A székek

Egy szegény jó ember halt meg.

Egyszerű, szelíd ember volt, ki nem alkalmatlankodott soha senkinek. A legnagyobb úrral, a halállal szemben hát egyáltalán nem ágaskodott, hanem pár nap alatt elvégezte a dolgát, s lehunyta a szemeit. „Szerette az isten" – mondták rá.

Sok öröme nem volt életében, hát hogy kárpótolják: szép temetést rendeztek neki. Maga az apát temette. Nagyon szép szavakat mondott felette; biztosított mindenkit, hogy: „az élet vége a halál; s hogy az igazak meg fogják találni a túlsó életben (hová a halott igyekszik) a jutalmat." Ravatala fölé aranyos fekete posztómennyezetet is vontak; a koporsója fényezett cserfa volt, a szemfedelét széles csipke ékítette.

A részvét iránta szépen nyilatkozott. Mindenfelől jöttek az asszonyok szép fekete ruhákban. A ravatal köré helyezett székekre telepedtek, hallgatták a bús özvegy panaszos szavait, s bólingatva helyeselték sirámait. Kivált a szomszédokból való asszonyok panaszolták hangosan a veszteséget. Mily derék, szíves, ártatlan ember volt! Mily eszes, mily fáradhatatlan. A tőszomszéd-asszony az egész délutánra helyezkedett el egy szegletbe. S apránkint, mindjobban belebúsulta magát. Mikor tele lett a szoba résztvevőkkel, hangosan így kiáltott fel:

– Oh! ki marad nekünk, ha Gergely (így hívták a halottat), ha ő itt hagyja a világot?

Emlegette, hogy gyerekeit mint szerette, hányszor hozott nekik kardot, puskát, dobot. Ezután belekötött az égbe, mely nem tudja, kit kell elszólítani. Nem volt-e Gergely javakorában? nem élhetett volna-e még akármeddig? s hány földhözragadt szegény öregember van az utcában, aki szívesen meghalhatott volna helyében?

Ez igazságokra ki sem felelt. Az özvegy búsan könnyezett, s hálával nézett a jó szomszédasszonyra, ő is sírva folytatta:

– Hát ki marad nekem a világon; ő, a kereső, a ház fenntartója.

Mind több-több résztvevő jött a temetésre. A szobában már nem fértek többen. Sokan nem kaptak helyet. A szomszédasszony felvánszorgott helyéből, megkereste a szolgálót, s elküldte a szomszédokba, hogy székeket hozzon. A szertartást csak nem is várhatják végig állva. A pap énekelt, s végtére így szólt: „Most pedig, Gergely! menj te az Úr örömébe..."

S Gergely minthogy másképpen nem tehetett, elindult az Úr örömébe... A temetésrendező megtörölgette gusztussal a politúrt, s nagy dér-dúrral srófolt, kalapácsolt, gyertyát oltott.

– Elő! – szólt katonásan – emberek! elő hej! egy-kettő.

Az özvegy keservesen sírt, amire a szomszédasszony belebőszült egészen a keservbe, s fuldokolva kiáltotta több ízben: „Ki marad a világon?" De oly feltűnően cselekedte ezt, hogy az özvegy rosszkedvűen kezdett nézni az óbégatóra. Mert a végén hát nem gondolnak-e valami gyanúsítót a szegény Gergelyre, ha így siratja őt egy idegen?...

Ekkor előállott a kocsi. Dübörgött. Igen csúf hang ez. A katonás temetésrendező harsányan vezényelte a csapatát s a gyászolókat. Beleizzadt a munkába.

A szomszédasszony az úton az özvegy mellé furakodott. „Sokan tisztelték meg (súgta) a szegény Gergelyt. Nézzen széjjel, mi nép van itt. A rendőrfőnök is itt van. Oh szívem, úgy sajnálom a szegényt, mintha a vérem volna."

Az özvegy keservesen nézett a beszélőre, de titokban mégis körültekintett. Bizony sokan voltak. Ez könnyíti a bús szívet.

Szép idő volt. A kőrisfák a temetőben lombdíszben álltak, s a bogarak meglepték a haragoszöld leveleket. Ez megzavarta a gyászos közönséget. Az apát is félrefacsarta az orrát, s hirtelen behintette a sírt. Sietve dobták a rögöt, s betakarodott gyorsan a gyászoló nép.

Az úton, amint ki-ki hazament, Gergelyt ott a földbe feledték, s a maga bajáról, ki rossz cselédről, ki csaló üzletfélről beszélgettek.

