Víz és vér; És elment; Az ihlet

Víz és vér

Belém akaszkodott az Idő karma,

homlokomra redőt húzott, alább

hatolt, barázdájából szarkaláb

hajtott; elült kissé, de úgy akar ma

orrcimpámtól szájzugomig s nyakamra

mély árkot vonni, hogy könnyek tavát,

mely fölfakadt, vezesse folyamágy

a szívbe le, míg földuzzadva kamra

zsilipjét áttöri a víz, s elindul,

el-fölfelé a félkörön, s felül

bölcs és tilalmas gondolattól, kíntól,

gyönyörtől s újra vágytól összegyűl –

s nem tudom, mi vér, mi könny, mi veríték,

mi le-, mi fölfelé, mi bent-, s mi kintlét.

És elment

És meglátta Jákób Ráchelt,

az ő anyja bátyjának leányát,

megcsókolta Ráchelt,

és fölsírt Jákób.

És szolgálta Jákób

az ő anyja bátyját hét évig,

Ráchelért,

és hét napnak tűnt a hét év,

Ráchelért.

És legeltette Jákób

és itatta a juhokat,

és párzottak, és ellettek a juhok.

És bevitte az ő atyja Leát Jákóbhoz,

és szerette Jákób Leát Ráchelért,

és Lea nevét nem tévesztette el,

és nem felejtette Ráchel nevét.

De a napok rovátkái lassan teltek

az idő botján, Ráchelért.

Akkor bement Jákób Ráchelhez is,

és szolgált még hét évet, Ráchelért.

És szült négy fiút Lea,

és majd meghalt Ráchel a fiakért.

És szült fiúkat az ő szolgálója,

két fiút szült Bilha Jákóbnak, Ráchelért,

és szült fiúkat Zilpa,

két fiat szült Jákóbnak Lea szolgálója,

és még két fiút szült,

és szült leányt is Jákóbnak Lea.

És akkor megnyílt Ráchel méhe,

és szülte Józsefet Jákóbnak,

és szülte halálában Benjámint,

és a betlehemi úton eltemetteték.

És Lea az, aki Bilha, és Bilha az, aki Zilpa,

és Zilpa az, aki Ráchel,

és Lea és Bilha és Zilpa és Ráchel egy.

Ó, mandragóra-fiak,

tiszteljétek a türelem gyümölcseit!

Az ihlet

– Már két hete, hogy megint nem írtam

– mondta Epignómidész, a könyvtáros.

A terméketlenségtől való félelmében

(mert mindennél inkább költőnek,

a klasszikusok utódának tudta magát),

ahogyan ilyenkor szokta, elindult

magányos kóborlására. Az idővel

és a helyszínekkel nem mindig

tudott elszámolni maga előtt.

A halászok kikötőjében virradt rá,

amint befutottak, Hellász felől,

sorban a hajnali hajók. Ez az éjjel is

sikertelen volt: a nagy halrajok

régóta elkerülik Alexandria partjait,

makréla, márna, fogas is alig, csak némi

hitvány, szálkás hal akad a hálóba.

Szélárnyékban figyelte a halászok

egészséges mozdulatait. Elindultak

a megszokott parti kávézó felé. Tétovázott,

utánuk menjen-e. Aztán arra gondolt,

a thesszáliai bor jót tesz a gondolatoknak.

Nem maradt sokáig, a reggeli fényben

a neveltetésének és társadalmi helyzetének

idegen közeg fölöttébb nyugtalanította.

Túl hirtelenül tört rá az élmény:

egy keskeny, egyiptomias arc,

valószínűleg Gósen földjéről, némi

görög beütéssel a száj vonalában.

Érzékinek korántsem, inkább

furcsamód intellektuálisnak mondható.

A túl vékony, lassú járású alak

a gőg és a bizonytalanság,

a tartózkodás és a kihívás

mákonyos keverékét permetezte

az árusok, matrózok, tisztviselők,

kifutófiúk hullámzó tömegére.

Egy kordé vágott elébe, aztán

egy ismerős köszönt rá.

Fegyelmezetlen gondolatainak most

nem tenne jót egy hangulat-vers, vélte,

komoly, sőt fenséges téma kell,

olyan, mint a földművelés dicsérete,

vagy az uralkodó trónralépte, a birodalmak

bukása, egy sokágú allegóriában, ünnepélyes

strófákba foglalva, a sorok közt rendre

áthajlásokkal. Két utcasarokig a bukolikus

hexameter is foglalkoztatta, a pásztorok

vetélkedése vagy efféle, de elvetette

a dór szikkadtságot. Egy cinikus vers,

vagy öniróniával, igen, talán a nemzedéki

különbségekről. Homályos célzásokkal zsúfolt,

később így mondanák: parnasszista irály is

megfordult a fejében, aztán visszatért

a panegyricus műfajához, de egyik

hagyományos metrumot sem tartotta kielégítőnek.

Majd az első sorok megadják a formát!

Abban is megállapodott, hogy hatásosan,

indulatszóval és megszólítással indít.

A Könyvtárba érve a kezdősorig jutott:

„Ó, Legyőzője a Népek." Aznap

– ami még soha nem fordult elő vele –

összetévesztett két fontos jelzetet.

A kezdőszavakat mindenesetre még azelőtt

fölírta egy Kr. e. III. századi traktátus margójára,

de – az összetévesztett jelzetek miatt –

végképp elkeveredtek. A másolók

egy része a lapszélen hagyta a bejegyzést,

a kéziratos hagyomány egy ága viszont e tájékon

a szöveg különböző helyeire toldotta be.

A töredéket – nyelvjárása alapján –

az Aeolica anonyma köteteiben is közlik;

a nevezett traktátusra vonatkozó

szakirodalom máig leginkább azt vitatja,

hogy milyen grammatikai vagy esetleg

stilisztikai jelenséget illusztrálhatott.