Történetek a sötétkék meiseni porcelánról

A történelmi nevet viselő katonatiszt ettől az estétől kezdve mindennapos vendég lett a háznál.

Jött délben, jött este, sőt, egy idő után már reggel is a verandán visszhangzó csizmakopogásra ébredt Fánni. Először az öccse kebelbarátja lett, azután fokozatosan behízelegte magát Fánni anyjának a kegyeibe is. Ha tehette, egész nap Fánniék háza körül őgyelgett. Rendszerint rögtön a napiparancs felolvasása után megérkezett, és csak estefelé nyelte el egy-egy órára a régi ivó fenyegetően imbolygó, egykor impozáns épülete.

Csak két ember nem fogadta el soha állandó, konok jelenlétét: Fánni és öreg nagyanyja. Fánni, ha csak tehette, kitért előle, néha még a családi ebédekre se jött haza. Nagyanyja csak szemöldökredőit vonta szigorúbbra, ha karosszékmélyi szendergésébe betört a katonacsizmák ismerős kopogása.

Néhány hét elteltével Fánni már csak aludni járt haza. Este érkezett, szürkület után, a kertek alatt lopakodva érte el a kiskaput. Felsettenkedett a műhelyig, ahonnan gyors léptekkel pár másodperc alatt elérte a verandát. Itt egy-két pillanatra megállt, s ha nem hallotta a nyalka katonatiszt hangját, betért még a konyhába, hogy megvitassa a nap eseményeit az aludni készülő családdal. Máskor, ha a jó házból való fiatalember még hallhatólag a családi körében tartózkodott, sietősen surrant el a hívogató sárga fénnyel sziporkáló konyhaablak előtt, hogy bezárva maga mögött a hálószoba ajtaját, sokáig alvást színlelve feküdjön a sötétben. Egyetlen vigasza az volt, hogy a történelmi nevet viselő katonatiszt, mióta odaszokott hozzájuk, elmaradt a cukrászdából. De ez sem tartott sokáig. Egy kora tavaszi napon, úgy tizenegy óra felé két reszkető térdű, hatalmas deszkaláda alatt imbolygó kiskatona kíséretében újra megjelent a cukrászda ajtajában. Fánni elképedten nézte, amint a két kimerült kiskatona leemeli a láda tetejét, és elkezdi kipakolni a tartalmát védő temérdek szalmát. Mikor a cukrászda padlója terítve lett szalmával, abbahagyták a munkát. Fánni kéretlen jótevője előrelépett:

– Ez a kegyedé – mutatott elegáns mozdulattal a titkát feltáró ládára, azzal sarkon fordult, egyet vakkantott a kiskatonák felé, mire azok összecsapták a bokájukat, és peckesen követték távozó felettesüket.

Fánni néhány percnyi döbbent álldogálás után közelebb merészkedett a sötéten tátongó ládához. Ekkor rökönyödött csak meg igazán! A láda megnyílt méhében ugyanis a sárga cukorhalmok között ezüstösen verejtékező vajasbödönökre tűzött a nap. Fánni karácsony óta nem látott ennyi vajat. A háború második évétől kezdve margarinnal sütötte még a legünnepibb tortákat is, s csak karácsonyra ügyeskedett össze világot járt öccse annyi vajat, hogy legalább legkényesebb vevőinek igényeit kielégíthesse.

A szépséges péklány szeme könnybe lábadt ennyi finomság láttán. Álmodozó tekintete előtt peckes, fegyelmezett sorokban vonultak el a jobbnál jobb vajastészták, teasütemények, krémesek és habos torták, amikkel majd – fellendítve a cukrászda lankadt forgalmát – megalapozza evilági boldogságát. Hát igen, Bauer Fánnihoz eljött az ördög, és hat bödön tiszta, lágyan ringó vajjal kísértette meg. De Fánni, bár jobban vívódott, mint egy néhai szent, mégiscsak ellenállt. Visszagyömöszölte a szerteszét heverő szalmát Pandora újmódi szelencéjébe, ráerősítette a lécekből tákolt fedelet, és lassan szertefoszló édes álmait maga mögött hagyva elindult, hogy ellentmondjon a Gonosznak, akit a sors szeszélye a megüresedett paplakban szállásolt el, pont szemben az egykori ivóval.

