Kalligram / Archívum / 2002 / XI. évf. 2002. június / Revolver; A rabszolga; Józsika és a kövek

Revolver; A rabszolga; Józsika és a kövek

   

Revolver

   

Vasárnap reggeli hangulatban üldögéltünk a konyhában, ahol még érezni lehetett a kakaó illatát, lányaim pedig pizsamában élvezték a szünidő boldogító érzését. Álmaikat mesélték. A redőnyön keresztül sárgás csíkok lopakodtak a szőnyegre, s én arról próbáltam őket meggyőzni, hogy álmaik mennyire összefüggésben vannak mindazzal, amit a tévében láttak. Komoly vita alakult ki, amely nem is arról szólt, reálisak-e az én észrevételeim, hanem inkább – bizonyos női rafináltsággal – arról, hogy betilthatom-e az esti tévézést a rossz álmok miatt.

– Biztosan sokat és nehezet vacsoráztunk – hangzott részükről a nem éppen eredeti érvelés.

– Akkor is csak arról álmodhattok, amit már láttatok – érveltem állhatatosan. – Ha nem néznétek efféle szörnyűségeket, álmotokban sem fordulnának elő. Hiszen amíg nem láttál fantasztikus filmet nem is álmodhattál ufókról...

– Álmaink tehát nélkülöznek mindenféle eredetiséget? Pusztán a napi dolgokat variálja az agyunk? – kérdezték csalódottan.

Már majdnem rábólintottam, amikor eszembe jutott az én egyik álmom.

   

– Sohasem felejtem el azt az arcot. Szinte földöntúli mosoly sugárzott róla, és szépen metszett, zárt szemhéjai megremegtek az érzékiségtől – mondta az öregember csillogó szemekkel.

Hajnalodott. Ketten ültünk a ház teraszán, amelynek barokkos korlátján túl, valahol ott lent, a lábunk alatti ködben, a város feküdt. Még nem lehetett érezni a vidékre jellemző forróságot, a levegő mégis fülledten nehezedett ránk. Éppen megnyílni készültünk egymás előtt.

Az átbeszélgetett és átivott éjszaka után a hajnali derengés ébresztett rá minket, hogy a pillanatnak lassan vége, s ha most elmulasztjuk a lehetőséget – hogy pontosan milyet, azt csak sejtettük –, akkor talán nem lesz több alkalmunk, hogy őszinték legyünk egymáshoz. Ki tudja, mikor kerülök újra Dél-Amerikába, s elkerülök-e egyáltalán? S ha igen, találkozunk-e, s ha igen, tudunk-e ilyen őszinték lenni, mint most?

– A legjobb, ha az elején kezdem – vonta össze a szemöldökét, és talán azt próbálta felidézni, milyen is volt, amikor a háború után kimenekült Dél-Amerikába, talán csak a történetet rakta sorrendbe. De lehet, hogy azon törte a fejét, meddig mehet el az őszinteségben.

Valójában nehezen lehetett eldönteni, mennyire volt felelős a történtekért az elfogyasztott alkohol, és menyire valami belső késztetés. Az állapot, amelyben úgy éreztük, hogy „valami fontosat" kell elmondanunk magunkról, olyat, ami különbözik minden eddigi vallomástól. Zavarba jöttünk volna, ha arra kellett volna válaszolnunk, miként is hozott össze bennünket a sors, és ugyanígy képtelenek voltunk megfelelni a kérdésre: miért most és miért épp egymásnak mondjuk el, amit elmondunk. Talán az ismeretlenség, talán a tudat, hogy én aznap elutazom, és szinte semmi, de semmi esélye, hogy még egyszer találkozzunk. Nem volt számomra kétséges, hogy a történetet nem sok embernek mesélte el eddig. Folytatta:

– A háború után meglehetősen könnyen kerültem ki ide. Persze nem volt házam, nem volt semmim, csak a kis megtakarított pénzem... – Elhallgatott, majd sóhajtott egy mélyet. Nem, nem akart hazudni. Úgy akarta elmondani a dolgokat, ahogy történtek! – Dehogy megtakarított! Lopott pénz volt az, barátom! Bizony. Úgy loptam, és azzal szöktem meg. – Nem nézett a szemembe. Nem volt fontos a számára, hogy hiszek-e neki vagy sem. El kellett mondania a történetet. Valahova a ködbe burkolt völgybe nézett, a lassan ébredező város felé, mintha ott látná azt, amit éppen mondani szándékozik.

– Szerencsére találkoztam itt magyarokkal. Még a németekkel együtt jöttek ki. Mindegy. Segítettek. Hamarosan munkám lett, és csinos kis vagyonom. Aztán úgy éreztem, tovább kell mennem. Hiába, a nyomasztó emlékek és a felelősségre vonástól való félelem nem hagyott nyugton! Hajót vettem, és elindultam felfelé a folyón. Kis hajó volt, de az enyém. Három indián segített a bepakolásnál, és egy lányt is hoztak magukkal. A kapitányt nem zavarta, engem meg nem érdekelt.

Egy este, még nem ment le a nap, rajtakaptam a fedélzeten a három indiánt, amint a lánnyal erőszakoskodnak. Pontosabban azt hittem, hogy erőszakról van szó, de amikor közelebb mentem, láttam, hogy a lány behunyja szemeit, és élvezi, amint ketten két oldalról lefogják, és a harmadik a széttárt lábai között meghágni készül. Én mögöttük álltam, és még nem láttam olyan szép nőt, mint Ő. Sohasem felejtem el azt az arcot! Szinte földöntúli mosoly sugárzott róla, és szépen metszett, zárt szemei megremegtek az érzékiségtől.

Meglepődtem, mennyire kitisztult az elmém, és mennyire odafigyelek minden egyes momentumra. Észrevettem, szóról szóra elismételte ugyanazt a mondatot, amit már egyszer elmondott, mikor elkezdte a történetet. Mégis ugyanazzal a tisztelettel és áhítattal hangzottak el a szavai, mintha valami természetfölötti hatással lenne rá az a jelenet.

– Soha nem érzett érzés, és soha sem tapasztalt gondolatok lettek rajtam úrrá. Néztem az arcot, és felháborított ez az erkölcstelenség, ugyanakkor éreztem, hogy egy más erkölcs hatáskörébe kerültem. A nő semmi kivetnivalót nem talál azon, hogy többen osztoznak rajta, és a férfiaknak sem jelentett ez a jelenet egyebet, mint a szokásos tevékenységet valamivel, ami a tulajdonuk. A férfiak nem voltak szépek, legalábbis messze álltak a mi görög szépségideálunktól. Mégis, izmos, fénylő, olajos bőrükkel, zsíros hajukkal és szegényes ruházatukkal természetesebben hatottak ezen a hajón, mint én.

A két, oldalt térdelő indián észrevett, de nem mozdult. Feltételezem, a nekem háttal térdelő is értett a pillantásaikból, de ő sem fordult meg, tovább folytatta, amit elkezdett. Behatolt a lányba és lassan mozogni kezdett. Újra a lányra néztem, de Ő zárva tartotta szemeit, ajkai lassan szétnyíltak, szemöldöke picit összerándult a behatolás pillanatában, de nem tiltakozott, egyetlen jajszó vagy más jelzés sem árulta el, hogy kedve ellen lenne a dolog. Hihetetlen volt az egész jelenet. A hajó lassan haladt felfelé a folyón, a motor tompa zakatolása elnyomta az őserdő zajait. Csak a hullámzást lehetett hallani. A távolban, a fák fölött még látszott a nap felső harmada. A parton kajmánok készültek a vadászatra.

