Pont ott van vége; Öreg nőcsábász, lámpafény, eső

Pont ott van vége

Az irodalmi élet, mint egy briós,[1]

vagy mint egy léggömb, olyan. A bele

foszlós – vagy tiszta felhajtóerő

(itt válik a hasonlat szétfele):

nincs átmászkálás kint és bent között,

csak hogyha bumm (s akkor meg nincsen vissza),

vagy – másrészt – ha megeszik. (Fölözött

kakaóval pl.) Átlátszó kalicka

üvegmadárnak. A rács, az összeköt.

A hártya is. A kirakat előtt

(ahol a briós van) kicsorduló nyál,

ahogy az üvegen tükröződik,

talán. A reflexek megelőzik

az étkezést (ld. Pavlov). Óh, ha volnál

[1]ejtsd: briő

Öreg nőcsábász, lámpafény; eső

Ragyás, mosolygó, óriási arc

a házfal, Buddha vízfaragta képe.

Bokáig sárban áll kint az olasz,

a keréknyom lekvársűrű levébe

süllyed, el is tűnik könnyű, fehér,

likacskás kis cipője; ám a sárga,

dülöngő lámpafény pont eddig ér,

s ázott térdharisnyáját fénybe mártja.

Fölnéz: az ablak izzó négyszögében

önnön képét festi a kézilámpa

pergamenfakóra – amint éppen

üres szemmel bámulja lent: magát –,

s a földhalmot a gyom közt, melyre hányva

szétrothad lassan blúz, kosztüm, kabát.