Kalligram / Archívum / 2002 / XI. évf., 2002. május – Irodalom és Te(ket)ória / Lakoma avagy erotika mint interpretáció

Lakoma avagy erotika mint interpretáció

 

I. fejezet

– Kedves barátaim, hozzászólásom a vitához valószínűleg járatlanságomról tesz tanúbizonyságot, amit nézzetek el nekem. De ha már rám került a sor, és kíváncsiak vagytok véleményemre, valamint én is érdeklődve hallgattam továbbgondolásra alkalmas fejtegetéseiteket, és nem lenne fair, hogy ne tegyem magam kiszolgáltatottá, és elhallgassam azt, amit mondanom kell, szóval akkor én is hozzászólnék a beszélgetéshez – kezdtem el beszédemet, miközben jobb kezemmel egy félig üres sörösüveget helyeztem el az asztalon. Körülöttem nagy volt a csend, csak a villánk alatt csobogó folyó megszakítatlan, monoton zubogását és a Szigeten Erósznak áldozó tücskök távoli zenéjét lehetett hallani.

Hogyan kezdődött ez a nap? Társaságunk tagjai a négy égtáj felől érkeztek. Tomi és Béla Pozsonyból, vonaton jött, és a folyót követve jutottak el a hídon át a buli helyére. Csaba Esztergom felől kelt át a komppal, onnét biciklizett fel hozzánk. Attila észak felől érkezett, szintén vonattal, míg Péter csak autóbusszal tudta megközelíteni beszélgetésünk helyszínét. Én három nővel vártam őket: Mari, Ági és Ildi jelezték, ha meglátták a hídon felbukkanó alakokat. Behűtött sör, boroskancsók és annyi könyv várta őket, hogy három hónapig maradhatott volna az egész társaság, a kajáról nem is beszélve. Csak Hidri és Zsolti nem jutottak el a megbeszélt helyre.

Ahogy leszállt a sötétség, és a tábortűz fénye megfelelővé vált az olyan esti beszélgetésekhez, amelyeket a kollégiumokban szoktunk folytatni, Tomi szólalt meg:

– Nem szörnyű és csodálatos dolog, gyerekek, hogy milyen elragadtatás övezi a költők és a szépírók alkotásait, a különféle epigrammákat, ódákat és elégiákat, az eposzokat, a történelmi és családregényeket, a komédiákat és a minimalista verseket, míg a legerősebb műfajnak, az olvasás műfajának, amely remekművekké olvassa a szépirodalmi szöveget, egyszóval az irodalomelméletnek a tiszteletére nem hangzik el dicséret? Már olyan könyv is kezembe akadt, amely kimondottan fűzfapoéták agyas szövegeit gyűjtötte egybe és méltatta – de arról, hogy valaki az értelmezést dicsőítette volna, bizony, még nem hallottam. Pedig nem más, hanem csupán az olvasás képes remekművé olvasni a szépirodalmat. Mit gondoltok, nem kellene-e ma este arról beszélgetnünk, vajon mi is az értelmezés, a szövegértés, az irodalomelmélet, mit tehet hozzá az irodalmi értékhez, szükség van-e rá?

Vajon mi az olvasás, és mi az irodalomelmélet? Azonosíthatjuk-e a kettőt vagy sem? Mit gondoltok, megfelelő téma ez a mai éjszakára?

       

II. fejezet

– Nem hiszem, hogy bárki is jobb témát találhatott volna, hiszen mindnyájan azzal küszködünk, vajon mi értékes és mi nem, miért tartunk értékesnek valamit, és milyen olvasás során tárul fel előttünk az érték - válaszolta Ildikó. - De még mielőtt hozzákezdenénk a beszélgetéshez, javaslom, rakjuk meg a tüzet, hátha a tűz fénye és lobogása segít összeszedni gondolatainkat.

Miután jókora akácágakat raktak a tűzre, Béla kezdett hozzá beszédéhez:

– Szerintem az értelmezés olyan tudomány, amelyre csak kevesen képesek. Nem hiszem, hogy a szövegek értékét képes egy társadalom vagy egy olvasóközösség minden tagja felmérni. Hiszen ahhoz, hogy valódi olvasóvá váljunk, az olvasás folyamatossága szükséges. Miért nem fontos az érték mindenki számára egyfor­mán? Valószínűleg azért, mert magának az olvasásnak a súlya sem esik egyfor­mán latba mindenkinél. Ezért én úgy gondolom, hogy az olvasás, pontosabban az értő és folyamatos olvasás csak kevesek kiváltsága. Az olvasás mindig hordoz magában valami sajátos fensőbbséget. Igen, azt hiszem, nem túlzás az olvasás arisztokratáiról beszélni akkor, amikor az értő olvasásról beszélünk.