Mikor az első férfi befejezte – az egész csak pár percig tartott –, helyet cseréltek, és ugyanolyan pozíciót foglalt el oldalt ő is, mint az addig ott térdeplő társa. Nem értettem, miért van szükség arra, hogy lefogják a nőt, ha az amúgy sem tanúsít ellenállást. Majd a harmadik következett. Nyugodtan, ráérősen látott hozzá, közben egy pillanatra látni lehetett a nő széttárt combjait, lucskos, csupasz szemérmét.

Fejemben továbbra is kavarogtak a gondolatok. Úgy álltam ott, mint akit nem különösebben érdekel a dolog, igyekeztem nem feltűnő lenni – már amennyire egy ilyen helyzetben lehet nem feltűnőnek lenni –, és képtelen voltam felfogni, mit jelenthet részesének lenni egy ilyen jelenetnek? Jogom van-e beavatkozni ezeknek az embereknek az életébe? Szerettem volna elmagyarázni a nőnek, hogy erkölcstelen felelőtlenség, amit tesz, és joga van nem engedni a férfiaknak, de nem tudtam, igazam van-e, megértené és elfogadná-e a véleményemet? Nagy kedvem volt seggbe rúgni az indiánokat, és bedobálni őket a vízbe, de valószínűleg nekem estek volna, és én kerültem volna a folyóba.

Ugyan mitől ilyen boldog és elégedett ez a nő?

Biztonságban érzi magát? Valószínűleg erről van szó! Három férfi is vigyáz rá, meg van róla győződve, hogy semmi baja sem történhet. A kefélés a biztonság ára! Boldog, hiszen rejtett női álma valósul meg. A nők nagy többsége álmodozik ilyen jelenetről. Hárman is megerőszakolják. Jólesik neki. S egyszerre a biztonságérzetét is kielégíti. Pedig mennyire téved...

Magam sem tudom, mi késztetett rá, de szó nélkül elővettem a revolveremet, és fejbe lőttem mind a három férfit. Előbb a nő karjait lefogó két oldalsót, majd a hirtelen rémülten felém forduló harmadikat.

És a nő csodálkozó szemében a félelem irtózatos kifejezése mellett mintha az izgatott kíváncsiság szikráját láttam volna fellobbanni...

Ránéztem, és nem szóltam egy szót sem. Tudtam, hogy igazat mond. A nap lassan feloszlatta a város feletti párát, és a nagyváros zajai erősödni kezdtek. Valami tompa morajlás hallatszott csak, amibe itt-ott beleharsogott egy-egy erőteljes, éles hang. Talán a kikötőben horgonyzó hajók kürtjelei. Hirtelen megborzongtam, pedig nem volt hideg. A szédülés is alábbhagyott, és a fejem is tisztább lett. Szükségem volt egy kortyra. Felemeltem a poharamat, és miután ittam belőle, megpróbáltam megkeresni azt a helyet, ahová ő nézett. Most már én is láttam. Egy nagy madár keringett méltóságteljesen, nem messze tőlünk, mégis elérhetetlen magasságban. Valami megfogalmazódni készült bennem, de csak halvány gondolathalmazok gomolyogtak, komolyabb tartalom nélkül. Az öregember várt egy kicsit, majd folytatta.

– A lányt magamhoz vettem. A társam lett. Egész életemben szerettem volna, ha megérti, miért tettem... ha egyáltalán megértett volna! – mondta csalódottan. – De sohasem volt hajlandó beszélni arról. Mint aki valóban egy másik világban él, amelyben más törvények érvényesek, s amelyeket éppen én nem értek meg! Hiba volt elvárni, hogy ő értsen meg engem, miközben én magam éppoly tehetetlenül álltam az ő értetlenségével szemben. Mindezt csak későn értettem meg. Úgy éltünk együtt, hogy képtelen voltam megérteni őt, ő pedig engemet. Mégis kitartottunk egymás mellett. Végig. – Lassan a ház mögötti füves terület felé intett a fejével, ahol egy kis hant emelkedett, egyszerű fakereszttel. – Ott van eltemetve. Őt szerettem... és szerettem meglesni szeretkezés közben az arcát. Ezt a mosolyt akartam megszerezni, és ő, ha mást nem is, de ezt nyújtani tudta... Valahányszor szeretkeztünk, ugyanaz az átszellemült, odaadó mosoly jelent meg rajta, mint amikor először láttam...

Eddig tartott az a bizonyos álom, s bár eleinte fogalmam sem volt, mit jelenthet, lassan-lassan megértettem, hogy ez az álom hasonló az álombeli madárhoz, amelyet a társam figyelt a távoli messzeségben. Állandóan itt kering az éjszakában, s néha-néha leszáll egyikünkhöz-másikunkhoz, s jelenetről-jelenetre s szórólszóra megismétli önmagát. Minden előzmény s minden következmény nélkül. Nem az öregember lelke vagy személyisége vándorol, mint valami finom esszencia, hanem az élet választási lehetőségei, gondolataink energiatöltése gyűrűzik tovább bennünk, mint a vízbe dobott kő által keltett hullámok...

 

   

 

A rabszolga

   

A kőpor fojtogató felhő formájában telepedett a felszíni bánya mélyén lihegő, izzadó rabszolgákra, belepte a szájukat, a szemüket és az orrukat. Hekatombaión1 havában jártak, és rettenetes hőség kínozott mindenkit, akit a sorsa ide juttatott, akár őr volt, akár rabszolga. Maga a bánya – hosszúkás mélyedés, amelyet hosszú évek alatt véstek, faragtak ki a hegyoldalból – mára már elég mély volt ahhoz, hogy árnyékot is adjon, ám észak-déli fekvése miatt napközben teljesen bevilágította a nap, s csak késő délutánonként takarta el őket a bánya nyugati pereme. Kretinosz, szokása szerint hátát egy nagyobb kőnek támasztva, a sziklák árnyékában feküdt, a letakart vizestömlők mellett, Trügaiosz2 pedig hol vágyakozva, hol irigykedve pillantott felé. Nem tudta, hogy Kretinosz mióta, és miért van a bányában. Csontvázszerű testét már mozgatni sem tudta, s talán csak napok kérdése, hogy mikor hal meg. Időnként megitatták, ez volt minden tápláléka. Száraz bőre pergamenként tapadt kilátszó csontjaira, és érdekes módon fél arcáról még az a vékony bőrréteg is lerohadt. Trügaiosz még nem látott ilyet. Rabszolgatársának fél arcán csak az üres, összeszáradt szemüreg és a hártyavékony bőrön átütő pofacsont látszott. Másik felét még takarta némi egészséges bőr, és ha felnyitotta fáradt szemhéját, halványkék, szinte már fehér szemét is látni lehetett. Beszéd közben nehezen mozgatta a száját, s csak halkan nyögte ki a szavakat összeaszott ínyei közül. Mikor Trügaioszt hatalmába kerítette a fizikai fáradtság, és úgy érezte, utoljára emeli fel a kalapácsot, hogy lesújtson az átkozott kőlapokra, vagy szeretett volna leülni, akár Kretinosz, átvillant az agyán, hogy talán mégiscsak jobb itt állni a napon, és a köveket ütni, mint halálraítéltként senyvedni az árnyékban.

Nemrég került a bányába, mégis tökéletesen elveszítette időérzékét és életkedvét. Ha szóltak, leült megpihenni, ha dolgozni kellett, fogta a szerszámot, és püfölte tovább a köveket. Az első napokon és éjszakákon még kísértette Thüia csábos farának képe, és izgalommal vegyes fájdalommal gondolt formás melleire, de idővel ezeket is belepte a felszíni bánya gyilkos kőpora. Hatalmas, láthatatlan súlyok nehezedtek az agyára, lelassították a gondolatait, és magára utalt bezártságra kényszerítették. Trügaiosz beletörődött sorsába.

