az anekdoták szövevényén keresztül egy olyan kiábrándult lélek történetével ismertet meg bennünket, aki szomorú, de erőteljes humorával kilép az irányát, azaz értelmét és eszét vesztett világból. A központi metafora, egy ló, melyet egy részeg katona vezet fel a lépcsőházban az emeletre, kétségkívül az egyik legerőteljesebb bemutatása a Nyugat politikai és erkölcsi abszurdjának, ahol csődöt mondott minden érték és minta. A Csehszlovákiában egy évvel a kommunizmus bukása előtt megjelent könyv, melynek szokatlan írásmódja éppoly zabolátlan, mint egy makacs ló, tele van rendetlenséggel, de nem panaszkodik, és nevetéssel, mely tudja magáról, hogy keserű. Mondanivalóját tekintve jóval túlmutat a történelmi helyzeten, mely egyébként sosem az esemény rendes formájában mutatkozik meg benne. Amiről szó van, az többek között – és mindenekelőtt – a tudatnak a valóság megragadására való képtelensége, és az érzelem zavara, amikor szembesül az élet fonák oldalával, például egy anya öregségével.

Notes bibliographiques, 1997. március

„A világ minden hidegvére, cinizmusa sem képes megóvni minket attól a gondolattól, hogy az életnek olyan logikus szerkezete van, mint egy lépcsőháznak." Pavel Vilikovský szlovák író, az irodalom és az élet filozófusa számára a buszkirándulás, az út során szerzett benyomásokkal, az álmokkal, emlékekkel, kitérőkkel, fájdalmakkal együtt, csak ürügy. Rövid fejezetekben, sok humorral és távolságtartással, saját megszállottságairól, frusztrációiról beszél. Mesél Placková asszonyról, egy vénlányról, aki jobban fél attól, hogy megbecstelenítik, mint a haláltól, a részeg katonáról, aki lovát a negyedik emeleten akarja elszállásolni; s végül anyja betegségéről és haláláról.

A „Ló az emeleten" olyan, mint egy kaleidoszkóp. Az elbeszélés, mint valami tűzijáték, szóródik minden irányba, a nevetéstől a könnyekig, a komikustól a patetikusig.

La Nouvelle Alternative, 1997. március

„Minden derűlátásunk és cinizmusunk ellenére feltételezzük, hogy az életnek logikus szerkezete van (...), hogy létezik, minden fáradozásunk jutalmaként, kárpótlásul az elszenvedett igazságtalanságokért, valamiféle békés öregkor. Miután pedig létezik ilyen kifejezés, ezért az általa jelölt dolognak is, hacsak nem elszigetelt esetről van szó, léteznie kell." Ez a megfoghatatlan logika után sóvárgó és cinizmussal színezett nosztalgia – aminek cinizmusát enyhíti a reménytelenség és a humor – képezi Pavel Vilikovský szlovák író első franciára fordított, „Ló az emeleten" című regényének a magvát.

Az író a mindennapi gesztusok ürességét hangsúlyozza a könyvben, akár az olyan gesztusokét is, melyeket egy haldokló anya mellett teszünk.

Leleplezi a dolgok értelmének elnagyolt jelentéseit, nem kímélve a nyelv elfogadhatatlan pontatlanságát: „Nincs már türelmem a teljes, befejezett mondatokhoz, egy olyan elbeszéléshez, melyet mintha a rendező pályaudvarról indítottak volna útjára", fakad ki az elbeszélő, aki keserűen a felesége szemére veti, hogy azt találta mondani: „a vonatok az utóbbi időben szörnyen piszkosak". Érvelése megfellebbezhetetlen: „Voltaképp mit akarsz ezzel mondani? Mit jelent az, hogy »az utóbbi időben«? A múlt évben, az elmúlt két hónapban, ma vagy netán délután öt órától? Különben is, titokban talán ellenőrizted a vonatokat? Ha jól tudom, legalább hat hónapja nem szálltál vonatra. Esetleg csak azt akarod mondani, hogy piszkos a fülke? Akkor is pontosítanod kellene: valaki összehányta? Vagy tele van papírdarabkákkal?"

