Kalligram / Archívum / 2002 / XI. évf. 2002. január-február / Patočka „Európa és Poszt-Európa" című művének bemutatása

Patočka „Európa és Poszt-Európa" című művének bemutatása

Mohay Gergely fordítása

 

Patočka filozófiájának szerves része az Európáról és a történelem-filozófiáról alkotott nézete. Már habilitációs dolgozatában1 1936-ban megfogalmazta azt a gondolatot, hogy a Husserltől átvett „élővilág" fogalmat –, illetve ahogyan Patočka csehül mondja: „természeti világ" – szükségképpen történetileg kell szemlélni. A bevezetésben megjegyzi, hogy „hosszútávú programjában közbenső tagként még egy reflexió kap helyet, nevezetesen az emberi történelemre, a történelemfilozófiára irányuló".2

Elmélkedéseit a történelemről és a történelmi fejlődés értelméről azonban nem csupán filozófiai programja motiválta, hanem az aktuális események iránti állandó érdeklődése is közrejátszott megszületésükben.

A 30-as években E. Husserl hallgatójaként és Husserl prágai előadásainak szervezőjeként – melyek alapján Husserl könyve az európai tudományok válságáról keletkezett – Patočka kénytelen volt saját elmélkedéseiben, melyek a civilizációval, annak alapjaival és kilátásaival foglalkoztak, mindenekelőtt Husserlnek az európai emberiség helyzetéről alkotott felfogásával vitába szállni. Mivel időközben Heidegger is közzétette a világhelyzetről írt filozófiai diagnózisát – amely a husserlivel jóllehet részben összhangban volt, mégis fontos pontokon eltért tőle –, érdemes figyelemmel kísérni, hogyan használt fel Patočka heideggeri motívumokat Husserllel folytatott vitájában, és hogyan érvel eközben néha mégis Heideggertől eltérően.

Ezt nyomon követhetjük a szerző által be nem fejezett szövegben, amit mi –tanítványainak egy csoportja – a hagyatékból Patočka írásainak szamizdat-kiadásában publikáltunk.

Ez „Európa és Poszt-Európa" szövegének bonyolult a keletkezéstörténete. Alapvetően Patočka tanulmányainak egy olyan sorozatába tartozik, melyet a hatvanas évek végének történelmi eseményei közvetlenül motiváltak. Egyfelől a diáktüntetések Nyugaton, másfelől a szovjet csapatok bevonulása Csehszlovákiába, illetve a „körülmények normalizálása", mely ezután következett a kormányzó kommunista párt elképzelései szerint, arra indították Patočkát, hogy újragondolja nézeteit Európa és a világ történelmi helyzetéről. Ennek a sorozatnak az élén az 1968-ból származó „Intelligenz und Opposition" (Értelmiség és ellenzék) című tanulmány áll, utolsó darabja pedig a „Ketzerische Essais zur Philosophie der Geschichte" (Eretnek esszék a történetfilozófia tárgyköréhez) és Patočka szerepvállalása a Charta 77-ben mint az első három szónok egyike.

Maga Patočka sohasem publikálta teljes egészében a szöveget. Jóllehet az eleje és vége is stilisztikailag kidolgozottnak tűnik, az nem egyértelmű, vajon Patočka késznek tekintette-e. Amikor halála után elmentünk a lakására, hogy kéziratait rendezzük és gondoskodjunk megőrzésükről, az „Európa és Poszt-Európa" kézirata az íróasztalán feküdt, és a lapok közé betűzve számos jelzőcédulát találtunk. Úgy tűnik, hogy Patočka egészen 1977 márciusában bekövetkezett haláláig dolgozott a kéziraton.