Az utcán azonnal bokáig merült a sáros latyakba. Békebeli hasított bőr cipőjén lassan átszivárgott a nyirok, s mire odaért a tiszti szállássá átvedlett paplakhoz, már a csontjait is átjárta az olvadt hólé hidege. Párszor csengetett, de mikor látta, hogy hiába várja, hogy kinyíljon az ajtó, bemerészkedett a homályos folyosóra. A málladozó vakolatú fal tövében mindkét oldalon csukott fedelű ládák sorakoztak, s csak itt-ott türemlett ki a lazán összeszögelt lécek között némi szalma. Fánni kíváncsi volt, sorra nyitogatta hát a ládákat, de nem járt sikerrel. A tetők féltékenyen őrizték titkukat. Az egyik azonban mintha engedett volna a feszegetésnek, egy szög kilazult, s a ládán arasznyi rés támadt. Fánni bekukucskált, de csak szalmát talált. Félresöpört néhány maroknyit, benyúlt a lyukon, és valami kemény, hűvös tapintású tárgy akadt a kezébe. A folyosó félhomályában hiába erőltette a szemét, nem tudta kivenni az alakját. Csak egy tenyérnyi foltot látott, az is, mintha váltogatta volna a színét, hol szürkének, hol fehérnek, hol aranyosnak tetszett, attól függően, hogy Fánni a rés jobb vagy bal oldala felől leselkedett.

– Ha jól emlékszem, egy váza van benne – szólalt meg egy hang a háta mögött, és Fánninak nem kellett megfordulnia ahhoz, hogy rájöjjön a hang gazdájának kilétére. Legszívesebben azonnal meghalt volna szégyenében. Nyoma se maradt benne annak az elszánt dühnek, amivel belépett az egykor szebb napokat megért paplak ajtaján, hogy visszautasítsa konok hódolója ajándékát.

A történelmi névvel megáldott katonatiszt, ügyet se vetve Fánni zavarára, odalépett a ládához, felfeszítette és leemelte a fedelét, majd félreállt, hogy Fánni is láthassa a láda belsejét, melyben a gondosan összeszegecselt lécek szorításában, aranysárga szalma között, akárcsak a jászolbeli kisded, ott szépellett Fánni kíváncsiságának tárgya, egy zöld és vörös sárkányokkal díszített papírvékony kínai porcelánváza. Történetünk hősnőjét aznap már másodszor döbbentette meg a cirkalmas th-kban, y-okban és cz-kben tobzódó történelmi név viselőjének titkos világa. (Tudod, akkor gondolkoztam el rajta először, úgy istenigazában, hogy hát ki is ez az ember – mesélte nekem egyik délutáni kávézásunkkor. Abban az időben már nagyon törékeny volt, szinte átlátszó. Keveset járkált, azt is csak a ház körül. „Botorkálok, és ezt nem tudom elviselni" – mondta. De a sötétkék, kézzel festett, áttetszően vékony kávéscsésze meg se rezdült a kezében. Mert ehhez az egy szenvedélyéhez, bárhogy is kérlelték az orvosok, a végsőkig ragaszkodott. „Mit ér az élet tiltások között?" – háborgott. „Frászkarikát!" És azt hiszem, igaza volt.) S mintha a szépreményű fiatalember, két kastély és kitudja hány uradalom jövendőbeli örököse, csak fokozni akarta volna Fánni ámulatát, sorra nyitogatta a ládák fedelét. Fánni szinte beleszédült a tengernyi gazdagság látványába.

– Fánnika, drága, ez mind a magáé lehet, csak mondjon igent – kérlelte az arisztokratikus tartózkodásából sokat vesztett idegen a szépséges péklányt.

– Nem. Igen. Majd meglátjuk – dünnyögte szórakozottan Fánni, le sem véve a szemét a szivárványszínben pompázó kincsek soráról. Aztán egyszer csak magához tért.

– De kérem! Hova gondol! Én tisztességes lány vagyok! – jutott eszébe hirtelen egy, a helyzethez végképp nem illő, fülsértően álszemérmes mondat, meg a vőlegénye is eszébe jutott hirtelen, habár egyébként nem gondolt rá túl gyakran. (Ami pedig nagyanyám hajdani tisztességes lány voltát illeti, ahhoz semmi kétség nem férhet. Csak éppen nem úgy, ahogy azt elképzelni szokás. A későbbiekben egyébként még a szót is kerülte, azt hiszem, egy életre megiszonyodott a csengésétől.)

– Hát jó – komorult el az imigyen kioktatott ifjú. – Holnap elviszlek oda, ahol még senki emberfia nem járt ebből a városból. Aztán dönthetsz. Naplemente után gyere a régi ivóhoz! – mondta, azzal sarkon fordult, és eltűnt a folyosó egyik kanyarulatában.