Az irodalom természetéről és játékairól való gondolkodás így magában a regényben ölt testet.

A szerző minden fejezet elején idéz egy 1927-ben Hodonínban kiadott lovaglási kézikönyvből. Ezek a szinte aforizmaszerű idézetek abszurd módon jelzik annak hiábavalóságát – amit a regénynek a helyzet rendhagyó voltára utaló címe már előre meghirdetett –, hogy a dolgok végképp múlékony értelmét mintegy egyenletben fejezzük ki.

Végül pedig ezek a mottónak szánt idézetek óhatatlanul a 18. századi nagy regények fejezeteinek indítását juttatják eszünkbe. S valóban, e finoman dekonstruált regény elbeszélőjében van egy csipetnyi Mindenmindegy Jakab, aki azonban a kételkedést az irodalom legbelsőbb körébe is beviszi. Magyarán, ez a Jakab kétségkívül kiábrándultabb, s főleg sokkal szomorúbb: „Békés öregkor, mondod: hetven év élet után, a huszadik században!"

Alain Benain

Pavel Vilikovský

Az 1941-ben született Pavel Vilokovskýt Franciaországban még nem ismerik (a Bulletin de la Lettre internationale 6. számában megjelent szövegétől eltekintve). Szlovákiában is inkább az angol irodalom (Joseph Conrad, Virginia Woolf, Malcolm Lowry, William Faulkner) fordítójaként ismerik, s jóllehet mindig az irodalom tájékán dolgozott (folyóiratokban, könyvkiadókban), regényeivel, novelláival és elbeszéléseivel csupán a kommunizmus bukása után jelentkezett rendszeresen. Úgy tűnik, a hajlíthatatlan írók közül való...

A „Ló az emeleten" a kisebb terjedelmű prózai művekkel rokon: kisregény vagy hosszú novella. Egy ember beül egy autóbuszba, és minden meghatározott cél nélkül elindul egy kisváros felé. Ami pusztán ürügy – mint mondja, ráfér egy kis kiruccanás. Valójában az egész egy londoni diáklány, Beverly kérdésével kezdődik, aki egyszer azt kérdezte tőle: „Szereted az anyádat?" A könyv megpróbál választ adni a kérdésre, folyton ügyelve az illendőségre, a formára, hogy megtalálja a helyes szavakat, a bevett formulákat, miközben folyamatosan az irodalom eszközeit és szerepét firtatja.

Az elbeszélőt elborítják az emlékek, köztük – a legszörnyűbb valamennyi közt, lévén „természetellenes" – egy gyerekkori emlék egy lóról a lépcsőházban, melyet Pozsony felszabadításakor a Vörös Hadsereg katonája fel akart vinni a negyedik emeletre. A meghitt lépcsőházat ez teljesen abszurddá és az idegenné teszi. Ez a „rendhagyó ló" köszön vissza a rövid fejezetek fölé helyezett, egy lovaglási kézikönyvből vett idézetekben. Első olvasásra nem teljesen világos, mi közük az elbeszéléshez. Aztán kiderül, a ló és a lovas ugyanazt a szintet képviselik, amiből egyenesen következik a kérdés: a ló lépcsőházbeli helyzete nem annak a metaforája-e, ami az emberi lény helyzete is a világban. Mert az embert semmi nem gátolja meg abban, hogy azt higgye, „az életnek olyan logikus szerkezete van, mint egy lépcsőháznak", ahogy azt a szerző mondja már az első oldalon. Az élet azonban, s főleg a vége, folyton rácáfol erre az illúzióra.

