Kalligram / Archívum / 2002 / XI. évf. 2002. október – Nádas Péter 60 éves / Testközösség és múltfeldolgozás

Testközösség és múltfeldolgozás

 

Az Emlékiratok könyve az interszubjektív kapcsolatok eltávolításának vágyával indul és az interszubjektivitás eltávolíthatatlanságának tapasztalatával fejeződik be. Eltávolítani itt azt jelenti: semlegesíteni. A narrátor saját narrációja által semlegesíteni próbál valamit, amiben ő maga mindig már bennfoglaltatik. Az első fejezetben a névtelen elbeszélő elbeszélése egy olyan eseményt idéz fel, amikor Melchior emigrálása után vele való viszonyát próbálja semlegesíteni azáltal, hogy elutazik Heiligendammba, ahol reményei szerint írni és emlékezni lesz képes. Írás és emlékezés: e két fogalom mentén szerveződik az eltávolítás nádasi poétikája. Az Emlékiratok könyve legfontosabb tanulsága1 talán éppen az, hogy az élmény eltávolításának nem a felejtés és a hallgatás, hanem az emlékezés és az írás a legfontosabb közege. Ám az eltávolítás vágya, noha maga produktív – illetve maga nem is más, mint az írói produktivitás egyetlen letéteményese –, a regény végére meddőnek mutatkozik. Pontosítanunk kell azonban e meddőség mibenlétét. Nem egyszerűen arról van szó, hogy az eltávolítás munkája feleslegesnek, illetve illuzórikusnak mutatkozik, hanem sokkal inkább arról, hogy az eltávolítás vágya átalakul, tudatos és ösztönös poétikai alakításon esik át, aminek folyományaképpen elveszti a semlegesítés értelmét és elnyeri a feldolgozásét. A feldolgozás éppen abban különbözik gyökeresen az eltávolítástól, hogy a feldolgozó személy magát nem szakítja ki abból a szituációból, amelyben áll, hanem azt oly módon határozza meg, hogy e meghatározás egyben önmeghatározássá is válik. Számtalan rétegben mutatkozik meg a műben a feldolgozás ilyen értelme, itt elég, ha az ötvenhatos forradalom feldolgozását említem, mint ennek 1988-ban leginkább égető példáját.2 A feldolgozás munkája tehát maga az írói aktivitás. Ha ezt az utat – az eltávolítástól a feldolgozásig – nem trivialitásként fogjuk fel, akkor az írói aktivitás nádasi karaktere áll elénk. Az interszubjektív világ eltávolítása, az élő összefüggésekből való kiszakadás, a reflexió vágya csupán látszólag teremti meg az írás feltételrendszerét, valójában az író soha nem szakíthatja el magát tárgyától, mindig foglya marad annak a szituációnak, amelynek nyelvét éppen megteremteni igyekszik.

Minden ilyen feldolgozást kísér azonban valami, amit végső soron ezen átalakító munka – a semlegesítés feldolgozássá való átalakítása – alapjaként azonosíthatunk. Ez az alap – a Nádas-regény tulajdonképpeni koncepcionális alapja – a testek közösségének vágya. Amit a következőkben elvégezni próbálok, az éppen ennek az alapnak a felmutatása lesz. E feladat per definitionem nem irodalomelméleti,3 ám lehetségessé mégis egy irodalomelméleti elemzés lévén vált. Máshol már reményeim szerint meggyőzően igazoltam, hogy a regény poétikai alapja test és írás bensőséges összeszövése, ahol az írás testté, a test írássá válik, és ez az egyedülálló nyelvi képződmény biztosítja a regénytér szerveződését.4 A test–írás poétikai szerveződését azonban szintén egy cél irányítja: a testek közösségének vágya. Ez a vágy – a poétikai ábrázolásmódnak megfelelően – két szinten jelenik meg a regénytérben: a test és az írás szintjén. A test (-írás) közössége egyetlen történelmi pillanatban jöhetett létre a narratíva szerint, 1956 októberében. Ezen esemény megjelenítője a Temetések éve című fejezet, ahol e közösség megteremtődésének és elmúlásának egyaránt tanúi leszünk. Az írás (-test) közössége a regény tematikusan csak utolsó fejezetében jelenik meg (ahol a kezdeti vágy – a narráció által az élmény semlegesítése – éppen azon bukik meg, hogy az írás közössége feloldja a narrátorok identitását, a szabályozott narratívát, és feltárja az eltávolító narráció illúziójának valódi természetét), ám valójában az egész regényben végig működésben van, folyamatosan roncsolva az eltávolítás narratíváját.

A heiligendammi gát, ahová az elbeszélő Melchiorral való megszakadt viszonya fájdalmából menekül, nem egyszerűen egy élmény – egy közösségi élmény, egy közös élet – pszichikai feldolgozásának, az élmény eltávolításának, halálának helyszíne, hanem a narráció megszületéséé is. A narráció az élmény halálából születik. Másrészről a narráció azért születik, hogy az élmény meghalhasson. A névtelen elbeszélő a következőképpen jellemzi akkori élményét, önmagáról írva:

   

„Valaki, aki régen, de ezen a mai napon Heiligendammba érkezett, és este elindul Nienhagen felé.

Akárha ötven, hetven, száz évvel ezelőtt volna az, ami majd következik.

Még ha nem is történik semmi sem.

