A jelölők visszaverődése
Az eltévedt lovas
„A rím – a textuális hatás általános törvénye –
egy azonosságot és egy különbséget redőz egymásra.
Anyaga immár nemcsak egy szó véghangzása:
minden (fonikus, grafikus) »szubsztancia«
és minden »forma« társítódhat bármilyen távolságból
és minden helyzetben, hogy új tartalmakat hozzon létre
abban, »ami nem mondódik ki a diskurzusban«."
Jacques Derrida
Vak ügetését hallani Eltévedt, hajdani lovasnak, Volt erdők és ó-nádasok Láncolt lelkei riadoznak.
Hol foltokban imitt-amott Ős sűrűből bozót rekedt meg, Most hirtelen téli mesék Rémei kielevenednek.
Itt van a sűrű, a bozót, Itt van a régi, tompa nóta, Mely a süket ködben lapult Vitéz, bús nagyapáink óta.
Kisértetes nálunk az Ősz S fogyatkozott számú az ember: S a domb-kerítéses sikon Köd-gubában jár a November. . |
Erdővel, náddal pőre sík Benőtteti hirtelen, újra Novemberes, ködös magát Mult századok ködébe bújva.
Csupa vérzés, csupa titok, Csupa nyomások, csupa ősök, Csupa erdők és nádasok, Csupa hajdani eszelősök.
Hajdani, eltévedt utas Vág neki új hináru útnak, De nincsen fény, nincs lámpa-láng És hírük sincsen a faluknak.
Alusznak némán a faluk, Multat álmodván dideregve S a köd-bozótból kirohan Ordas, bölény s nagymérgü medve. |
Vak ügetését hallani
Hajdani, eltévedt lovasnak,
Volt erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.1
Az eltévedt lovas Ady egyik legtöbbet elemzett költeménye. A folyamatos értelmezettség állapotában lévő vers jelentéskonfigurációit többféle ideológia tartja mozgásban. Recepciótörténetének alakulásában viszonylag könnyen átlátható, szinte problémátlanul behatárolható előfeltevések működnek közre. Legalábbis erre utal Kormos Mária interpretációja, mely Az eltévedt lovas talán legösszetettebb fenomenalizációs indíttatású olvasatát nyújtja.2 Bár a vers megszólaltathatóságának alapfeltételei e tanulmányban sem rendeződnek át, Kormos Mária elemzése az Ady-szöveg poétikai, kontextuális kérdéseit igen hatékonyan bontja ki, ezért kitüntetett helyet foglalhat el a maga által is vázolt befogadás-történetben.
A közelmúltban napvilágot látott Az eltévedt lovas egy olyan értelmezése, mely kétségtelenül fordulópontot jelez a mű recepciójában. Lőrincz Csongor dolgozata3 amellett, hogy tagoltabbá teszi e lírai alkotás olvashatóságának premisszáit, horizontmódosító érvénnyel szegül ellen a szöveg fenomenális aspektusát kitüntető eljárásoknak. A tanulmány szakmai narrációja egy következetesen végigvitt műveletsor eredményeként képes Az eltévedt lovast visszahelyezni a szövegiség horizontjába. Szirák Péter „hozzászólását" idézve: „A vers pragmatikájának és deiktikájának megkonstruálása során a dolgozatírónak a recepcióval folytatott vitája a szimbolizáció (az olvasás antropológiai érdekű megszilárdítása) és az allegorizáció érdekeltségének »metszéspontja« mentén éleződik ki. A recepcióban a vers jelen-inszcenírozása a(z idővel szemben »közömbös«) »szimbólum struktúrájának stabilizálása érdekében történik«, elfojtandó-elkerülendő annak az iterációnak a »felszabadítását«, amely »defigurálná a szimbólum alapjául szolgáló tartalmazottság időbeli állandóságát«. A dolgozatíró az így »eltörölt« idő konstitutív szerepét úgy írja vissza a vers nyelvébe, hogy a hangzásképzetek (...) homogenizációjáról való lemondással »nyit« lehetőséget a szimbólum alakzatának megbomlására. Ezt a műveletet továbbépíti a vers intertextusba »fordítása«, a Téli éjszakának mint idéző és idézett szövegnek a beléptetése az olvasás összjátékába."4 A recepciós döntések „kettéválásakor" kérdésként merülhet fel, hogy a hatástörténet „megszakítását" pusztán az aktuális megszólaltatás sikeressége, avagy az esztétikai tapasztalat változása következtében másként észlelt, az élvezhetőség útjába emelkedett értelmezési hagyomány „lebontása" indokolja-e.
A továbbiakban úgy próbálnánk meg nyomon követni Lőrincz Csongor tanulmányának olvasási javaslatait, hogy közben Az eltévedt lovas retorikáját, poétikai megformáltságot is elemeznénk, mintegy kontrollként működtetve az Ady-szöveget.5 E dialógusból ugyanis – reményeink szerint – a vers egy újabb méltányolható interpretációja bontakozhat ki.
