Montaigne tornyai – avagy fordítsunk Platónt!

Valaki azt hajtogatta nekem hajdanán, egyetemi éveim alatt – nem tudom, bosszantani, provokálni vagy figyelmeztetni akart-e –, hogy hálás témát választottam, bizonyára nem véletlenül, hiszen esszét bárki tud írni, csak némi stílusérzékre és kompilációs tapasztalatra van szüksége. Nem beszélve arról, hogy ehhez a formához elfuserált írók-irodalomtudósok fordulnak utolsó mentsvárként, akik szigorúan tárgyszerű tudományos értekezések helyett lila novellákkal, lila novellák helyett rágós bölcselkedésekkel traktálják az olvasót. S az illető kegyelemdöfésként hozzáfűzte: az esszéről, akár a halálról vagy a szexualitásról, komolyabb erőfeszítés nélkül akárki tud beszélni.

Egyik állításról sem vagyok meggyőződve. Akadnak persze sarlatánok, grafomán közhelyhuszárok, álművelt zsurnaliszták, mindenkor kurzuspartizánok és műkedvelő könyvtárgondnokok, akik szent kötelességüknek tartják cirkalmas és vákuumüres elméncségeiket világgá kürtölni. És akik nem fennkölt elhatározásból, hanem vérdilettantizmusból választják a határátlépés poézisét. Pontosabban belebotlanak, határsértenek, zagyválnak, mások potyadékaiban turkálnak lehetetlenül önelégült, sznob arckifejezéssel – legyen könnyű nekik a műfaj! S elképzelhető, ha bizarrnak tetszik is, a kísérlet műfajáról esetleg tömegesebben tudnak, kívánnak nyilatkozni, mint a szexről. De mindent összevetve, a felvetés stréber iróniáját legalábbis megkérdőjelezi, hogy manapság, saját kultúrszféráinkban, irodalom- és művészettörténetünkben, természettudományos berkeinkben, bölcseleti irodalmunkban még mindig (egyre inkább?) lámpással kell keresni a vérbeli esszéírót, akárcsak a vérbeli esszétudóst. Tagadhatatlanul vannak átruccanok, vasárnapi kísérletezők, esszéizáló-esztétizáló tudósok, kalandvágyók és csikorgó nyelvű hegyi öregek – az esszéista magatartásforma azonban jószerével hiányzik. Az akárkik lehet, számosan vannak, csakhogy láthatatlanok.

Jól bevált poétikai paranoiával kardoskodhatnék hát amellett, hogy az esszé ma sem forog szóban; s noha itt van körülöttünk, bennünk, ellenünk, mi óvatosan, sunyin hallgatunk róla.¹ Vagy ha szóban forog is, idegenül, idétlenül, pejoratíve, lesajnálóan jelenik meg vitáinkban. Mert e hanyag és szenvedélyes alkímiával kikísérletezett műfajt, mint minden határműfajt, heves viták kísérik megszületése óta. Ám úgy tetszik, a disputákat sem kiegyezés, sem a harcok további eszkalálódása nem jellemzi (sajnos!): a néma, megtörhetetlen csendben azok éppenséggel a határozott válaszok és a még határozottabb kérdések elfedésének – ne adj' isten, elferdítésének – mutatkoznak. És ha mindehhez hozzátesszük, hogy a feledés, a bizalmatlanság homálya olyan műfajt sújt, mely kijelentéseit, logikáját olykor bensőséges személyességgel hitelesíti, előfeltevéseit és magát a tárgyat is állandóan fölülvizsgálja, körbejárja, kritizálja, miközben történeti hangoltsága marad, olyan műfajt sújt, mely a szabad és előkelő műveltség, az irodalom, a civilizáció és civilizáltság invenciózus és közérdekű beszédének műfaja, a szabad kriticizmus szabad formája, akkor könnyen gyanú ébredhet bennünk, hogy irodalmunk kritikai életének, illetve már-már szagló élettelenségének gondja nem szakítható el egészen a magyar esszé gondjától.