Már azt sem tudta, a rövid pihenők alatt miért ül állandóan Kretinosz mellé. Talán lelke mélyén azzal vigasztalta magát, hogy valakinek még rosszabb a sorsa, mint neki? Esetleg az öreg személye körüli titok vonzotta? Hogy még él? És hogy egyáltalán kicsoda? Nem tudta. Most is, amikor felhangzott a pihenést jelző sípszó, lassan, görnyedt háttal vonszolta testét az öreghez, és porfelhőt csapva maga körül, mellé ült. Nem tudta, az öreg észrevette-e. Mindig arról az oldalról ült, ahol még volt bőr az öreg arcán. Úgy szemlélte kopasz fejét és ráncait, miként a játékos felhőket nézegette gyermekkorában. Érdekes módon ilyenkor mintha megindultak volna fejében a gondolatok. Lassan-lassan emlékek jöttek elő, s miközben mereven – külső szemlélő számára bárgyún – bámulta az öreg arcának ránctérképét, mintha utak nyíltak volna meg előtte, amelyeken képzeletben végigmehetett. De ilyenkor nem Thüia és kívánatos teste vonzotta, hanem egy megfoghatatlan gondolatszál, amely – miként Ariadné fonala – valami biztonságos helyre vezette.

– Meg fogsz halni – mondta az öregnek, és maga lepődött meg a legjobban, hogy ezt tette. Lehet, hogy csak provokálni akarta, meg akarta törni az öreg makacs és gőgös hallgatását?

Az öreg némán ült tovább, csak arca izmainak vagy inkább a bőre gyűrődéseinek lassú mozgása jelezte, hogy szólni fog.

– Tudom – mondta végül. – Jobban, mint te – tette hozzá, s a gyűrődések kisimultak.

Ekkor a fejük feletti sziklán posztoló egyik őr hangját hallotta, aki odakiáltott:

– Na, mi van Kretinosz? Látod már a halálodat? – és hangosan nevetett a saját tréfáján. Társa megkérdezte: – Miért kellene látnia a jövőt?

– Hát azért, mert Kretinosz jós! - felelte hahotázva az első őr. – Csak éppen nem hajlandó elárulni mi vár ránk!

– Valóban? – álmélkodott fiatalabb társa.

– Úgy bizony. Mit gondolsz, miért került ide? Mert magának az arkhónnak1 tagadta meg a jövendölést. És elveszítettük a csatát, ami több száz emberünk halálába került. Magam sem értem, miért nem ítélték azonnal halálra.

– Lehet, hogy ez a lassú halál nagyobb büntetés neki, mint a gyors – elmélkedett a fiatal.

– Hát lehet... – felelte az első, és köpött egyet. Majd „Dóró figetalpú cipőjét" énekelve továbbment.

 

Trügaiosz egész idő alatt Kretinosz arcát figyelte, ám annak szeme sem rebbent. Mereven nézett maga elé.

– Igaz? – kérdezte végül. – Igaz, hogy te jósolni tudsz? Kretinosz nem válaszolt.

– Ha igaz, mondd meg, kiszabadulok-e innen? – kérte Trügaiosz. Csak hallgatás volt a válasz.

– Én... nemsokára... meghalok – mondta végül alig hallhatóan.

– De velem, velem mi lesz? – sürgette, mintha amaz máris a halálán lenne.

–  Türelem... – felelte Kretinosz. – Türelem.

   

Végül úgy tűnt, mégiscsak enged az öreg, és szóba áll vele. Trügaiosz úgy „érezte", hogy valamiért fontos neki az öreg személye. Vonzotta hozzá valami, maga sem tudta mi. Egy hírre várt, amit most már csak Kretinosz mondhat el neki. Továbbra is mindig mellé ült, s bizonyos volt benne, hogy az öreg mindent lát és érzékel, ami körötte történik.

– Művelt ember vagy – állapította meg egyik nap az öreg. – Hogy kerültél ide?

Kretinosz jóleső érzéssel vette tudomásul, hogy a kérdés ilyen formában hangzott el. Lám, maga is meglepődött, mennyire fontos még neki, mit érez közben! Úgy érezte, tisztelet és tapintat van a kérdésben, és ez bizalmat érdemel. Ha Kretinosz, mondjuk, úgy tette volna fel a kérdést, hogy miképp süllyedt idáig, az bizonyos lenézést gomolyogtatott volna magában, mint ahogyan a bánya levegője van tele kőporral, s bizonyos, hogy a lelke óvatosabb, zártabb maradt volna. Ezért hát egy kis hálával nézte a mozdulatlan fejet, a lezárt szemhéjat és az ép fél arc ráncait. Megnyugtatónak találta őket, és lassan eljutott a tudatáig, hogy válaszolnia illene. A hosszú várakozás esetleg éppen bizalmatlanságról, netán méltatlan óvatosságról tanúskodhat.

– Idesüllyedtem – felelte, mert meg akart győződni mindarról, amit feltételezett. Kíváncsian várta, mit felel Kretinosz. Nem várta, hogy az vigasztalni fogja őt –efféle kötelező udvariasságnak itt már régen nem volt helye –, ám fel nem tudta fogni, miféle emberi, pontosabban emberséges reakcióra számíthat, s ez a várakozás új lehetőségeket rejtett magában.

– Te eladtad magad. Nem tudtad fizetni az adósságodat, s végül saját magad zálogosítottad el. – mondta közönyösen, s Trügaiosz nem győzött csodálkozni. – S most annak is örülni tudsz, hogy nem vetlek meg az ostobaságodért.

– Te valóban mindent látsz – mondta az őszinte ámulat hangján Trügaiosz. –Még a gondolataimat is.

– Ugyan! – felelte megvetően az öreg. – Azt hiszed, csupán egyedül te kerültél ilyen helyzetbe, s bármi, amit gondolsz, csak neked jutott eszedbe?

– Egész életemben... egész életemben... – Hirtelen meglepődött egész életének kicsinységén. Milyen egyszerű is kimondani: egész életemben. Mintha már el is múlt volna. Mintha ő már utána lenne. – Egész életemben független akartam maradni... Sohasem érdekelt a közélet, nem érdekelt, demokraták vagy arisztokraták vannak-e uralmon. Nem akartam szegény hegyvidéki lenni, és nem akartam politizálni. Valahol a Pedionon3 akartam birtokot, s Thüián kívül mást nem imádtam... Most pedig imádkozom az istenekhez, hogy túléljem ezt a büntetést, és hogy segítsenek a szeiszakhteia4 elérésében... Mindennek, amire vágytam, az ellenkezője sikerült...

Kretinosz lezárta egyetlen szemét.

Trügaiosz tudta, hogy ez azt jelenti, vége a beszélgetésnek.

   

Másnap katonák kíséretében egy férfi érkezet a bányába, aki márványt választani jött egy készülő szoborhoz. Fontos személy lehetett, mert az őrök nagy tisztelettel beszéltek vele, és lesték minden kívánságát. Végül egy hatalmas márványtömb mellett álltak meg.

– Ez jó lesz – mondta a férfi, és kezével megsimogatta, majd megpaskolta a sziklát, mint ahogy a lovakat szokás. Olyan meghitten állt a kő mellett, mintha már látta volna az alakot, amelyet majd ki kell szabadítani belőle.

Vajon mi lesz az?

   

Trügaiosz agyában száguldani kezdtek a gondolatok, mint a hosszú elzártság után kiengedett kutya. Kretinosz képessége csodát tett vele. Ha valóban jós, akkor megmondhatja neki, mi vár rá! Vajon megkapja-e a felszabadító üzenetet? Vajon régi barátja, aki most nomothetész,5 képes lesz-e elintézni az arkhónnál6 a szeiszakhtheiát? Agya lázasan pörgött, s képzeletében már szabadulása pillanatait is látni vélte.