Fánni éjszaka le sem hunyta a szemét. Felajzotta a megígért kincs gondolata, de még inkább az az elképzelés, hogy beléphet végre a szigorúan őrzött rejtélyes házba. A házat nem övezte mindig titok, sőt, az utolsó megszállók érkezése előtt kifejezetten a városka központja volt. Két tágas emelete először, a ködbe vesző múltban vendéglőként szolgált, lent maga a kocsma, fent pedig számos szoba. Itt lehetett enni a legjobb gulyást egész széles Gömörben. Ünnepnapokon félrehúzták az ivó súlyos fapadjait, a kocsmárosné sárgára sikálta a padló poros deszkáit és kezdődhetett a reggelig tartó mulatság. Aztán megérkeztek a megszállók – a török és a német után a harmadikak a sorban. A táncmulatságok folytak tovább, de a helyi, savanykás bor helyett, aminek a szőlejét még az egyetlen igazságos király kapáltatta meg pökhendi nemeseivel, most már saját hazájukból hozatott, kesernyés, fanyar sör ivása járta az ivó vendégei között. Szegény jó kocsmárosné csóválhatta a fejét eleget, mégsem bírta rávenni a szép szál, szőke, kékszemű idegeneket, hogy megkóstolják fél emberöltő óta rejtegetett, zamatos borát. Amúgy nem lehetett rájuk panasz. Mindenkivel udvariasan bántak, mosolyogva jártakkeltek vasalt nadrágjukban, se nem akasztottak, se nem fosztogattak, még csak erőszakot sem vettek a város rózsás arcú hajadonjain. Különös egy megszállók voltak. Egyetlen gyengéjük volt: az építés. Az egyik nap megérkeztek a városba, a másik nap végigjárták a poros utcákat, szemrevételezték a zsindelyes vagy zsúp-fedeles vályogházakat, meg a Vasút utca nyolc-tíz téglaházát, a félig beomlott tetőzetű, szerény református templomot, a harmadik napon kirajzottak, mindenféle botokkal, pálcákkal a kezükben, különös, bonyolult szerkezetekkel a hátizsákjaikban, és hármasával-négyesével még egyszer végigjárták az utcákat, itt-ott megállva, méricskélve, fejcsóválva.

– Meglásd, ezek akasztófát ácsolnak! – suttogták egymás között a megszállt város ősi szokásokat számon tartó lakói. – Vagy ami még rosszabb, kínpadot. –Merthogy erre is akadt már példa bőven.

Csakhogy a méricskélést nem követte se vérpad, se bitófa állítása. Ehelyett egy reggelen arra sereglettek össze a meglepett lakosok, hogy éjszaka a város minden házfalát belepték a tört magyarsággal fogalmazott hirdetések, miszerint tisztes fizetség ellenében építőmunkások kerestetnek. Lett aztán erre tolongás és nevetgélés. Déli tizenkét órára összesereglett a város apraja-nagyja az ódon ivó előtt, de még a közeli falvakból is érkeztek megbizonyosodni a különös esetről. Volt, aki kíváncsiságból jött el, volt, aki kalandvágyból, és olyan is akadt, aki dolgozni akart. Hamarosan el is kezdődött a munka. Épült a város mindkét végétől. Először a görbe főutcát kövezték ki, hogy ne őrizze tovább az igazságos király lova patkójának nyomát. Aztán nekiláttak a házaknak. Mikorra átadták a várost a következő megszállóknak, akikkel a titokzatos idegen érkezett, s akiket a városka lakói a történelem fintorain való méltatlankodásukban ágyúszóval fogadtak, épp el is készültek vele. Ők építették azt a cukrászdát is, amelynek fényes pultján Fánni könyökölt történetünk kezdetén. Építettek hát a jövevények szorgalmasan, a városka lakói mégsem kedvelték őket. Az idegeneket ez egy csöppet sem zavarta. Élték a maguk elzárt életét, mint a néhai angol telepesek számos gyarmataik egyikén. Minden hónap utolsó szombatján kibérelték az ivót, és színdarabokat adtak elő, vagy énekkel, zongorajátékkal szórakoztatták magukat. Ezt hívták úgy, hogy kultúra. Mint minden új szokás, ez is hamar elterjedt a város őslakosai között, sorra alakultak a dalárdák és önképzőkörök, úgyhogy mire Fánni nagylánykorba lépett, a megszállók hó végi kultúrdühöngésén kívül minden áldott vasárnap különféle leány- és legényegyleti rendezvények, zenés-táncos mulatságok tették próbára a sokat megért ivó kopott padozatának tűrőképességét. Zajlott az élet a városban. S a kavargó, színes kavalkád királynője, a helybéli ifjak bálványa, barátnői titkon utált vetélytársa nem volt más, mint Bauer Fánni, a szépségesen szőke péklány.

