„Balépni hát, Margarita, neked kellene”

Hullám, híd, háló – Czifrik Balázs első verseskötetének címe. Oktondinak és redundánsnak ható indításom annyiban védhető, amennyiben írásom készültekor (meglehet, látóköröm deficites volta mondatja) az ifjú költőt még semmiféle kritikai univerzum nem övezi, magam legalábbis egy kurrens hetilap üdítően szellemes és lényeglátó könyvheti beharangozójának nekem kissé merész, a kanonizációt megelőlegező félmondatát (ma már rábólintanék) leszámítva Czifrik Balázs semmilyen recepciójával nem találkoztam. Olvasói elváráshorizontom ezért néhány, az Alföldben publikált, ám általam bevallottan felületesen „olvasott" Czifrik-versen kívül kénytelen volt a cím és a borítógrafika fenomenalitására támaszkodni, hogy aztán az applikációban kontextualizálódó materialitásuk meglehetősen más kérdésirányokkal szembesítsen. Az említett kötetkomponensek naiv olvasata értelemszerűen csak halovány percepciós keretet rajzolhatott az értelmezendő korpusz köré. A cím (ha a híd és a háló anorganicitása, mesterségessége miatt nem is a romantika történeti indexeit viselő, de) gazdag természeti tematikát, szimbolikát ígért (a szerves őselemet, a hozzátapadó archetipikus képzetkört, valamint holmi amorf hálót evokáló rideg borító csak ráerősített erre), ipso facto motivikus-tematikus kötetkompozíciót sejtetett, a h-alliterációk fonikája pedig a metaplazmák szintjén visszhangzott bizonytalan prolepszisként. A költemények szukcesszív olvasása aztán nem várt gyorsasággal refigurálta „köznapi világkonstrukcióm" preformált hipotéziseit. Akadnak ugyan a kötetben olyan versek, amelyek címük (Halpénz; Amatőr természetbúvár vallomása; Például a természet; Rét, mező, hegy) felhívó struktúrájában „a természeti kép és a szubjektív lélekállapot összhangjában megalapozott" (Kulcsár Szabó Ernő) antropomorfizációt lebegtetik, ám nyelvhasználatukban rögvest vissza is vonják előző értelmezési ajánlatukat. Nem elsősorban azért, mert csalárd módon a többi vershez hasonlóan csak jelzésszerűen villantják fel a természet toposzait, motívumait. Sokkal inkább azért, mert ezeket művi, teremtett imaginárius térbe (szoba, konyha, nappali, mosdó, ágy, akvárium, műhely, vonat, autó, városi környezet stb.) foglalják, és/vagy olyan metaforikus totalizálás, hermetikus metaforasor, chiffre (Az állomány pusztulása; Halpénz; Tanulmány; Fél hat) integráns részévé avatják, mely poétikai eljárások következménye az organikus-szimbolikus, térbeli formaelv diszkurzív uralmának megszűnése lehet. Az organicitást a (személytörténetileg) temporális, anorganikus (ld. de Man, Benjámin) allegória struktúraelvei váltják fel, akárcsak az olyan másodmodern fragmentumokban, amelyekben Czifrik Balázs poémái hatástörténetileg gyökereznek: „az allegória anorganikus kódja nem valamilyen végső jelenléten vagy szubsztancián alapszik, hanem az önkényen." (Mesterházy Balázs) Az organikus, antropomorf, figurációs, szimbolizáló versus anorganikus, a dezantropomorf, defigurációs „hajlam" felé tolódó, allegorizáló retorikai mozgások természetesen nem axiológiai alapon tételezhetők. Amit különösen fontosnak vélek itt, az a költő konzekvens „paradigmakövetése", hisz a jelenkori magyar költészet