Izgalmas, új, tulajdonképpen felborzoló volt érzékelni széthullásomat, mégis a tapasztalt ember nyugalmával éltem át, mintha ötven, hetven, száz évvel lennék idősebb önmagamnál, kellemes öregúr, aki fiatalságára emlékezik..." (I. 25)5

   

Ebben a pillanatban születik a narráció, az eltávolítás gesztusából, és rögtön kettőnek születik. Az emlékirat az eltávolítás egyik eszköze, a fikció a másik. Innentől kezdve az Emlékiratok könyve két utat követ, egyrészt a névtelen elbeszélő által Heiligendammban papírra vetett fiktív történet – Thomas Thoenissen heiligendammi tartózkodásának története –, másrészt az elbeszélő saját emlékiratainak útját. Ha ezt a szituációt összevetjük Nádas Hazatérés című esszéjével,6 akkor megérthetjük az eltávolítás nádasi poétikájának teljes hatókörét. Ez az esszé közvetlenül az Emlékiratok könyve megjelenése előtt íródott és annak értelmezését nyújtja. Itt azt állítja, hogy „bármiféle igazság eléréséhez vagy megértéséhez közvetítőre van szükségünk",7 és „a képzelet az egyetlen olyan lételem, mely átjárást biztosít a személyes élmény egyedisége és a minden egyes személyben közös élmény általánosságának szakadéka fölött."8 A képzelet, azaz a fiktív elbeszélés (a Hazatérés által Thomas Mann történeteként azonosított Thomas Thoenissen-cselekményszál) és a fikcionalizált emlékirat az, ami elvégzi az egyedi élmény és az általánosság közti közvetítést. Ez az írói alkotói folyamat egyetlen lehetséges útja: a képzelet általánosságába oldott egyedi. Ezt az értelmezést azonban az Emlékiratok könyve e tekintetben nagyban autoreflexívnek tekinthető szövege nem kis mértékben módosítja. Az eltávolítás kérdését a fikcionalitás, illetve a narratívába való fordítás korántsem képes véglegesen megoldani – állítja e regény, ha hangjára sokkal figyelmesebben hallgatunk.

Az, amit itt Nádas „képzeletként" emleget, ugyanis nem más, mint a narráció és a fikcionalitás együttese. A névtelen elbeszélő éppen ilyen módon próbálja semlegesíteni élményeit: narratívát és fikciót alakít belőlük. Amivel azonban a Hazatérés egyáltalán nem számol el, az az, hogy itt egyáltalán nem a „személyes élmény egyediségéről" van szó, hanem interszubjektív viszonyok sokszorosan rétegzett szövetéről. Az elbeszélő nem egyszerűen személyes élményeit próbálja magától eltávolítani, hanem ki akarja magát szakítani abból az összefüggésrendszerből, amelynek Melchior ugyan a szervezője, ám lényegileg leegyszerűsíthetetlen kettejük viszonyára, még kevésbé az elbeszélőnek Melchiorhoz való viszonyára. Ezért a narráció és a fikció éppen az interszubjektivitás – személyek (pontosabban testek) társas kapcsolata és közösségük, a társadalom – semlegesítéseként jelenik meg. A Melchior-szerelem az elbeszélő számára ugyanis sohasem csupán mint személyes ügy jelenik meg. E személyes érzelemből eredendő módon kizárhatatlan az a társadalom, amely nem csupán a homoszexualitással szemben, hanem a magánélettel szemben általában is elnyomó erőként viselkedik. A regénytérben a személyesben megjelenő hatalmi tényező azonban egyáltalán nem csupán mint külső elnyomó erő bukkan fel, hanem a legbensőségesebben szövi át a magánélet, így a szerelem és szexualitás minden területét.

Az elbeszélőnek Melchiorhoz fűződő viszonya egy olyan közösség által meghatározott, amely messzemenőkig szabályozza a testek társas kapcsolatainak lehetséges formáit. Melchior, szökése által, tulajdonképpen ebből a keretből próbál elszabadulni. Azonban az emigráció, a nyugatra szökés a regénytérben9 nem merül fel valóságos megoldásként a testet uraló hatalmi erők ereje alóli szabadulás alternatíváiban. A testek közösségét uraló erők nem a „létező szocializmus" társadalmának egyedüli jellemzői. Jól mutatja ezt a polgári társadalmak jellemzése és az is, hogy a regényben többször előkerülő „nyugatra szökés" soha nem szerves része a regény világának, mindig kiugrás abból. Ami ezzel a korlátozó és ellenőrző társadalommal szemben áll, az a közösség egy másik formája, olyan formája, amely nem kívülről nehezedik rá a testekre, hanem maga a valós testközösség, az az elérendő társas lét, amelyet nem ellenőriz a hatalom. Ez a fajta közösség soha nem adódik valamiféle „természetes" módon. Nem a testek közössége, hiszen ugyan az adott társadalommal szemben meghatározható, mindig kivívandó, de maga ugyancsak a társadalom egyfajta formája. Az emlékirat és a fikcionalitás első megközelítésben azonban éppenséggel szembefordul a közösségnek ezzel a formájával is. A narratíva, amely az első fejezetben a heiligendammi gáton megindul ezzel a közösséggel szemben, azt eltávolítandó születik meg. Az eltávolítást a közösség létrehozhatatlanságának fájdalma szüli. Azonban ahogy a narratíva a regény végére elveszíti a kezdetben megteremtett felsőbbrendűségét, úgy válik az eltávolítás vágya is tarthatatlanná. Fikció és emlékirat kettőse végül olyan regénytérbe ágyazva jelenik meg előttünk, ahol ezek elveszítik a valóságtól való imaginárius (fikció) illetve időbeli (emlékirat) függetlenségük látszatát, és a valósággal való eltéphetetlen szálaik láthatóvá válnak. Valóságon itt pedig nem mást érthetünk, mint azt az interszubjektív, közösségi világot, amely redukálhatatlan heterogenitásában megszülte a narrációt.