Ám az özvegy őt könnyezte az úton is. Édes párja... oly sok jót értek, s oly sok boldog órát... ott hidegen fekszik a szegény a kőrisfák alatt...

A bizalmasabbak bekísérték az özvegyi házba is. Ott elváltak, csókolóztak... A jó szomszédasszony is ott volt. Mikor mindenki hazatakarodott, utolsónak maradt, s az ajtónál bizalmasan így szólt az özvegyhez:

– Ne is küldje, kedves Klára, ma a székeimet haza. Mi nélkülözhetjük ma. Ne fárassza ma vele magát, kedves.

Mily üres a ház, istenem! A koporsó míg ott áll, még a miénk a kedves. Akkor érezzük a veszteséget igaziba, mikor néma, nehéz csend fekszik a bús házra.

Az özvegy csak nehezen bontakozott ki a súlyos bánatból. Alkonyatkor mégis hazaküldte a szomszédokból hozatott székeket.

Ott a sötétben gunnyasztott a szegény özvegy. Tenyerébe takarta fejét, s keservesen sírt. Mily jó volt a szegény Gergely! Eszébe jutott brünell kabátja, ráncos csizmaszára, babos nyakkendője... Ekkor egy hang szólt át a szomszédból:

– Kedves Klára! Hall engem kedves? nem azért mondom, de egy széket nem küldött haza, lelkem. Hat volt kedves, csak ötöt hoztak. Nem azért mondom, a világért, de jó azt mindjárt tisztába hozni... Majd, kedves, elékerül. No, aludjék jól, kedves, ne búsuljon. Már azt nem lehet feltámasztani könnyel se...

Az özvegy szelíden szólt ki. Rekedt volt a hangja.

– Egy szék? egy szék, Rebi szívem? A cseléd tán másfelé vitte... Utána futtatom rögtön... Hat volt szívem?

Rebi restellte a szóváltást. Hanyagon, kicsinyelve vetette oda:

– Öt vagy hat, szívem, ne fáradjék vele, majd megkerül.

Egy szék. Mily kicsinyeskedés ily szomorú órában. Némelyeknek az ura veszett el, másnak egy széke... Ez megzavarja a bús özvegyet.

Mily közönséges perszóna... tűnődött s bosszankodott. A méltatlankodás mindjobban elhatalmasodott benne. „Egy szék!" Az a tömlöcre való cseléd csinálta a zavart. Ültéből felugrott: szívesen elkergette volna a leányt, hogy keresse meg, de egészen sötét volt. Már alusznak mindenfelé.

Alusznak? hogy hunyja le szemeit a szegény özvegy? Amint belebújt a párnába, az urával volt tele a feje, de mi  nduntalanul a szék verődött vissza az eszébe. Nem is az uráról álmodott, hanem egy kofaszéket látott (alatta eleven szénnel, serpenyőben), melyen Rebi kuporog, s énekli: „Éljen Garibáldi."

Reggel, hogy elvégezze a keserves históriát, a szék ügyére vetette magát.

A cseléd futott, s visszatért. A szék sehol. Ez igen mérgesítette. A Rebi tette alávalóság! kíméletlenség ily gyászban... S vajon öt szék volt-e vagy hat? Az ember ily néppel szemben joggal gyanakodhatik. Nem csalárdság van-e a követelésben? Aztán ki hozatta a székeket? Nem Rebi hozatta-e? Hát keresse meg, aki hozatta...

– Megnézted-e jól? – riadt többször a cselédre. Félszemmel nézett a korlátra. Félt, nehogy egy hang szóljon át: „Hol a székem?" De estig semmi alkalmatlankodás sem volt... A szegény Gergely egyet-másait rendezgette. Rossz csizmáit, rongyos nadrágjait forgatta keservesen. „Hogy elviselt mindent (sóhajtotta) a lelkem, az utolsó rongyig. Nem is hagytam volna másképpen" -tette hozzá. Hitvány szipkáit forgatta búsan este, mikor egy kisfiú érkezett a szomszédból: „Ha itt volna – a székünk, azt izeni a mama."

Az özvegy egyszerre felháborodott.

– A mama? No hát takarodj, mondd meg a mamának: a mama ott keresse a széket, ahova tette. A mama ne rajtam keresse a széket. Én nem kívánom a mamáét, a mama ne kívánja az enyémet.

A mama? Egy főkötőcsináló asszony. Egy ifiasszony... s mamának nevezteti magát. Az ember kacaghatna. A kényes! Mama! Ha megüthetne valakit, megütné mindenesetre. Hát e nyomorult dolognak nincs-e még vége?