   

 

III. fejezet

– Mert ha megegyezünk abban, hogy értő olvasó csak a folyamatosan olvasó lehet, úgy abban is megegyezhetünk, hogy ennek lehetősége csak igen keveseknek a kiváltsága. De aki egyszer megízlelte az olvasásban rejlő örömet, aki számára a szöveg továbbgondolásra méltó tárgy, az egész életében arra fog törekedni, hogy biztosítsa magának az olvasáshoz szükséges időmennyiséget. Nem túlzás tehát azt mondani, hogy akinek ezt sikerült elérnie, az bízvást tekinthető az olvasás arisz­tokratájának.

Másrészt viszont az a kérdés, hogy minden folyamatosan olvasó jól olvas-e, s hogy milyen összefüggést kell feltételeznünk az olvasás és az irodalomelmélet között. Az első kérdésre a válaszom az, hogy nem. Azaz hiába olvas valaki sokat, attól még nem szükségszerűen válik az érték felismerőjévé. A másik kérdésre már csak bonyolultabb választ tudok adni. Szerintem, és cáfoljátok meg, ha nem így van, többféle olvasás van. Nem csak arról van szó, hogy mindenki máshogy olvas, hanem arról is, hogy az olvasásnak vannak fokozatai és állapotai. Na már most, ha ebben igazat adtok nekem, akkor abban is igazat adhattok, hogy az irodalom­elmélet is egyfajta olvasásmód. Pontosabban olyan olvasásmód, amely maga sem egységes, belülről is tagolt, hiszen az irodalomelmélet sem egységes valami. De, szerintem, létezik olyan profi olvasás is, amely nem támaszkodik az irodalomel­méleti irányzatok belátásaira. Vagyis az érték, amely az olvasás örömének kiváltásában játszik szerepet, egyszóval az érték nemcsak az irodalomelmélet felől közelíthető meg. De még ha így is van, az irodalomelmélet szerepe az értéket teremtő olvasásban alapvető és meghatározó. Ezért az irodalomelmélet minden tiszteletet megérdemel, sőt: az értő olvasás elsajátításához afelé kellene törekednünk, hogy minél teljesebb ismereteink legyenek az irodalomelmélet lehetőségeiről.

         

IV. fejezet

Miután Béla befejezte beszédét, Ági vette át a szót:

– Élvezettel hallgattam szavaidat, Béla, és komolyan mondom, a szívemből szóltál, amikor arról beszéltél, hogy az olvasást az érték megtalálása legitimálja. Nem is ezzel van gondom. Hanem inkább azzal, hogy föltételezel olyan olvasást is, amely mentes lehet valamilyen elméleti alapvetéstől. Gondolod, hogy lehetséges úgy olvasni, hogy nem áll az olvasásod mögött valamiféle mentális konstrukció, valamilyen elképzelés az irodalom működéséről és értékeiről? Szerintem az, hogy valaki nem teszi ezt nyílttá, nem jelenti azt, hogy ne lehessen az olvasása módjából következtetni rá. Hiába próbál meg úgy olvasni, hogy ne derüljenek ki elméleti alapvetései, az általad profinak nevezett olvasó számára egyértelműek lesznek azok, hiszen – ha végigvisszük gondolatfutamodat – a valóban professzionális olvasó vagy értelmező több irodalomelméleti irányzatnak is ismerője kell legyen. A valódi felelősség éppen azt a pillanatot érinti, amikor egyértelművé válik számára annak az elméleti térnek a vállalása, amelyben számára az olvasás jelentésteljes lehet. Tehát én – ellentétben veled – nem látom annak a lehetőségét, hogy elméleti alapvetésektől mentes térben is lehetségessé válhat az olvasás. Az a kiskapu, amelyet te meghagytál az irodalomelmélet mellett, szerintem nem létezik, pontosabban zárva van. Úgy gondolom tehát, valóban jogosult az elméletet illető elismerésünk. De nem kell félnünk ennek a szónak a kiterjesztésétől. Hiszen voltaképpen mit veszítünk? Csak megnevezzük azt, ami amúgy is működik.