Mivel a regény a testek közösségét mindvégig az adott társadalommal szemben tartja kivívandó közösségi formának, szükségszerűen történeti kérdésként vetődik fel megteremtésének igénye. A regény e tekintetben nem kisebb feladatra vállalkozik, mint hogy feldolgozza a huszadik század történetének egészét, vagy legalábbis annak kelet-közép-európai metszetét. Kronológiailag első e munka során a polgári társadalmakat tematizáló Thomas Thoenissen-szál. Tematizáción itt elsősorban nem csupán egy történelmi eseményszál megjelenését kell értenünk. A Thoenissen-történet nem csupán tárgyában, hanem azt megelőzve nyelvében és problematikájában is kapcsolódik a századelő idejéhez. Ezt a feladatot Nádas Thomas Mann parafrazálásával valósítja meg. A Hazatérésben azt állítja, hogy mivel Thomas Mann maga eleve parodisztikus eszközöket használt, az ő nyelvét parodizálni lehetetlenség lett volna, ezért azokat a filléres szerelmi regényeket használta fel, amelyekből Mann is merített a maga paródiája számára.10 Ennél a stilisztikai kérdésnél azonban jóval fontosabb, hogy átveszi azt a problematikát, amelyet joggal tekinthetünk a Thomas Mann-i próza egyik legfontosabb tétjének: a polgári látszatvalóság és lelepleződése kérdését. Nádas azonban nem csupán a „plágiumig, idiotizmusig, a paródia paródiájáig fejlesztett játék"11 kedvéért idézi meg Thomas Mannt. Miközben megidézi nyelvét és legfontosabb problémáit, egyben át is dolgozza azokat, saját poétikai és koncepcionális elvei alapján transzformálja, beilleszti a test–írás poétikájába és a testközösség vágyának alapjára állítja. Thomas Mann itt úgy jelenik meg mint nyelvében továbbélő tanúja annak a társadalmi formának, amelynek legfontosabb problémája a polgári látszatvilág és a valóság dialektikájának ábrázolása volt.12

Thomas Thoenissen életének legfontosabb paradoxonát éppen ez adja: emlékezés arra az illúzió uralta világra, amely szülei világa volt, miközben együtt kell élnie e látszatvilág kulisszáinak legbrutálisabb leomlásával, apja gyilkosságával. Ez a világ egyszerre varázslatosként és álságosként jelenik meg emlékeiben. Jól felismerhető a második szövegrészletben – az arisztokráciának a polgári világban való megjelenésekor – Proust ismert sznobizmusának paródiája is:

   

„...vigyázni kellett, hogy e vaskosan felcsattanó nevetésekből, elkomorodó homlokráncolásokból, kalaplengetésből, kézcsókokból, kacajokból, reszketeg bólogatásokból és felvont szemöldökökből kialakuló nagyvonalú fesztelenség, mely persze tele volt finom megbántottsággal és féltékenységgel is, ne sértsen semmiféle elfogadott formát, sima és minden keresettsége ellenére is keresetlen maradjon..." (I. 156. – kiemelés: B. Zs.)

„...néha pedig maga Heinrich, mecklenburgi herceg is megjelent a nála jóval fiatalabb és valamivel magasabb hercegné társaságában, kísérőkkel körülvéve, ami mindannyiszor sajátos formában változtatta meg e délutáni korzózás íratlan rendjét; látszólag ugyan semmi sem változott, hacsak nem tekintjük változásnak, hogy a látszatnak még egy fuvallatával lett gazdagabb az egész látszata, ám a gyakorló sétáló már a két karcsú talapzatra állított öblös márványkehelyhez érve észlelhette, hogy itt van ő, a két márványból való kehely amolyan jelképes kapuja volt a fasornak, s illatosan kilebegve omlott alá belőlük a bársonyosan mélylila petúniák zuhataga, igen, a herceg is jelen lesz ma, mert ilyenkor talán valamelyest feszesebbek a hátak, egy árnyalattal még barátságosabbak a mosolyok, de ugyanennyivel halkabbak a nevetések és szavak..." (I. 157. – kiemelés: B. Zs.)

   

A látszatvilág tematizálása azonban pontosan illeszkedik a nádasi testi mondatok szintaktikájába és denotatív jellegébe, azaz a körülírásba.13 A látszatvilág egy nagyon is valóságos alapra épül, a test–írás alapjára, azokra a viszonyokra, amelyeket elleplezni próbál. Hogy mit jelent e „vaskosan felcsattanó nevetésekből, elkomorodó homlokráncolásokból, kalaplengetésből, kézcsókokból, kacajokból, reszketeg bólogatásokból és felvont szemöldökökből kialakuló nagyvonalú fesztelenség", az akkor válik teljesen világossá, ha azt a pillanatot vesszük szemügyre, amikor átszakad a látszat fátyla. Theo Thoenissen minden társasági formát felrúgva felelősségre vonja szeretőjét, amiért az idegen férfival, Thoenissen kebelbéli barátjával jelenik meg.

 

„...azt azonban már mindenkinek látnia és hallania kellett, amint kezét kirántja kezem ijedt szorításából, egyenesen Wohlgast kisasszony arcába hajol, és bár suttogni szeretne, de mégis kiált: ,Te meg hogy kerülsz ide?'

Akárha nem lenne erő és indulat, mely a kemény páncélzattá merevedett látszatokat át tudná törni, mert mégsem pattant ki hangosan a botrány!" (I. 171.)

 

Ez a jelenet leleplezi a látszatot, de nem csupán abban az értelemben, hogy azt álságosnak mutatja be, hanem abban az értelemben is, hogy kimutatja, a mélyben interszubjektív kapcsolatok feszítik egyfolytában a rájuk húzott formát, a polgári viselkedési normák rendjét. Nem egyszerűen e rend mesterségességét mutatja fel, hanem azt is, hogy valójában képtelen tökéletesen integratív lenni, hibásan működik, kijátszható, és valójában minden pillanatban kijátszásra is kerül, a kalaplengetés és a kézcsók mellett ott a vaskosan felcsattanó nevetés és a felvont szemöldök is, amely jóval több feszültséget rejteget, mint amit a felszín formája még rendezni lehetne képes, így csak eltakarhatja azt.