A titok, a gyanú a megközelítésekben és a távolodásokban lappang. Az irodalomelméleti kategóriák fanatikusainak szemében fájdalmas tény, másoknak inspiráló körülmény, hogy az esszé néhány évszázada meghatározatlan és meghatározhatatlan műfaj. Hogy sem tisztes pedigréje, sem afféle keresztlevele, sem illő tudományos stafírungja nincsen. Az esszé, ha úgy tetszik, kétes eredetű, afféle éhes zsurnálhiénák kezén-közén felserdülő, kereszteletlen fattyúműfaj. Másoknak viszont ettől olyan elképesztően, hátborzongatóan, megszégyenítően izgalmas. De felbukkannak azért ennél jóval rokonszenvesebb megközelítések is: itt van, teszem azt, az örmény ábécé példázata vagy Montaigne tornyának harangzengése.

A rege szerint időszámításunk 406. esztendejében, Vramsabuh király uralkodása idején egy Meszrop nevű örmény írástudó megbízatást kapott, hogy megalkossa népe nyelvének kalligrafikus rendszerét. Amikor a vállalkozást siker koronázta, és elkészült az örmények alfabétuma, Meszrop tanítványokat gyűjtött maga köré, közülük választotta ki a későbbi "nagy fordítókat". E fiatalemberek kormányköltségen beutazták a kor legimpozánsabb kulturális központjait, Edesszát, Alexandriát, Athént és Konstantinápolyt, majd hazatérve létrehozták a nevezetes örmény fordítóiskolát, mely alig egy évszázad alatt mindent lefordított, ami a klasszikus görög kultúrában fontos."(...) a szellem születését élte és éli újjá a kultúrában az, aki a görög kultúrát saját nyelvére áthasonítja. Az imitatio Graecitatis ezért sosem volt csupán ízlés dolga, vagy divat: bármely kultúra számára, mely hajlandó kiállni egy példás esemény újraéledésének próbáját, ez az egyetlen ismert módja az önazonosság megszerzésének"² – kommentálja a történetet Gabriel Liiceanu, román filozófus.

Hogy mi köze ennek az esszéhez, a mi esszénkhez? Vessünk csak egy pillantást a nagy fordítókra: ifjak, akik testközelben élhetnek a mesterrel, a betűk atyjával, és tűzközelben az ábécével: frissen, illatosan, olajosan csillogva táncolnak ujjaik alól az első örmény írásjelek, amelyek Platónokat, Homéroszokat, Euklidészeket, Philónokat szólaltatnak meg a vérbe boruló hegyek között, a könyv majdani népének. Az írás és az olvasás pionírjai ők, de nem ragadnak önkörükben, sem a szülés és születés eksztázisában: rögvest távoli, múltbéli szavak, jelentések, szimbólumok energiáival, szuggesztiójával lángolják az örmény betűket. Csatornákat, labirintusszerű, de eldugaszolhatatlan átfolyásokat hasítanak szövegtengerek között, tudván, hogy ez minden valódi születés és újjászületés, minden önazonosítás szigorú feltétele. Ifjak ők, finom és adakozó paraziták, akik idegen kultúrákban közlekednek keresztül-kasul, s válnak bennük otthonossá, csak hogy pompásabban, zseniálisabban közvetíthessenek irodalomcivilizációt a könyv szakadatlan menekülő, egyre tizedelődő népének.

De nem az idegenség, nem a külvilági minta, hanem a távolság leküzdése a példázatos. S létük pátosza sem minden: tolmácskodásukat hatalmas történelmi kockázat kíséri. Hiszen "A történelemnek elképzelhető olyan pillanata, mikor csak azok a nyelvek élnek tovább, melyeknek lett saját Platónjuk vagy Arisztotelészük.

Az efféle átültetés ugyanis minden kultúrában az egyetemesség próbája.", írja Liiceanu. A tolmácsok történelembe ágyazott-vetett emberek, át kell élniük eme alávetettség minden egzisztenciális kínját és bizonytalanságát. Pillantsunk csak rájuk: e fordítók, közelbe hozók, első betűvetők és platonizálók, utazók és szellemi kalandorok megfeszített vonásaira – igen, az ő arcuk az esszéíró arca.