     

V. fejezet

– Nem gondoljátok, hogy túlságosan is leválasztottátok az olvasást az olvasóról? – tette fel a kérdést Csaba rögtön az után, hogy Ági befejezte hozzászólását. – Nem tudom, vajon ugyanazt értem-e egyáltalán irodalomelmélet alatt, mint ti. Mintha azt mondtad volna, Ági, hogy az irodalomelmélet egyfajta választás lehetősége. Tehát hogy szabadon döntünk, az irodalom melyik megközelítési módja, milyen olvasásmód áll hozzánk a legközelebb. Nem gondolod, hogy folyton kicsúszunk az elméleti iskolázottságunk által felrajzolt olvasásból? Vajon hol marad az olvasás gyönyörűsége akkor, ha azt az elméletnek való megfelelés szintjére redukáljuk? De még ha meg is akarunk felelni bizonyos előfeltevéseknek! Nem úgy van inkább, hogy a szöveg, a nyelv vagy akár saját egyéniségünk minduntalan el is távolít ettől? Szerintem az elméletet nem előíró szerepként kellene megfogalmazni, hanem valami másként.

       

VI. fejezet

– Azt hiszem – szólt közbe Péter –, ez az egész beszélgetés tulajdonképpen az értéket célozza meg. Egyikőtök azt mondja, hogy olvasásunkat az elmélet, akármilyen elmélet is az, eleve irányítja. Egy másik vélemény szerint viszont sosem tudunk ragaszkodni teljesen olvasásunk során ahhoz az elmélethez, amelyet esetleg szeretnénk segítségül hívni, hiszen maga az olvasmány, az olvasott szöveg áll ellent neki.

Én azt hiszem, tulajdonképpen nézőpont kérdése, hogy most találunk-e elméletet az értelmezés mögött vagy sem. Ez eldönthetetlen kérdés, azaz nem érdemes vele foglalkozni. Jobban izgat viszont az, hogy mit tár fel olvasásunk, milyen szöveg jön létre olvasásunk által. Szerintem ez minden értelmezés tétje! Azazhogy olvasásunk milyen tereket és lehetőségeket képes magáévá tenni. Mit szóltok, nincs igazam? Nem erről szól ez az egész beszélgetés, hogy mennyire értékes maga a megismerés, az értelmezés szövege?

Miközben egyesek a tűz megrakásával voltak elfoglalva, mások pedig poharaikat töltötték újra tele, Mari kezdett el beszélni hozzám. Halkan beszélt, és közben még a tábortűz is pattogott, így hát nem értettem mindent. Ahogy azonban a többiek visszaültek helyökre, ők is elkezdtek figyelni. Így foglalnám össze beszédét:

         

VII. fejezet

– Tudjátok – kezdett bele Mari –, több kérdés is felvetődött bennem, hallgatva beszélgetéseteket. Tehát én inkább csak kérdéseket tennék fel, aztán gondolkodjatok el rajta. Először is: mi az, hogy értelmezés? Meg tudnátok mondani, hogy miben különbözik az értelmezett szövegtől? Vagyis szerintetek éles határ húzódik a szépirodalmi alkotás és az értelmezés között? Ha igen, hol húzzuk meg a határt, és ki húzza meg azt? Mindenki a maga számára? Vagy van valamilyen egyezményesen elfogadott játékszabály erre? Egyáltalán: egy szépirodalmi szöveg nem léphet fel maga is értelmezőként, például egy vers az őt megelőző vers értelmezőjévé? Dehogynem. Azaz én nem választanám szét ilyen erősen a kettőt.

Megint csak olyan területen járunk, amely felettébb ingoványos, és határai folyton változnak.

Másodszor: értelmezésről, olvasásról és megértésről beszéltetek. Nem gondoljátok, hogy az az olvasás, értelmezés, amely a tárgyalt szöveget, amelynek számára értelmezőként lép fel, nem tartja sokra, nem tartja értékesnek, eltér attól az olvasástól, amely értékesnek állítja értelmezői viszonyba vont tárgyával? Tehát gyökeresen más olvasást eredményez az, ha az olvasásunkba vont szöveget értékesnek találjuk az olvasásunk során, mint ha nem találjuk értékesnek. Mi erről a véleményetek?