 

„...s így aztán nem csoda, hogy az idegen vagy akár a jó ismerős se láthatta arcukon, mert apám is mosolygott persze, habár kényszeredetten, se testük tartásából nem érezhette azt a fékezhetetlen gyűlöletet, amely kettejük között valójában uralkodott..." (I. 158)

 

Thomas, Theo fia, számára e szüleit is rabságban tartó aláaknázott látszat leleplezése több formát is ölt. A legegyszerűbb, legnyilvánvalóbb a politikai leleplezés lenne, ennek Thomas életében félresikerült anarchista karrierje felel meg. A regénytérben azonban félreérthetetlenül csupán egyetlen megoldás jelenik meg: a testek közösségének a látszatvilág ellenében való létrehozása. A látszattal szemben az áll, amit apja barátja, Frick a Nietzsche-kortárs XIX. századvég modorában ösztönnek nevez, és amit mi testközösségként azonosíthatunk. Thoenissen e testközösséget is kétféleképpen éli meg. Mindkettő hordozója a szexualitás, de az egyiknek tudatos résztvevője, a másiknak csupán mintegy elszenvedője. Kapcsolata Gyllenborggal, a szobainassal és Stollberg kisasszonnyal a látszatvilág formáinak kifigurázására, ironizálására épül. A szobainas – a társadalom alacsony rétegének képviselője – ily módon kerül kapcsolatba a grófkisasszonnyal és a polgárral. Ez a négyszög saját pervertált testiségével próbálja átszakítani a látszatokat, de valójában működése feltételezi azokat. Az ilyesfajta libertinus szexualitás éppen a társadalmi különbségek és kodifikált viszonyrendszerek létén alapul, és azokat affirmálja. Ez a fajta testközösség ezért képtelen kiszakadni a látszat világából, azt minden esetben feltételeznie kell. A regényben azonban már elég korán megjelenik egy másik típusú szexualitás, az Isten tenyerén ülünk című fejezetben, ahol Thoenissen Helenével való szeretkezése folyamán nem csupán a látszatvilág formáitól kényszerül megszabadulni, hanem saját „tapasztalt szerető" (azaz libertinus) voltától is.

   

„...csupán tűrtem felfedezéseit, és támadásait, mondhatni, nem csókoltam vissza, ám mindig váratlanul, tudatosan késlekedve és késleltetve, nyelvem hegyével hirtelen lepve meg az ajkát, fogát vagy éppen megakasztva nyelvének útját élveztem, hogy zavart okozok benne s ezáltal egyre jobban felkorbácsolván a sima egymásbafordulás utáni vágyát, mintha azt óhajtanám elérni, hogy veszítse el szégyenérzete vagy tartózkodása utolsó menedékeit, teljességgel kiszolgáltatott legyen nekem... Ám hiába terveztem mozdulataimat tapasztaltan és józanul, ha adódott egy pillanat, amikor elvesztettem minden józanságomat, s most, immár régen túl mindenen, mikor önmagam működésének hűvös ellenőreként igyekszem emlékezetemben felidézni annak a napfényes délelőttnek az eseményeit, úgy kell éreznem, mintha épp e ponton ütköznék a kifejezés áthághatatlan akadályaiba, avagy fejjel kéne áttörnöm a dolgok kifejezhetőségének kemény kőfalát... Mert Helene egyszerűen magába harapta számat, s e végső elhatározottságtól, mely az egyetlen lehetséges válasz lehetett tapasztalt tartózkodásom kisded játékaira, végül is szerencsésen elködösödött tudatom utolsó józanul tartott foltja is, legalábbis most, utólag, úgy gondolom, hogy e harapás okozta fájdalom volt az utolsó érzet, amelynek értelmét és jelentőségét tudatom még valamelyes tisztasággal érzékelni tudta..." (I. 104–107)

 

Ez a fejezet némileg zárványként jelenik meg. Thoenissen csupán epizódként illeszti elbeszélésébe, amelynek azonban nincs szerves kapcsolata élete többi részével. Ez nem véletlenül van így. A testközösség létrejötte itt két, elemzésünk számára nagy jelentőségű, mozzanattal kapcsolódik össze: a tudatosság elvesztésével és a kifejezhetetlenséggel. A testközösség az ilyen típusú szexuális aktusban csupán ezen az áron, a racionalitás megszűnése árán valósítható meg. Ebben az értelemben ez a testközösség céltalan. Nem következik, mert nem következhet belőle semmi. Ahogy már fentebb utaltunk rá, ez a testközösség alapvetően passzív. Ez nem azt jelenti, hogy az egyik fél dominanciája miatt a másik fél passzivitásba kényszerül. Azt jelenti, hogy mindkét fél – a testközösséget alkotó individuumok – szükségszerűen csupán elszenvedői az egyesülésnek, abban a pillanatban, amikor aktív alakítói próbálnának lenni, már átkerülnének a tudatos szexualitás terepére, ahol elkerülhetetlenül jelennének meg mindazok a látszatszerű képződmények, amelyek fojtogató (a szexualitást csak a polgári keretek vagy a libertinus – azaz végső soron affirmatív – keretek között tartó) hálójából oly nehezen szabadultak meg. Mind a tudatosság, mind a kifejezés a szexualitásnak erre az oldalára, a látszatok világának oldalára esik. A testközösség ugyan olyanként jelenik meg, mint ami képes kilépni a látszattá változott tudat és a látszatfogalmiságban működő nyelv keretei közül, azonban maga soha nem válhat részévé a világnak, valóság-zárvány marad, olyan képződmény, amire ugyan lehet emlékezni, amiből azonban a jövő felé nem vezetnek szálak.

A részlet egyben a testközösség más típusú határait is jól érzékelteti. A szexualitásban elérhető ilyen testközösség nem tudja túllépni a szexuális aktus határait. Időisége nem csupán a racionalizmus hiánya miatt korlátozott, hanem a közösség fenntarthatatlansága miatt is. Bár ez látszólag trivialitás (tudniillik, hogy a szexuális aktus időben viszonylag korlátozott), a testközösség későbbi formái szempontjából nagy jelentőséggel bír. A testközösség – mint a közösségiség hagyományos formáinak alternatívája – minden megvalósulásában szembesül ezzel a problémával, saját ideiglenességével. Ha Nádas poétikájának van a klasszikus modernitásra, illetve még ennél is inkább a romantikára utaló vonása, akkor az leginkább az, hogy ezen ideiglenességből végső soron csak az irodalom által lát kiutat. Ahogy azt későbbi elemzésem igazolni próbálja, egyetlen olyan testközösség létezhet, amely képes megszabadulni az ideiglenességnek, azaz az idő szorításának elkerülhetetlenségéből, az az írásmű, amely felszámolja saját narratíva-szerűségét, azaz saját idővonatkozását és „egészszerűvé" válva14 saját testébe olvasztja mindazokat a szövegbeli és szövegközi vonatkozásokat, amelyek létét adják.