A szövegnek eredetileg része volt a „Die geistigen Grundlagen des Lebens in unserer Zeit" (Duchovní základy života v naši dobe; Az élet szellemi alapjai napjainkban) című tanulmány, amely 1969-ben csehül íródott és a Kresťanská revue-ben (Keresztény Szemle) jelent meg 1970 elején. Ezen 20 oldalas tanulmány első kb. 5 oldalát, ahol Patočka Geoffrey Barraclough könyvével (An Introduction to Contemporary History, Bevezetés a jelenkor történelmébe, 1964.) száll vitába, a szerző egy újabb tanulmányában is felhasználta, amely azonban már németül íródott, címe pedig: Die nacheuropäische Epoche und ihre geistigen Probleme (A poszt-európai korszak és szellemi problémái). Habár ennek a tanulmánynak 16 oldalát a szerző már legépelte, mégsem jelent meg soha, viszont az első nyolc oldalt Patočka egy hosszabb tanulmány függelékeként használta fel, amelyet közzé is tett. Talán csak a tanulmány befejezése után írta meg Patočka a bevezetés első hat oldalát, amelyben fő gondolatait összefoglalta és az egésznek az „Európa és Poszt-Európa" címet adta. Első ízben 1988-ban Jan Patočka műveinek szamizdat sorozatában adtuk közzé a szöveget. Mivel már korábban a bécsi IWM-nek rendelkezésére bocsátottuk a tanulmányt, ugyanabban az évben a Ketzerischen Essais-szel együtt a Klett-Cotta kiadónál is megjelent mint Patočka válogatott írásainak öt kötetéből az egyik. 1999-ben mindhárom szöveget publikáltuk a cseh összkiadás második kötetében.

   

*

Már a cím – „Poszt-Európa" vagy „poszt-európai korszak" – mutatja, hogy mi lebegett Patočka előtt a 70-es évek elején. Egy korszak véget ért. Ez az a korszak, melynek alapjait az ókori görögök tették le, az a korszak, amelyben a Római Birodalom keresztény hitre térítése által, görög, zsidó, római és barbár kulturális vívmányok érdekes kombinációja révén az európai civilizáció létrejött, amely azonban képtelennek bizonyult az egész világra történt kiterjeszkedését túlélni, és a két világháborúban lehanyatlott.

Ezt az Európát már nem lehet, mint ahogyan Husserl akarta, egy terápia révén megmenteni, bármilyen radikális is legyen az. Túlságosan késő van már ehhez. Most már csak azt tehetjük, hogy konstatáljuk pusztulását, azért hogy tájékozódási pontokat találjunk a további úthoz a magunk számára, akik az örökösei vagyunk ennek a korszaknak. Ahhoz, hogy ezt a pusztulást megérthessük, át kell gondolnunk, hogy mi volt, ami elpusztult, és hogy a pusztulás csupán egy külsődleges esemény volt-e, vagy pedig – és valami hasonló már régóta lóg a bölcseleti levegőben – a pusztulás azt sújtotta, ami Európa lényegét tekintve volt.

Husserlhez csatlakozva Patočka „az európai történelem egész folyamát egy egyedüli elv köré akarja rendezni (155/10)", nevezetesen a belátás elve köré, az ésszerű, azaz minden cselekvést és gondolatot belátóan megindokoló reflexió köré

(159/24)", amelynek „meg kell valósítania a naivan adott valóságnak az alakítását az egység és az egyetemesség irányába (157/15)". Ez a „belátás-elv (177/37)" hozta létre „Európát mint egységes politikai, társadalmi és szellemi valóságot (159/26)". És ez az általánosság és egyetemesség iránti érzék volt az, ami „egyedül képes volt a világot egy világgá alakítani" (155/23).

Ez a racionalitás azonban magabiztos és önelégült szubjektivitáshoz vezetett, melynek hatalma és szabadsága abban állott, hogy az egész realitást magába zárta, és azt gondolta, hogy azt tudományos technológiák révén uralhatja. Az abszolút, zárt szubjektumnak ebben a filozófiai felfogásában gyökerezik a szuverén állam hegeli koncepciója, amely a 19. században realitás volt. A nehézség – amely végül az első világháború katasztrófájához vezetett – azonban abban rejlett, hogy több szuverén állam létezett. Az abszolútum azonban csupán egyes számban képzelhető el. Abszolútumok sokaságát feltételezni ellentmondás lenne. A világháborúban megvalósult a szubjektivitás modern felfogásának lehetetlensége. Határozottan megmutatkozott, hogy értelmetlen vállalkozás lenne azt akarni, hogy a „külső világhódítás útján (160/10)" a belátás és az értelem európai elvének általánosítása az egész világon megvalósuljon.