későmodern, újholdas hagyományból kiinduló alakjainak körében nem evidencia az organikus lírakódok eliminálása. „Lelkem magányos feketerigó, / dideregve gubbaszt az öregedés kopasz fáján." (Oravecz Imre: Középkorú férfi születésnapi verse); „Az utolsó gyümölcs volt a legédesebb. Búcsúnk / már készülődött. Augusztus már vége felé járt." (Takács Zsuzsa: Az utolsó gyümölcs); „Fekszem kifőzve és csírátlanítva. (...) / A végzetet, mintha szélhordta magvat, / amelyből bármilyen növény fakadhat, / gyom vagy gyümölcs, de nemvárt, nem akart, / kiforgatták belőlem..." (Rakovszky Zsuzsa: Egy nő a kórteremből 4.). Ehhez képest „Az ébresztőóra, / mint a helyére parancsolt szobakutya, / az ágy alatt. / Az ébrenlét határán / minden reggel ugyanarra kanyarodik az út. / Megérinteni: / egy apró madárfejet / - a hajlatokat. / Belelátni az ívek sötétjébe." (A mese vége, eleje és közepe) típusú versépítő technika mintaérvénnyel igazolja Gottfried Benn a befogadói tévképzetekről mondott, ám némi funkciómódosítással számunkra is használhatóvá tehető kijelentését: „a nyilvánosság (...) úgy képzeli: emitt van egy ligetes táj vagy egy naplemente, amott pedig áll egy melankolikus hangulatú fiatalember vagy kisasszony, s máris megszületik egy vers. (...) vers nagyon ritkán születik, a verseket csinálják." Az ilyen hermetikus jelképzésű költemények csak akkor részesítenek bennünket méltányolható interszubjektív esztétikai tapasztalatban, ha (Schein Gábor intésére hallgatva) nem önálló státuszú, autonóm konstrukciókként tekintünk rájuk, hanem par excellance befogadóorientált, „társszerzői" szemmel, azaz a poieszisz produktív mozzanatát az olvasó oldalán megkettőzve. (Ez, persze, hermeneutikai alapvetés, hic et nunc azonban fokozottan érvényes.) Az így konstituálódó dialogicitás tehát abban az értelemben nem inherens szövegtulajdonsága a vizsgált műveknek, hogy nem regiszterek, szólamok, igazságok amolyan bahtyini párbeszéde jelenítődik meg bennük: ehelyett szöveg és olvasó hangsúlyozott interakciója alakítja a mindenkori értelemképz(őd)ést. A Czifrik-textusok metapoetikusan is reflektálnak a fenti recepciós képletre. így jár el a Szerelmem egy totemállat című vers is, amikor az önreflexív zárlat („Titka a reggel, nem fejtem meg: / szerelmem egy totemállat.") elutasítja a Deutung-jellegű, általánosító-referencializáló kérdéseket (Az olyanokat, mint: Melyek lehetnek a totemállat, kávé, csokis kuglóf, dermedtség kondicionálta képsor deszignátumai? Mit jelenthet ez a komplex kép?), rávilágítva a kérdésekből kihagyott „számomra" adverbium feszítő hiányára. Az öntükröző gesztus kompozicionálisan is szembeötlő: a chiasztikus szerkezetben a nyitósort ismétlő befejező mondat nyomatékosan jelzi a szöveg önmagába fordulását. A mese vége, eleje és közepe három szakaszban is lemásolja a Szerelmem egy totemállat tükörszerű szerveződését; a 4. „strófa" („Mindenről tudni, hogy nem az. / Egy madár az ablakpárkányon. / Egy madár, ki odaszokott. / Egy madár, ki megsebzi az alvót. / Mindenről tudni, hogy nem az.") anaforáinak performativitását pedig éppen az epanadiplószisz tropológiája ássa alá: a madár megfejtésére tett kísérletek hiábavalók, hisz „mindenről tudni, hogy nem az."