A Thoenissen-történetnek elsősorban a szexualitás különböző típusai által uralt testi tere után az '50-es évek Magyarországának tere csupán áttételesen kapcsolódik a szexualitáshoz. A gyerekek világát ugyan mélyen áthatja a szerelmi vágy és sok tekintetben a gyermeki szexualitás is, ám mégsem ez adja a legfontosabb szervezőelvét. Itt a közösségszerveződésnek olyan formájával találkozunk, amely messze elhagyja az interszubjektivitásnak azt a látszólag privát terepét, amelyet a Thoenissen-szál még fenntart, annak ellenére, hogy mind annak feltételezett magánjellege, mind a belőle való kilépés a szexualitás által tarthatatlannak tűnik. A polgári világ, amely tagjainak a privát szféra biztosítását a legfontosabb feladatai egyikének tartotta, mindenestül látszatként lepleződik le, azok a kapcsolatok, amelyeknek a privát szférához kellene tartozniuk, a társadalom látszatvilágával menthetetlenül összebogozottként lepleződtek le. A gyermekek világa azonban tulajdonképpen egy olyan társadalom lehető legkonzekvensebb cáfolata, amely „gyermeki naivitásában" valósítaná meg a testközösség alternatíváját. Az Emlékiratok könyve gyermeki szereplői a lehető legtávolabb állnak az érintetlen idilltől. Gyermeki naivitásuk nem az érintetlenséggel azonos, hanem olyan naivitás, amely egy totális diktatúra nevelő munkájának borzalmas következményeként jelenik meg. E naivitás a szülők utáni kémkedés naivitása. Szó sem lehet itt a privát szféra bármiféle látszólagos fenntartásáról, hacsaknem – mint a némaság börtönébe burkolózó nagyszülők teszik – a tökéletes introvertáltság által. Az önkényuralom hatalmi működésének nem az elnyomás, a letartóztatások, a koncepciós perek és a kitelepítések a legnagyobb botrányai – állítja ez a könyv. Mindezek látványosan, így tagadhatóan, és a velük való ellenszegülés által hősiesen megélhető események. Az igazi botrány a test megmételyezésében, az érzékiség átpolitizálásában, az érzéki test naivitásának és privát világának hatalmi játékká tételében van. Ezeket soha nem vagyunk képesek úgy szemlélni, mint az elnyomás különböző formáit. Ezek láthatatlanul működnek és nem velünk szemben, mintegy ellenállásunk tárgyaiként jelennek meg, hanem éppen saját magunk legintimebb intimitásában találunk rájuk. Ezért van az, hogy Nádas számára 1956. október 23. nem az elnyomás lerázásának a pillanata, hanem egy nemzedék naivitásának eltűnéséé, egy ország felnövéséé.

Ezen a helyszínen, illetve ebben a történeti időpillanatban már nem a pastiche az, ami a közösségszerveződés nyelvéért és problematikájáért felelős, hanem a személyes élmények feldolgozása. Ez azonban nem jelenti azt, hogy itt az író személyes élményeiről beszélnénk (noha kétségtelenül létezhet, illetve létezik ilyen kapcsolat is). Személyesnek azért mondhatjuk ezeket az élményeket, mert közvetlenül határozzák meg azt a világot, amelyet a regény megírása idejének nevezhetünk, azaz feldolgozásuk feladata a legközvetlenebb múltfeldolgozás feladatával esik egybe. A naivitás elvesztése nem jelent mást, mint hogy lemondunk arról, hogy a múltat mint rajtunk kívül állót értsük meg, és észrevesszük azt, hogy az ellenséget legalább annyira saját magunkban kell keresnünk, mint a rajtunk túllévőkben. Könyörtelen belátás ez, de meg nem spórolható. A „létező szocializmus" naiv korszaka azt az ígéretet használja saját legitimitásának megteremtéséhez, hogy a polgári látszat leleplezhető és a társadalmat szétvetéssel fenyegető feszültségek megoldhatók. Maga azonban csupán egy újabb látszatvilágot hoz létre, az ellenőrzött, a tökéletesen láthatóvá tett és uralt kapcsolatok világát, amelyet a polgári látszat alól való felszabadulásként nevez meg. Ez a tiszta láthatóság látszata: egy olyan világ látszata, ahol minden egyes kapcsolat, a testek bármiféle konfigurációja ellenőrizhető és kialakítható. A gyermekek számára ez a látszat nem adódik, nem tematizált. Csupán a naivitástól megszabadult emlékező az, aki számára teljességgel világos, hogy az a közösség, amelyet a gyermekek létrehoztak – noha eredeti célja az volt, hogy egy saját világot hozzon létre, hazugságoktól mentes, ám nem a tiszta láthatóság birodalmába illeszkedő saját világot (a svábhegyi gyermekek közössége túl próbált kerülni a Svábhegy eredeti társadalmi tagozódásán, ahol az új rendszer káderei az előző rendszer legprominensebb képviselőinek nyaralóiban laktak, az egykori felső polgárság itt ragadt képviselői között éltek) – át meg át van szőve a tökéletes láthatóság illúziója társadalmának kontrollált testiségével. Az Emlékiratok könyve azonban két dologgal lép túl az egyszerű leleplezés sekélyes gyönyörén. Egyrészről azt állítja, hogy naivitás azt hinni, ez az újabb látszatvilág egyszerűen tagadhatóvá válik, ha felismerjük, hiszen testünket és nem tudatunkat határozza meg, azaz mindig oly módon működik, hogy szinte észre sem vesszük. Másrészről magát az igényt, a látszat mögött a testi valóság megragadásának igényét jogosnak nevezi, és azt maga is meg akarja valósítani. Az a testközösség, amely a gyerekek között kialakult, egy bizonyos értelemben mégiscsak elérendőnek bizonyul.