Az eltévedt lovas felütése (egyrészt) különféle hallásképzeteket idéz. Lőrincz Csongor véleménye szerint: „a »lovas«-nak egyáltalán nem bizonyos a »létezése« (nem egyszerűen a kiléte), mivel csak hang, pontosabban: annak hallása utal rá. Sőt, a vers első részében (az első három strófában) a különféle hangzás-képzetek legalább háromszori előfordulásával lehet számolni: a »vak ügetés« hangja a nyilvánvalóan hallott »téli mesék«-kel, majd a »régi, tompa nóta« mozzanatával kerül összefüggésbe. (Az »ügetés« és a »nóta« [hallottként való hozzáférhetőségének] funkcióját az előbbi jelzője [»vak«], illetve a »süket köd« mozzanata még inkább kiemeli.) A szöveg azonban nem helyezi ezeket valamilyen metonimikus vagy metaforikus jelentéskapcsolatba, szorosan egymás utáni – lényegében egyidejű – felvonultatásukkal a széttartó jelleget hangsúlyozza."6 E diszparát hatás tehát ellenszegül a hallásképzetek homogenizációjának, illetve ellehetetleníti a szöveg cím felőli olvasását (ezt támogathatja a cím szavai közé ékelődő „hajdani" jelző, amely eltávolítja egymástól annak elemeit, textuális értelemben eltörli „az eltévedt lovas" önazonosságát; és a sor azon értelmezési lehetősége, mely szerint a „lovas" „hajdanisága" azt is jelölheti, hogy „már nem az, ami régen volt", ami viszont ellenpontozza az „ügetés" „tényét"). Ugyanakkor emellett (másrészt) a vers nyitánya egyéb kiemelendő poétikai sajátosságokat is körvonalaz. Az első strófa oly módon teszi nyilvánvalóvá a hangok konstruktív szerepét, hogy a „hallani" és a „hajdani" rímeltetése után a „Láncolt lelkei" alliterációja kap nyomatékot. Ez a hallás tematizálásáról a szöveg konkrét hangeffektusaira tereli a figyelmet. Az érzékelés ilyen jellegű áthelyezése kettős hatást vonhat maga után, hiszen a „lovas létezésének" dilemmáját felválthatja a nyelvi hangzás előtérbe kerülése, viszont-a paralel szintaktikának megfelelően – a „lovas" is részévé válik az alliterációsor-nak. Az inszcenírozódó versbeli „történések" tehát kétszeresen jelölik a „lovas" „hanggá alakulását", de az elválasztottság és az összetartozás értelmében egyaránt. Éppen ezért az „ügetés" hallhatóságát el is téríti a „lovas" és a „láncolt lelkek" összekapcsolódása: az előbbiről a beszélő „tudósít", az utóbbit a szöveg hangjainak kontrollálhatatlan játéka teszi lehetővé. Az első strófa ezek szerint mégiscsak „mond" valamit a „lovas létezéséről": a róla szóló beszéd szemantikája helyett a nem róla tett kijelentések hangjai utalhatnak rá. (Ez a folyamat – kissé leegyszerűsítve – úgy is értelmezhető, hogy a kontextus idézi fel a jelen nem lévő jelöltet. Az első strófában egyébként ennek explicit nyomai megfigyelhetők: két „esemény" látszólagos párhuzama, a múlt jelölőinek homogenizáló tendenciája, a topográfiai elemek [„Volt-erdők és ó-nádasok"] „eltévedést" konnotáló funkciója stb.) Ezek alapján az első és a második két sor között többféle viszony létesülhet: lehetséges, hogy a párhuzamosság látens ellentétet visz színre: a „lovas" ügetését csak „hallani", de a „láncolt lelkek riadozása" a dominánsan észlelhető; és az sem zárható ki, hogy a „lovas ügetésének" „hallására" vonatkozik a „láncolt lelkek riadozása", vagyis a hanghatást „jeleníti" meg az utóbbi – s mivel a „lovas" a „láncolt lelkekkel" kerül kapcsolatba (az alliteráció révén, de akár metonimikusan is), a(z általa keltett) hangzásba „tévedt", identitását vesztett jelölőként értelmezhető, ezért – valóban – alapvetően megváltoznak hozzáférésének feltételei.
A következő versszakok újabb hallásképzeteket tematizálnak. Lőrincz Csongor tanulmánya szerint „A hangsúlyozottan fiktív lények lesznek (...) a hallás, a »téli mesék« és a »nóta« funkciói, nem pedig fordítva. Az imaginációt bizonyos értelemben a beszédszerűség és hallása előzik meg. Az elsősorban hallásra apelláló »téli mesék«, illetve a (halló) mondást konnotáló »régi, tompa nóta« textuális kontaminációja mintegy idézőjelek között engedi észlelni például a »hajdani lovast« – arra utalva ezáltal, hogy az antropomorfizáció csak eme – időbeli és textuális -differencia »elfelejtése« révén történhet meg. A »kielevenednek« állítmány igekötője (...) azt sugallja, hogy ez a jelenlétre-jövés a hallás által megnyilvánított hangzásba/ – időbeli hiátust is feltételezve – keletkezik, nem valamely eleve adott szubsztanciát jelent (egyébként eme sorok szegmentálása is ezt erősíti, hiszen a »téli mesék« sorvégre kerül – az azután következő sorvégi »kielevenednek« tehát rá [is] vonatkozik –, függetlenedve mintegy a vele birtokviszonyban levő »rémek«-től)."7 A második strófa szerkezete csak részben támasztja alá ezt az igen fontos észrevételt. A „kielevenednek" ugyanis a „rekedt meg" kijelentésre rímel, viszont azzal ellentétes „történést" fejez ki. Ily módon a múlt ismételt jelölése és a „Most hirtelen" kerül – az ellentét miatt – időbeli elválasztottságot is magába foglaló viszonyba (ezt támogatja a közbejövő „bozót" alakzata, mely megbontja az „Ős-sűrű" identitását). Ez átfordítható a „topográfiai sík" és a „hallott mesék" lokali-zálhatatlanságának heterogén transzformációjába. Az „imitt-amott" szétszórtságot föltáró komponense analogikusan a „téli mesék / Rémei" széttartó „kielevenedésére" is utalhat. Amennyiben ezt nem választjuk le az első strófában körvonalazott összefüggésekről, arra a következtetésre juthatunk, hogy maga a hanghatás válik poziconálhatatlanná. Ez az elkülönböződés valóban eleve megakadályozza, hogy valamely „adott szubsztancia" „jelenlétre-jövéseként" gondoljuk el az inszcenírozódó „történést", de a hangzás instanciáját, a hallást is „szétszórtként" nyilvánítja meg. Emellett a „téli mesék / Rémei"–nek sorközi osztása arra is utalhat, hogy a szegmentálás folytatható. A szavakon belüli törések itt újra a betű szintjére vezetnek: a „Rémei" hangzói visszajátsszak, megfordítják és átrendezik a „téli mesék" vokálisait az „m" körül (é-i-e, é-e-i), vagyis a „Rémei" immanensen a „téli mesék"-ből „elevenedik ki" (anagrammaként), azaz mégsem egészen függetleníthető tőle. Eme „áthelyezés" – hasonlóan az első strófa „vágásaihoz" – eltereli a „lovasról" a figyelmet, de felidézheti (távolról) a „Láncolt lelkei" polifunkcióját.