De hiába sóvárogtak Fánniért a reményteli ügyvéd- és orvosjelöltek, a gazdag pék- és csizmadialegények, a szépséges péklány észre se vette őket. Bizony, Bauer

Fánni szívében tanyát vert a nagyravágyás. Miközben reménytelen udvarlói karján forgott a gyakori táncmulatságok valamelyikén, egyre csak a hó végi rendezvények jártak a fejében, s a vágy, hogy egyszer ő is ott ülhessen a hosszú, gazdagon megrakott, söröskupákkal teli asztal mellett, elrévedővé, bágyadttá tette, ami még vonzóbbnak, még különösebbnek láttatta szerencsétlen táncosai szemében.

Aztán egy szép napon rendelést kaptak az idegenektől. Pont a hó végi mulatságra kellett ötven kerek cipót sütniük. Fánni nagyanyja, az egyetlen, aki értette az idegen beszédet, nem töprengett sokáig. Felöltözött szépen, kikefélte megőszült, hosszú, dús haját, magához vette fekete gyöngyökkel kivarrt lila szaténretiküljét, és elindult, hogy egyezséget ajánljon a megszállók fejének. Az alku nem tartott soká, s mindkét fél legnagyobb megelégedésével zárult le: a pékség harminc cipó áráért szállít le ötvenet, és Fánnit meghívják a szombati táncmulatságra.

Fánni repesett az örömtől, mikor megtudta a hírt. Első útja a szomszéd boltoshoz vezetett. Vásárolt magának két sötétkék és egy vég sárga selymet, majd elviharzott kedves varrónőjéhez, hogy tegyen csodát: négy nap alatt varrjon neki olyan ruhát, melynek nincs párja a kerek világon. Neki is látott, kész is lett vele a boszorkányos varrónő három nap, három éjszaka alatt. Nem is volt még egy olyan ruha az egész világon. Külszínen a tengerek halai, bélésén az ég csillagai pompáztak, jobb vállára a napot, bal vállára a holdat tűzte díszül. Mikor felvette, nem volt Fánnihoz fogható szép lány Gömörben egy se.

Fánni szerencséjének híre futótűzként terjedt, úgyhogy mikor szombaton kilépett hosszú verandájuk árnyékából, hogy elinduljon a megszállók csodákkal kecsegtető mulatságára, már a kapu előtt tolongott a fél város, köztük a négy hoppon maradt udvarló, hogy pillantásával kísérje Fánni első lépéseit a biztos diadal útján.

A megszállók között is nagy lett a csend, mikor az ajtón belibbent a tündérszép idegen nő. Az asszonyok elsápadtak az irigységtől, és nem egy férfi kezdte magában sajnálni, hogy nem született annak idején pár száz kilométerrel délkeletebbre. De csak egyben akadt annyi lélekjelenlét, hogy mire a tünemény jobbra-balra mosolyogva az asztalok közelébe siklott, felálljon a helyéről, és közvetlenül maga mellett székkel kínálja. Fánni elfogadta a szívélyes gesztust, lecsüccsent a finoman alátolt székre, és lelke mélyén tudta, hogy a sorsa megpecsételtetett. Így ismerkedett meg a szép péklány első vőlegényével, akivel hosszas jegyessége még akkor is tartott, amikor a cukrászdába belépett a különös idegen.

Mikor a városka nyelvét beszélő megszállók bejöttek, első dolguk az volt, hogy felszámolják a patinás ivót, kiürítsék az elődeik által majd húsz évig használt felső emeleti szobákat. Esténként az egykori színdarabok harsány díszleteiből rakott tűz mellett iszogatták a korcsmárosné féltett borát. Sokáig üresen állt a hatalmas, város széli épület. Aztán két nyalka, kakastollas süvegű őrt állítottak a bejárata elé. Ekkortájt torlaszolták el a Vasút utcát és lakóit végérvényesen a várostól. Azaz egy darabig még be-bejárhattak hozzájuk a régi ismerősök, hogy teázgatás közben szidják a háborús időket, aztán egy reggelen az állomáson megállt egy tehervonat, s pár óra múlva olyan üresen kongott az egykor eleven környék, mintha sose lakták volna emberek. Pár nappal a vonat elpöfögése után került a két őr a nagy múltú ivó bejárata elé. Szuronyos puskáikat teátrálisan keresztbe tették az ajtó előtt, pedig soha nem járt arra senki. Éjszaka azonban állítólag megelevenedett az utca. Kitárult a kongó ivó szárnyas ajtaja, és ha akad éjszakai leskelődő, láthatta volna, amint minden félórában elindul egy-egy talicskás ember a vasút felé, hogy aztán súlyosan megrakodva, alig forgó kerekeken tolja be zsákmányát a sötét földszinti terembe.

Másnap Fánni már kora hajnalban talpon volt. Még alig pirkadt az ég alja, mikor kiszaladt az udvarra, hogy vizet húzzon a kútról. Gyertyát gyújtott, és az alig pislákoló fénynél óvatosan megmosdott. Aztán leült az ablak melletti hokedlire és várta, hogy az ebédlő érces hangú állóórája elüsse a hatot, amikor kimehet a konyhába és megreggelizhet.