Előfeltevéseim összekuszálásából a kötet tematikája, motivikája, az ábrázolt tárgyiasságok, térelemek elrendezése, szemiózisa is alaposan kivette a részét. A kötetkompozíció (a további „angyalos" szövegek aspektusából alluzív) ElőhangqoA indul, amely paratextuálisan (az énekvers jelölőjének formálisan egy apocope általi metaleptikus „áthasonításával" – Az munkásnak és az apának nótája), strofikusan, no meg archaizmusaival Balassit idézi. Ám az adaptációs utalásviszony érzékelhetősége csak kisebb részben a Balassi-strófák és az archaizáló jelölőlánc érdeme. Megkockáztatom, hogy a vallásos Balassi-versek reneszánsz attribútumának (a költő kevésnek érzi a hitét) kulturális emlékezetét őrző berekesztés („Adja az Úristen, akkor is, ha nincsen, hogy legyenek angyalok,") a szakralitás testidegen idő- és térszerkezetbe (vö.: „leáldoznak nagy korok") való beléptetésével válik igazán hipertextuális szegmentummá – mutatis mutandis a XVI. századi episztéméből a (poszt)modernitás transzcendentalitástól megfosztott korszakretorikájába illesztve. Az előhangot 3 ciklus/fejezet követi, címeik, a várhatóságnak megfelelően Hullám – Híd – Háló. Bajban lennék azonban, ha meg kéne magyaráznom, miért éppen ezek. Első ciklus: „Lassan hullámzónak az utak, / térképek készülnek." (Egy ország története); „Kerekedik egy tó, / benne hullámzónak a homokkupacok." (Szakma) – explicite, homológ lexémaként ennyi a hullám;; implicite az árapály, áradás, fürdőkád, akvárium, folyó, Duna főnevek jelentésmezejében találjuk meg. Második ciklus: explicite, implicite nyoma sincs a hídnak. Harmadik ciklus: ld. előbb, csak most a hálóval. Bátortalan értelmezési javaslatom előtt szükségessé válik a lehetséges kulcsmotívumok körét tágítani. Ide sorolnám az idő, különösen a reggel figuráját („...reggel halakkal mosta az árapály." – Az állomány pusztulása; „Hajnalban történik. Fél hatkor." – Fél hat; „Egyetlen ellenfél az idő, / mert értünk iparkodik." – Leosztott játék; „A reggel fénye bennem, / mint egy kis zugban, / ahogy írva vagyon." –A reggel fénye stb.), a határhelyzetre, a „túliságra" adott költői reflexiókat („A gáton túli világ halpénzzel fizet." – Halpénz; „Csak simogass, hiszen túl vagyunk!" – Peremvidék stb.), a repedés képzeteit („...megrepedt / mozaiklemezek karcolják egymást." – Gondozás; „Összetolt ágyaink palánknyi repedése / valamelyikünket megtéveszti." –Például a természet; „Az ajtófélfán árokká / mélyültek a repedések." – A kék vonalnál stb.), s különösképpen azokat a mértani formákat, nyílászárókat, elválasztó-határoló elemeket (ívek, gátak, ajtók, pontok, ablakok, hajlatok, vonalak, kapuk, reluxák, körök, deszkák, hullámok, hasábok stb.), melyek közül nem egyet a Czifrik-versek későmodern hipogrammájaként olvashatunk a Verlorenes Ich, a Sibbolet, a Csillagok közt, Az Egy álmai, az Eszmélet stb. költőinél, tudatosítva, hogy Benn, Celan, Szabó Lőrinc, József Attila gyakori „rácsmetaforái" joggal tekinthetők „a lírai én megismerési törekvéseinek" (Kulcsár Szabó Zoltán). Hajlamos volnék ebben az összefüggésrendben azt feltételezni, hogy Czifrik Balázs költeményeiben az idő hullámzik, részben mert „az általában vett lét értelmének kivetítése csak az idő horizontján belül mehet végbe" (Heidegger), részben mert túl gyakoriak a ma már kissé közhelyes reflexiók a „minden egész eltörött" klasszikus modern, illetve a „grand recit"-k megszűntének modernség utáni maximájára: „(...) ezek tényleg / hajlatok, de mi van azzal, / amelyiket nem fog semmi, mert nincsen / egész, amelyből résznek lehetne lenni?" [Herceg a nappaliban);

