Kalligram / Archívum / 2002 / XI. évf. 2002. június / Térbelépő képversek

Térbelépő képversek

Géczi János carmen figuratum című kiállításán elhangzott megnyitóbeszéd

 

A kortárs irodalmi alkotások szabadabban vonják meg befogadási határaikat, mint azt korábbi korok alkotásai tették. Ma már nem szokatlan a számunkra, ha egy klasszikus regény újraírását olvassuk, ha egy ismert költeményt idéző verset hallunk, vagy ha egy megfilmesített drámát látunk. Keverednek a műfaji határok, az érzéki területek: és így átjárhatókká lesznek. A posztmodern kor művészeit nem kötik szigorú szabályok, nincsenek előíró poétikák arra nézvést, hogyan kell a kor ízlése szerint műveket megalkotni. Ennek következményeképpen a műalkotások tobzódhatnak saját hagyományukban.

Géczi János carmen figuratum című kiállítása az európai képversköltészet legkorábbi szakaszait eleveníti meg.

A képversek mindig is két konvencióra támaszkodtak: képire és nyelvire. Az érzéki tapasztalás, a látás élménye köti össze őket, és ez a műfaj igazán sajátja: hogy láthatóvá teszi a nyelvet. Míg a régebbi korok irodalma a képverset – éppen e kettőség miatt – a "különleges", "máshová be nem sorolható" kategóriába utalta, a posztmodern művészetek végre a sajátjuknak érezhetik. A műfaj megengedi a képzőművészeti és az irodalmi alkotásmód találkozását, s a kor, amelyben élünk, lehetővé teszi a műfaj hagyományának újraértelmezését és újraalkotását.

Géczi János művei megszólítják az elmúlt korok képverseit. Megidézik és párbeszédbe vonják azokat – az antik kor irodalmától, a barokk műveken át egészen az avantgárd kísérletekig. Utóbbiak közül csak azokat emelném most ki, melyeket Önök is láthattak a kiállításterembe jövet, a lépcsőház falain felfüggesztve: plakátversek, melyek az avantgárd alkotási hagyományt, a kollázsolást és a montázsolást szembesítik a jelenkor tapasztalatával. Azzal a tapasztalattal, mely szerint minden szöveg és kép mögött mindig újabb szövegeket és újabb képeket találunk. A Géczi-plakátok többszörösen egymásra ragasztott felületein a tépések mentén válnak láthatóvá a korábbi alkotás-töredékek, és ezekből az előtűnő töredékekből állnak össze az újabb alkotások.

A kiállításteremben azonban (az időben visszafelé haladva) már az antikvitás, a középkor, a reneszánsz és a barokk korszak képverseinek újraalkotásai láthatók. Ezek a csúsztatott xeroxok az eredeti műveket úgy idézik meg, hogy a megalkotottsággal utalnak a képversek létmódjára, hogy tudniillik az új kulturális feltételek között másolatokként léteznek. Kópialétük mégsem fosztja meg őket az irodalmiság képzetétől, mert éppen ezáltal tudnak manapság benne maradni az irodalomban: hogy hagyják magukat megidézni és újraalkotni.

A posztmodern korszak ízléskultúrája előszeretettel nyúl vissza a középkorhoz. A csúsztatott másolatok alkotásmódja a középkori szerzetesek áhítatos-meditatív tevékenységéhez illeszkedik. Az ír területek, majd a kontinens nyugati részének szerzetesei a skolasztika korszakának elején általános gyakorlattá tették a szavak különírását és a tagoló jelek használatát. A gondolatok ilyen egyértelmű megformálása és az írás új képisége új kérdésekkel is szembesített a szöveg látványának értelméről. Az olvasó számára ugyanis elveszett a szöveg korábban annyira hangsúlyos értelme: az a mögöttes tartalom, amely a betűk silabizálásával és a hangos olvasással üzenetként kínálkozott. A néma olvasás egyfajta meditációs tevékenység volt. Ezért a középkori (11–14. századi) kódexírók és másolók munkáiban egyre inkább láthatóvá vált az az igyekezet, hogy megtartsák az írott betűből mind a nézett, mind pedig a hallott megértésben alakuló jelentésességet, hogy a szöveg tanítása az emberi értelem számára a maga teljességében (látva-hallva) válhasson világossá. Ezeknek együttes használata mutatkozik meg néhány képverset rajzolgató skolasztikus munkájában is, akiknek alkotásai közül jó néhányat a csúsztatott másolatok is megidéznek. Optatian Porphyrius 4. századi figurális verseinek hatására formálódik az a hagyomány, amely Fortunatus (kb. 530–600) Alcuin (775–804) és Scottus (9. század) művein keresztül Hrabanus Maurus (784–856) művészetében csúcsosodik ki.