Fánni reggelije nem volt túl változatos. Egy bögre tejeskávé és két kifli – hét közben sós, szombatonként édes, mert ilyenkor a pékségben a vasárnapi ünnepi ebédekhez sütöttek. A kiflik mindig pontosan hat órára sültek át, úgyhogy Fánninak néha meg kellett várnia, amíg kihűlnek. Ilyenkor reggelizőbögréje mintáit tanulmányozta. Régi szokása volt ez, még gyerekkorában nyűgözte le az avíttsárga alapon babáját szorongató kislánynak magyarázó szemüveges fiúcska rajza. Mikor a bögre feltűnt az életében, alig lehetett több négy évesnél. Napokig nézegette, kerülgette, mire hozzá mert nyúlni. Fánniék házában mindennek szigorú rendje volt, s jaj lett volna annak a kislánynak, aki meg meri szegni a magántulajdon tilalmára vonatkozó íratlan szabályt. De a kísértés túl nagy volt. Így hát, mikor egy havas téli reggelen a konyhában sündörgő Fánni néhány pillanatra magára maradt, azonnal cselekedett. Lábujjhegyre ágaskodott, megragadta a kiszemelt bögrét, és elmenekült. A bögrét sokáig a szobájában rejtegette, és csak akkor merte elővenni és megcsodálni a porcelánba fagyott gyerekeket, mikor biztos volt benne, hogy senki nem nyithat rá. A kislány pont olyan idős lehetett, mint ő, a fiúcska sem több ötévesnél. A gyerekszoba meghitt csendjében hamar Fánnihoz nőtt a két figura, különösen a kislány. Pedig Fánni először visszataszítónak találta. Ahogy jól nevelten ült a kékhuzatú gyerekkarosszékben, térdén kék-sárga ruhás, sárga sipkájú babájával, és arcán az őszinte elragadtatottság kifejezésével hallgatta a szigorúnak tetsző kisfiú magyarázatát, nem tűnt épp barátnőnek valónak. Ráadásul irigykedett is rá, a jól szabott zöld ruha, a ruhához illő zokni és a hatalmas piros masni elérhetetlen magasságba emelték csodálatának tárgyát, olyan magasra, ahová Fánni – érezte – sohasem kapaszkodhat fel. Így hát maradt a néma dac és az éledező keserűség, hogy ő már születésekor kirekesztetett abból a másik világból, ahol a távoli kislány szemmel láthatóan oly kellemesen tölti örök életét. Az éledező unszimpátia aztán átcsapott elemi gyűlöletbe. Egy idő múlva Fánni már rá se tudott nézni eleinte olyannyira becses kincsére anélkül, hogy fel ne mérgesítette volna a porcelánlány tűrhetetlen arroganciája. Párszor az is megfordult a fejében, hogy összetöri az orvul szerzett poharat, de ettől minduntalan visszatartotta a szigorú tekintetű fiúcska tiltásra emelt mutatóujja. Úgyhogy Fánni kénytelen volt megelégedni annyival, hogy a bögre világát tüntetően figyelmen kívül hagyta. Eleinte csak ide-oda rakosgatta a szobában, szántszándékkal a fal felé fordítva a képet, hogy a porcelán lakói se tekinthessenek be az ő világába, aztán . jobbat eszelt ki. Előszedte összes hajas-, rongy- és porcelánbabáját, de még a csutkababát is, a bögrét óvatosan a sámli közepére helyezte, addig igazgatva, míg a kép szereplői a legjobb szögből tekinthették át a szoba közepét, aztán beült babái népes körébe, és elmélyülten játszani kezdett. Közben azért feszülten fülelt, hogy elkapja a bögre felől szűrődő szófoszlányokat, de sajnos a figurák sosem tették a legkisebb megjegyzést se. Egy ilyen alkalommal nyitott be a szobába édesanyja. – Uzsonna! – hallotta anyja sürgetését. Majd:

– Hozd a bögrédet is, drágám!

Mit volt mit tenni, Fánni fogta a bögréjét, és kelletlenül kioldalgott a konyhába, ahol a sebtében megterített asztalon már ott tornyosodott a délutáni sütés illatos tanúbizonysága. Fánni felmászott a helyére, és maga elé tette a bűnjelet. Egy darabig senkinek se tűnt fel, aztán anyja keze – miközben a terítő indázó mintái közt trónoló kávésfindzsáért nyúlt – egyszer csak megállt a levegőben.

–  Mutasd csak! – mondta Fanninak, és a bögrére mutatott. – Hát ez meg honnan került ide? – kérdezte félig-meddig magától, félig-meddig a család összegyűlt, péksüteményt majszoló tagjaitól.