A búcsúzkodó Hédi, aki 1956 decemberében emigrál, azzal teszi elfogadhatóvá távozását, hogy arca által megtagadja az elbeszélőtől korábbi közösségüket, amely addigra véglegesen elvesztette azt a lehetőséget, hogy átszakítsa az adott társadalom maszkját. Ettől kezdve ők is viselik ezt a maszkot, noha a naivitás eddigre örökre elveszett, a forradalom (és Kálmán halála) eltörölte azt. A maszk azonban soha nem tudja teljesen elfelejtetni azt az igényt, hogy a maszk mögötti világ feltárulkozzon.

 

„Később viszont nagyon gyakran megesett velem, hogy vadidegen emberek ábrázatán vettem észre a búcsúzkodó Hédi elcsúfult arcát; olyankor esett meg, mikor a leghétköznapibb helyzetekben ilyen vibrálóan mozdulatlan, ilyen ellenségességükben is bensőséges érzelmeket, arcokat láttam magam körül, és ugyanakkor éreztem, bármiféle bizalomra, figyelemre, odaadásra ösztönzöm magam, valamilyen belső kelletlenség mindig visszatart, (...) hiszen saját arcom is ilyenné vált az idők során (...) immár se saját igenlésével, se tagadásával nem óhajt semmiféle közösség bonyodalmába keveredni... (III. 13.)

 

A test uralásának két különféle módját mutattuk eddig fel az Emlékiratok könyvében. Az egyik a testet a polgári látszatnak veti alá, a testet látszólag privát entitásként alakítja ki, amely önmagában állván el van szakítva attól a kapcsolatrendszertől, amely valójában kialakítja mint testet, mint más testekkel összefüggő, azokkal együtt élő szubjektivitást. A másik esetben olyan test kialakítását és alávetését figyelhettük meg, amely nélkülöz bármiféle privát szférát, teljes felületében nyilvános, azaz azok az amúgy láthatatlan szálak, amelyek összetartják a testek közösségét, a társadalmat, bármelyik pillanatban nyilvánossá tehetők. E nyilvánosságuk azonban a hatalom által tökéletesen ellenőrzött marad, nem olyan közösségként konstituálódik, amely a látszat leleplezése után a valóság tiszta láthatóvá válásaként tűnnék föl, hanem maga ismét csak elleplezője lesz valaminek: noha a beléépített naivitás az előbbit sugallná, maga a hatalom által rögzített kapcsolatok fátyla lesz csupán, a valóság – látható és láthatatlan közössége – ismét megragadhatatlanná válik. A tökéletes privát szféra illúziója egyfelől, a tökéletes nyilvánosság illúziója másfelől – ez a polgári világ és a „létező szocializmus" naiv korszakának igazi ellentéte. A harmadik idősík a regény terében, az 1970-es években Kelet-Berlinben játszódó Melchior-történet e két problematikát bensőségesen fűzi össze, mert tárgya a „létező szocializmus" nem-naiv korszaka. Ebben a korszakban csak az álarc, egy újabb látszat mögött lehet megteremteni a testközösség olyan változatát, amely integrálná magába mind az interszubjektivitást, mind a szubjektivitást.

Ebben az idősíkban az elbeszélő problémája éppen a tiszta láthatóság világában a privát elrejtése és ezen elrejtés általi megteremtése. A privát ebben a társadalomban semmilyen módon nem adott. A tökéletes nyilvánosság világában a privátot létre kell hozni, az adott társadalommal szemben ki kell vívni a privát létjogosultságát. A testközösség itt ismét privát közösség lesz, ez az utolsó lehetőség a hatalom réseiben kivívott hatalommentes szabadság megteremtésére. Azonban az a homoszexuális kapcsolat, amely az elbeszélő és Melchior között van, soha nem szabadulhat meg teljesen a körülmények hatalmától. Itt már az az ideiglenesség sem igazán adódik, ami a polgári világban még jellemzője lehetett egy privát testközösség létrejöttének. Valójában a közösség megteremtésének lehetetlensége az, ami elindítja az eltávolítás munkáját, a narráció létrejöttét. A privát felé semmiféle út nem vezet egy olyan társadalomban, amely a privát tökéletes tagadására építette fel magát. Azt megváltoztatni csak a közösség nem privát formájával lehet, a test társadalmának megteremtésével. Ezért van az, hogy a regény tulajdonképpeni középpontja az 1956. október 23-án kialakult közösség.

A regény csúcspontja és a testközösség leginkább tökéletes megvalósulása az 1956. október 23-ai események leírása. Már említettük, hogy a naiv testközösség ezzel az eseménnyel ébred valóban magára, itt találja meg reflektált, ám belőle nem kilépő változatát.15 Ennek a testközösségnek a legfőbb jellegzetessége az az egységben való heterogenitás, amelyben az egyén (a privát szféra) nem rendelődik alá teljesen a közösségnek (a nyilvánosságnak), de nem is zárkózik magába, tagja lesz egy olyan közösségnek, amely kilép a különféle látszatok társadalmából, és megalakítja sajátját. Az elbeszélő először szó szerint felülről, egy villamosról, pillantja meg ezt a közösséget.

 

„Mi a peronon lógtunk, onnan figyeltük, bámultuk, ittuk az addig is döcögve haladó villamosról; innen, magasabbról nézve, a fejek tetejére látva le, nemcsak teljességgel ismeretlen, hanem legalább ennyire kiismerhetetlen volt a látvány; a szegényes lámpafényben derengő sötét tér, mely mintha nem csak az évszakhoz képest szokatlanul lágy levegőtől, hanem a lábak alá taposott újságokon és röplapokon áramló, sodródó, hullámzó sokadalomtól lett volna meleg, mert mindenhonnan jöttek, párosan vagy zárt és végeláthatatlan menetoszlopokba tömörödve, magányosan, csoportokba verődve, jelszavakkal, zászlókkal és mindenféle irányba mentek, tehát úgy nézett ki, mintha zűrzavaros és egymást keresztező szándékokról lenne szó, ugyanakkor ezek a végletesen különböző tömegű és teljesen ellentétes irányú bolyhosulások, ritkulások, tömörödések és áramlások mégse akadályozták volna egymást, sőt, akárha nem kéne semmiféle ütközéstől vagy akadályoztatástól tartani, magabiztosan és nem túl sietősen haladtak céljuk felé..." (III. 16–17)

 

Ez a tömeg, ahol a testek oly módon kerülnek talán nem is harmonikus egységbe, hogy eközben nem akadályozzák egymást, ahol nem oldják fel egymás másságát, minőségi különbséget jelent a testközösség eddigi típusaihoz képest. E tömeg nem követ előre adott mintákat, néhol csoportok alakulnak benne, néhol magányos testek vonulnak, mindenki a maga célja felé, nem pedig a tömeg célja felé. A tömeg célja tulajdonképpen e heterogén célok eredője, nem pedig az azokat irányító kényszer.