– Miért nem mondtad meg az arkhónnak, mi vár rá? – kérdezte az öreget.

– Ugyan mi értelme lett volna? – kérdezett vissza az. – Gondolod, hogy megváltoztatta volna a döntésüket? – Rövid hallgatás után folytatta. – Hamarosan kivégzik a legbölcsebb embert, akit valaha is ismertem. Istentelenség vádjával áll az ötszázegy tagú törvényszék elé, s az ötszázegy tagú ítélőszék saját emberi törvényei és logikája szerint ítél majd. Mit gondolsz, segítene, ha elmondanám, hogy helytelen a döntésük? – Megpihent, mert látszott, hogy fárasztja a beszéd. Egyébként továbbra is nyugodt maradt, gondolatait nem kísérte indulat, sem sértettség. Közömbösen nyugtázta a helyzet megváltoztathatatlanságát.

   

– Figyelj ide! – mondta másnap Kretinosz. – Ma éjjel meghalok. Én az egy szememmel is többet látok, mint te a kettővel. S épp eleget láttam már ebből az életből, melynek semmi, de semmi értelme, miként a többinek sem. Hidd el, nincs sem belső célja, sem semmiféle küldetése. Csak rajtad áll, megtöltöd-e valami hasznossal.

– Hát persze! – felelte Trügaiosz. – A te szavaid újabb és újabb gondolatokra sarkallnak, és szinte feltöltenek energiával!

Ám az öreg még nem fejezte be.

– Azért van két füled és csak egy szád, hogy többet hallgass, és kevesebbet beszélj! – torkolta le. – Ha élni akarsz, ma éjjel szökj meg. Menj ki a bányából, és élni fogsz... – többet nem mondott.

   

Rendkívül izgatott lett.

Ha Kretinosz hazudik vagy téved, akkor a szökése miatt minden esélyét elveszíti, hogy valaha is felszabadítsák! Ha viszont igaza van, és a halál fenyegeti, akkor, bizony, a szökést kell választania!

Ám mi lehet az, ami itt fenyegetheti? Őrök vigyázzák a bányát, s ráadásul békeidőszak van. Ellensége nincs, a saját butaságát leszámítva.

Trügaioszt is, mint akkoriban már a görögök jó részét, meglegyintette az istentelenség szele, és különböző ateista körök hatására, és persze nem egy szélsőséges gondolkodó példáján elmélkedve, akik nem átallottak az aszebeia7 bűnébe esni – egyikük például Héraklész fából készült szobrával gyújtott be, egy másik pedig megcsonkította a Hermész fejével díszített útjelző oszlopokat –, egyfajta magányos vallásosságban keresett vigaszt. Miként a többiek, úgy ő is leginkább Aszklépioszhoz8 – akit idővel a Szótér9 melléknévvel ruházott fel a köznép – és Tükhéhez10 fohászkodott.

Nem tudta, kinek hihet? Vajon a leáldozóban lévő isteneknek, avagy Teiresziasz11 követőjének?

Az isteneknek, akikben egyre kevesebben hisznek, vagy a jósnak, akit elítéltek, mert hiteltelen?

Már bánta, hogy nem ment időben Breába, a thrák tengerparti gyarmatvárosba, ahol új jövőt kezdhetett volna. De hát Thüia nem akart menni...

Barátja szerint pedig, ha egyedül megy, ott is csak szolga lett volna. Vagy egy kurva rabja, vagy pedig a megalázkodásé és a kéregetésé...

Thraszónidész kesergésének egy-két sorát próbálta felidézni: „Egy ócska kurva rabjává tett engem, / kit ellenség nem tett rabbá soha... nem tett rabbá soha..." – több nem jutott eszébe.

Végül arra a gondolatra jutott, hogy – miután szabad járásuk volt a bánya területén – elbújik a kövek között, és takarodó után kilopakodik a bányából. Hajnalban pedig, ha valóban nem történik semmi, visszatér, és beáll a többiek közé dolgozni.

Így is tett. Felmászott a bányát övező szakadék peremére, s hogy meg ne lássák, egy bokor tövében meghúzódva várta mi történik.

Nem tudott elaludni, és kétségek közt, éberen töltötte az éjszakát. Csak hajnalban nyomta el az álom.

Hatalmas morajlásra és rángatásra riadt. Felugrott, és talpa alatt megrendült a föld. Enyhe szél támadt, majd egy erős rángás földhöz vágta. A földanya reszketett, mint Thüia combja szeretkezés közben, s Trügaiosz legszívesebben úgy is maradt volna, hason fekve, hogy kiengesztelje őt, de hatalmas kövek mozdultak meg és táncoltak jobbra-balra, azzal veszélyeztetve, hogy agyonnyomják. Ugyanakkor hatalmas repedés keletkezett nem messze tőle, amely egy határozott vágással ketté választotta a földet, és a bánya felőli részt hirtelen eltolta Trügaiosztól. A helyén mély szakadék tátongott.

Futva igyekezett minél messzebb a bányától, ám elgyengült lábai állandóan cserbenhagyták, és el-elesett. Ámde újra felállt, és addig futott, míg a kimerültségtől össze nem csuklott.

Rémülten hasalt a földön, szíve a torkában dobogott, s kapkodva szedte a levegőt.

Kiabálást és lábdobogást hallott.

– Ott fekszik valaki! Két katona közeledett.

– Hát te, ki vagy? – kérdezték. Megmondta.

– Nos, akkor te kétszeresen is szerencsés vagy – felelte az egyik, miközben lábra állította.

Értetlenül nézett rá, mire az mosolyogva fejezte be mondanivalóját.

– Először azért vagy szerencsés, mert túlélted a földrengést. Másodszor pedig azért, mert épp teérted küldtek ide. Fel kell kísérnünk az arkhónhoz. Kegyelmet kaptál.

Trügaiosz úgy érezte, mégiscsak le kell ülnie.

Kretinosznak igaza volt! Neki köszönheti ez életét és a szabadságát. Vajon ő túlélte-e?

– Visszamehetek a bányába? – kérdezte.

– Ugyan mit keresnél ott? – kérdezte morogva a másik őr, de a társa rászólt: – Szét kell ott néznünk! El kell mondanunk, mi történt... És az is lehet, hogy segítenünk kell valakinek – tette hozzá, de látszott rajta, hogy ő maga sem hisz benne.

A bánya felett már messziről látható hatalmas porfelhő gomolygott, amelyet csak lassan oszlatott fel a hajnali szellő. A meredek falak leomlottak, maguk alá temetve mindent, ami valaha a bányához tartozott: az őrházat az őrökkel együtt, valamint a rabszolgákat és a munkásokat.

Lassan ereszkedett le arra a helyre, ahol Kretinoszt sejtette, de mindenütt csak kő akadt az útjába. A portól szinte alig látott, s egyre nehezebben lélegzett. Reszkető testét véresre horzsolták az alattomos kövek, de ő nem törődött a fájdalommal és a vérzéssel.

Kretinoszt kereste.

A régi bejárat mellett megtalálta azt a hatalmas márványtömböt, amelyet a tegnapi megrendelő számára készítettek elő. Csak a teteje látszott ki a sok törmelék közül. Lehet, hogy mégiscsak egy nagy szobor készül majd belőle? Lehet, hogy Kretinosz ezt is meg tudná mondani...

A katonák odafentről nézték a rombolás nyomait, és lekiabáltak neki:

– Mit keresel?

De ő nem válaszolt, csak leült egy kőre, és végre csendesen, keservesen sírni kezdett. Amióta idekerült, egyetlen könnycseppet sem ejtett, most mintha minden felgyülemlett könnyét egyszerre kellett volna kiadnia.

