Kalligram / Archívum / 2002 / XI. évf., 2002. május – Irodalom és Te(ket)ória / Neked (vagy neked sem); Andante; Mint adós; Landolás időközi terepen; A mulandóság küszöbén

Neked (vagy neked sem); Andante; Mint adós; Landolás időközi terepen; A mulandóság küszöbén

 

Neked

(vagy neked sem)

   

Nem sokáig kell elviselned

nincs sok hátra

Az éjjel elöntött a víz

riadalom vekkercsörgése rázott föl

Angina pectoris...

Csak az éjszakai bogarak lármáztak

és ennek a világnak a vágóhídján

csak a marhák bőgtek

úgy hogy elolvadt még a tagló is –

De belül nagy volt a csönd

megfélemedetten hallgattak

a cserépben a virágok

a szódásüvegben megálltak a buborékok

A festő keze lazíthatja föl így a teret

ahogy nekem a föloldódni tudás

lett a „nagy jaj"

ha a megtapasztalt semmi tetején

ujjamat a legvégsőkbe márthatom –

   

Nem kell végre szeretnem senkit

elszigetelt jelenség-magamat sem szeretem

Nem hangomat

helyemet keresem

kofák között a naponként szürkülő standon –

Arthur Rimbaud hívhatott volna

fegyvert árulni a Szaharába

vendégként fogadhatott volna

Van Gogh a „Dél Műhelyében"

Molnár Gáborral vakulva is föltérképezhettem

volna Amazóniát...

A világválságok után elvetélt gyermekeként a kornak

Istent elmét elveket és rendszereket

is megváltani tudók közé

lökött dohos sóhajának szelével a város –

   

Nem kell már megstoppolnod

zoknimat trikómat

Nem fogja elhűlt tagjaimat fölgyógyítani a sirokkó

Angina pectoris...

Utólag már minden fölöslegesnek tűnik

A homorodott űr tükrében

fekete szárnyak verdesnek –

 

 

   

Andante

 

A kődunyhák már készek betakarni –

Egy hosszú éjszakában kell összevakarásznom

egymásra-ébredésünket –

 

 

 

Mint adós

 

Szalonnává hasadó bőrrel

a piszkos függönyök mögül

és a pecsétes abroszok alól

is adhatsz még...

De az ösztönút végén

majd haláloddal

is tartozni fogsz –

 

 

 

Landolás időközi terepen

 

Egyszemélyes tüzeidnek oltogatásában

mintha megleptek volna...

Időközi terepen landolunk mégis

Szemedből békülést csurgat az idő –

 

 

 

A mulandóság küszöbén

 

Barnán mocskosan gurulnak a gesztenyék

Nincsen sorsuk sorstalanságuk sem lehet –

Tócsa az arcod és

esővel veri a szél

Hajad fészkéből már sosem

kel ki a nyár –