A harmadik versszak megint csak tematizál egyfajta hallásképzetet. Lőrincz Csongor az iméntiekhez még hozzáteszi: a „süket köd" értelmezhetősége úgy módosul, hogy „a »süket« voltaképpen a hangzás hallhatóságának alapfeltételét, a »csendet« fogja jelenteni (nem ezek egyszerű ellentétét). Nem pusztán fenomenalitást, hanem a kimondatlant is, vagyis (...) azt a virtuális-diszpozicionális érthetőséget, ami [Heideggert idézve] »nemcsak az, ami nélkülözi a hangzó-közzétételt, hanem a nem-mondott is, ami még nincs megmutatva, ami még nem jelent meg«. Erre utal később az »Alusznak némán a faluk, / Multat álmodván dideregve« sorokban az, hogy a »némaság« itt annak a ráhallgatásnak válik előfeltételévé, amely a vers szerint nyilvánvalóan hallott »múlt« »jelenlétét« egyáltalán lehetővé teszi. A vers szcenikája eszerint a »hallás« működésének és teljesítményének egyfajta »színreviteleként« is felfogható."8 A harmadik strófa szerepe ebben a szcenárióban szintén többrétű. Az „Itt van" topográfiai színezetű „üres deixise" az előző versszakból átkerülő jelölőket „vonja össze" egy széthangzó, implicit értelmezői szerkezetben. A „régi, tompa nóta" ugyanis egyfelől az anaforák révén a „sűrű, a bozót" azonosítója lehet, „(halló) mondásként" utalva vissza azokra. Eme additív sorozat identitásváltásokat működtet, amennyiben a „sűrűt" „bozótként", majd azt „nótaként" felelteti meg és különbözteti el (és az előbbiek elvesztik, az utóbbi felveszi a múlt újabb kitételét); ugyanakkor – a viszony jelöletlensége következtében – e szavak egymás mellé rendeléseként is olvasható. A széttartó jelleget erősíti másfelől a „régi, tompa nóta" vesszővel történő megszakítása, mely akár a „régit" önálló egységként is érvényesülni engedi. (A hallásképzetek összetartozását egyébként a „régi" és a „téli" homofóniája biztosítja, ezáltal a „lovas" kitörlését e „visszaírás" ismételten részlegesíti.) A felsorolás és a jelöletlen értelmezői struktúra (egymást kölcsönösen kizáró) játékából adódóan nehezen dönthető el, hogy a „Mely a süket ködben lapult" melyik elemre vonatkoztatható. Evidensen a „nóta" kontextusának kifejtése lehetne, viszont a „lapult" inkább a „sűrűben megrekedt bozótra" utalhat. A széthangzás és a jelölőfunkciók összezavarása felerősítheti, hogy a „süket köd" nemcsak a hallhatóság feltételezettségére, hanem a szövegbeli dinamika stabilizálhatatlanságára is reflektálhat. Ennek továbbnyitása a strófa utolsó sorában valóban a „csönd" időbeli kiterjesztését eredményezi, viszont a rímválasz a vers talán leggyakoribb s ily módon különösen fontos eljárását helyezi előtérbe: a rímet alkotó szavak egymás részét képezik („nóta-óta"). A betűszerintiség itt már nyíltabban hívja fel a figyelmet a költeményen végigvonuló „immanencia" karakterére. A hallás színrevitele tehát mindenképpen kiegészül azzal az „elterelő" művelettel, amely a szöveg hangjainak és betűinek kiszámíthatatlan nyelvi mozgásaként írható le. A „régi, tompa nóta" szintaktikai kötöttségeinek fellazítása, szintagmatikus szerkezetének fragmentációja, majd töredékes visszhangzása éppen ezért – a már említett textuális mozzanatok terében – a materializálódás különböző aspektusait tartja működésben. A differenciálódó effektusok hálózatában a vers antropomorf vonatkozású „hangjai" („lovas", „mese", „nóta") tehát úgy kerülnek át az uralhatatlanság tartományába, hogy hozzáférésüket folytonosan dekomponálja a szöveg „nem emberi" dimenziója.
Mielőtt tovább haladnánk, – az előbbiek fényében – röviden ki kell térnünk a modalitás kérdésére, ugyanis Az eltévedt lovas recepciójában némi bizonytalanság övezi ennek értelmezhetőségét. Kormos Mária elemzése szerint a harmadik versszak alapján konkretizálhatók a versbéli „eseménysor" értékindexei: „A »tompa nóta« most hangzik fel először »Vitéz, bús nagyapáink óta.« Közülük, a harcos, cselekvő emberek közül jön a lovas. A ló is mint a küzdő, harcoló ember társa jelenik meg. A lovashoz tehát rokonként, szinonimaként kapcsolhatjuk a 'nagyapáink' motívumot. Míg a múlt természeti arca egyre fenyegetőbb, emberi arca mind erőteljesebben pozitív előjelet kap."9 (Tekintsünk most el attól, hogy a „ló" „létezése" nehezen igazolható...) A szöveg fenomenalitására hagyatkozó interpretációk a narratíva „beírását" úgy hajtják végre, mintha közben az olvasónak állást kellene foglalnia a pozitív és a negatív „hősök" elkülöníthetőségét illetően. Az ily módon megalkotott „történet" azonban inkább arra derít fényt, hogy korántsem „eldöntöttek" a vers modalitásbeli viszonyai. A szöveg beszélőjét személytelenként lehetne meghatározni, de a harmadik strófában megjelenő többes szám első személy – mely a negyedikben a megszólalás jelenére vetül: „nálunk" – óhatatlanul a „hang" antropomorfizálására késztetheti a befogadót. Lőrincz Csongor tanulmánya szerint a vers deiktikája, a tér- és időbeliség definiálása mintegy a beszélőt lokalizálja, mivel a „most", „itt", „én" deixise strukturális-funkcionális értelemben megegyezik, s ez a beszélő „hang" részbeni identifikációjához járul hozzá.10 Annak ellenére, hogy ez a fixáció nem rendül meg – több elemző ebből egyenesen a „lovas" és az „én" azonosságát vezeti le11 –, a nyitott jelentésképződés a modalitás összetettségére mégis kihat. A harmadik strófában a semleges tónus például átfordítható ugyan pozitív és negatív értékvonzatú kijelentések oppozíciójába – tegyük mindjárt hozzá: ezek labilitásának érzékeltetésébe is, hiszen a „tompa nóta" a mássalhangzó-torlódás és „bennfoglaltsága" miatt a „topa" szót is felidézi, azaz „beteges", „torz" stb. éneket is jelenthet –, de ez nem érinti a pragmatikai „én" státusát. Az viszont igen, hogy a többes szám beléptetésével mintegy önmagát is szituálja: a „nóta" „eredetének" („nagyapáink") antropomorf kontextusával létesít folytonosságot. A modalitás megszilárdíthatatlanságának (a recepció tanúsága szerint egyébként legalább annyira történeti, mint esetenkénti olvasásbeli) tapasztalata nagy mértékben hozzájárulhat ahhoz, hogy az állítások, megállapítások „gyors" konkretizálásáról fokozottan a nyelv teljesítményére terelődjön a figyelem.