„Mesekönyvíróik az óvilágban maradtak. (...)/ Képtelenek elszámolni a nagymamával, / aki miatt a farkas sohasem halhat meg." (Egy ország története) stb. stb. Csakhogy amíg a centrumelvű létértelmezés érvénytelenné válására jobbára illúziótlanul, meghaladottként, nolanusi nézőpontból (Vö: Kulcsár Szabó Zoltán: A „korszak" retorikája. In: Az olvasás lehetőségei. JAK – Kijárat, 1997., 15–41.) reagálnak a szövegek ( „...de abban a részben valami eltörött, / és sokan hiszik, / hogy még most is pörög." – Epizód), addig a „nagy elbeszélések" letűntét még belengik a veszteségtudat jelzései is: „Hogy kifussanak a szavak / tengeren hajók pattogó / fehér vitorlával / és őszinte riadtságukban / nyelvük / megnyalja az ég hasadékát." (Köztéri mulatság); „Kicsi most minden. (...) / Belelátni és kiszedni / szálanként az íveket, / de akkor és úgy / léteznek-e az ívek, a mesék?" (A mese vége, eleje és közepe) stb. Sőt még egyes para- és architextusok is elhelyezhetők a megalapozó narratívak megrendülését kísérő ressentiment vonatkozásrendszerében: az Angyal, szárnyakkal alcíme panasz, mert „A pusztulás óráiban ím magamra / maradtam. (...) / Megtörtem hatalmamban, / megtörettem átkom alatt.", s több cím a mese műfajára, illetve a mítoszokra játszik rá: Rumcájsz; Herceg a nappaliban; A Mester nem érti Margaritát; Szemből az angyal; A mese vége, eleje és közepe; Angyal, szárnyakkal. Bár a fragmentáris szcenika nyílászáró, határasszociációs motivikája arról tanúskodhat, a tárgyalt poémák beszélői tudatában vannak a „nagy korok" leáldozásának, a tragikus felhangok még „előtti", cusanusi nézőpontból szólnak, a versekbe nem szervültek visszavonhatatlanul a modernség lezárultának esztétikai, kultúrmorfológiai összetevői. A híd, az ívek, a hajlatok szerepét eszerint az eltérő eszme- és mentalitástörténeti periódusok közötti „átjárhatóság" biztosításában vélem felfedezni, nagyjából a kosellecki „egyidejűtlenségek egyidejűségeként" gondolva a – főként modern és posztmodern relációban – permanens diszkussziót kiváltó határokra, a hálót meg egy megkésett értékőrző, -mentő érdekeltség tárgyiasulásaként, magánjellegű és kollektív narratívak mnemotechnikai eszközeként olvasom: „Volt-e oly tettem, alakom, / mely véglegesnek tűnhetett, / amely köré építhető egy város?" (Angyal, szárnyakkal).

Olvasatom nemcsak a terjedelmi korlátok miatt elnagyolt. Parcialitása kiváltképp és eleve azért kikerülhetetlen, mert a hermetikus fragmentumok kondicionáltságából fakadó szemantikai ellendetermináció nem feltétlenül engedi a motívumokat izotópiasorként (hacsak a greimasi terminust nem tágítjuk ki a kifejezés izotópiáira), pláne valaminő emblematikus jelölősorként interpretálni; legalább ennyire gyümölcsözőnek bizonyulhat a csupán képi hasonlóságokban, ikonikus jelekként történő elgondolásuk (Vö: Kulcsár Szabó Zoltán: Kép és jelentés a retorikai olvasásban. Alföld, 2000/6., 83.). Hisz tagadhatatlan az „Összetolt ágyaink palánknyi repedése / valamelyikünket megtéveszti." (Például a természet) repedésmotívumának diszkordanciája „Az ajtófélfán árokká / mélyültek a repedések. / Nincs kinek elmagyarázni, / ezek határok." (A kék vonalnál) soraiban (is) újra felbukkanó szemémával. Az ismétlés itt nem identikus repetíció, hanem az azonosságot nélkülöző iterabilitás: a „határok" temporalitásával szupplementált kontextus megengedi a metafiguratív jelentéstulajdonítást is (ld. a modernség fázisaira való projekciót), míg ugyanez az eljárás az elsőként említett, nyitányában még atemporális szövegtesten bajosan hajtható végre. Mindenesetre Czifrik Balázs kétirányú intratextusai a sűrítés technikáján túlmutató poétikai attitűdnek tűnnek. Alighanem rá is érvényes Nemes Nagy Ágnes József Attilával kapcsolatos produktív megfigyelése: „olyanfajta versformáló ő, aki szereti kipróbálni készítményeit." (Vö: Lőrincz Csongor: Allegória és jelcserélgetés József Attilánál. In: Tanulmányok József Attiláról. Budapest, 2001., 122–141.)