Amikor pedig végül az elbeszélő, leszállván a villamosról, maga is része lesz a tömegnek, akkor a kezdeti külső nézőpont végleg elveszti érvényességét, és feltárul a tömeg legbensőbb természete. Ezek a mondatok véleményem szerint túlzás nélkül nevezhetőek a magyar irodalom legfilozófiaibb mondatainak. Itt az egész regény által előkészített keretben jelenik meg a testközösség, olyan összetett kontextusban, ami a közösség és individualitás kérdését hihetetlen gondolati erővel és kidolgozottsággal jeleníti meg egyetlen történeti pillanatban, akkor, amikor egyáltalán megélhetővé vált.

 

„De éppen ez volt a helyzetben a csodálatos, az óriási, a kivételes! mert attól a pillanattól kezdve, hogy leugrottunk a peronról és az ellenállhatatlan erejű mozgás magába vett, (...) immár nem fölülről és kívülről figyelve, nemcsak az nem volt kérdés többé, hogy merre megyünk, hanem valójában az sem, hogy miért, és nem is mintha nem tudtuk volna magunkat kiverekedni innen, semmiféle ismerős kényszer nem működött, hanem éppen azért kellett egyetlen irányként, egyetlen lehetőségként választani a tetszőlegest, mert azokban az órákban a tömeg hallatlan fölszabadultsága még minden lehetőséget nyitva hagyott, mindent megengedett, s amennyiben a lehetőségek nyitottak, a véletlenszerűen adódót is választhatom; a választáshoz egyetlen alapfeltételt kellett teljesíteni, menni, akárha ebben a legelemibb és oszthatatlan igényben, a testem puszta természetes mozgáskényszerében vállalnék közösséget mindenkivel, én is megyek, mint ahogyan ők is jönnek velem. (...)

A tömeg abban a kora esti órában még nem evett meg, nem tüntetett el magában, nem taposott maga alá, mint később annyiszor, nem vette el a személyiségemet, hanem sokirányú engedékenységével épp azt tette lehetővé, hogy saját testem életének legelemibb feltételében, a mozgásban érezzem, ami mindenkiben közös, érezzem, részei vagyunk egymásnak, és mindenen túl vagy mindenen innen azonosak mindenkivel, amitől aztán nemhogy nem volt arctalan, miként azt a tömegről mondani illik, hanem olyan arányban kaptam arcot tőle, amilyen arányban én is arcot kölcsönöztem neki." (III. 18–20. – kiemelések: B. Zs.)

 

Ami a testközösséget ezen, tulajdonképpeniségében egyedüli, formájában fenyegeti, az azonban ugyanaz, mint ami a testközösség többi formáját is: a Kossuth téri sortűz rámutat ideiglenességére és egyszeriségére. Az ideiglenesség, úgy tűnik, minden testközösség alapvető jellemzője, hiszen a test társadalmát éppen a rögzültségnek való ellenállás jellemzi, egy olyan radikális heterogenitás, amely tagadja a rögzült társadalmi rendet és a rögzült, egymással szembenálló társadalmi csoportok érdekvezérelt (célracionális) cselekedeteit. Az ilyen közösség éppen ideiglenességével áll szemben a rögzült társadalmi renddel. Éppen ezért lehet a változás terepe. A változás egy olyan állapotot implikál, ahol a rögzültségek feloldódnak és új rendbe állnak. A forradalom ideális közössége azért lehet a testközösség, mert ebben a közösségben nem bizonyos csoportok érdekei uralkodnak, hanem éppen az ilyen típusú rendezetlenség hiánya jellemzi.

Az Emlékiratok könyvének azonban mégiscsak van egy – jóllehet csupán implicit – válasza a testközösség ideiglenességének problémájára. Ez a válasz poétikai és nem tematikus. A regény ugyanis a maga nyelvében megvalósítja a test egy bizonyosfajta közösségét, amely rendelkezik azokkal a jellemzőkkel, amelyekkel a fenti közösséget írtuk le. Az írás testté válása, amely az egyik alapvető poétikai célkitűzése a regénynek, hordozza azt a lehetőséget, hogy a regény egy bizonyos jelenete (bekezdése, mondata) oly módon kapcsolódjon a többihez, illetve az adott társadalom és az irodalmi hagyomány más szövegeihez (elsősorban Thomas Mannhoz), hogy miközben egysége tulajdonképpen biztosított, identitása meghatározott e szövegek, szövegrészletek által. E közösség az Emlékiratok könyve mondatai között hasonlatos a tömeg és a testközösség fenti meghatározásához. Az irodalom talán létre képes hozni azt a közösséget, amelyet a testek csupán egy történelmi pillanatban voltak képesek. A testivé tett írás ugyanis képes oly módon magába olvasztani más szövegek testét, hogy ezek ugyan a maguk céljai szerint mozognak, ám mégiscsak a regénytér közösségének részeseivé válnak. Azt is látnunk kell azonban, hogy ez a törekvés a narratíva ellenében jön létre. A narratíva az eltávolítás eszköze: azért született meg, hogy a közösség semlegesíthetővé váljon. Ha történetté tesszük a közösséget, akkor máris mintegy kívül állva rajta ragadhatjuk meg, ráadásul eltávolítjuk – a fikcionalitás és a visszaemlékezés múlt-jellege által – saját elbeszélői nézőpontunktól is. Az elbeszélő az Emlékiratok könyvében azonban végül egy egészen más szituációval szembesül:

 

„Csak valamit lehet elmondani, s én egyszerre mindent, az egészet szerettem volna elmondani, a testébe tenni, átadni, átokádni belé nagy szerelmemben, de hát hol kezdődik és hol végződik ama áhított egész? miként lehetséges egy egész, a testemtől megfosztott, nyelvemen is alig forduló idegen szavakban?