Patocka egy másik utat javasol, amelyről azt gondolja, hogy azt az értelmes belátás elve is tartalmazza, mégpedig a világfeltárás „belső" útját, az „élővilág világgá válásának útját, amelyet a külső katasztrófák és a belső zűrzavarok után talán most kellene újra megtalálni és végigjárni. (160/12)."

Hogy miként képzeli ezt megvalósíthatónak, azzal juttatja kifejezésre Patočka, hogy gondosan végére jár az európai racionalitás kezdeteinek a görögöknél, és azt látja, hogy az értelmes tudás belátás-elve kezdettől fogva a „két nagy feladat" előtt állt: (1) „a világot érthetővé tenni, és (2) önnön személyiségünket alakítani (157/ 23)". Patočka hozzáteszi még összefoglalóan: „A két feladat egymástól elválaszthatatlan, és mégis feszültség van köztük, amely folyton szakadással fenyeget (157/23)". Egyrészt lehetséges azt akarni, hogy „a világról önismeret, ill. önuralom nélkül nyerjünk magyarázatot „, másrészt lehetséges „az Egy, Egyetemes és Örök felé törekednünk, miközben a világot megvetjük vagy elhanyagoljuk (157/26)". Ennek a két útnak a kezdeteit vizsgálja meg Patočka a lélekről való gondoskodás (miként Platón mondja) két formájánál, nevezetesen Platón és Démokritosz műveiben. Démokritoszt követve „azért gondoskodunk lelkünkről, hogy eljuthassunk a teljesség megismeréséhez", Platónt követve pedig „azért igyekszünk megismerni, azért kérdezünk és vizsgálódunk, hogy a léleknek a lehető legmagasabb létformát biztosíthassuk (240/1)".

A lélekről való gondoskodás eme két formája vezet Patočka szerint a metafizika két alapvető fajának kialakulásához. Az egyik segítette hozzá Európát, hogy „erkölcsi eszményeket és nagy, egyetemes intézményeket tudjon megalkotni, a metafizika másik fajtája pedig a természeti erőket tette felhasználhatóvá, és ezzel egy rövidtávú világuralom megvalósításának eszközeihez juttatta Európát".

Patočkának a történelemről alkotott felfogásában tehát egy elvet látunk (a belátás elvét), amelyből – az ember érdekeltségét illetően a világra való nyitottságban – a már említett kettős feladat következik, amely szakadással fenyeget. A történelemben minden érdek és valós tényező végső soron erre a fő érdekeltségre vezethető vissza, amely a fejlődés „eszmei" magvát alkotja, és a fellendülés és hanyatlás dinamikájával jellemezhető attól függően, hogyan viszonyul az ember a szakadás fenyegetéséhez.

Ez a feladat az európai örökség alapját képezi, és kérdéses, hogyan veszi át az új emberiség ezt a feladatot. Egy részét ennek az örökségnek tulajdonképpen már átvette: a technika vívmányai nagyon is csábítók. Azonban nem elég csupán a tudományt és a technikát átvenni. Az a probléma, hogy miként birkózunk meg a kettős feladat másik részével, ami most azt a kérdést jelenti, hogy miként lesz az „emberiségek pluralitásából" egy emberiség. Hogy szemünk előtt valami hasonló zajlik, azt egyre világosabban látjuk. Azt is megértjük, hogy ez a folyamat rendkívüli nehézségekkel jár, amelyek előtt olykor tanácstalanul állunk.

Pontosan emiatt érthető, hogy miként lehet Patočka koncepciója még ma, csaknem 30 évvel megszületése után is aktuális, izgalmas és gondolatébresztő olvasmány, még ha ma már nem is tudunk mindennel egyetérteni, amit Patočka mond.

   

   

   

Jegyzetek

  1. Jan Patočka: Die natürliche Welt als philosophisches Problem. Stuttgart 1990.
  2. Jan Patočka: i. m. 51.