A bögre kézről kézre járt, de nem akadt gazdája. A nagyapának mintha rémlett volna, hogy látta már párszor, hol a konyhában, hol a pékségben felbukkanni, de hogy honnan került a házba, azt senki sem tudta. Ezért az uzsonnát követő mosogatás végeztével a bögre bekerült a szúette almárium mélyére, a csorba, kopottas mázas bögrék és a nemrégiben vásárolt, elegáns kávéskészlet közé. Így lett hivatalosan is a Fánni bögréje. A kislányt hosszú időre leverte a cserépedény rajta aratott újabb diadala. Egy-egy korty tejeskávé között ellenségesen méregette zöld ruhás riválisát. Egyszer aztán olyasmit fedezett fel a porcelánfigura arcán, amitől félrenyelte a lassan hűlő reggeli italt. A masnis kislány ezen a reggelen mintha megszeppenve figyelte volna idősebb társa sosem szűnő okítását.

– Vajon miről beszélhet neki? – tűnődött el Fánni, mikor túl lett a közvetlen életveszélyen, s a cigányútra tévedt kortyot szerencsésen a terítőre köpte. Jobban szemügyre véve a jelenetet, határozottan úgy tűnt, hogy valami megváltozott. A festett porcelánlány arcáról lehervadt az elragadtatottság, és a tágra nyílt szemekben Fánni rosszul palástolt ijedtséget látott. Az is feltűnt neki, hogy az eddig fölényesnek vélt póz, a szorosan összeszorított térdek merevsége és az egyenesre feszített kar támaszkodása a kékhuzatú gyerekkarosszéken nem más, mint egy végletekig kiszolgáltatott kislány dermedt rémületének bizonyítéka.

– Hát így állunk! – gondolta. – Szóval te is félsz – tette hozzá szánakozva. És ekkor elröppent belőle a zöldruhás figurával szemben táplált ellenérzés. Sőt, állítom, még sosem érzett senkit ennyire közel magához, mint azon a reggelen. A frissen támadt barátság hevében vigasztalni kezdte volna a lányt, de ekkor rádöbbent, hogy még a nevét se tudja.

– Panni. Panninak foglak nevezni – és amikor ezt kimondta, csodák csodájára azt látta, hogy az ekként megnevezett teremtmény arcán kissé felenged a félelem, ugyanakkor kínzója, a szigorú tekintetű fiúcska enyhén összezsugorodik. És Fánni tudta, hogy megmentette barátnőjét.

Az óta a távoli reggel óta mindennap, miközben a lassan hűlő tejeskávét kortyolgatta, elmélázott a két, porcelánra festett figura rejtélyes kapcsolatán, s hármuk oly régen összefonódott közös sorsán.

Most is, mikor alig várta, hogy reggelije végeztével elindulhasson kedves cukrászdájába, ahová délután ötkor, amikor a város többi lakója majd levonul a folyópartra a császárné aznap esedékes látogatását fogadni, majd megérkezik a történelmi nevet viselő idegen, hogy egy órára átadja neki a birodalma fölötti hatalmat, azon tűnődött, hogy milyen különös dolog is az öröklét. Mert miközben ő, Fánni, felnőtt, iskolába járt, bálozott, eljegyezte magát, és végül megismerkedett a titokzatos idegennel, addig a bögre két pufók lakója nem változott egy szemernyit sem. S bár Fánni még most is minden reggel elgondolkozott azon, hogy mit magyarázhat lassan húsz éve az idő fogságába esett kisfiú soha fel nem növő barátnőjének, egyre ritkábban beszélt hozzájuk, arról pedig már régen lemondott, hogy egyszer választ kapjon némaságba hulló kérdéseire.

Reggelije végeztével elmosta a bögrét, szépen visszatette a szúette almárium megfogyatkozott lakói közé, és elindult, hogy kinyissa a város egyetlen cukrászdáját, amely erre a napra Fánni életében átlényegült a várakozás kicsi szigetévé.

A kellemesen induló kora tavaszi reggelre azúrkék, alig felhőzött égbolt borult. Csütörtök volt, és semmi sem utalt a közelgő drámai eseményekre. Fánni alig titkolt türelmetlenséggel szolgálta ki a mindig pontban fél tízkor érkező orvost. Csigalassúsággal vánszorgott a nap. Fánni feszülten várta az ajtón beszűrődő fény rézsútosra változását, akkor aztán bezárta a cukrászdát, és elindult, hogy találkozzon a különös idegennel.