Ez idáig is azért hallgattam minderről, azért nem beszéltem minderről soha, senkinek, hogy ne válhasson kalandos elbeszéléssé, ne legyen mese abból, ami nem mese, ne szelídíthessem fabulává szavakkal; elevenen kellett inkább eltemetni az emlékezet kriptájában, és egyedül ott van jó és háboríthatatlan helye." (III. 41.)

 

Az elbeszélés azért válik kompromittálttá akkor, amikor az elbeszélő Melchiort saját életébe próbálja beavatni, mert ez a beavatás valójában abba a közösségbe való foglalás próbálna lenni, amit lényege szerint nem lehet elbeszélni, csupán egészben átadni. Ez a közösség nem elbeszélhető, ahogy azt már korábban, Thomas Thoenissen és menyasszonya szerelmi jelenete esetében is láttuk; mégis körülírható, az Emlékiratok könyve valójában nem is csinál mást, mint hogy megpróbálja körülírni ezt a közösséget, nem az elbeszélés szabályai szerint, nem időrendben, nem mintegy felülről tekintve rá, hanem ezernyi szálat szőve össze. Az, hogy ez az összeszövés miképpen működik, milyen módon látszik elkerülhetetlennek, és mennyire tarthatatlan esetében a fikció és valóság hagyományos megkülönböztetése, az az utolsó fejezetből, e Krisztián által félkésznek, jegyzetnek minősített írásból derül ki. E fejezetben a félkész feljegyzések közötti szálak folyamatosan kötik össze mindazokat az élményeket, amelyek különállóságát, eltávolíthatóságát a narráció megszületése eredetileg biztosítani próbálta. Ez a fejezet azonban nem csupán a „jegyzetek" közlése értelmében autoreflexív, hanem itt tárul fel végleg az eltávolítás kudarca és az „egészben" mondás minden nehézsége. A narráció az eltávolítással született meg és a feldolgozás egész-szerűségével végleg meg is halt.

   

   

       

Jegyzetek

  1. Szándékosan használom itt e talán kissé ódivatúnak ható szót: az Emlékiratok könyvének van tanulsága, és ezt a magam részéről nem tartom sem botránynak, sem poétikai hibának, sem a „posztmodern" elvei feladásának.
  2. Igen messzire vezetne a múltfeldolgozás elméleti, személyes, társadalmi és politikai szálainak végigkövetése. Hogy egy társadalom számára mit jelent a múltfeldolgozás, azt lásd elsősorban: Weiss János: Tizenkét előadás a Frankfurti Iskoláról és a diákmozgalmakról. Budapest, Áron, 2000., 19. skk. Mindenféle aktuálpolitikai szándéktól mentesen, ám azokat el nem kerülhetve meg kell jegyezzem, hogy Nádas regénye e tekintetben a rendszerváltozást követő bármiféle megnyilatkozást messze felülmúl összetettségében, következetességében és könyörtelen önképében. Azt is meg kell kockáztatnom, hogy Esterházy – aki ezen időszakban (illetve legfőképpen a Termelési regénnyel) szintén elkezdte a közelmúlt poétikai feldolgozását – csak a Javított kiadással érte el a múltfeldolgozás nem-eltávolító illetve nem-ironizáló típusának összehasonlíthatatlanul rögösebb útját. Az ilyen feldolgozás legfontosabb belátása, hogy a múlt nem áll velünk szemben független entitásként, hogy annak így vagy úgy részesei vagyunk, az meghatároz minket, súlyát és erejét nem játszhatjuk ki, csupán réseiben teremthetjük meg tőle való függetlenségünk darabjait. A múltfeldolgozás talán nem más, mint e kettős feladat végrehajtása: a múlt felismerése és a tőle való függő függetlenség kidolgozása.
  3. Az irodalom elméletének ugyanis nem feladata a „mit?" kérdésre válaszolni, csupán a „hogyan?"-ra. Az irodalom elmélete az irodalmi nyelv konstitucionális karakterét vizsgálja, nem pedig a konstituált tárgyat.
  4. Lásd: Bagi Zsolt: A szabálytalan test szépségei. Test és írás fenomenológiája az Emlékiratok könyvében. In.: Értelmezések az elmúlt századból. Pécs, jelenkor, 2002. Mivel jelen esszémet az irodalomelmélet hatókörén túlmutatónak gondolom, elemzésem elméleti alapjait ezen írás nyújtja.
  5. A regényre a háromkötetes Jelenkor-kiadás (Pécs, 1994.) alapján utalok, római számmal jelölve a köteteket.
  6. Nádas Péter: Hazatérés. In.: Esszék. Pécs, Jelenkor 1995.
  7. Uo., 25.
  8. Uo., 24.
  9. E kifejezést itt a „narratíva" terminus helyett használom. Később még kifejtendő okokból az Emlékiratok könyve esetében jogosabbnak tartom a „regénytér" kifejezést, mint a „narratívát".
  10. Hazatérés, 21.
  11. Uo., 20.
  12. Nem véletlenül használom itt Lukács György Thomas Mannról szóló írásainak hangnemét. Nádas ugyan korántsem vádolható azzal, hogy a lukácsi értelemben „realista" lenne, azaz, hogy e látszatot a valóság dialektikus totalitásával állítaná szembe (mi sem áll távolabb Nádastól, mint éppen a totalitás), ám Thomas Mann-olvasata egy bizonyos értelemben mégiscsak lukácsi: társadalmi látszat és valóság konfliktusaként értelmezi az életművet.
  13. Erről lásd fenti írásomat.
  14. Az „egész" nádasi megvalósítását a lehető legszigorúbban kell megkülönböztetnünk a „totalitás" elméleteitől. Az Emlékiratok könyve anélkül válik az „egészben mondás" regényévé, hogy a totalitás látszatát valaha is megpróbálná megvalósítani.
  15. A reflexió nádasi kritikáját ugyancsak fenti írásomban elemeztem.