       

VIII. fejezet

– Én úgy vagyok ezzel a problémával, hogy persze, az olvasásomba beleírja magát az, hogy az olvasott alkotást esetleg nem tartom értékesnek, de az ilyen szövegről nem szoktam véleményt írni. Csak arról a szövegről írok, amelyet elfogadok és értékesnek tartok. Nincs értelme, szerintem, a számonkérő olvasásnak. Egyébként meg, szerintem, a számonkérő olvasás során csak saját értetlenségemet tenném közszemlére. Hiszen lehet, hogy az olvasott szöveg nem is értéktelen, csak én nem tudok hozzáférkőzni. Így aztán nem írok olyan értelmezést, amely számonkérő és elítélő lenne az értelmezett szöveget illetően. Nem látom nagy értelmét – foglalta össze álláspontját Tomi.

– Én éppen az ellentétes álláspontot követem – válaszoltam gyorsan Tominak, mert nem szerettem volna, ha a fejembe toluló gondolatok Attila nagy monológja miatt elvesznek. Tudni kell ugyanis, hogy ha Attila belekezd valamilyen gondolatfutamba, úgy szinte lehetetlen megakasztani benne. Most pedig látszott, a lélegzetvételén láttam, hogy már nagyon közbe akar szólni. Tehát gyorsan folytattam: – Szóval, én úgy tartom – szóltam –, hogy igenis ki kell tenni magunkat saját értetlenségünk próbájának is. Én bármilyen szövegről megírom a magam véleményét, és úgy érzem, olvasásom éppen ezáltal olyan távlatokat is nyer, amelyet a tiéd – fordultam Tomihoz – esetleg nem. Szerintem nem kéne leszűkíteni az olvasás lehetőségeit arra, hogy csak azt az értelmezést tesszük közzé, amely értéket lát az olvasott műben. Hiszen mindnyájan az időbe és saját lehetőségeinkbe, saját olvasásmódunkba vagyunk vetve. A számonkérő olvasás egyfajta könyörgés a megértésért. Annak elismerése, hogy az olvasott szövegben nem tudtam az érték közelébe jutni, és annak megvallása, hogy miért nem. Persze, tudom, az ilyesmi gyakran sértődéssel jár. De talán csak így tudom kipiszkálni abból a másik olvasóból azt, hogy az én szövegeimet is afféle termékeny értetlenséggel szemlélje, s ezáltal szembesülhessek saját idegenségemmel. Azzal az idegenséggel, amelyet szövegem annak a másik olvasónak a számára jelent, és azzal az idegenséggel, amelyet az idő múlásával a saját szövegem jelent a számomra. És nem tartom veszélyesnek vagy elítélendőnek, ha ez az állapot mások számonkérő értelmezései nyomán történik meg velem. Úgy fogom fel mint önmagam és a szöveg megértésének egy fontos lehetőségét.

       

IX. fejezet

– És itt szeretnék visszatérni az első kérdésedre, Mari. Természetesen a szokás határozza meg, mit tartunk értelmező szövegnek és mit értelmezettnek. És igazat adok neked, hogy van olyan szöveg, amely mindkettő lehet. Szerintem, ha szövegeket, értelemkonstrukciókat állítunk elő, azután már az értelmezői vagy olvasóközösség határozza meg, hogy az írás-olvasás milyen területein helyezi el ezeket a szövegeket. Az időben változnak a formai kategóriák: mondjuk, egy szöveg ma versnek tűnik, de ugyanezt a szöveget néhány évszázad múltán talán filozófiai munkának fogják tartani. Persze az írás során sokan eleve egy bizonyos műfaj konvencióiból indulnak ki, és ez aztán vezeti is az írásukat, előre meghatározza szövegeik bizonyos részeit. A műfaji konvenció előír valamilyen írásmódot, amelyet az be is teljesít. És a szövegek legnagyobb része így is íródik. Elvárásoknak felel meg, még ha tudat alatt is, hiszen az író tudja, hogy ő most verset vagy tanulmányt akar írni. És ez az előzetes tudás rányomja bélyegét a létrejövő szövegre. Ezért nem hiszek én abban, hogy a szövegek valamiféle valóságról tudósítanak. Saját agyunk valóságának termékei inkább. Persze, hogy ezt a mentális valóságot milyen elemek töltik ki, az megint más kérdés.