A katonák továbbra sem másztak le (napi két obulusért12 bolondok is lettek volna!), csak fentről noszogatták, hogy indulni kéne már.

A városba menet megkérdezte a katonákat:

– Nem történt kivégzés a városban?

– De igen – felelte az idősebbik –, a legnagyobb bölcset végezték ki, már ki is itta a méregpoharat. De honnan tudsz te erről, hiszen ez csak tegnap történt?

Elgondolkozott. Hogyan is magyarázhatná meg, hogy talán a legnagyobb jós jósolta meg neki a legnagyobb bölcs halálát?

Azt is megértette, hogy Kretinosz miért nem tartotta fontosnak megosztani az emberekkel a látomásait. Valóban nem fontos tudniuk az embereknek, hogyan döntöttek az istenek. Az csak az istenekre tartozik. Az emberek pedig döntsenek, s éljenek saját, emberi törvényeik szerint.

       

Jegyzetek

  1. hekatombaión – a mai naptár szerint július közepétől augusztus közepéig terjedő hónap.
  2. Trügaiosz – szüretelő
  3. Pedion – Más néven Pediasz. Termékeny síkság, amelyet a legelőkelőbb nemzetségek birtokoltak.
  4. szeiszakhtheia – az elzálogosított földterületről való kő eltávolítását jelentette, de azok felszabadítását is, akik nincstelenségükben saját személyi szabadságukat adták zálogba, fizetésképtelenség esetén pedig áruba bocsátották azt, vagyis kényszerűségből váltak rabszolgává. (Hozzá kell tenni, hogy csak külföldön kerülhettek eladásra, mert törvény tiltotta, hogy athéni polgár saját hazájában rabszolga módra éljen.)
  5. nomothetész – athéni törvényhozó, a törvényeket módosító vagy új törvényt alkotó – a népgyűlés által választott – bizottság tagja.
  6. arkhón – i. e. 683-tól évente kilenc arkhónt választottak, akik az államigazgatást irányították. Hatáskörük a következő volt: az elsőről nevezték el az évet, ő felügyelt a gyám- és családjogi ügyekre, rendezte a Dionüszosz-ünnepeket és a Thargeliákat. A második arkhónra a vallási, kultikus teendők és ezek felügyelete tartozott. Ő ítélkezett a vérvádi és gyilkossági perekben is. A harmadik arkhón az V. századig a hadügyeket intézte, majd a felszabadult rabszolgák és az idegenek bírája volt. A maradék hat arkhón minden évben átnézte, ellenőrizte a törvényeket, valamint a szomszéd államokkal kötött szerződéseket is.
  7. aszebeia – istentelenség
  8. Aszklépiosz – a gyógyítás istene
  9. Szótér – Megváltó
  10. Tükhé – a sors istennője
  11. Teiresziasz – híres görög jós
  12. obulus – az i. e. 5–4. század fordulóján a közember napi átlagkeresete 3 obulus (vagyis fél drachma) volt.

 

 

 

Józsika és a kövek

 

Hát persze hogy nem értheted, miről beszélek! Képtelenség is lenne ezt megmagyarázni azok után, hogy eddig senki semmit sem tudott elfogadhatóan megmagyarázni. Sem Kant az antinómiáival, sem Goethe a borostyánba zárt rovarjaival, sem Tagore a bódító rózsaillatával, és persze én sem a hülye kövemmel.

Mármint a vesekövemmel...

De azért elmondom. Egyrészt, mert nem elég, ha egy író csupán tisztességgel megfigyeli az igazságot, néha tennie is kell valamit érte, másrészt pedig nagy bűn lenne az igazság elhallgatása... Készülj fel tehát egy nagy szellem megnyilatkozására, amely talán egy készülő mű kontúrjait tárja eléd!

Akkor, vasárnap délután épp lehangolt voltam, mint egy kultúrház zongorája, s egyik írásom felett meditáltam, mikor kibírhatatlan fájdalom jelentkezett a derekamban. (Hátul, balra a bordák alatt, meghatározhatatlanul szétáradó, gyilkos fájdalom.) Mint említetem, egy írásomat javítgattam, s épp megszületett bennem az elhatározás, hogy szakítok a külföldi irodalmaktól való függőségemmel, és a hazai életet fogom megmutatni, sőt mi több, átélni! (Ehhez a felismeréshez nem kis mértékben a jó öreg Andre Chenier enjambement-ja vezetett el; bosszankodva kellett elismernem, hogy az a bizonyos enjambement nem volt elég ahhoz, hogy „feldobja" az említett – egyébként kitűnő – írásomat.) Hazai veretű, a „kisszerű" valóságot megmutatni tudó irodalomra van szükség! – fogalmazódott meg bennem lassan a gondolat. Ugyanakkor be kellett látnom, hogy hiányosságok mutatkoznak társadalmi valóságismeretem terén, s talán az írói megélés aranyfedezetét is gyarapítanom kellene. Így, bár más halandó talán panaszkodott volna, én, igazi alkotóként, bíztam abban, hogy a hirtelen jelentkező kín, a fájdalom és a szenvedés segít majd megszülni az ÚJ ÍRÁST, amely méltó választ ad az intellektuális semmittevők irodalmi kávéházakban folytatott vitáira, és sikertelen próbálkozásaira. Csak a fájdalom és a szenvedés képes „hasznos" munkára serkenteni a művészt! Olykor persze – mint az adott estben is – számolni kell az egyetemes biológia törvényeivel is, amelyek közül a kedvencem ez: az élő rendszer – bármilyenek is legyenek a környezeti feltételek – annak az egyensúlynak a bekövetkezte ellen irányul, amelynek az adott környezetben és az adott rendszer kezdeti állapota alapján fel kellene lépnie. Csak nézel, mi? Pedig pontosan így van! Számomra a kő jelentkezése épp ennek az említett egyensúlyi rendszernek a felborítását jelentette, s így az én vesefájdalmaim sokkal hasznosabbaknak tűntek az alkotás szempontjából, mint az elégedett szemlélődés. Hiába csóválod a fejed, az erudíció és a műveltség elengedhetetlen feltétele az írásnak – miként, mint mondottam volt, a fájdalom és a kín is –, de hát margaritas ante porcos!

Persze, befeküdtem a kórházba! (Itt most ugrottam egy kicsit.)

Hárman voltunk a szobán, három nemzetiség képviselői. Rögtön az ajtó melletti ágyon egy zsidó fiú ült, akinek az oldalából egy műanyag cső lógott ki, a végén egy zacskóval, amelyben meglehetősen gyanús anyag sötétlett. Mint később kiderült, nagyszerű táncos, több versenyt is megnyert. Középen a szlovák középréteg középkorú képviselője feküdt, szintén vesekővel, s a kisebbik rosszat választotta, amikor velem, a magyarral beszélgetett. Én az ablakhoz kerültem. (Orosz hússalátát nem találtam ott, igaz, nem is kerestem.)

Életemben nem éreztem magam szánalomra méltóbbnak, mint akkoriban, amikor éjszakánként a fájdalom okozta hosszan tartó hányásoktól kísérve kilókat adtam le a súlyomból. Eleinte a nővérkék – pusztán jóindulatból – az előírtnál gyakrabban nyomtak fájdalomcsillapító injekciókat meggyötört testembe, amitől aztán bedeliráltam és hallucinációim lettek. Juhé! A fáradtságtól már aludnom kellett volna, de kényszerképzetek rohantak meg, és hol folytatásos tévéfilmek forgatókönyveit írtam őrült gyorsasággal, hol pedig kábítószeresek képzelgéseihez hasonló állóképek cserélődtek az agyamban. Micsoda kaland! Nos, ha igaza van Jungnak, hogy az álmok olyan szellemből fakadnak, amely nem egészen emberi, hanem egy leheletnyi természet is van benne, akkor én nagyon közel kerültem a természet egyszerű-bonyolult voltához. Ám vigasztalt a tudat, hogy csak a fájdalom és gyönyör kiszámíthatatlan mélysége és ritmusa adhatja meg az életnek a magasabb intenzitás lehetőségét!

