Kalligram / Archívum / 2002 / XI. évf. 2002. március / Győrffy Sándor „chromotúrái”

Győrffy Sándor „chromotúrái”

-n -n fordítása

 

Győrffy Sándor 1951-ben született Kapolcson. 1975 óta foglalkozik képzőművészettel. Készít egyedi és sokszorosított grafikát, fotót, festményeket, szobrokat, installációt és térberendezéseket, land artot. 1990 óta művészeti fesztiválokat, nemzetközi képzőművészeti találkozókat, művésztelepeket szervez.

   

Az a feltevés, hogy az első absztrakt képek szerzői már a kezdetek kezdetén az akusztikus interpretáció lehetőségein gondolkodtak el, talán sokak számára merő spekulációnak tűnik. Kandinszkij és Klee intuíciói, vizsgálatai és reflexív elmélkedései azonban egyértelműen erre utalnak. A perspektíva lerombolásától az absztrakció megszületéséig csupán néhány évtized telik el, és a képzőművészeti reprezentáció e paradigmatikus változásának protagonistái és epigonjai egy kvalitatívon új helyzet előtt állnak: mi legyen a dinamikus feszültséggel és a mentális asszociációkkal, melyeket a festészet, illetve a rajz kifejezési eszközei és a percepciójuk közötti kapcsolat produkál? A diskurzív interpretáció ebben az esetben nyilvánvalóan kontraproduktív lenne, ámde a nyelv távolról sem az egyedüli (bár a leggyakoribb) eszköze gondolataink artikulálásának. Szándékosan elkerülöm e probléma történeti és genealógiai peripetiáit – a mérföldkövek az egyik oldalon Cage, Cardew, Braxton, a másik oldalon pedig Logothetis, Grygar, illetve Roden –, mert alaposan feltártnak tekintem őket. Csupán azokat az összefüggéseket vázolom fel röviden, amelyek – mint esztétának és filozófusnak – akkor kavarogtak a fejemben, mikor Győrffy Sándor először mutatta meg új alkotásait.

Első pillantásra úgy is vélhetnénk, hogy Győrffy legújabb monotípiáinál a reprezentáció szempontjából topologikusan rendezett struktúrákkal van dolgunk. Azoknak egyes elemei azonban nem a diskurzív törvényszerűségek alapján rendeződtek, ez azonban természetesen nem akadályozza meg, hogy már a legalacsonyabb szinten is megszerezzék a konvencionális jelek jellegét. Győrffy éppen e lehetőség vizsgálatát vállalta fel új ciklusában. Felszólította Sőrés Zsoltot, az intuitív zenészt, hogy próbálja a kölcsönösen szeparált elemeket magasabb kifejezési egészekben artikulálni. Sőrés felvette az odadobott kesztyűt, és merész ambícióval megkísérelte átültetni Győrffy dinamikus chromatizmusát egy – bár nem diskurzív, de annál jobban működő – másik kommunikációs rendszerre. Az ilyen típusú kapcsolatok azt igazolják, hogy a kreativitás a posztmodern szemléletben nem kizárólag a pluralitás készséges artikulációjának képességéhez kapcsolódik -tehát nem csak idézetekben, másolásban, reciklációban és ismétlésben nyilvánul meg –, hanem van egy másik, nem kevésbé izgalmas oldala is. Ez pedig a rupturák és interrupciók olvasásából fakadó barthesi gyönyör a művészi szövegek felszínén. Michel Foucault és epigonjai megtanítottak bennünket, hogy a felszín nem a mélységgel van oppozícióban, hanem az interpretációval. „Nem értelmeznek, kísérleteznek", jelenti ki Foucault, amely eljárást Deleuze – parafrazeálva Valéry kijelentését („legmélyebb a bőr") –, általános dermatológiának vagy a felszínek művészetének nevezett. Valójában Sőrés Győrffy palimpszesztjeinek kanyarulataiban érdekes átitatódásokat fedezett fel. A palimpszesztek egyes rétegei ugyan fedik egymást, de ne feledjük, hogy a gyakori törléseknél az alsó szintek néha váratlanul felszínre szivárognak. És – szerintem – ez a legizgalmasabb.