– Szóval – folytattam –, én az olvasásban nagyon sok esetleges lehetőséget látok: hogy mi az érték, azt nagyrészt az adott kulturális környezet dönti el, és nagyon sok egyéb meghatározottságot is. Például, hogy milyen konvenció alapján olvasunk és írunk, minek az alapján tartunk értékesnek valamit. Azaz: vannak szövegek, óriási mennyiségben, és bizonyos konvenciók alapján minden kor és személy kiválasztja a maga számára megfelelőeket. És ha több konvenció feszül egymásnak, ami mindig is így volt, mert a kultúra így épül fel, akkor bizonyos szempontból értékesnek látszik egy szöveg, más szempontból kevésbé, megint más szempontból pedig értéktelennek. De arra is figyeljünk, hogy még az értéktelen szöveg is jelen van. Azaz a jelenlét válik az érték egyik előfeltételévé. Az eltűnt vagy hozzáférhetetlen szövegek nem tudnak részt venni a jelentés játékában, míg a jelenlevő, de értéktelennek tartott szövegek számára mindig létrejöhet olyan olvasat, amely értékesnek láttatja őket.

     

X. fejezet

–  Nagyon feltételes ez az egész, tényleg – mondtam még. – Hiszen úgy van az, hogy turkálunk, kotorászunk az óriási szöveghalmazban, felkiáltunk, hogy megtaláltunk valamit, aztán elejtjük, és folytatjuk tovább az ásást, az olvasást. Saját értelmező írásainkkal ássuk bele magunkat ebbe az óriási szöveghalomba. Elveszünk benne, de mégis abban hiszünk, hogy nem, és az értéknek tulajdonítunk olyan erőt, amely képes kivezetni bennünket a kétségbeesésből, amely az óriási szöveghalom láttán fog el mindnyájunkat. Olyan ez, mint Thészeusz fonala, ez az érték – folytattam –, és egyszer majd ott halunk meg a szöveghalom közepén, testünk felbomlik és beleivódik a szövegekbe, elkeveredünk, belekeveredünk a lapokba, rátapadunk a szövegre, elszakíthatatlanul. Az lesz csak az olvasás diadala – mondtam.

– Hát – szólalt meg a nagy csönd után Ági –, meglehetősen lírai volt a vége, de hát te költő vagy, elnézzük neked. És hát végül is érdekes volt, lekötöttél bennünket, de hallgassuk meg Attilát is, mert látom, nagyon készül mondani valamit.

Attila némán ült, hallatszott a nagy ciripelés meg a víz szakadatlan moraja, és néha felvijjogott valami az éjszakában. Attila előredőlt, és – mint szokott – hatalmas dikcióval kezdett bele mondandójába.

   

XI. fejezet

– Barátaim, én másképp szándékozom szólni, mint ahogy ti tettétek. Én ugyanis úgy látom, hogy az emberek egyáltalán nem fogták föl Erósz hatalmát, mert ha felfognák, nem vonakodnának a megértést, magát az értelmezést is az Erósz hatalma alatt állóként vizsgálni. Megpróbálom most számotokra is bizonyítani ennek a – talán kissé merész – állításnak a helyességét, s ti azután tanítói lesztek a többieknek.

Először is meg kell ismernetek az emberi természetet, s azt, hogy mi, emberek, történelmünk során mi mindenen mentünk keresztül. Mert alapvető lényegünk más volt valamikor, mint jelenleg. Egészen más.

Kezdetben ugyanis nem volt szöveg, az a lény, amelyet ma az ember szóval illetünk, egyszóval a homo, hosszú évezredeken át nem tárgyiasította a szöveget. Pontosabban az a szöveg, amely most előttünk áll, itt van előttünk tárgyiasult formában, anyagiasult változatban, egyszóval ez a szöveg bele volt varrva az emberbe, egyfajta lehetőségként. Vagyis kezdetben a szöveg és az ember egy bőrbe voltak varrva – nem volt még külső szöveg, azaz írás. Ráadásul az az – ekkor még –    belső minőség, amelyet mi szövegként ismerünk, nem volt differenciálva. Ugyanaz a szövegkezdemény varázslat céljára éppúgy szolgált, mint a táplálkozás céljára –  de éppígy kielégítette a transzcendencia iránti vágyat vagy a kapcsolatteremtés igényét is.