Talán egy hét is eltelt, míg a kő – az én kövem! – helyet talált magának, stabilizálódott, és úgy ahogy járni engedett. A járásra egyébként is rákényszerültem néha, amikor ellenőrzés céljából röntgenre küldtek.

Hát kérlek, ezt el kell mondanom! (Mert vajon mi lehet fontosabb, mint az emberi lélek érdekességei?) Volt ott egy nő, mit nő, egy molett, egybeszabott lélek, az a típus, aki teljesen érzéketlen a férfiak – és a művészek, köztük az írók! – szenvedése iránt. Kivétel nélkül hipochondernek tart bennünket, és az összes bajainkat felitatná a zsebkendőjével. Tudtam, hogy egy rémnovellámban, amelynek témája minden bizonnyal a bosszúállás lesz, s Rhodope fagyos csúcsain játszódik (hiába na, nehéz szabadulni a külföldi irodalomtól!), ennek a nővérnek komoly szerep jut majd. (Persze ezen még gondolkodnom kell.) Látszott rajta, hogy szíve szerint addig röntgenezne, míg enyhén foszforeszkáló dísztárggyá nem válnék. Amint a kövem megmozdult, máris mennem kellett egy újabb felvételre. Még arra az enyhén humán jellegű kérdésemre sem volt hajlandó válaszolni, hogy ugyan mennyi a megengedett adag Röntgen úr sugaraiból? Nem baj, egyszer te is idejutsz, gondoltam magamban elszántan, miközben sokadszor másztam fel a hideg asztalra, s igyekeztem úgy visszatartani a levegőt, hogy azért ne szellentsek. Mi tagadás, gyenge voltam még, s csak azért nem eresztettem az orra alá, hogy gyengeségemet leplezzem. (Ennek szerezzek örömet?!)

Udvarias modorom egyébként már sok kellemetlenséget szerzett nekem. A szomszéd szobából egy öreg fazon kinézett magának, és kedves mosolyomat félreértve atyai jó tanácsokkal kezdett ostromolni. Már többedszer feküdt benn, óriási számnak számított a szakmában. Mindent tudott, s neki köszönhetően óriási lépéseket tettem a diagnosztizálás, a vesekőkezelés, az urológiai vizsgálatok terén. Mivel más dolgom és lehetőségem nemigen volt, lelkesen hallgattam az öreget, s csak akkor kezdtem aggódni, amikor – hosszú évek tapasztalatával felvértezve – különböző „alaposabb" kivizsgálásokat kezdett emlegetni. „Érdekes, hogy magának még nem csináltak prosztatavizsgálatot"– kezdte. „Miért, kellene?" – hüledeztem a váratlan támadástól. „Hát persze! Azzal kellett volna kezdeni! Majd szólok a főorvosnak, régen ismerem." No lám! Az öreg megtalálta bennem azt a kisfiút, aki tart attól, és szégyelli, ha a végbelében turkálnak. Írói lelkem azonban, amely sikeresen ostromolta az irodalom és a valóság között húzódó akadályokat, azonnal tudta mit kell tennie. Kedvesen meggyőztem, hogy legyengült egészségi állapotomra való tekintettel halassza el a közvetítést, majd miután megfogadtam, hogy a hátralevő időben, amit itt kell eltöltenem, kevésbé leszek barátkozó, úgy döntöttem, elfoglalom valamivel az öreget. Talán ha más – életszerű – események kötik le, kevesebb ideje lesz velem foglakozni.

Nem is tudom miképpen, de – talán már másnap – elromlott a férfivécé. Képzeld el, hogy elmész nagyvécére, dolgod végeztével felállsz, lehúzod a fogantyút, és az egész művet, kábé tíz liter vízzel felhígítva, visszakapod! Nem tudom, hogy történt (bár egy kórházi osztály folyosóján igazán nem nehéz kifigyelni, ki mikor jár vécére), és a műszaki dolgok sem igazán érdekelnek (csak ha a mű hitelessége megkívánja!), de valóban kellemetlen dolog lehetett. Emlékszem, a kisöreg valódi megrázkódtatással ment panaszkodni. Persze, miután lezuhanyozott. Mert, bizony, gyakran hiányzik az írókból a valóság szeretete és a mély megindultság. Ebből kifolyólag a realisták nem igazán realisták, s az újítók sem igazán újítók.

Ezzel együtt úgy gondoltam, sikerült kellően elterelni a figyelmét az én prosztatavizsgálatomról. Ettől kezdve ugyanis rendszeresen a főnővéri: ostromolta, mikor hívnak már szerelőt. (Igaz, hogy ezek után – a hivatalos tiltás ellenére – hajnalonként a gyerekvécére kellett átjárnom, de ezzel együtt megérte.) Hiába, a fejlődés maradandóságának conditio sine qua non-ja az egyéni túlzás!!!

Szóval zajlott az élet, és én már nagyobb sétákra is kimerészkedtem. Eleinte egy elhagyatott lépcsőfordulóban a lépcsőről ugráltam – állítólag segít a követ lejjebb juttatni (bár tudtam, hogy a végső csata nem így fog eldőlni) –, majd a kórház parkjába mentem sétálni. A kő – amelynek hála, egy új írói kaland részese lettem

– egyre inkább kezdett érdekelni. Popper Péter minden bizonnyal egy egész könyvet írt volna róla, én beértem azzal, hogy koncentrációs gyakorlat témájaként kezeltem, s igyekeztem felfedni a gondolati hátterét... (Erről majd később.)

Átvágtam (vigyázz, írói túlzás!) a parkon, mert mindig adok a megérzéseimre, s most azt súgták az érzékeim, bizonyos történések vannak készülőben.

S akkor, bizony, meglegyintett valami. Halvány érintés lehetett, de egy pillanatra úgy éreztem, szinkronba kerültem a helyzettel, a pillanattal, s magával az eseménnyel, azzal, hogy ott vagyok! Az ember, ugye, általában utólag értelmez helyzeteket, utólag jön rá, mit kellett volna mondania, tennie, satöbbi. Ez a pillanat azonban maga volt a felismerés! Láttam magam a kórház parkjában, s mintegy megvilágosodott elmével felülemelkedtem a jeleneten, le tudtam írni a környezetemet, saját magamat, érzéseimet, még a főépület földszinti büféjének illatai és moraja is belefértek a képbe.

Ekkor jelent meg Béla.

Bélát gyermekkorom, pontosabban tinédzserkorom óta nem láttam, s csak annyit tudtam róla, hogy nagyon jó barátja volt az egyik unokatestvéremnek, akit egyszerűen csak Józsikának hívtunk. Így is volt. Az obligát udvariassági kérdések után rá is kérdezett: – Tudod, mi történt Józsikával?

Mondanom sem kell, méltatlanul megalázónak éreztem, hogy az én nagy fájdalmam mellett, pontosabban azt mellőzve, egy réges-rég nem látott rokonomról beszélgessek. Tudja ez a Béla, mi az a vesekő??? Félreértette értetlenségemet, és megkérdezte: – De hiszen neked, ha nem tévedek, ugye, rokonod is?!