– Egy órád van, hogy szétnézz. – Fánni udvarlója mintha a semmiből bukkant volna fel. – Ami megtetszik, azt elviheted, de nem lehet nagyobb annál, mint ami a két kezedben elfér. – Azzal magára hagyta Fánnit, aki még hallotta a kulcs éles nyikorgását a rázárt ajtóban.

Egy darabig csak álldogált a küszöbön, szoktatta a szemét a félhomályhoz. Aztán lassan, tapogatózva elindult. Az egykori ivó belseje ugyancsak megváltozott. Ablakai megvakítva, a hosszú faasztalok egymásra dobálva hevertek a falak mentén. És körös-körül a teremben, akárcsak a tiszti szállássá átvedlett paplakban, ládák és ismeretlen, tulajdonosukat vesztett bútordarabok hevertek szanaszét. Az egyik sarokban néhány üres fogas meredezett búsan az égnek, mellettük homályos tekintetű vitrinek sóhajtoztak elfoszlott csipketerítőik után. A másik sarokban asztalok rogyadoztak, holt gazdáik valahai ebédjeinek emléke alatt. A terem közepén felhalmozott ládákban porcelán szobrok, kristályvázák málladoztak, ezüst és arany ékszerek, drágaköves nyakékek siratták kihunyt fényüket.

Por szitált a lemenő nap fényében, s a bedeszkázott ablakokon betűző utolsó sugarak egyenesen egy viharvert papundeklidobozra mutattak. Fánni elindult a doboz felé. Már épp nyúlt volna, hogy leemelje a fedelét, amikor egy homályos vitrinüvegben meglátta önnön elmosódott tükörképét. Egy pillanatra megállt, hogy jobban szemügyre vegye, ám ekkor az üveg megremegett, a képmás elmosódott vonásai furcsa változáson mentek keresztül. Mire a rázkódás és csörömpölés megszűnt, Tornallyai Katinka véres árnya lebegett Fánni döbbent tekintete előtt. A jelenés felemelte a karját, és tiltó mozdulattal a ládára mutatott, azzal eltűnt.

Fánni azt hitte, képzelődik. Belenézett a homályos vitrinüvegbe, de ott csak saját sápadt arca verődött vissza bizonytalanul. Ettől újra visszanyerte tovaillant bátorságát, és kinyitotta az ütött-kopott papundeklidobozt. Aztán óvatosan kiemelte az első tárgyat, ami a kezébe akadt: egy sötétkékre festett, aranyozott belsejű kávéscsészét. A csésze papírvékony volt, szinte átderengett rajta a lenyugvó nap gyenge fénye. Hasára remek miniatűröket álmodott egy rég elporlott festő ecsete. Fánni az emlékezetében kutatott. Látta már valahol a csészét. Már épp nyúlt volna a következő darabért, mikor felizzott a doboz belseje. A sziporkázó fényben a szép pékleány, a városka egyetlen cukrászdájának egyedüli tulajdonosa meglátta a kávéskészlet többi darabját. És ekkor hirtelen rájött, honnan ismerősek a csészére festett, bájosan hajladozó, kecses rokokó alakok. Fánnin úrrá lett az iszonyat. A doboz belsejében sziporkázó fény pedig egyre nőtt, lángra gyújtotta a plafonból lógó kristálycsillárokat, felnyitotta a vitrinek lezárt szemét. A mindenünnen felszikrázó színek tűzijátékának közepén egyszer csak megjelent az idegen. Vibrálni tetszett a teste a fényben.

A félhomályos helyiség közben teljesen megváltozott. A ládákból előkerülő, önálló életre kelő szobrok, kancsók, ezüst- és arany étkészletek, festett tányérok és színes üveglámpák tündérpalotává varázsolták a hulló vakolatú, homályos ház termeit. A villódzó, sejtelmes fényben Fánni megpróbált megkapaszkodni valamiben, de a terem egyszer csak nőni kezdett, egyre nyúlt, tekergődzött, hurkokat vetett, mint egy gigászi bejgli, a falak megremegtek és távolodni kezdtek, először lassan, méltóságteljesen, mint egy nagyon előkelő gyászmenet, aztán egyre gyorsabban, vad polkaritmusra váltva, végül felcsendült a zene, csúfondárosan áradt a tovaszáguldó falak irányából, s a földrésznyivé tágult különös báltermet betöltötte a csillagokig érő ezüstös villódzás.