Azt mondhatjuk tehát, hogy többszörösen is boldog állapot volt ez. Boldog állapot volt, az olvasás és az interpretáció azonossága. Boldog állapot volt, mert nem idegenedtünk el a szövegtől. Boldog, mert miénk volt az, ami a boldogságot hordozza. Csupán egyféle ember létezett, a szöveget belsőként viselő homo textualis naturalisque, azaz a természetes szövegember, amelynek csak a neve maradt fönn, ő maga eltűnt. Alakja és neve is e két minőségből állott – szövegből és emberből: a szöveget a húsában viselte. A szövegember ma már csúfnév csupán, semmi más. Akkoriban azonban minden ember ilyen volt: szövegük és olvasásuk is belső. Magukba merülten éltek, az örök olvasás, az önmagukat olvasók titokzatos világában. Még az istenekkel is kikezdtek, hiszen az ilyen embernek senki sem tud parancsolni.

Ezért aztán a mindenféle fajú és rendű istenek tanácskozni kezdtek, mit tegyenek velük. Hosszas fejtörés után határozták el, hogy kettévágják őket, mindegyiket kétfelé. Így legalább kielégíthetetlen vágy fogja őket hajtani, gondolták, s amint megegyeztek, úgy is cselekedtek. Kétfelé hasítottak minden embert, kihasították húsából a szöveget.

Miután pedig az egységes természet kettéhasadt, mindegyiket a maga másik feléhez húzta a vágy, átkarolták egymást és összefonódtak, arra vágyva, hogy újra összenőjenek. Végül belehaltak az éhségbe, mert nem voltak képesek egymás nélkül élni. Csak ekkor könyörültek meg rajtuk az istenek, s adták számukra az olvasás és az értelmezés tudományát.

Így hát mindegyikünk egy szövegnek a hozzáilleszthető fele, mert ketté vagyunk vágva. Ketté lettünk vágva, s most szüntelenül keresi ki-ki a másik felét. Ember a szöveget, szöveg az embert.

Háromféle ember jött létre ezáltal, három lehetőség adatott meg ki-ki számára ahhoz, hogy megkeresse a saját szövegét, hogy újra összenőjön vele. Az első csoportba azok tartoznak, akik a szövegben keresik önmagukat, megpróbálnak elkeveredni a szövegben. Ezek a szövegből önmagukat kereső emberek a strukturalisták, hermeneuták, dekonstruktorok, recepcióesztéták. A második csoportba az az embertípus tartozik, aki önmagát látja bele a szövegbe, aki a külső világ és a társadalmi kategóriák felől olvassa a szöveget, s ekként kíván egyesülni vele. Ide sorolom a pozitivistákat, a marxista és referenciális elméletek híveit, a kultúrantropológusokat, valamint a feministákat is. Harmadszor pedig azoknak az embereknek a csoportja alakult ki, akik játéknak tartják a szöveggel való foglalatosságot. Ennek az embernek a számára a szöveg a szerelmese, a szeretője, amellyel minden megtehető – és fordítva is érvényes mindez: akivel a szöveg is bármit megcselekedhet. Ez az ember játszik a szöveg testével, kacérkodik vele és elcsábítja, perverz játékokba bonyolódnak, s a szöveg is ekként kezd el viselkedni. Én ennek az értelmezésnek vagyok a híve, legközelebb majd emellett érvelek...

Mindhárom embertípusra érvényes azonban, hogy amikor rátalál önmaga másik felére, csodálatos mámorba ragadja őket az összetartozás érzése és a szerelem, s nem akarnak egymástól elválni egy pillanatra sem. S amikor egymásba fonódva fekszenek, úgy érzik, már régtől fogva erre vágytak, s azt kívánják, bárcsak kedvesükkel egyesülve és összeforrva kettőből örökre eggyé válhatnának. Ennek az oka pedig az, hogy eredeti természetünk szerint teljes egészek voltunk –s ennek a teljességnek a vágyát és keresését hívjuk Erósznak; ez maga a megismerés, a megértés.

Vétkeink miatt szerteszórtak bennünket az istenek, de Erósz az útmutatónk és vezetőnk a szöveggel való egyesülésben és a megismerésben.