Hát persze hogy rokonom – még ha távoli is –, de most itt állok szinte a testi megsemmisülés szélén, egy óriási írói kaland kellős közepén, és egy olyan rokonomra emlékezzek, akit gyermekkorom óta nem is láttam?! Tudtam, hogy fiatal fiú létére állandóan női játékokat játszott, női ruhákba bújt, kecses mozdulatait pedig mintha kínai teáscsészékről leste volna le. Ám később megszakadt a kapcsolatunk, ami azt jelenti, hogy még csak nem is láttam, s csupán hallomásból tudtam meg róla ezt-azt.

Felköltözött a fővárosba, ahol a nagynénje intézett neki albérletet. Arra a lakásra egyébként a nagynénjének fájt a foga, és úgy is egyeztek meg, hogy ha az öreg főbérlő meghal, akkor a nagynéniék költöznek a négyszobás lakásba. Addig legyen ott a Józsika. A meglepetés akkor következett be, amikor az öreg halála után kiderült, hogy Józsika, bizony, magára íratta a négyszobás lakást, és hallani sem akar róla, hogy a nagynéni a férjével és a két gyerekével odaköltözzön a kétszobás lakásából. Ekkor kiborult a bili, a nagynéni kikiabálta, hogy Józsika buzi! Józsikát ez továbbra sem zavarta, megtartotta a lakást, vendégeket fogadott – főleg németeket –, és élte világát. Talán túl jól is élt... De mit akarhat vele most ez a Béla?

– Jóban voltam vele – mondta picit elpirulva, és én – hála határtalan írói képzelőerőmnek – azonnal megértettem, hogy ez mit jelent...

– Nagyon jóban voltunk – hangsúlyozta, és én ettől valahogy közelebb kerültem a történelmi fejlődés minden immoralitásához.

Fájdalmasan mosolygott, és irigykedve gondoltam arra, bárcsak nekem is ez lenne a legnagyobb fájdalmam... De mi az, hogy voltunk? Mit jelentsen ez a múlt idő?

– Miért beszélsz múlt időben? – kérdeztem aprókat nyögve, nem leplezve, hogy közben más megpróbáltatásokkal is férfiasan szembe kell néznem.

– Hát nem tudod? – kérdezett vissza.

– Mit kellene tudnom? – pislogtam gyanakodva.

– Józsika meghalt – mondta.

Felvontam szemöldököm, valahogy úgy, ahogy Simon Templar tette, ha galád cselszövéssel találta magát szemben. A hír nem rázott meg igazán. Nem álltunk mi annyira közel, hogy most megsirassam, de illendőségből azért mégiscsak együttérzést mímeltem.

– Hogy történt? – kérdeztem végül.

– Nem tudni – vonta meg a vállát. – Meztelenül találták meg a lakásában. Az ágyon feküdt, egy kővel a szívén.

– Egy kővel? – bámultam rá értetlenül. – ...Milyen kővel? – kérdeztem aztán olyan hangsúllyal, mintha ez fontos információ lenne.

– Valami kristály volt. Olyan, amit gyógyításhoz használnak.

– Miféle gyógyításhoz? – értetlenkedtem tovább.

– Hát tudod! Vannak természetgyógyászok, akik használnak ilyesmit...

– Józsika mint természetgyógyász? Nem, ezt nem tudom elhinni.

– Nem ő... de, mondjuk, egy barátja...

– Ja, igen, igen... – helyeseltem rögtön, mert ekkora már tökéletesen sikerült dekódolnom jelrendszerüket. – Bár itt lenne egy természetgyógyász! – sóhajtottam fel, és amúgy öregemberesen megfogtam sajgó bal vesémet.

– Itt orvosok vannak... – mondta finoman mosolyogva.

Lesújtóan néztem rá, és nem szóltam semmit, ezzel is egyértelműen kimutatva, hogy mondanivalója összerogyással fenyegeti racionalista világomat, s holmi teleologikus elképzelések árnyait borítja a kórház parkjára. Fáradtam intettem, jelezve, hogy részemről a meghallgatás befejeződött. Mikor már túl messzire kerültem tőle, akkor jutott eszembe, hogy meg sem kérdeztem, neki mi baja.

A helyzet egyébként is bonyolódott! A kő meg-megmozdult – valószínűleg lejjebb haladt –, és ilyenkor visszatértek fájdalmaim. Ismét véres lett a vizeletem, és most már nem kaptam annyi nyugtatót, amennyit eleinte. Ki kellet várnom a négy órát, és csak akkor könyörült rajtam valamelyik szolgálatos orvos. Ezenkívül egyre inkább közeledett a döntés napja. Vágni, vagy nem vágni? Mármint a követ. A vágást semmiképpen nem kívántam, viszont úgy éreztem, megszenvedtem már, amit egy írónak a téma iránti tiszteletből meg kell szenvednie.

Másnap legnagyobb meglepetésemre jóérzéssel, s nagy örömmel fogadtam az ismerősömet.

– Azt mondod, egy kő volt a mellén? – kérdeztem.

– Igen – felelte óvatos udvariassággal.

– Mégis, milyen kő volt az? – kezdtem faggatni.

– Valami drágakő lehetett... – mondta bizonytalanul.

– Megmondom őszintén, nem értem ezt az egészet – feleltem. – Ugyan mire lehetett az jó?

Érdekes, hogy bizonyos helyzetek mekkora ostobaságokat képesek mondatni az emberrel. De hát irodalmunknak is fontos hiányossága, hogy – miután rosszul ismeri – sokszor oly keveset mond az igazi életről.

– Ne mondd, hogy nem hallottál a kristályok gyógyító hatásáról! – nézett rám meglepődve.

– Ugyan! – legyintettem, mint aki nem veszi komolyan az ilyen mendemondákat.

Amikor elkezdte kiselőadását a kristályokról, már éreztem, hogy egy tragikus kimenetelű történet hallgatója leszek.

Már hatezer éve, hogy a sumérok is használták... és gondolkodtam-e azon, miért is raktak a királyok a koronájukba drágaköveket? És hogy az egész világot behálózzák a kristályok energetikai erővonalai, s hogy a drága- és féldrágakövek felerősítik testünk gyógyító vibrálását, elejét véve a betegségeknek...

Csak pislogtam, mint az a bizonyos béka, de hitetlenségemet nem törte meg még annak a tudata sem, hogy az előadás ideje alatt szinte észre sem vettem, hogy saját kövem van, amely ha nem is gyógyító vibrálással, de kemény érvágással mindenképpen gyakran érezteti jelenlétét.

– Lárifári! – próbáltam meg provokálni. – Ismerem ezeket a természetgyógyász szövegeket! – Hiszem, ha majd rajtam bizonyítja be valaki, ha majd rajtam segít valami kristály!

– Ehhez még kristály sem kell! – felelte mosolyogva, és ez a mosoly valahogy nyugtalanított.

Bal kezével a hátam mögé nyúlt, és anélkül, hogy érintett volna, lassan körözni kezdett a gerincem mentén. Szívmagasságtól haladt lefelé, le egészen a fenekemig, s ott egy darab ideig úgy körözött tovább a tenyerével, mintha a faromat simogatná; valójában persze az ujja hegyével sem ért hozzám. (Az írói képzelőerő ettől függetlenül beindult...)

– Igyál sok teát, és ne menj pisilni, ameddig csak nem muszáj! – figyelmeztetett. – És nem lesz fájdalmad.

Kényszeredetten mosolyogtam. Néha a legtehetségesebb szellemnek is szüksége van véletlen körülményekre.

Igyekezve túllépni szubjektivitásom korlátain, elrebegtem néhány zagyva és semleges mondatot, majd elbúcsúztunk.