Lássuk a másik megközelítést: "könyvtáram kerek." Három könyvtár-univerzum: Montaigne-é, Babits Mihályé, Borgesé. Montaigne-é és Babitsé műfajteremtő, megszemélyesített, saját létre hangolt. Búvóhely: a világtér intim sarka. Finnyásan megválogatott. Kötetei, idézetszalagjai, klasszikus auktorai közegében, a művelődéstörténet körkörös, de alkalmi rendszerében az olvasó fölszabadul olvasmányai alól. Magára összpontosít. Eközben megteremti a kultúra önszemléletének formáit, alkalmait, népszerűsítve az előkelő és tájékozott humanista magatartását, amellyel az irodalom közügyei (és belügyei) tárgyalhatók. Borges képzelt könyvtára geometrikus pokol, határtalan, zagyva szövegvilág, csupa tautológia és befogadhatatlan információ: bábeli káosz. Benne a műveltség és az azzal egyidejű művelhetetlenség tantaloszi kínná változik. S az ember-nélküli permutációkból nem esszé, nem interpretáció, hanem sznobéria és apokaliptikus babona: csak álesszé születhetne.

A műfaj kapcsán oly gyakran idézett, toronybéli montaigne-i könyvtárszoba nem csupán térben kerek, a kijelentés sokkal mélyértelműbb. Egyfelől utal a római történetírók, az antik és a kortárs költők, szónokok, filozófusok, jogbölcselők, teológusok, államférfiak munkáit felsorakoztató, reprezentatív gyűjteményre és a falakon, gerendákon kígyózó klasszikus idézetekre, amelyek egy vérbeli uomo universale könyvtárát alkotják. Noha maga a tulajdonos, némi maliciózus álszerénységgel, a legszebb falusi könyvtárnak titulálja azt, félreeső zugnak, hová elvonulhat a zaklatások elől, és ahová máskülönben igencsak sietnie kell, ha le kívánja jegyezni hirtelen ötleteit, mert útközben minden kiröppen a fejéből. Másfelől utalhat a Montaigne révén művészi színvonalra emelt könyvember-létre, a létformára, amely köré óvón emelkedik a művelődéstörténet bástyája: nem tömlöcként, hanem a szellemi nyíltság és sóvár kíváncsiság bensőséges otthonaként. E kerek könyvtár a mértékletesség, a szabad és könnyed beszéd, a tekintélytisztelő, ugyanakkor -romboló (meg)idézés, a csevegő létösszegzés tere, arra figyelmeztet, hogy "Az állandó betűéhség éppen olyan bűnös foglalkozás, mint számos többi vétkünk. Bűn az egyéniség ellen (...) hagyd a könyveket, ha úgy érzed, hogy erődet kiszívja, lelkedből pedig kiűzi a vidámságot."³ Arra emlékezteti az irodalmárt, hogy értelme "csak azokból a gondolatokból és képekből húz hasznot, amelyek teljesen beleivódtak. A szerzőt, helyet és a körülményeket azonnal"⁴ elfelejti. E könyvtár végső soron azt jelzi, mint Gyergyai írja Montaigne-portréjában,⁵ hogy miképp építsük egésszé műveltségünket anélkül, hogy a filológia, a hivatásos olvasói tudat lidércei megszabadítanának életkedvünktől és természetes személyiségünktől.