     

XII. fejezet

Ó, Attila, neked mindig olyan távol járnak a gondolataid, nevettünk, mert értettük, mire céloz Attila, felborult a rend, és mindnyájan szanaszét dőltünk a nevetéstől. Attila jól túljárt az eszünkön! Azt a nehezen felépített rendet, amely egy pillanatra megszilárdulni látszott itt, a Garam partján, most Attila egy pillanat alatt leépítette. Nevettünk és fuldokoltunk a röhögéstől, hogy micsoda eredeti beszédet vágott le Attila, aki büszkén hátradőlt, és jót szórakozott rajtunk.

     

XIII. fejezet

Ebben a pillanatban zaj hallatszott az úton, majd fényszórók jelentek meg a sötétben. A földúton autó közeledett, egyre hangosabb zúgással, majd megállt a nyaraló kerítése előtt. Ajtócsapódást hallottunk, majd ahogy lefelé siettem a lépcsőkön – figyelmeztetni akartam őket, vigyázzanak a sötétben, nehogy beleessenek abba a mesterséges tavacskába, amely a kapu mellett húzódott –, az ajtó nyikorgását hallottam. A sötétből Zsolti és Hidri alakja bontakozott ki, mögöttük Jenő botladozott, ő hozta őket az autójával.

     

XIV. fejezet

– Na, mi a téma? – kérdezte gyorsan Hidri, amivel korántsem akarta azt sugallni, hogy ő túl nagy kedvet érezne a beszélgetés folytatására így éjféltájban, csupán arra célzott, hogy ezek az összejöveteleink általában valamilyen témát jártak körül, s hogy – esetleg – neki már elege van az egészből. Hellyel kínáltuk őket. Megvacsoráztak, s közben elmeséltük nekik, ki hogyan vélekedik a megértésről, az értelmezésről, az olvasásról, az értékről.

Úgy láttam, Zsolti rossz hangulatban van, s ebben megerősített az is, hogy némán nézett maga elé, nem szólt hozzá a gondolatokhoz, amelyeket megosztottunk vele.

Arra gondoltunk, mi már beteltünk Attila szórakoztató történetével, ők pedig már fáradtak a majdnem kétszáz kilométeres autóút után, most már semmi érdekes nem következhet. Mégsem így történt, mert ahogy mindenki elcsendesedett, Zsolt lassan felemelte a fejét, és gúnyosan így szólt:

   

XV. fejezet

– Most azt gondoljátok, hogy nagyon jól megoldottátok a problémákat, jól kibeszéltétek magatokat, mindenki elmondta a maga véleményét, ráadásul a végén Attila még egy poénos történetet is előadott, aminek nem sok köze van ugyan a beszélgetésetek témájához, egyszóval úgy gondoljátok, hogy méltó emléket állítottatok, legalábbis szavakban, az értelmezésnek és a megértésnek, az olvasásnak és az irodalomelméletnek.

Jó kis játék volt, ugye, játék, mert hát eltávolítottátok magatoktól a problémát, hogy még véletlenül se kelljen szembenézni vele, belenézni, mint egy tükörbe, hogy meglássátok magatokat, szerencsétlenek.

Hát azt hiszitek, hogy létezik jó és rossz olvasás? Azt hiszitek, a megértés valahol kívül van, valamilyen önmagában álló, kinti szövegre irányul? Hogy egyáltalán kitehetitek magatokon kívülre, ki a bőrötök alól? Hogy azt mondod neki, ki a testemből, és akkor már lehet vizsgálni, kutatni, lehet vele egyesülni?

Tényleg azt hiszitek, hogy létezik jó és rossz olvasás?

Márpedig szerintem az olvasás és a megértés se nem jó, se nem rossz, egész egyszerűen szükséges és kényszerű. Alá vagyunk vetve ennek a kényszernek, és alávetettségünket ráadásul örömmel fogadjuk, örömnek, gyönyörnek érezzük! Még hogy az olvasás öröme! Ne haragudjatok, nevetséges.

Nem esett le a hályog a szemetekről, s nem vettétek észre, hogy a hatalom elkeseredett vágya munkál minden szövegben, a megértés minden aktusában, hogy a szöveg a hatalomgyakorlás eszköze? Amit ti értéknek neveztek, nem más, mint önmagunk hatalmának kinyilvánítása a szöveg, és rajta keresztül egy ember felett. De milyen kényszerű és esetleges ez a hatalomgyakorlás! Ez a kiszolgáltatott mentális tárgy, amely már benned van, beléd került, ahogy olvasod: ez rajtad keresztül a saját hatalmát nyilvánítja ki: az ő számára is a hatalomgyakorlás területévé váltál! Uralkodni akar rajtad, és te készséggel veted alá magad, mert azt hiszed, megtalálod benne az örömet, ami voltaképpen hatalomgyakorlás, a gyönyört – vagyis önmagad élvezetének tárgyává alacsonyítod le.