– Tessék gyászolni! – mormogta felháborodva, és csapkodta tenyerével a térdeit... Fél éjszaka fennült, és hányta-vetette magában, mit tegyen a perszónával? Ő határozottan kettévágja ezt a históriát. Bizsergett a vére. Csak hadd jöjjön a reggel.

El is jött, és vele a Rebi. Csak slafrokba volt, de ökle a csípőjén feküdt.

– Mit izen nekem az asszonyság? Nekem? Csalni akartam az asszonytól valamit? vagy a magamét kívántam-e? Én szelíd vagyok, de velem ne packázzék senki. Az asszonyság vette azt a széket? vagy én kerestem az árát? Nekem izen? Nekem?

Az özvegy csodálkozva nézett szét. Hozzá szólhatott így valaki a gyász ez idejében? Kapkodott a levegő után, hogy méltó szavakat gyúrjon belőle...

– Hogy én? én? Én hozattam a széket?

– Az asszonyság, az asszonyság.

– Nekem? Az asszonyság? Én nem asszonyság vagyok, hanem Édes Gergely, egy kereskedő özvegye vagyok, tudja?! Ezt senki ne felejtse... Tőlem követel egy széket? Egy ifiasszony! aki azt se tudja, öt vagy hat széke volt-e? Csak egy szék kell? Van itt. Itt van, tessék! Tessék választani, ha csak egy szék kell. Aki így akar szerezni, az kaphat itt. Van hál' istennek! Semmi famíliám nem ment a szomszédba egy székért. De akinek nincs, jöjjön. Hej leány, leány!

És rekedten, de szüntelenül kiálta a szolgáló után: – Leány! Leány!

–  Itt van szék, leány! – riadt a tétován beállott szolgálóra – fogd meg, amelyiket szereted. Ott a selymes szék, ott a bőrös, ott a karos... Vedd fel, s menj a szomszédba az ifiasszonyhoz! Vidd oda, tedd a házába, vagy az udvarra... ahova akarod. De vidd, vidd, hogy ne lássam.

Rebi lehangolva állott közbe... A cseléd megfogott egy széket. Rebi kikapta a kezéből, és visszacsapta a helyére. A cseléd egy másikat ölelt fel. Rebi rácsapott a másik székre. Az egyik szegletből a másikig rohantak. A gyászos özvegy magasra emelkedve mutatott kinyújtott karral:

–  Ezt fogd meg vagy amazt; itt is lelsz... túl is találsz... Mindenütt szék, van itt elég.

Rebi elfúlva a fáradságtól és méregtől, tagolta:

–  Nekem ajándékoz? Nekem?

A cseléd hurcolta a székeket, Rebi rángatta ki a kezéből. A csatatér porral telt meg. Az özvegy kitárta az ajtót:

–  Hagyd el, leány... ha nem kell a szék... Hagyd el... Van törvény. Jöjjön a törvény. Vegye el a törvény... Egy szegény özvegyhez jöjjön a törvény. Vegyen el mindent. Mindent, amit akar... Velünk már tehetnek... akármit.

Aztán belépett az első szobába, és becsapta az ajtóját... Ott kimerülten lerogyott egy karszékbe, és hangosan sírt.

Mikor később látta, hogy a csatatér üres, bágyadt, beteges, rogyó lépéssel ment ki, és félrefordított szerény, alázatos, tétova tekintettel nézett meg minden tárgyat. A cseléd részvéttel kísérte.

–  Ez jó lélek – gondolta a cselédről, és hogy minél tovább sajnálja őt, az ebédet is csak kóstolgatta, kényesen. Egészen éhesen kelt fel. Ekkor így szólt szelíden a cselédhez:

– Menj leányom a szegletre a boltba. Ott az úr: Keserű úr, vele beszélj... Mondd meg, hogy tőle fogunk vásárolni... Adjon vásárló-könyvet. Mindent tőle veszünk... Ő is özvegyember, én is özvegy vagyok, mondd meg neki, egymáson így segítünk... Egyedül, látod, leányom! nem jó támasz nélkül élni. Így támadják meg a szegény özvegyasszonyt, látod... Menj hozzá, s kérdezd meg, hogy méri a cuba-kávé kilóját... Mondd meg: ha később meglátogat, megbeszéljük az árakat...

S amint elindult a leány, az özvegy elévette titokban az ebéd maradékát, s mohón evett.

Így hantolták be másodszor és végképpen Édes Gergelyt.