Valóban, a könyv állandóan visszatérő alaptémája az élet vége, az öregség, az elbeszélő anyjának aggkori elmegyengesége; vagy a vég másik különös formája, az öngyilkosság: az idős szomszédasszonyé, aki pedig istenhívő volt, vagy azé a fiatal lányé, aki szerelmi bánatból öli meg magát, és akit az elbeszélő Oféliának nevez, s arra ösztökéli, menjen főiskolára, ahol majd megtanulja... de mit is tanulhat meg ott? Talán azt, hogy kétségbeesett tette egyenes folyománya a női magazinok romantikus kliséinek?

Lassan alakot ölt a lépcsőházba szorult ló és az elbeszélő anyja – akit elméjének gyengesége ugyancsak „átemelt" egy másik világba – közti parabola; a lovak etetésére vonatkozó ajánlások és az ételt elutasító anya mesterséges táplálása között? A harcoló lovas tulajdonságai és a között a harc között, melyet az elbeszélő saját anyjával élete utolsó szakaszában vívott? Hogyan kerülhető el mindez a szenvedés? Szimbolikusan, úgy, hogy elmegy a nyugdíjbiztosítóba, és az egyik hivatalnoknak javasolja, az öregséget helyettesítsék az idősek mennybevitelével: „Nem számoltam a halállal, egyszerűen csak bizonyos adminisztratív formaságok kiiktatására gondoltam", jegyzi meg. „Békés öregkor, mondod: hetven év élet után, a huszadik században!"

Visszatérve a buszkiránduláshoz: Verebélyen áthaladva az autóbusz az egyik kereszteződésben megáll egy vak előtt, aki mozdulatlanul ácsorog a járdán. Az elbeszélő irigyli őt – de miért is voltaképpen? „A szememet, ha kell, magam is kivájhatom." Csak éppen ki vájja ki a saját szemeit, hacsak nem Oidipusz, aki rájött, hogy amit anyjával szemben elkövetett, jóvátehetetlen?

A regény így halad csigavonalban előre, s valahányszor egy magasabb szinten visszaérkezik ugyanahhoz a ponthoz, a reflexiók, a hasonlatok, a tárgyszerű megjegyzések kifejtése egyre gazdagabbá, összefüggésük mind világosabbá válik, mint egy zenei partitúrában, leginkább mint egy fantáziában témával és variációkkal.

Tehát az autóbusz megáll egy kereszteződésben, a ló felmegy a lépcsőn, az elbeszélő még egyszer fellázad a kerek mondatok ellen; először úgy tűnik, mindez egy véletlenszerű abszurditás-láncolat része, ám a végén minden a helyére kerül. „Az autóbuszban nem lesz szerelem, csak egy rövid, éles fájdalom, a semmi szédülete", mondja az elbeszélő a végén. Majd a könyv zárómondata: „Van még kérdésed, Beverley?"

A könyvben érezhető irónia és öngúny a történelmi változásokon edződött közép-európai poétika jellemző vonása. Például az olyan ötlet, hogy a Rorschach-teszt feladatait a határait állandóan változtató Közép-Európa térképével kellene helyettesíteni; vagy ez ilyen megjegyzés: „Ami engem illet, hiszek az angyalokban; mert ha lehetnek kulturális attasék, miért ne lehetnének angyalok is?" Ez a hang a magyar Esterházy Pétert, míg az elbeszélő macskájáról szóló fejezet inkább a cseh Bohumil Hrabalt juttatja eszünkbe, az emberi sors mennyiségi szempontjaival kapcsolatos gondolatokat pedig mintha a lengyel Witold Gombrowicz ihlette volna: „Percenként tízezer gyermek jön a világra, vagyis percenként tízezerszer vagy kevésbé fontos".