Ez lenne hát a megértés: kétféle irányból érkező hatalmi vágy egymásba gubancolódása, zavarodott tántorgás az erővonalak között – nagyszerű megértés! És micsoda lehetőség az érték felmutatására! Micsoda tiszta, áldott állapot is az olvasás! És milyen pozitív folyamat is a megértés!

Nem gondoljátok, hogy az írással és az olvasással saját belső hiányotokat próbáljátok elfedni, az értelmezés saját vágyatok pótlására szolgál? A halhatatlanságot és a kielégülést akarja mind: írás és olvasás, megértés és értelmezés egyaránt! Micsoda perverz késztetés: azt akarja, hogy a szöveg végül elfedje a testet, hogy egészen szövegbe burkolózzon! Elfedni magad az értelmezés által, és uralkodni! Magadnak akarsz mindent: az értéket és az értéktelent is. Saját rendedet vinni a szövegek gyűjteményébe csak azért, hogy e saját rend alól ne nyávoghasson ki hatalomvágyad, az az irtózatos üresség és vágy, amely minden valódi olvasást megelőz, és ami minden értelmezés velejárója.

Ha meg tudod látni a pőre olvasást – a létet, ahogy benne vagyunk, és olvassuk egymást és magunkat, mert a szöveg csak a vágy elfedésére szolgál, az iszonyú vágyat takarja, mert nem bírjuk elviselni, ha vágyakozó és élvezkedő szörnyetegként látjuk magunkat, szóval, ha meg tudod látni a pőre olvasást, akkor meglátod mögötte az egyetlen valóságos teremtményt is – a szövegállatot, a szöveggépet, az embert, amelyet mindenhol jelek vesznek körül, aki minden másodperc minden törtrészében interpretálni kényszerül, olvasni a jeleket: egyszóval ezt az olvasásba és értelmezésbe vetettséget, ennek az iszonyatát, iszonyatos kényszerét: hogy sosem kerülhet ki belőle, és ezt a reménytelenséget – nos, ha mindezt átérzed, akkor majd beszélhetünk, cseveghetünk a témáról éjszakákat, dicsérhetjük a megértést, igen, a megértés terrorját, amely hurkon vezet bennünket, mint a rabszolgákat, akiknek a nyelvébe lyukat fúrtak, azon húzták át a szíjakat és vezették őket az ültetvényekre. Na – nézett körül gúnyosan Zsolti –, hát így vezet benneteket is a lyukas nyelveteknél fogva a megértés, a vágy üres peremét véresre horzsolva.

Ja, és akkor dicsőítsük hát a megértést, a megértés nyelvét, az olvasást, a nyelvet, tessék!

     

XVI. fejezet

Ahogy Zsolti abbahagyta monológját, odament a tűz mellé, rádobott néhány ágat, majd leült egy farönkre. Nem nagyon volt kedvünk vitába szállni vele. A társaság felbomlott, néhányan felmentek a szőlős irányába, ahonnét jó időben gyönyörű volt a kilátás, s egészen Esztergomig, a bazilika hatalmas, zöld kupolájáig el lehetett látni. Mások a tábortűz mellé telepedtek, de végül csak Attila és Zsolti maradt ott, akik hajnalig beszélgettek. Nem egészen hallottam, miről van szó, de mintha rémlene, hogy Attila koncepcióját vitatták. Marival és Ágival maradtam, és az értelmezés erotikájáról kezdtünk beszélgetni. Soha jobb éjszakát! Lassan pirkadni kezdett, a folyó mellett megjelentek az első hajnali horgászok, és a nap első sugarai valóban az ódon esztergomi várdombra hullottak. De ezt már csak mi hárman láttuk: Attiláék a tűz mellett szenderedtek el hálózsákjaikban, Ildi és a fiúk az emeleti szobákban aludtak. Mit tehettem mást: kinyitottam tizenkettedik sörömet, és beállítottam saját tavalyi rekordomat. Még hat órám maradt, hogy túlszárnyaljam.