Említettük, hogy a negyedik strófában a beszélő folytatja a harmadikban megkezdett többes szám szólamát. Eme versszak értelmezhetősége Lőrincz Csongor koncepciójában nem kap hangsúlyos szerepet, Kulcsár Szabó Ernő tanulmánya viszont ennek kapcsán fejti ki az Ady-féle „jelképiesítő eljárás" főbb ismérveit: „A szimbolikusan tartalmazó vagy analogikusan reprezentáló lírai kódnak Ady-nál ugyan (...) igen gyakori a kulturális-mitológiai megalapozása, a tropológiai transzformációk jellegét ugyanakkor mégis olyan antropomorfizmusok stabilizálják, amelyek organikusként határozzák meg egy lélekállapot és valamely természeti kép közti jelentésátvitel aktusát (...) a beszédmód grammatikai-szintaktikai technikái szintjén ezt a jelentésátvitelt antropomorfizmusok hajtják végre, indokoltságuk (...) mégsem a látásmód szimbolikusságára, hanem annak »naturalizáltságára« vezethető vissza."12 E perszonifikációval társuló poétikai mechanizmus a negyedik versszakban kiegészül a szöveg egyéb vonatkozásaival. Mivel e sorokban hallásképzetről explicite nem esik szó, tovább erősödhetnek a betűk (és hangok) játékának konstruktív jelzései (amire két sorvégi szó [„Ősz", „November"] nagybetűs írása is felhívhatja a figyelmet). Feltűnő, hogy a rímképlet itt is a szavak „áttűnésére" épül („ember" – „November"). Ebből adódóan e szerkezet mintegy „leképezi" a perszonifikációt, de a konkrét szó „tulajdonságával" is összeköti kivitelezhetőségét. Az „ember" „November"-ben való benne-léte (melyhez hasonlóan az „Ősz" írásképéből az „Ős" válik ki) – természetesen a kontextus közbejöttével – automatikusan lehetővé teszi az utóbbi megszemélyesítését, de arra is figyelmeztet, hogy ez részben egy gépies megfeleltetésen alapul s az „ember" önmagában még csak a nyelv egy tetszőleges eleme. Ennek felismerése korlátozhatja az antropológiai tematika maradéktalan érvényesülését: nem zárható ki a részlet olyan értelmezése, mely az „ember" „fogyatkozott számát" szövegbeli előfordulásának ritkaságával, illetve a „November"-hez viszonyított alaki, betűszerinti „rövidülésével" magyarázná. Ilyen értelemben a „November" nem lenne más, mint az „ember" „meghosszabbítása", a textúrához történő „hozzájárulása". (E parciális olvasat persze ugyancsak nem képes lezárni a strófa jelentéskonfigurációit, potencialitása mindenesetre rámutathat a versstruktúra fragmentalizálódására.) Ám a szavak elhelyezése és átrendezése további kérdéseket is felvethet. A „Kisértetes", „keritéses" (utóbbi az előbbi betűit variálja), „Ködgubában" (távoli) alliterációja szintén olyan defigurációt indíthat el, amely keresztezi a szavak szemantikai csoportosítását. Ebben a keretben a strófa hangzói széttagolják a jelentések integrálhatóságára berendezkedett olvasási lehetőségeket, viszont újragenerálják saját eddigi funkcióikat. Mindez arra is utalhat, hogy a jelölők egymásnak való megfeleltetésében a véletlenszerűség folyamatosan aláássa és önkényes lépésként tünteti fel a szinonimasorokat, motívumhálózatokat stb. kiépítő stratégiákat. Annak ellenére tehát, hogy például a „Kisértetes" és a „köd" felidézi az előző strófák „történéseit", szerepük nem korlátozódik pusztán erre.13 (Az előbbi a „lovas", a „lelkek" és a „rémek" feltűnését jellemezheti, de mivel az „Ősz"-re vonatkozik, nem feltétlenül; továbbá a „láthatatlan és hallatszó" strukturáltságot is konnotálhatja, ezért kapcsolatba hozható a szcenikával. A „köd" pedig itt már nem „süket", azaz kikerülhetne a hallás/csend paradigmájából; „alakot" vesz fel [„guba"], de azonnal disszimilálódik, hiszen a „November" „jár" benne, amely a kettőspont miatt a „Kisértetes" megnyilvánulásaként is értelmezhető. Az utolsó sor paradoxonszerű mozgása az „alaktalanság" szempontjából egyébként igen érdekes: a „November" figurációját a „guba" „ködjellege", a „köd"-ét pedig a „gubában" „járó" „November" akadályozza, ily módon e sor magát a diszfigurációt viszi színre.) Mindebből következően a „sík" módosítható funkciója szintén különös jelentőségre tehet szert, hiszen – végképp leválasztva a beszélő „hang" „arcának" stabilizálása érdekében tett lépésekről14 – az elkülönböződések „terepeként", valamelyik „szint", „dimenzió", „perspektíva" stb. értelemben is játékba hozható (a „S a domb-kerítéses sikon" sor szemantikáját kibillenti az „s" alliteráció, majd a polivalencia), de ez már átvezethet az ötödik strófa kérdéseihez.