E két értelmezés legmélyén azonban ott lappang a harmadik, amely e kerek könyvtár metaforáját a művelődéstörténeti súllyal és tekintéllyel bíró, többnyire maximák vagy anekdoták formájában jelentkező irodalmi (vendég)szövegekre: a rapszodikus szövegszerűségre vonatkoztatja. A kerekség e jelentése is nyitottság és zártság dialektikájából származik, az eszmény ezen a szinten is a közvetlen és kedélyes irodalmár, aki szorgalmasan rendezgeti műveltségét, akár ama bizonyos kertjét, amelynek gondozása közben szeretné, ha a halál utolérné. Ám itt már lelepleződik az a – továbbra is játékos, mégis fordulópontot jelentő – folyamat, amelyben Montaigne, a maga ironikus és felfedett személyiségével, bekéredzkedik korábban dogmatikusan megközelíthetetlen tudásrendszerekbe. Az önismeret legbensőségesebb gondolatkísérletei, halál, hatalomvágy, képzelet és szenvedély kérdései klasszikus idézetekhez: történetírók példázataihoz, útirajzokból vett szokásokhoz, egzotikumokhoz, verstöredékekhez, Seneca, Cicero, Horatius vagy Dante szentenciáihoz és meghökkentő orvosi esetekhez fűződnek, a személyreszóló az ideálishoz, utóbbi tanulságul és kételynek-kritikának vagy ironikus feszültségkeltésnek kitéve, ürügykészletként felhalmozva a csevegésekhez. A könyvtárszoba belső felületén hemzsegnek az idézetek. Idézetek adják az esszék belső ritmusát is. Mindennek óriási a jelentősége: a könyvtár a maga univerzalitásában olvad bele az esszészövegekbe, az intim önelemzésnek és az autoritatív töredékeknek olyan közelségét, egységét teremtve meg, amellyel Montaigne esendő önmagát emelheti a klasszikus hősök rangjára, illetve a héroszokat hétköznapi öltözékükben mutathatja meg. A könyvtár kerek – bár esetleges – szövegtere átitatódik Montaigne-nel, Montaigne belép, elevenen, a művelődéstörténetbe, annak különböző sarkaiba vonul félre időnként, ahova és amikor neki úgy tetszik, megalapozva ezzel az önmegismerés és a kísérletező elmélkedés irodalmi mitológiáját. Mindeközben pedig, a klasszikus szövegek ihletésében, megformálódik az értelmezve-kommentálva teremtés mint módszer, mely, ahogy Lukács György írja, a forma közvetett élményéből táplálkozik, vagyis kialakul az esszéműfaj egyik fő alkati sajátossága: a közöttiség, a közvetítés. Az idegen textusokban fölfedezett személyes érdek. Az egzisztenciálisan érzékeny kultúrlény mozgékonysága. Formális és informális tudásforma szerves egysége. Valójában tehát ez az egésszé épített műveltség: a kerek könyvtár teljes értelme.

Nem vitás, az esszé egyszersmind maga ragaszkodik e teljességélmény folyamatos megkérdőjelezéséhez, ironikus kijátszásához. Vegyük például az angol esszé klasszikusának, Addisonnak a Tulipánok⁶ című impresszionisztikus kisesszéjét. Először a klasszikus szövegek és a természet meghitt közelségét, egységét teremti meg a szerző, amint egy kora nyári reggel a mezőkön andalog, Miltont szavalgatva magában. Kisvártatva Nagy Sándorról és Artaxerxészről is hallunk, és más ókori hősökről, nem is beszélve Vendôme hercegéről. Briliáns és intim történelmi akrobatika következik jeles uralkodók, államférfiak neveivel, míg az elegáns műveltség hirtelen esetlenné, mosolyognivalóvá nem válik, kiderülvén, hogy e neveket tulipánok viselik, s a szerző kihallgatta csevely csupán virágok sorsáról, nem a történelemről folyik. "Felriadtam filozófiai töprengésemből, mert észrevettem, hogy mulat rajtam a társaság",⁷ írja Addison, és így riad és riaszt föl, józanít ki az esszé is a "pozitivista" illúziókból, hogy ezzel a mindig is kicsit ironikus tárgykezelésével, szeszélyes csapongásával és teljesség-iróniájával valójában bensőséges és felülemelkedő viszonyát bizonyítsa témáihoz. Másrészt az aporetikus, kiutat nem jelölő gondolkodásmód és a nyilvános magánvélemény-formálás erkölcsét népszerűsítse. Leigh Hunt széles erudícióját például a reggeli felkelés gyötrelmeinek ecseteléséhez vagy a sertéstereléshez, De Quincey a gyilkosság szépművészetének kultúrtörténeti bemutatásához használja illusztrációul.