A próbálgató kísérletezés a versek lírai énjét szintén rétegzetten pozícionálja. Ha elfogadjuk, hogy e hermetikus alapvetésű költemények differáló önidézetei (korrelálva az organicitás leépülésével és az allegorikus struktúrával) az instancionált értelmezési módusz hiányában a recepció önkényes műveleteit írják elő, akkor azt is látnunk kell, hogy mindez annyiban jár együtt alanyiságuk korlátozásával, amennyiben a defigurálódó beszélők „halkuló" hangjai semminemű befogadásban nem szavatolhatnak sikeres prozopopeiák megalkot(ód)ásáért. A deperszonalizáció már az E/l. személyben megszólaló versekben elkezdődik, mivel nagyobb hányadukban a lírai én vokalitása nem autorizált hangként, afféle soliloquiumként komponálódik, hanem – máris nehezítve ezzel a neki való „arctulajdonítást" – exclamatio nélküli apostrophéként. „A költő úgyszólván hátat fordít hallgatóinak" (Fry), hogy háttérbe húzódva szerelméhez, barátjához, egy Te-hez szólhasson: „Mindig hegedűnek gondollak. Kezed, / indázó, hangolatlan húr, szorítsd / testedhez! Hangot ne fogj le!" (Gondozás) stb. A szubjektum a T/l. személyű szövegekben tovább decentrálódik, mígnem számos textus személytelenségében fel nem oldódik. Az én grammatikai eliminációja mégsem vonja maga után pragmatikai szituációkeretének teljes lebontását, kiváltképp a „kameraszemek" (Szakma, Fél hat, Anya apával stb.) szimulálhatnak, kölcsönvett fogalommal élve, „implicit szerzőket", melyek dekonstruálódásuk dacára maradéktalanul nem fosztattak meg redukált alakító markereiktől. Nem, mert a feltűnően gyakran alkalmazott, általánosító főnévi igenevek majdhogynem a kategorikus imperatívusz nyelvét beszélik: „szorítani (...) simogatni (...) figyelni (...) álmodni (...) tanulni kell" (Szemből az angyal); „Képmást fellógatni, / biztosítani a függést, / a pontnyi nyomást, (...)" (Megmentett szögek); „(...) csak nyugodtan ülni, állni, / ne történjen semmi" (Epizód) stb. – a destruált szubjektum rendre kognitivitásában prezentálja magát. Most már talán belátható, miért állítom (szintén nem értékítélet), hogy Czifrik Balázs lírája közvetetten nem nélkülözi ugyan a szubjektum hatástörténeti feltételezettségének jelzéseit (Árulkodó a kurzivált Kemény István-intertextus: „A pusztulás óráiban ím magamra / maradtam. Hiába volt írva, / hogy ez varázsige." – Angyal, szárnyakkal), ám mintha vonakodna kiteljesíteni azokat a nyelvre mint energeiára (Humboldt) való bátrabb ráhagyatkozásban, a nyelvi megelőzöttség merészebb vállalásában. A Czifrik-versek legmarkánsabb pretextusai, Oravecz Imre Héy-töredékei (kötetlenebb nyelvi-szintaktikai struktúrájukkal, minimalizáltabb narrativitásukkal, elvont személytelenségükkel) véleményem szerint a nyelvre irányuló „rákérdezésekben" is aktívabbak, holott a Héj meritumai távolról sem a nyelvkritikai kérdezőhorizontokban lelhetők meg.