A költemény középső versszaka ismét újabb konstellációba rendezi az egyes alakzatokat. Lőrincz Csongor dolgozata a következőket írja e szövegrész predikátumáról: „A »benőtteti« kifejezés kettőssége – amely [Veres Andrást idézve] »egyszerre utal aktivitásra és passzivitásra« –, mivel fenntartja valamely »külső« instancia lehetőségét, szintén a hangzás jelölt-elvű aktualizálásának nem automatikus műveletére vonatkozhat, mint szenvedő szerkezet a fenomenalizáció függőségére utalva."15 A „sík" említett „kiterjedése" és a „köd" duplikátuma („ködös magát, / Mult századok ködébe bújva.") ugyancsak beilleszthető e gondolatmenetbe, azzal a megszorítással, hogy az „Erdővel, náddal", „novemberes" stb. jelölőkkel egyetemben a vers autoreferenciális emlékezetét is meghatározzák. A strófa „szabálytalan" szintaktikája emellett – a „Benőtteti"-hez hasonlóan, de más értelemben – önnön megszólaltathatóságát is többszörözi, hiszen például az „újra" sorvégi előfordulása átvihető a harmadik sor jelzőire (ebben az esetben a „köd" nem feltétlenül kettőződik meg az idő vonatkozásában), de el is szigetelhető tőlük. A versszak deiktikája („hirtelen, újra") itt ugyancsak a „most" funkcióját helyettesíti, amely a „történéssor" szimultán jellegét emeli ki. A rímszerkezet azonban megint előhívja a szavak és betűk prezenciájának nyelvi (újra)létesülését. Az „újra" – „bújva" az „új" viszonylagosságát is jelzi, hiszen a válaszstruktúra éppen időbeli különbségét törli el a „múlthoz" képest. Vagyis a fenomenalitás síkján a kontinuitás képzetéhez kötődik, nem lehet kitüntetett komponens; viszont a betűk szintjén mégis megjelenik, méghozzá olyan tényezőként, amely az identikus ismétlést relativizálja. Ez egyben meg is kérdőjelezi, hogy a sokszorosan jelölt „múlt" bármely mozzanata azonosként kerülhet-e megismétlésre valamely „jövőben".16
Nem véletlen, hogy Lőrincz Csongor interpretációjában a következő versszak értelmezhetősége kulcsszerepet játszik. „Ebből a nézetből – és a recepcióéból is, csak másképpen – a hatodik strófa minősül a leginkább olvashatatlannak Az eltévedt lovas szövegében. Itt kerül leginkább előtérbe – szinte mechanikus prózaisággal – a hangzás materialitása, a nominális szintaktika, a »csupa« négyszeri megismétlése vagy a hangsúlyos ritmus felerősödése révén exponálva. Ez a (...) beszédmód olyannyira hangsúlyozza szövegiségét, hogy nem lehet már megfeleltetni valamilyen egyszerű fenomenalizációs gesztussal a szcenika valamelyik elemének. Az elemzők szerint ez a versszak (...) a múlt által uralt jelenre vonatkozik. Az időre utaló jelzések hiánya, illetve ellentmondásossága – pragmatikai szempontból jelen idejűnek lehetne mondani, de »ősök«-ről, »hajdani eszelősök«-ről van szó benne – miatt azonban nehéz efféle időbeli integrációt felfedezni ezekben a sorokban, mivel ezek vonatkozási szekvenciája sem a múlttal, sem a jelennel nem azonos. Ez a szövegrész, miként felhívja a mondottságára a figyelmet, csupán hangzásként van jelen (...), ami éppen a (...) múlt-jelleget erősíti: a rímelés (...) megváltoztatása is a mondottság hogyanjának értelmezéstől való függőségére, a hangzásnak a hallás közvetítettsége értelmében vett nem-jelenvalóságára utalhat (...). Az Ady-vers hatodik versszaka (...) inkább a tonalitás és annak hallása közötti különbséget tematizálhatja implicit módon: mivel ez a szövegrész hívja ki leginkább az értelmezést, megmutatva, hogy a »hangzás« éppen nem jelenvaló, mindig a »múltbeliség« státusában van, ez azonban mindig csak valamilyen hang-kölcsönzésen keresztül érzékelhető. (...) A hatodik versszak hangsúlyozott szövegszerűsége szükségszerű folyománya lehet az első három strófa hangképzetei széttartó jellegének."17 Mindehhez csak néhány apróbb észrevételt fűznénk hozzá. Az anaforák sorozatával összekapcsolódó rímképlet itt jeleníti meg utoljára a jelölők visszaverődésének azon specifikumát, amely a szavak egymásban való elhelyezkedésének láncolatát konstruálja. Az „ősök" – „eszelősök" játéka ugyanakkor egy látens ellenpontozó szerkezetet is kialakít, hiszen az ötödik strófában az „új" lenyomata megjelenésének és eltűnésének kérdésével társult. Mivel a hetedik versszakban szintén az „új" megszilárdulása lesz előtérben, ennek szerepe az „ősök" közbejöttével szituálódik. E hiperbaton-logika tehát az iterabilitást körvonalazza, vagyis az „új" visszatérése már átrendezett szövegteret feltételez. A hatodik strófa ilyen értelemben is fordulópontja a költeménynek: textualitás és hangzás felerősödése a versbeli viszonyok ismétlésrendjét „olvassa". Másfelől az utolsó két sorba ékelődő „erdők és nádasok", illetve a „hajdani" jelző miatt a „lovas" „létezésének" dilemmájára is „visszahajlik". Ily módon a vers felütésére és a „sík" perspektívájára „referál", de a „hajdani" veszi fel a „múlt" elkülönböződött jelölésének dinamikáját, az idő színre vitelének „eredeti" formáját. Az „eszelősök" ezért „új" és „régi" különbségének bevésődése mellett a hierarchizálhatatlan jelölőmozgás megszüntetve-megőrző szójátéka lehet, mely lerombolja és újraírja a műbeli „jelenlét" konfliktusait.18 A „hajdani eszelősök" úgy rétegezi egymásra a szöveg immanens és szétszálazódó komponenseit, hogy maga is pusztán esedékes visszhang a szegmentumok, szavak és betűk virtuális láncolatában. Antropomorfizmusként pedig (hasonlóan az első versszakbeli szituációhoz) olyan feszültséget „termel", mely önmagát semmisíti meg: a „hajdani" „eszelősök" a beszéd „mostjában" már nem feltétlenül azok. A hatodik strófa ezek szerint az alakzatokról tehető kijelentések „igazságát" a nyelv materialitásába oldja, egy szabályszerűnek tűnő monotónia által, melyben „témákat" vélünk látni ott, ahol azok szakadatlanul eltűnnek: a „csupa" kihívó mozgásának kibomlásában és bezárulásában.