Babits Mihály spirituális könyvtárszobáját, amely jóval polgáribb, tanárosabb ízlésű, talán gazdagabb és modernebb, mégis kissé szűkösebbnek, bársonyosabbnak tetsző, mint a Montaigne-é, ugyanez a szellemiség járja át. Az én könyvtáram című létösszegző vallomás szerint a szerző olyan műveltséget igyekezett összegyűjteni benne, mely művészi formává, esztétikummá váltható, szépirodalmi alakban is megfogalmazható: "a tudomány is irodalom volt itt: világképet adó olvasmány inkább, mint technika és mesterség."⁸ És: a "tudásnak úgysem tartalma érdekelte e könyvtárt: csak formája s összefüggései a világképpel."⁹ [Babits kiemelései.] Nem az öncélú, hanem a költészet élvezetét segítő filológia, nem a matematika eredményei, hanem "zenéje s metafizikai kilátásai",¹⁰ nem a történészek részkutatásai, hanem klasszikus módszereik és együttlátó képességük fontos Babits számára. E könyvtárat nem a bibliofil gyűjtőszenvedély, hanem szintén a világképformálás szintézisigénye szervezi kerek egésszé. Megint az esszé ars poétikájánál vagyunk. A babitsi esszéisztika szellemi hátterét olyan szövegek és szövegösszefüggések tárháza alkotja, amelyek az esszéírói szubjektum szerves, bármikor mozgósítható részei; érdek vagy egyszerű nosztalgia fűződjék is hozzájuk, mindegy: szubjektív és emocionális, az önértésre hangolt tudássá állnak össze az idegen kötetek. És a babitsi alapeszmék: a platonikusság, a katolikus egyetemességvallás, a latin humanizmus és az arisztokratizmus példakészletévé, hogy, akár egy-egy Dante-, Goethe-, Vörösmarty- vagy Arany-idézettel, akár e klasszikus írószemélyiségek szellemi tanúskodásával, a teljes kultúrtörténet mindig egyformán magas hőfokon és minőségi igényszinten tartsa a Babits-esszéket. Egy vérbeli esszéista sosem kíván kiszakadni a kultúrtörténet körforgásából, a kultúra és a történet(i igazság) szenvedélye: e mitikus gyűjtőszenvedély ösztönzi őt, Babits olvasószobája is a maga hiánytalan teljességében lappang ott minden esszében, s az esszék mindvégig e könyvtár polcain kalandoznak, legyen szó a színpad válságáról vagy a rákos test sugárkezeléséről. Egy vérbeli esszéista szellemi otthona többnyire csak ebben a montaigne-i kerek bibliotékában képzelhető el. De Babits könyvtárszobája nem csupán abban hasonlít a Montaigne-éhoz, hogy az egy történeti érzékenységű személyiség írásműveinek nyersanyagát szolgáltatja. És nem is csak abban, hogy egy kultúrarisztokrata és -aszkéta elefántcsonttornyában van elrejtve a könyvégetők elől. ("Az igazi magas irodalom nem olyan rengeteg, [...] aránylag kis bibliotékában össze lehet gyűjteni."¹¹) Hanem abban is, hogy ezekből a kötetekből, ahogy Babits írja, rekonstruálható a "látható élettörténet".¹² Amint Az én könyvtáramban a szerző hozzákezd, hogy olvasmányélményeiből fölépítse-megfejtse egzisztenciáját, a szellemi nyomelemekből olvasói-esszéírói létformáját (e magatartásra vonatkozik a Halász Gábor-i, gunyoros-empatikus "könyvek Casanovája"-metafora), hasonlóan Az európai irodalomtörténet rekonstrukciós-nosztalgikus eljárásához, és már a kezdet-kezdetén leszögezve: "a könyvtár egy kicsit én vagyok",¹³ fokozatosan körvonalazódik az a parmenidészi modell – lét és tudás, létezés és gondolkodás egymásra hangoltsága –, amely a montaigne-i esszé-ősfenomén legjelentősebb és legszuggesztívebb vívmánya. Egzisztencia és tradíció egymásból építkezik, az olvasói szubjektum történelme elválaszthatatlanul összefonódik a kultúra egyetemes történelmével, akárcsak az örmény tolmácsok példázatában. Babits könyvtára is műalkotás és életmű egyben: a szellemi élettörténet tükre. Az esszéista e könyv-organizmus híján magatehetetlen volna, és az esszé, kommentár-funkciójától, függőségétől megfosztva, talaját és poétikai önállóságát vesztené. A "közöttiséget", a klasszicizálható szövegfalak között lakozást, az asszimiláció nélküli egymásrautaltságot és a hagyományteremtő olvasói magatartást: az esszéforma alapjait jelmondatként fejezi ki e Babits-esszé zárómondata: "Ősök, barátok, utódok közt vagyok."¹⁴