Nem tartom recenzióm feladatának a bemutatott szövegek transztextuális kapcsolatainak feltárását, csupán jelezni szeretném, hogy egy átfogó funkciótörténeti analízis vélhetőleg tovább hasznosítható poetológiai implikációkkal szolgálna Czifrik Balázs verseinek leírásában. Megidéződik itt a fél magyar költészettörténeti panteon: Balassi, Petőfi, Ady, József Attila, Pilinszky, Nemes Nagy, Oravecz, Kemény jelölten, Babits, Radnóti, Szabó Lőrinc, Tandori, Térey stb. áthallásosan, a világirodalmi párhuzamokról, Bulgakovról, Rilkéről nem is szólva.

A kötet nyelvi, stilisztikai jellemzői közül hármat tartok még figyelemre méltónak: az alliterációkat, a hasonlatokat, és a szövegek majdnem összefüggő dignitását. 1. „Bőröd borzongjon"; „hernyó hátát"; „szürke szemhatár"; „kátrányos kád"; „aszott almára"; „megrepedt mozaiklemezek". A verseskötet adekvát paradigmatikus bázisából előállított (nyilván szubjektív, ám tovább építhető) alliterációs szintagmasor kakofóniájával, a romlandóság és lepusztultság baljós árnyainak involválásával világossá teszi a kötetcím olvastakor még homályos sejtelmeket, miszerint a betűrímek ez esetben nem „csillogó, viselhető" ékítmények, nem is a játékosság kellékei, sokkal inkább az esztétizmushoz fűződő kvázi Hassliebe leképeződései a „pusztulás óráiban". 2. Czifrik Balázs, jó tulajdonoshoz illően, szereti a történéseket, dolgokat egymáshoz mérni, tömérdek hasonlatot használva fel ehhez. „Paplant simítok, / mintha terepasztalt rendeznék." (Gondozás); „A rózsakereszt nem más, / mint bontott tégla, el kell mondani." (Rózsakereszt), s így tovább. Ha abszolutizálnánk Benn 1951-es észrevételét (ne tegyük), miszerint a „mint" kötőszó használata összeegyeztethetetlen a modern költészettel, mivel az elbeszélés, a tárcaszerűség beszivárgása gyengíti a nyelvi feszültséget, Czifrik Balázst nem tarthatnánk modern költőnek. Túl azon, hogy az 50-es évek elején Benn még nemigen láthatta sem a műnemhatárok későbbi elmosódását, sem az értékpreferenciák módosulását, a Czifriket érintő fenti kijelentés nyilván nem állná meg a helyét. Viszont talán újra elismételhető (epika és líra viszonylagosításáról Czifriknél nem lévén szó), hogy a hasonlatok kedvelése a hagyományra vetett ambivalens költői pillantások egyike. 3. A dísztelen, ám súlyos, egzisztenciális-gnoszeológiai bizonyosságokkal, kételyekkel terhelt nyelv visszafogott méltósága csak néhol szünetel, ilyenkor vagy vulgáris, perverz szólamok („kurva anyjának"; „Öntsek ondót/a tenyerembe, (...)/és gyúrjak apró/ galacsinokat."; „Neonspermával rajzoljak szívet..." -Lehunyja, Dacia express) vagy az ironikus argó („ezerrel zúzok turbóléghűtésre"; „parfümös nuna" – Mert kell egy cica), esetleg a kétségbeesés panaszai {Angyal, szárnyakkal) cserélnek vele helyet. A ritka regiszterváltás nem a diszkurzív poliglottia térnyerésének folyománya, hanem azé a jelvariáló „billegésé", melynek határhelyzetéből ma még nem sejthető, milyen költészeti modell felé mozdul el a szerző, egyáltalán elmozdul-e, vagy kitart az irányzatok, poétikák ígéretes „mixelése" mellett. (JAK – Kijárat)