Vilikovskýt az a hajlama, hogy az irodalom hasznáról és formájáról vallott gondolatait beépítse az elbeszélésbe (v. ö. egy másik cseh szerzővel, Milan Kunderával) – gondoljunk akár a gabona hozamáról értekező fanyelv karikatúrájára, akár arra a kijelentésére miszerint „Nincs már türelmem a teljes, befejezett mondatokhoz, egy olyan elbeszéléshez, melyet mintha a rendező pályaudvarról indítottak volna útjára" – valóban a legjobb közép-európai írók rangjára emeli.

Sophie Képès

World Literature Today

(Az Oklahoma Egyetem negyedévente megjelenő irodalmi lapja) 1999. téli szám

Csak miután befejeztük a könyv olvasását, fogjuk fel igazán a benne szereplő ajánlás, az „...emlékének" értelmét. A huszadik század Szlovákiájának emlékezete, történelme, élet és halál a tárgya ennek a szokatlan és elragadó, rövidebb lélegzetű regénynek, amely először 1989-ben jelent meg Pozsonyban; szerzője Pavel Vilikovský, a legnevesebb kortárs szlovák prózaírók egyike. Munkájának kiváló francia fordítása az Un cheval dans l'escalier (Ló az emeleten) címet viseli, s Peter Brabenec tolmácsolásában látott napvilágot. [...]

A mű eredetisége elsősorban stílusában rejlik, abban a szinte átlátszó, játékos belső monológban, amely társalogva okít minden olvasót, nehogy illúziók áldozata legyen (még akkor sem, vagy különösen akkor ne, ha azokat maga a szerző hozta létre). Másodsorban ez az eredetiség az író elmélkedésének természetéből fakad, hiszen olyan témákat feszeget, mint halál és haldoklás, képzelet és irodalom (engedtessék meg csupán csak egyetlen fura részletet kiragadnunk, amelyben az irodalom egy szexuális aktushoz szolgáló... protézishez hasonlíttatik). A mű hangneme magabiztosan humoros és ironikus, de iróniájával a szerző nagyobbrészt önmagát veszi célba; az egyetlen szereplőt, aki „nem érdemli meg saját narrátorát". Ezzel szemben viszont „nélkülem s tűz nélkül nincsen füst sem" – írja.

Az eredeti szlovák cím igencsak rejtélyes, ha nem egyenesen érthetetlen a nem szlovák olvasó számára: Kôň na poschodí, slepec vo Vrábloch (Ló a lépcsőházban, vak ember Verebélyen). A szerző szakadatlan kommentárjai által ösztökélve – melyek szerint mi, regényt olvasó, egyszerű emberek minduntalan „értelmezni" próbáljuk az életet – gyanítjuk, a címnek legalábbis kettős értelme van. A köznapi jelentés szintjén a történet mozgásba hozza e két különös képet, s a szerző – a mű végén – metaforikus értelemben úgy definiálja a címet mint „mindent a maga helyén". Hogy miről szól a történet? Az író – örök elképedésére – még kisfiú korában meglátott egy lovat a lépcsőházban. Míg másoknak sokkal szörnyűségesebb emlékei vannak a második világháborúról, addig az író számára, állítása szerint, az említett esemény az egyetlen, amelyre visszaemlékezik. A ló alakjában megjelenő kényszerképzet beemelődik a kisregény legbelsőbb szerkezetébe, minthogy minden egyes fejezet egy lovaglási kézikönyvből származó idézettel kezdődik, amely útmutatásként szolgál a lovas számára, miként bánjon a lovával. A tény, hogy hajlamosak vagyunk ezeket az idézeteket minduntalan valamiféle kvázi-morális maximákként értelmezni, csak azt bizonyítja, amit a szerző állít, nevezetesen, hogy a dolgok mögötti értelem keresése elfojthatatlan emberi kényszer. Nem tudunk szabadulni a gondolattól, hogy az élet olyan, „mint egy lépcsőház".