Az osztályra érve vedelni kezdtem az állandó jelleggel odakészített veseteát, precíz odafigyeléssel követtem minden egyes mozdulatomat, és vártam a rendszeresen jelentkező fájdalmat. Ám csodák csodája, semmi sem történt. Délután kettőtől háromig semmi. Este hat, és még mindig semmi! Nyolc és kilenc között eltökéltem, hogy nekilátok a drágakövek gyógyító hatásáról szóló irodalomnak, tizenegy után pedig már meg voltam róla győződve, hogy az ismerősöm rendkívüli képességekkel megáldott férfi. Több mint tíz napja nem volt már ilyen! Tíz órája semmiféle fájdalmat nem éreztem! Bevallom, tanácstalanul álltam a jelenség előtt. Örökké kételkedő elmém most egyszerűen képtelen volt bármi okosat is felhozni a számomra érthetetlen jelenség megmagyarázására, s fel kellett tennem magamnak azt a kegyetlen kérdést, amely már R. G. Collingwoodot is megakasztotta: vajon mindaz, ami itt történt velem, továbbfejlődhet-e még?

Éjfélkor aztán rettenetes vizelési kényszer lett rajtam úrrá, és kézbe kapva kedvenc kacsámat, amelyet a kő esetleges felfogása céljából állandóan magammal hordtam, sietve mentem a vécére. Hatalmas sugárban spriccelt az addig elfogyasztott – és átfiltrált – vesetea, és talán mondanom sem kell, a kő is távozott a húgycsőből.

Boldogan és elégedetten néztem a kis mihasznát. Az egyik sarka letört, a keletkezett él okozhatta a vérzést. A törés mentén láthatóvá vált a kő közepén húzódó hártyaszerű fekete réteg. Olyasvalami, mint a poharak aljára odaszáradt pálinkacsepp. (Talán az Unicum?)

Ott guggoltam a kórház gyermekvécéjének hideg csempéin, s miközben a gyenge megvilágításban hunyorogva szemléltem a követ, azon elmélkedtem, hogy milyen hiányos is a mai írók műveltsége, milyen silány a tárgyi és helyzetismeretük, s milyen szegényes és hézagos az érzelmi és élményviláguk!!! Aztán arra gondoltam, vajon a Béla segítsége nélkül is kijött volna-e kő?

A csap alatt megmostam a kis vacakot, s boldogan vittem az ügyeletes nővérnek: lám kijött! (Akkor még álmomban sem gondoltam volna, hogy a kő – amelynek elemzésétől elég sokat vártam, hiszen megmutatta volna, mire kell vigyáznom az étkezésnél – már másnap elvész! Magna stupiditate regitur mundus!)

Másnap örömmel mentem, mit mentem, repültem a parkba, s alig vártam, hogy köszönetet rebegjek Bélának. Ő ott ült a padon, amelynél találkozni szoktunk, s nyugodtan szemlélte a világot. Mint a nagy emberek általában.

– Kijött! – mondtam sugározva.

Enyhén elhúzta a száját, látszott, hogy a hír nem lepi meg. És bólintott.

– Gondoltam – mondta végül, csak hogy mondjon is valamit. Egyébként úgy tűnt, valóban mondani akar valamit, csak még vár valamire.

Nem tanácstalanul, inkább mérlegelve ült ott, mint aki azon mereng, teljesítettem-e minden feltételt ahhoz, hogy beavasson a bizalmába. Egy nagy szellem is követhet el hibát.

Akkor úgy gondoltam: a fény a saját törvénye szerint terjed. Ha Béla valamit mondani akar, majd elmondja, ha itt lesz az ideje. Nekem pillanatnyilag sokkal fontosabbnak tűnt megértenem, miként mulasztotta el a fájdalmamat!

– Ez fantasztikus! Csodálatos! – árasztottam el írói szókincsemmel.

– Tudod, minden összejött – mondta csendesen.

– Hát igen! – bólintottam beleegyezően.

– Az Algol egy állócsillag. Veszedelmes volt rá nézve, ugyanis felfokozza a vak indulatokat, és végzetes lépésekre ösztönöz.

Értetlenül néztem rá, de csak annyit láttam, hogy a fejünk fölé hajló lombkorona leveleit tanulmányozza. Talán felülről a háromezer-hatszázhuszonharmadikat.

– Az Anaréta pedig, amely az életet leginkább fenyegető planéta, a legdiszharmonikusabb fényszögben állt a Hyleggel. A Hyleg az életet támogató bolygó –tette hozzá, jelezve, tisztában van jelenlétemmel, s ezáltal a magyarázat szükségességével.

Váratlanul ért az eseményeknek ez a fordulata. Pedig már azt hittem, véget értek a megpróbáltatásaim! (Nem, nem az zavart, hogy olyan dolgokról beszélt, amelyeket – tény, de így van – nem ismertem, hiszen nem biztos, hogy aki sokat olvas, az meg is látja az irodalmat. Inkább az zavart, ha valaki az irodalomban a valóság helyett a saját életét keresi! Sőt mi több, azt szeretné, ha a kettő, tehát a mű és az ő élete egyre inkább hasonlítana! Az ilyen emberek sem az irodalomban, sem a sivár, szürke valóságban nem képesek felfedezni az értéket. Legyen nekik könnyű a föld!)

– Azt kérdezted, milyen kő volt – folytatta nyugodtan. – Nos, valóban nem mindegy milyen kristályt használ az ember. A vörös, mint a rubin és a jáspis, fokozza a teljesítményt, erőt és bátorságot ad. A narancssárga karneol és tűzopál például a szexuális energiát szimbolizálja, a sárga topáz pedig segít lazítani... De rajta fekete kristály volt! Érted? – kérdezte, és én nem értettem. – A fekete segít belsőnk elemzésében, s elvonatkoztatja gondolatainkat. Ám nem mindegy, hogy mikor, hol, milyen körülmények között használod! Ha nem olyan hűtlen természetű... – Itt elakadt a Béla, és én csak akkor kezdtem felfogni, miről és kiről is beszél tulajdonképpen.

Józsikáról, akit meztelenül, egy fekete kristállyal a szívén találtak meg az ágyában, az elorzott négyszobás lakás egyik szobájában.

A kövek lehetőségszférája már eddig is sokkolt, most azonban nem találtam szavakat. Ami egyébként ritka egy írónál.

– ...akkor még sok mindent megtanulhatott volna – fejezte be végül a mondatot, és szavaiban végtelen csalódottság és szeretet fonódott össze. Úgy látszik, nem igazán értettem meg kettejük kapcsolatát.

– Pedig én figyelmeztettem! – mondta mintegy saját magát nyugtatva.

– Et ne nos inducas in tentationem – feleltem, csak hogy én is mondjak valamit, de sajnálattal – és bizonyos sértettséggel – tapasztaltam, hogy műveltségem semmilyen hatást sem gyakorolt rá. Úgy láttam, legjobb, ha magára hagyom a köveivel és a gondolataival. S bár akkor még nem tudtam, miként írom majd meg vesekövem történetét, az nyilvánvalóvá vált, hogy a kristályokról is szó lesz benne...

– Mennem kell az eredményeimért – mondtam, és elhallgattam, hogy még a röntgenes nő számára is van egy meglepetésem. – Köszönöm, amit értem tettél – ráztam meg a kezét búcsúzóul.

– Tudod, te mindig őt juttattad az eszembe – mondta komolyan a szemembe nézve, de erre már igazán nem volt időm. Mert igaz ugyan, hogy az alkotás legelső fázisa a képzelet kiterjedése (ami az adott estben már megtörtént), ám még mindig nem tudtam, honnan szerzek ragasztót? Pedig szerettem volna, ha a röntgenes nő sokáig nem felejti el!

A bűn értelme, hogy viseljük!

Az emeletre felérve jutott eszembe, hogy még mindig nem tudom, miért is van Béla kórházban?