A következő versszak funkcióját Lőrincz Csongor elemzése ekképpen vázolja: „A hetedik szakasz az őt megelőzőben hangsúlyozott múltbeliség – »hajdani eszelősök« – újrafelvételével indul (»Hajdani, eltévedt utas... «). A »hajdani« ilyen kiemelése az »utas« – itt látszólag problémádon – antropomorfizációját részlegesíti, hiszen eme »utas« éppen a hangzásba tart: az u hangok alliterációi – »új hináru útnak« –, valamint az »utas« és az »útnak« magánhangzóinak azonossága arra utalhatnak, hogy az »új« státusa csak a hangzáson keresztül szilárdulhat meg. / A következő sor ezek tematikus megerősítését hozza – »De nincsen fény, nincs lámpa-láng« –, a fenomenalizációhoz elengedhetetlen látás- és fényképzetek felfüggesztésével is – legalábbis implicite – a hallás/hangzás funkcióját emelve ki."19 Az első két sor interpretációjához hirtelen annyit fűznénk hozzá, hogy a „Hajdani, eltévedt" – a vers felütéséhez („Eltévedt, hajdani") képesti – szócsere az „utas" kifejezést a cím jelöléséhez közelíti, melynek következtében a „lovas" kitörlődése ismételten viszonylagossá válik, ugyanakkor identitása nem állítható helyre. Feltűnő, hogy Lőrincz Csongor konstrukciója megfeledkezik viszont arról, hogy a harmadik sorban a „lámpa-láng" szintén evidensen hangzás-effektust hoz működésbe („lá-lá"), míg a mássalhangzók és a szóvég a „tompa nóta" emlékezetét „elevenítik ki". Vagyis e sor nemcsak a fenomenalizáció ellehetetlenítéseként, hanem éppenséggel a hangzás tagadásaként is olvasható („az utas a hangzásba tart", ami nincs). Emellett alapvetően nem zárható ki az sem, hogy a „fény" az „utast" (a „De" utáni rész az ő perspektíváját is „tartalmazhatja"), illetve „megtalálását" orientálná, ezért az „eltévedés" attribútuma a „lovas" és az „utas" mellett az olvasással is kapcsolatba hozható. Ebben az esetben e viszonyok a kétféle olvasási stratégiát képezik le, egyik felől „érvénytelenítve" a másikat. E játék azért sem tud nyugvópontra jutni, mert a tagadások sorozata ellentétezi a harmadik strófa „Itt van" ismétlődését, mely a „tompa nótá"-ra is vonatkozik. A vers ezen a ponton tehát a vakság retorikájának explicit bevésése mellett a hangzás poétikáját is „felülírja", mintegy elbizonytalanítva a szöveghez való „visszatérés" mikéntjét. A linearitás újabb megtörése nyílttá teszi bármelyik olvasási manőver kivitelezhetőségének esélyeit, miközben a vers szövete nem kötődik egyikhez sem maradéktalanul, illetve mindkét horizontból nézve „megfejthetetlennek", „lefedhetetlennek" stb. bizonyul. „És hírük sincsen a faluknak." – az utolsó sorban szintén kereszteződik e dilemma: nem pusztán a „faluk" látványát, hanem – mivel a hír hallás útján is terjedhet – a hang érzékelhetőségét is tagadja a beszélő; az utolsó szó azonban az „útnak" és az „utas" jelölőkre is visszautal, az „u"/"ú" – „a" hangzásalakító magánhangzók pedig az ötödik strófa rímszerkezetét idézik („újra" – „bújva"), vagyis a „faluknak" mégis vannak „hírhozói". Az „új státusa" viszont nem szilárdulhat meg, hiszen annak a „hullámzásnak" része, amely „összerakja" és felfüggeszti, állítja és „elbújtatja". Ráadásul mindez a hatodik versszak anaforáit („csupa") keretezi, ily módon eme – az olvashatatlanságot szituáló – allegorikus mozgás a betűk „kacskaringóiban" terjed (oda-vissza s átszivárog a következő versszakba is).
A nyolcadik szakasz – a hetedikhez hasonlóan – az őt megelőző sor egy mozzanatának „újrafelvételével" kezdődik: „Alusznak némán a faluk,". Az „Alusznak" rímel is a „faluknak" szóra, a folytatás tehát fenntartja az említett eldönthetetlenségek játékát. A „némán" tematikailag megerősíti a hangzás tagadását, de a „faluk" (töredékesen) visszahívja a hetedik strófa zárószavát, míg a visszaverődő magánhangzókat megfordítja („a" – „u"), ezek a következő szóban („Multat") ismét visszarendeződnek és rímelnek a strófakezdő szóra („Alusznak"), amelynek töve az „a" – „u" mozgását indítja. E cirkuláció következtében az első két sor kijelentése a betűk „emlékezetének" terébe is átfordítható, melyet sorrendjük megváltoztatása tart működésben. A strófa további szerveződését Lőrincz Csongor dolgozata – a fentebb már említett „hallás"-funkciók mellett – így értelmezi: a „»Multat álmodván dideregve« a múltat a nem annyira prezenciaorientált »álom-ban« véli jelenlevőnek, az utána következő két sor így az (...) idézéseffektust hozhatja játékba (a fiktivitás mellett erre utal a »nagymérgü« archaizálása és az, hogy a »medve« ezúttal kevésbé kísérteties módon a »dideregvé«-re felel)."20 Ugyanakkor a strófa második része „a köd-bozótból kirohan" konstatálásával a szövegbeli transzformációkat bontja tovább. A „köd-bozót" összetételben az a két alakzat társul, melyek éppen a szétszóródást és a lokalizálhatatlanságot inszcenírozták (a vers több elemére kiterjesztve), itt viszont együttállásukból válik ki a három figura. A folyamat az „álmodott múlt" megjelenítése is lehet (a mellérendelés ezt nem zárja ki), de – mivel a „kirohan" az igekötő révén a „kielevened-nek"-kel is kapcsolatba hozható – implicite a „hallott múlt" megformálódására is vonatkozhat. Ez a részlet azonban a költemény második és harmadik strófájának töredékeit idézi egy olyan konstellációban, melynek funkciója nem egyértelműsíthető azok felől.21 (Bár a második kínálhat analógiákat, a harmadik a „bozót" és a „köd" közelítésével úgyszintén, mégis különböző relációkat érvényesítenek.) Immanenciája egy defiguratív potenciál és egy figuratív „történés" közötti metonimikus összefüggésre épül, mely ugyancsak erősíti a jelek szóródását. A vadállatok előtűnése az alakképződés fenomenalitásának konkretizációjaként, de az alakzat szétfeszítéseként is értelmezhető. Nyilvánvalóan ebből az utóbbi szorul magyarázatra. Nem lehetetlen, hogy az „Ordas, bölény s nagymérgü medve." egymás cserélhető jelölőiként „viselkednek", a „köd-bozót" pedig nem „helyet" jelöl, hanem a szöveg két idézett elemének összevonását, mely azonnal fel is függesztődik. Ennek írásbeli nyoma a kötőjel, mely az alkalmi relációt úgy hozza létre, hogy utal a tagok különállására. (Ebből a szempontból a vers több szókapcsolata hasonló „érintkezésen" alapul.) Ilyen értelemben e sorok a textuális alakegyüttesek létrejövésének és széthullásának allegóriájaként is olvashatók: a szövet véletlenszerű figurákba rendeződik, melyek látszólag maguk mögött hagyják keletkezésük felületét, mégis tropológiailag visszautalnak rá, mert létmódjuk nem más, mint e retorikai mozgás. Mindez diszkontinuitást feltételez: az olvasás nem kerülheti meg konstrukcióba illesztésüket, de nem képezhetik identikus alakzatait annak. A nyolcadik strófa kifutása ezek szerint arra is felhívja a figyelmet, hogy egy sosemvolt társulásra vonatkozik, a fikciót „jelenti be", mely kép és minta, tehát minta nélküli kép. A négy sor következményes egybefűzése és szimultán szétválasztása (az „S" kötés mindkettőt megengedi) pedig – immár többedszer – ugyanúgy hamis oppozícióként tüntetheti föl az olvasási stratégiák premisszáinak szembeállítását, mint ahogyan összehangolásuk lehetetlenségét is „megelőlegezi".