– Szabad? – nyújtotta a karját a megnevezhetetlen férfi. Fánni kábultan indult el felé, ringó léptekkel kezdett a táncba, a csengő-bongó dallamok beszivárogtak a lelkébe, körülölelték és felkapták, repítették a bálterem padlóján nyíló szörnyű szakadékok fölött, egyenesen a sötéten várakozó alak karjába. Együtt keringtek tovább, Fánni vérében tombolt a polka, s a titokzatos idegen csak vitte, forgatta a se vége, se hossza bálterem szikrázó fényei közt. Egyszer csak az egyik mélységes mély szakadék fölött megállt, s egy helyben forgatta tovább a szédülő Fánnit. Aztán magához ölelte, szorosan, mintha sosem akarná többet elengedni, s ahogy egyre gyorsuló ütemben pörögtek az izzó mélyű, kénes felhőket eregető szakadék szája fölött, az idegen nőni kezdett. A feje már a csillagokat verte, a lába a mélység parazsán taposott, mikor Fánni végre ocsúdni kezdett. Felnézett az idegenre, és akkor kis híján szörnyet halt az ijedtségtől. A hetyke bajuszú, meleg, barna szemű arc málladozni kezdett, vizes csomagolópapírként púposodott fel a bőre, levált az orr, szétfolytak a szemek, minden szál haja külön tekergődzött és nőtt, hosszabbodott, Fánni felé nyújtózkodott, míg a széthulló arcból végképp nem maradt semmi, ami felismerhető, csak ínyükről levált fogak, bőrcafatkák és szőrcsomók, meg valami alaktalan kocsonya kavargott kiismerhetetlen összevisszaságban. Aztán a formáját vesztett anyag veszett tánca is alábbhagyott, a ragacsos pép besűrűsödött, a szőrpamacsok és a fogak újra helyükre kerültek, s a csillagok magasságában felderengett egy arc. De ekkor már nyoma sem volt a villódzó fényeknek, rég elillantak a légies harmóniák, csak a fortyogó, tüzes szakadékból fellövellő tűzcsóvák éles hangja törte meg olykor a fekete űr halálos csendjét. Fekete volt a hatalmas alak is, fekete az arc és a haj, feketék a karmok, amelyek Fánni derekába vájtak, csak a rámeredő szemek égtek vörös fényben, akárcsak az alattuk tátongó hasadék.

– Az enyém vagy! – ölelte magához Fánnit még szorosabban, és lassan, ölében a dermedt lánnyal, ereszkedni kezdett a rettenetes nyílás parázsló mélye felé.

– Ne! Ne! – suttogta maga elé Fánni erőtlenül, de a rém meg se hallotta, de ha hallotta volna sem törődik a vergődő halandó kétségbeesésével. Csak ereszkedtek lefelé, Fánni már a talpán érezte a testüket körülcsapkodó tűznyelvek perzselő hevét. Lenézett, és a mélyben lángoló városokat látott, ott égett Róma és Konstantinápoly, Varsó, Berlin és Moszkva, és mindenütt aratott a halál, a városok mögött vérpatakok támadtak, átvágott torkú, széttépett mellkasú emberek hörögtek, táplálták a habzó patakok sodrát, és a patakok folyókká terebélyesedtek, és magukkal sodorták a hidakat, elöntötték a lángoló városokat, alul vér, felül tűz pusztított. A vérfolyamok tengerré gyűltek, szigeteket, földrészeket nyelve el, és a tengerből szörnyek keltek partra, hogy elpusztítsák, amit a tűz még meghagyott. És harmadnapon eleredt az eső. Megnyíltak az egek és vért okádtak. Szakadt, ömlött a vér, elverte, amit a tűz még meghagyott. Bizony, hetednapra elpusztult az egész emberiség, mind egy szálig, s a vöröslő tengerek és égő földek fölött egyedüli úr lett a Sátán.

Ezt látta Fánni, amikor alászállt a poklokba, és nem bánta már, hogy meg kell halnia. Eszébe jutott még egy gyermekkori imádság: Engels Gotte – kezdte mondani, és miközben a rém csak vitte, vitte lefelé, ő egymásután mormolta a sorokat, és a lelkébe csend és béke költözött. Ekként jutottak le a pokol fenekére, de mielőtt még Fánni elmerülhetett volna az izzó lávafolyamban, szárnysuhogás támadt, balzsamos illatokkal telt meg a kénes lyuk, és talpig fénybe öltözötten megjelent egy angyal, irtózatosat sújtott a rémre, és már vitte is Fánnit felfelé, vissza a saját világába.

Fánni az ivó előtti lépcsőkön tért magához. Feje fölött barátságosan pislákoltak az ismerős csillagok, és a langyos éjszakában százával ciripeltek a tücskök. Felállt, és gépiesen elindult hazafelé. Lépteit lelassította a szívébe költözött ismeretlen fájdalom, amit közönségesen úgy hívunk: halálfélelem. Befordult a házukhoz vezető léckerítés sarkán, és csak ekkor vette észre, hogy a szalmával bélelt papundeklidobozt még mindig görcsösen szorítja magához.

Hát így történt, hogy Bauer Fánnit egy kellemes tavaszi estén kis híján elvitte az ördög.