Mindez (nagy) általánosságban annyit tesz, hogy az esszé – mely Montaigne kezén még tüntetően tapasztalati műfaj, a szövegmagyarázatokban éppen a profán empíria (emésztés, hiúság, nyavalyák) az újdonság, pontosabban az, hogy a szerzői textus nem szolgai értelmezése, függeléke a beemelt klasszikus szövegeknek és adomáknak, mint például a középkori exegézis irodalmában, ellenkezőleg: az idézetek csupán lazán, illusztrációként illeszkednek a megfigyelésekhez –, egyszóval, hogy az esszészövegek vonatkoztatása (így a Babitséi is) sokkal inkább intellektuális, művelődéstörténeti, mint közvetlenül, érzékien a fizikai valóságra vonatkozó. E vonatkoztatás mindig alapvetően empirikus marad, de az érzéki mélyen átitatódik intellektualitással, miközben persze az intellektuális izgatóan földközeli marad. A modernitásban tolódnak el a hangsúlyok: itt már kevésbé a világra, mint a világértelmezésekre irányul. Az angol esszé kezdetei, Montaigne nyomán Bacon, vagy Thomas Browne, Taylor, Cowley írásai, s az első virágkor: a The Tatler, a The Spectator vagy a The Guardian nagy nyilvánosságra igényt tartó addisoni, steel-i esszéformái a tapasztalati szemléletmódot állították előtérbe, a "mindennapi élet igazságait" (Bacon) elemezték; míg a XX. században sokkal hangsúlyosabbak az "eszmei" tapasztalatokra, a kultúrára mint tapasztalatra vonatkozó megfigyelések a műfajban. A montaigne-i ősformában gnómák, általánosabb bölcselkedések, morális következtetések váltakoznak személyes létélményekkel, még az utóbbi direkt túlsúlyával, de a szingularitás és az univerzalitás világába egyformán az idézett szövegekből nyílnak ösvények, vagy az utak idézetekbe, példákba torkollanak. És bár a kultúrtörténeti vonatkoztatás, a műfaj kötetlenebb formáinak és szubjektivitásának köszönhetően, soha nem válik egyeduralkodóvá, az esszéíró demiurgoszi tette mégis az olvasás, a ki- és beleolvasás, az interpretáció és a példák személyi értelmének a kihüvelyezése. Az esszék tehát, ellentétben a "tisztán" szépirodalmi, fiktív műfajokkal, nem egy minden ízében újdonsült és eredeti, avagy hihetően rekonstruált világ koherenciájából, hanem a hagyományról való beszéd változékony totalitásából építkeznek, mind Montaigne-nél, mind a modern műfajváltozatokban.