A történet cselekményét egy buszkirándulás keretezi (függetlenül attól, hányszor említi a szerző, hogy ezt a buszt csak azért találta ki, hogy megnyilatkozhasson, mi fenntartjuk magunknak a jogot, hogy azt hihessük, valóban utazik) egy nehezen körülírható Verebély nevű városkába, ahol tényleg találkozik egy vakkal, aki legalább annyira bizarr jelenség, mint az a ló a lépcsőházban, egyszerűen azért, mert nem illik bele a tájba. Az említett epizód arra ösztönzi az írót, hogy „leszálljon a buszról", nem igazán azért, hogy elmeneküljön, hanem inkább, hogy sebességet váltson. Az elbeszélés végül a szerzőnek az anyjával való kapcsolatáról szóló történet felé mozdul el, amely, véleményünk szerint, e munka valódi tárgya.

Egy látszólag ártalmatlan kérdés (amelyet egy külföldi, egy „amerikai" tesz fel) – „Szereted az anyádat?" – hatására aktivizálódnak az író szeretetről/szerelemről és halálfélelemről szóló emléksorai s meditációi. Körültekintéssel, sőt tervszerűen járja körül a kérdést, mintha valós tárggyal lenne dolga. Először magát a szeretet/ szerelem szót veszi fontolóra, aztán pedig arról értekezik, hogy mi mindent követnek el az emberek a szeretet/szerelem nevében. Öngyilkosságot, például. Az anyjával való viszonya kapcsán merül fel az azonosságvállalás kérdése is, amely a szeretet és a külvilághoz való viszonyulásunk kifejezésének szintén egy módja lehet. A szerző elmeséli, hogy kisfiúként nem értette, miért nem érez fájdalmat, amikor édesanyja fogorvosi székben ül. Azt jelenti ez, hogy nem szereti őt? Most, amikor az anyja haldoklik, vajon társául tud-e szegődni? Mit tegyen, hogy megmutassa, szereti? Az azonosulás kérdése (lélektani, történelmi, társadalmi, politikai, kulturális és törzsi szinteken) végigkíséri a kötetet (azonosulnunk kell-e Shakespeare-rel, hogy olvashassuk?) és megfogalmazódik benne a felismerés, miszerint a halál pillanatában az egyén, jóllehet nem hagyják magára, szörnyen egyedül marad, merthogy egyedül kell meghalnia. Ez ugyancsak olyan témája az irodalomnak, amelynek átélése szinte lehetetlen, ugyanis egy mégoly kiváló szerző sem képes arra, hogy maradéktalanul azonosulni tudjon egy haldoklóval.

Mielőtt a huszadik század bezárná kapuit, igencsak hasznos lenne elidőznünk egy kicsit Pavel Vilikovský Pozsonyában, miként James Joyce Dublinjában vagy Virginia Woolf Londonjában is eltöltöttünk egy kis időt. A kérdés, amit Vilikovský az anyjával való viszonya kapcsán felvet – „Meghalhat-e békében olyasvalaki, aki hetven évet a világnak ezen a tájékán élt le a huszadik század során?" – egyedi, egyszersmind univerzális. Tudatában lévén, mily módokon dúlta keresztül-kasul a „Történelem" azt a szeletét a világnak, az író regényét olvasva feltehetjük a kiterjesztett értelmű kérdést, hogy valóban halhat-e meg békében bárki is ezen a világon? Mindazok közülünk, akik még nem éltek Szlovákiában, ám éltek a lehetőséggel, hogy felfedezzék maguknak a szerzőt, megtapasztalhatták, hogy az ottani valóság és emberi létállapot semmiben sem különbözik az ittenitől. Vilikovský irodalmi tehetségének köszönhetően, amely különleges emberiességből és humorérzékből fakad, olvasói számára a világ s az emberi létállapotok érdekesebbek, kevésbé rejtélyesek és élhetőbbek lesznek. Reméljük, írása az angolul olvasók számára is hamarosan hozzáférhetővé válik.

Pearl-Angelika Lee