Lőrincz Csongor interpretációja a nem végpontként értett utolsó versszakról szintén megkerülhetetlen kijelentéseket fogalmaz meg: „A »Vak ügetését hallani« sor a szegmentálás révén (...) leválasztja a hangzás és hallás mozzanatát a netán szubsztanciaként érthető »lovas«-ról (az olvasó tehát »először« nem az utóbbival, hanem az előbbivel szembesül), persze úgy, hogy már az első szakaszban a »hajdani« a »hallani«-ra rímelt. A záró strófa az olvasás lineáris folyamatának megfelelően egymás után helyezi a fonikusan is összekapcsolódó két szót, jelezve, hogy a szöveg végén az olvasó még távolabb van – de nem lokális értelemben – a »lovas«-tól, mint annak kezdetén, és hogy a »hajdani« a hallás és hangzás különbsége által létesített nem-jelenvalóságot jelenti (a »hajdani« csak »hallott«-ként illeszthető a prezenciába, ez azonban – a két szó egymásra hangzásában rejlő – differencia révén lehetséges). Az ismétlés következtében a záró versszak nem identikus módon hordozza magában a nyitó strófa emlékezetét: az iterációs mozzanat – a két szakasz egymást hallása – utal így arra, hogy a »lovas« identifikációja, a hangzás tapasztalatelvű interiorizációja legalábbis kérdéses művelet."22 Érdekes lehet, hogy az utolsó strófa egy ezzel részben ellentétes folyamatot is leír, hiszen egységesíti a „hajdani"-val majd az „utas"-sal megszakított cím szóstruktúráját, mintha itt állna helyre az „eltévedt lovas" összetétel. Ilyen értelemben az olvasó viszont közelebb kerül a megelőlegezett textuális jelölthöz, még akkor is, ha az – más szempontból – identifikálhatatlannak bizonyul. A zárlat ezért nemcsak a hallás funkciója felől, hanem a szöveg immanens mozgása alapján is megközelíthető. A címet idézi, mint az őt; a lineárisnak tűnő szerkezet a hangoktól („Hallani" – „hajdani") elkülöníti a „lovast" (ezt a vessző szintén jelzi), amely visszaverődik a címig és a befejezés két sorának (mégiscsak) identikus ismétlése (ezért az első strófához hasonló elkülönböztető funkciója) előtt már arra utal, hogy újra kell(ene) kezdenünk az olvasást: éppen (többek között) e visszaverődések bevégezhetetlen játéka miatt.
Lőrincz Csongor tanulmánya bemutatta, hogy a hangzás előtérbe helyezése mintegy partitúraként értelmezi az Ady-vers szövegét: „Ezzel a megszólaltatás szükségességére irányítja a figyelmet, úgy azonban, hogy egyúttal ennek parcialitását is jelzi. A hangképzet mint jelölő eszerint megkülönböztetett maradhat az általa létrehívott vagy hozzátársított jelöltektől, abban az értelemben, hogy mindig magán hordja – többféleképpen lehetséges – értelmezettségének indexeit."23 A hallás általi idézettséget ugyanakkor keresztezi egy olyan tervezhetetlen kimenetelű hálózat, amely a jelölők permutációját az íródáshoz köti vissza, a szavaktól és a hangoktól a betűk dinamizálódása felé halad. Eme szintén parciális mozgás ugyancsak differenciákat képez, csak másféleképpen. Mindez a cím funkciójának értelmezhetősége kapcsán is megvilágítható.