Ugyanakkor arról sem feledkezhetünk meg, hogy az esszéíró spirituális könyvtárszobája rejtekhely is, objektivációs függönyt hoz létre: a forma-élmény közvetettsége elfedi, és illuzórikussá alakítja az esszéista szubjektivitást. Mivel tárgyilagossággal kecsegtet. Szavahihető tekintélyeket hív tanúskodni. Alapművekre hivatkozik, magánügyeit egyetemes kontextusokba csempészi, elcseni nagyregények prózaritmusát. Olvasottsággal hiteget. Az olvasót egyszerre vonja be, kalauzolja a könyvgyűjteményben, és tessékeli ki finomkodó gesztusaival. Ha ez a könyvtár nagyhatalommá válik, elnyeli magát a gyűjtőt is, ahogy ezt a karakter nélküli, erőfitogtató esszék bizonyítják. Ilyen nagyhatalom Borges Bábeli könyvtára, mely az esszéírók eszményi bibliotékájának ellenpontja és cáfolata: a hatszögletű olvasósejtekből és a szabályosan elrendezett, ám többnyire érthetetlen betűtörmelékkel megtöltött kötetekből álló könyvtár-kozmosz a szövegbe-falazottság, a logosz paródiája, határtalan fogság; totalitása geometrikus űr, amelyben az értelmező véletlen szemantikáknak rendeli alá értelmét, és amelyben a szöveg nyomasztó hatalma, éppen zavarosságánál fogva, szakrális erővé változik. Itt már szó sincs személyes létezés és ismeret harmóniájáról: a tudás alanya kiszorul alanyi helyzetéből, és rabszolgája lesz a kifürkészhetetlen szövegtekintélynek. Ez a könyvtár kirekeszti a humanitást, mivel "olyan gömb, amelynek középpontja bármelyik hatszög, és kerülete felfoghatatlan";¹⁵ infernális tér: lakói csupa kényszer-Montaigne-ek, akiknek életcéljuk ugyan, egyben azonban büntetésük is az olvasás. Nem idézetek, hanem permutációs sorozatok között tengődnek – a borgesi vízió az esszéműfaj árnyoldalára is utalhatna. Míg Montaigne-nél és Babitsnál fölszabadul az olvasó, nála ráébred az (inter)textualitás örömtelenségére: könyvtára csapdát állít a montaigne-i olvasónak is.

Ám összességében Montaigne toronyszobai könyvtára ígérkezik a legalkalmasabb kiindulópontnak az esszé műfaji analíziséhez. Ugyanis archetípusává lesz nemcsak a toronylétnek, hanem az esszéista szellemi létformájának és könyvuniverzumának is, kívülállást és szakrális vonzerőt árasztva magából, hogy a szubjektív kultúrkriticizmus többé sem a módszertől, sem a magatartástól nem szabadulhat. Montaigne így ír erről a szobáról, a maga szelíd öniróniájával: "Egy toronyban lakom, amelynek tetején naponta hajnalban és alkonytájt egy nagy harang kongat Ave Máriára. Zúgásától reszket a torony is. Eleinte alig viseltem, ma már úgy hozzászoktam, hogy ügyet sem vetek rá s már fel sem ébreszt."¹⁶ Ez a kerek, magaslati szövegháttér alapozza meg az esszéformát. Ám e kerekség egyszersmind nosztalgia és vágyódás: ennek érosza teszi oly mozgékonnyá, kísérletivé és szellőssé a műfajt.

Könyv és történelem. Új betűk, tolmácsok, könyvtárrabok mint a sors szolgái. És egy hozzánk, a mi távoli tájainkra, peremvidékeinkre is elzengő harang szolid zengése, mely nem szűnik meg figyelmeztetni esszéirodalmi és kritikai életünk nyomorúságára. A polémia, a tisztázás, az önazonosítás öröklődő keservére: hogy egyszer majd eléggé szabadok és elegánsan műveltek lehessünk, ráébredve irtózatos történelmi felelőségünkre. Bennünket talán még felébreszthet. Addig is, fordítsunk csak szorgalmasan Platónt.

Jegyzetek

1. Néha a csend megtörik. Legutóbb november 15-én, a Debreceni Irodalmi Napok esszé-konferenciáján.
2. Gabriel Liiceanu: Az örmény ábécé példázata. In: Szegényeknek – palota. XX. századi román esszék. Balassi Kiadó, 1998., 98. o.
3. Michel de Montaigne: Esszék. Bibliotecha Kiadó, Budapest, 1957., 102.
4. I. m. 169.
5. In: Montaigne, 1957., bevezető tanulmány
6. In: Hagyomány és egyéniség. Az angol esszé klasszikusai. Európa Könyvkiadó, Budapest 1967., 42–46.
7. I. m. 44.
8. Babits Mihály: Esszék, tanulmányok II. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1977. (Továbbiakban: ET II.), 158. o.
9. I. m. 159.
10. U.o.
11. ET II. 157.
12. I. m. 156.
13. ET II. 156.
14. I. m. 163.
15. J. L. Borges: Körkörös romok. Kozmosz Könyvek, Budapest 1972., 33.
16. Montaigne, 1957., 34.