A carmen figuratum sokféle válfaja a Szent Gallen-i monostorban és a fuldai kolostorban alakult ki, ahol például Hrabanus Maurus is tanított. Típusai mind az egyházi iskolák műveltségképének megfelelően, tehát nem csupán alkotói meditációként, hanem a közösséget tanító megnyilatkozásként is értékelendők. Hrabanus rácsvers-ciklusa például annak illusztrációja, hogy a szövegek rejtett jelentéssel is rendelkeznek, mert a mondat nemcsak a szöveg betűinek lineáris szavakká olvasásából áll össze, hanem a betűk figurális mintázatából is. Ez a globális olvasás tehát a tökéletesebb megismerést adja, felfedi a szavaknak Isten adta eredeti, világító jelentését, s ez az, amelyet meg kell keresni. Skolasztikus szerzetes-szerzőink képverseiben egyre másra tűntek fel az isteni eredetű nyelvre utaló jelek-képek, melyek olyan jelképek is egyben – mint például keresztek, kelyhek, rózsák –, amelyek létrehozójuknak az örökkévalóságot ígérték.

A fénymásoló gépekkel történő másolatkészítés, az elcsúsztatott alakzatok születése annak bizonyítéka, hogy a meditatív jellegű művészet értékesnek mutatkozik egy olyan korban is, amely belenyugodott abba, hogy a hagyomány egyre inkább csak kópiákban hozzáférhető. Ezáltal viszont szabadabban kezelhető. És jelenvalóságukban nem szükséges arra figyelni, hogy melyik szerző élt előbb. Munkáikban az a szemlélet a fontos, ahogyan a megtapasztalt világukat leírták. A Géczi-xeroxok ehhez a szemlélethagyományhoz illeszkednek, és a kiállítás ezt idézi meg számunkra is.

A képversalkotás játék – játék, a szó művészi értelmében, melynek lényege: hozzáférhetővé tenni egy hagyományt. Ahogyan a csúsztatott másolatok játékba vonják a skolasztikus szerzetesek alkotásait, úgy az itt látható templom falainak olvashatósága visszavezet minket a műfaj születésének pillanatához: a képírás kialakulásához, az ókori Egyiptomba.

A hieroglifák az egyiptomi kultúra szövegeit úgy őrzik, hogy írásmódjukkal egyszerre mesélik és jelenítik meg a szent történeteket. Ezek a szent szövegek azonban nem voltak szabadon hozzáférhetők: egyrészt, mert csak a papok tudták olvasni, másrészt, mert a templomok falain, oszlopain és mennyezetén voltak olvashatók. A templom maga volt a szent könyv, amely a kultúra számára legfontosabb írást őrizte. Az egyetlen helyes olvasatot kizárólag a papok ismerték, és ők rögzítették az egyetlen lehetséges jelentést is. Így a templomok, akárcsak maguk az egyes hieroglifák: a képes gondolkodás darabjait hordozták.

A kiállítás az egyiptomi templom könyvszerűségét is megidézi nekünk: olvashatók a falak és olvashatók az oszlopok. Maga a templom pedig a magyarországi írásos kultúra egyik legfontosabb épületét, a Tihanyi apátság altemplomát mintázza. A kétféle hagyomány találkozásának alkalma eszünkbe juttathatja képvers és építészet kapcsolatát. Tudjuk, hogy a betűk formakészlete az írás története folyamán sokszor megelőlegezte, de mindvégig párhuzamosan futott az építészeti stíluselemek történetével. A gótikus betűk csúcsai éppen úgy az ég felé törtek, mint a gótikus templomok tornyai. A kódexek iniciáléi sokszor éltek is ezzel a párhuzam adta lehetőséggel: ismerünk például oszlopokból, boltívekből építkező M-kezdőbetűt. Ennek okán gyakran díszítik betűk épületek falait. Ennek a díszítésnek a képisége erősen a szőnyegek szövésmintáira emlékezteti a szemünket, nem véletlenül lett a legelterjedtebb gótikus írás neve: textúra. A kiállított templom falait beborító tapéta szövedékét például egy Hrabanus Maurus képvers adja, ez azonban csak a közeli vizsgálódáskor derül ki, távolról szemlélve szemünk elidőzik az ismétlődésből adódó mintázat látványánál. Ugyanis minél kevésbé felismerhető az írás képe az adott kultúra vagy kor számára értelmes írásként, annál alkalmasabb a díszítésre. A kézírás olvashatósága például ugyanígy nehéz feladat elé állítja olvasóját, mert sokszor rejtve marad a szem előtt a kézírás értelme, de mindig megmarad a márványmintázatra hasonlító képisége, és ez már elég ahhoz, hogy alkalmassá tegye a díszítésre.

Sorolhatnám még a lehetséges kapcsolódási pontokat a kiállítás értelmezéséhez, de ezzel elvenném a szemlélődés játékának jelentésalkotó örömét, és ez nem áll szándékomban...