Lőrincz Csongor szerint „A cím bizonyossággal állítja a »lovas« létezését, a recepció pedig még inkább (...) A szöveg azonban teljes mértékben olvashatatlanul hagyja a címet, (...) így »az eltévedt lovas« szintagma nem igazán »jogosult« a szöveg fölötti kiemelésre. Ugyanakkor mégis, hiszen éppen a »hangzást« exponálja, azokra a fragmentumokra vonatkozik, amelyek át- és átjárják a szöveget. Ily módon nagyon is a »vers« szövegére utal, csak nem identikus értelemben. »Az eltévedt lovas« tehát a versszöveg »mögött« levő másik, nem feltétlenül hozzáférhető szövegre vonatkozik (...) Az eltévedt lovast a hallás (...) konstituálja: hogy ez nem identikusságot jelent, ezt éppen cím és szöveg – amelyek között így nem lehet hierarchiát megállapítani – egyidejű össze- és széthangzása tanúsíthatja."24 Emellett érdemes felfigyelnünk arra is, hogy a címbeli szintagma záróstrófabeli megképződése csak részleges. Egy apró különbség a betűszerintiség szintjén mégis differenciát ír szöveg és cím viszonyába, ez pedig nem más, mint az „Az" hiánya. A textus ilyen értelemben „kilöki" a címbeli határozott névelőt, azaz a címből idéz. „Az a lovas, amelyik eltévedt" helyett egy nem konkretizálható „alanyt" hoz létre. „Az eltévedt lovas" és az „eltévedt lovas" azonosíthatatlansága tehát a betűk elmozgását is jelöli, a határozottságtól a határozatlanság játéka felé nyitja ki a vers horizontját. Ebből kiindulva az olvasás eleve le is mondhat arról, hogy megalkosson a szöveg alapján egy identikus figurát. Erre a betűk szétpörgető hatású immanenciája figyelmeztet, nem pedig valamely „külső instancia". Az eltévedt lovast így e dekonstruktív potenciál konstituálja, mely a hallás felfüggesztődésére utal: a cím által megelőlegezett jelölt eltűnik, határozatlansága a hang forrása lesz, míg körvonalazottsága néma marad. E kettősségből adódóan a recepció mindig képtelen lesz rögzíteni hozzáférhetőségének formáját. Lőrincz Csongor olvasatának segítsége nélkül soha nem érthettük volna ezt meg. De ebben semmiféle lappangó titokzatosságra nem derül fény, hiszen az intertextus összefonódásának látszatteljességét is képes széttagolni az irodalmi betű megjósolhatatlan játéka.
Jegyzetek
- Kritikai kiadás hiányában a következő szövegközlést vettem alapul: Ady Endre művei I-II. A szöveget gondozta és a jegyzeteket összeállította Láng József és Schweitzer Pál. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1977., 786–787.
- 2. Kormos Mária: Ady Endre: Az eltévedt lovas (verselemzés). In: Az elemzés kalandjai 2. Szerk: Balassa Péter – Kovács András Bálint, ELTE Esztétika Tanszék, Budapest, 1985., 3–34. A tanulmány első fejezete röviden összefoglalja a vers „hatástörténetének" főbb állomásait.
- Lőrincz Csongor: A retorika temporalitása. Az eltévedt lovas mint intertextus. In: Újraolvasó. Tanulmányok Ady Endréről. Szerk: Kabdebó Lóránt – Kulcsár Szabó Ernő – Kulcsár-Szabó Zoltán – Menyhért Anna, Anonymus Kiadó, Budapest, 1999., 182–197.
- Szirák Péter: Az olvasás „visszatérése". Hozzászólás Lőrincz Csongor A retorika temporalitása című dolgozatához. Iskolakultúra 1999/2., 83.
- Meg kell itt jegyeznünk, hogy – természetesen – nem fogjuk Lőrincz Csongor dolgozatának minden értelmezési eljárását rekonstruálni. Sőt, egy, a tanulmány szempontjából vitatható stratégiával az Ady-vers „immanenciájára" koncentrálnánk. Vagyis úgy próbálunk visszatérni a szöveg tapasztalatához, hogy nem fordulunk olyan textuális instanciához, melyet az elemzésben a Téli éjszaka hivatott betölteni. Ez a „megkerülési" manőver azonban ráépülhet arra a horizontra, melyet Lőrincz Csongor argumentációja nyit fel.
- Lőrincz Csongor: i. m., 184–185. Érdemes megjegyeznünk, hogy az elemzések jelentékeny hányada az „auditív" horizont küszöbéig eljut, de ott megtorpan, és a „lovas jelenlétét" próbálja megkonstruálni. Vö.: Müllner András: („Az eltévedt lovas..."). Irodalomtörténet, 1996/3-4., 475., 37. lábjegyzet.
- Lőrincz Csongor: i. m., 189.
- Uo., 187. (Az Ady-vers két sora közé „visszahelyeztem" a vesszőt.) (A részletben szereplő lábjegyzet: Martin Heidegger: Az út a nyelvhez. In: MH: „...költőien lakozik az ember." Budapest – Szeged, 1994., 236.)
- Kormos Mária: i. m., 21. (A hiányzó ékezeteket pótoltam.)
- Lőrincz Csongor: i. m., 183.
- Vö.: Tamás Attila: Egy kései Ady-versről (Az eltévedt lovas). In: TA: Értékteremtők nyomában. Csokonai Kiadó Kft., Debrecen, 1994. 35–36.
- Kulcsár Szabó Ernő: Az „én" utópiája és létesülése. Ady Endre avagy egy hatástörténeti metalepszis nyomában. In: Újraolvasó. Tanulmányok Ady Endréről. 16–17.
- Vö.: Kormos Mária szerint a „Kisértetes" „magába sűríti az egész eddig lezajlott folyamatot, a múlt mozgásba lendülését. Közvetve tehát megkapjuk a választ arra, hogy mi az oka a múlt eluralkodásának. Egyszerűen az, hogy nincs jelen." Kormos Mária: i. m., 22–23. (A hiányzó ékezeteket pótoltam.) A nyelvjátékhoz („a múlt nincs jelen"): Lőrincz Csongor: i. m., 195., 31. lábjegyzet.
- Vö.: Uo., 184.
- Uo., 189. (A részletben szereplő lábjegyzet: Veres András: A tragikum problémája Ady háború alatti költészetében. Az eltévedt lovas. In: VA: Mű, érték, műérték. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1979., 223.)
- Vö.: Lőrincz Csongor: i. m., 183–184.
- Uo., 190–191.
- Vö.: Kormos Mária: i. m., 25–27.
- Lőrincz Csongor: i. m., 191.
- Uo., 191. (A „nagymérgűt" rövid ü-vel írtam a versnek megfelelően.) Az említett idézéseffektus „Az eltévedt lovas szövege mögötti lehetséges szöveg fragmentumainak" „fölsejlésére" vonatkozik. A Téli éjszaka az „egymással nehezen összeegyeztethető hangzásképzeteket is idézetekként értelmezi, éppen múltkarakterük felerősítése révén. (...) így a felejtés is szerephez jut az Ady-versben: mivel »hajdani« (...), éppen mivel »csupán« hal[l]ottként, az allegória mortifikáló móduszában van »jelen«." Uo., 189.
- Kormos Mária elemzése a szimmetria koncipiálásának érdekében korlátozza a nyolcadik versszak szerepét és a második strófa lineáris folytatásaként olvassa. Kormos Mária: i. m., 28–29.
- Lőrincz Csongor: i. m., 192.
- Uo., 188–189.
- Uo., 192.