Kalligram / Archívum / 2002 / XI. évf. 2002. október – Nádas Péter 60 éves / Történetiség és érzékiség Nádas Péter Emlékiratok könyve című regényében

Történetiség és érzékiség Nádas Péter Emlékiratok könyve című regényében

 

Nádas Péter Emlékiratok könyve című regénye anakronisztikus szöveg, s nem csupán azért, mert „a hagyományos, XVIII. századi emlékiratok paradigmájának ilyen típusú átértelmezése hiányzik a XX. századi magyar irodalomból",1 hanem mert az emlékirat műfaján belül is szokatlan precizitással igyekszik összekapcsolni az én történeti meghatározottságát és annak személyes vonatkozásait. Az elbeszélők visszaemlékezései sohasem számol(hat)ják fel a megérzékített történetfoszlányok időbeli, történelmi, referenciális vonatkozásait Nádas regényében, s mivel „egy élmény, egy leírás identitását Nádas felbontja azáltal, hogy egy komplex összefüggésrendszerbe, a regény helyszíneinek, szereplőinek, történeti kontextusainak szövetébe helyezi,"2 így az érzékiség, a test ábrázolásának kitüntetett szerepe a regényben éppen az emlékezést is strukturáló én és másik viszonyának a megjelenítését szolgálja. Nádas felismeri, hogy az érzéki, erotikus viszonyok az én és a másik történeti meghatározottságának függvényei. Többek között ebből a történeti meghatározottságból – valamint az elbeszélő védekezéséből, az én és a test esszencializálásából, a hatalomhoz és a politikumhoz fűződő viszonyuk átretorizálásának kísérletéből – fakad a történetek „tragikus modalitása." (Kulcsár-Szabó, 58.) Engem a történetiségnek és az érzékiségnek ez a rendkívül összetett kapcsolata érdekel; az, ahogyan az Emlékiratok könyve több síkon is számot vet saját történetiségével – az esztétikai hagyomány szintjén stiláris és tematikus intertextusai révén, a politikai meghatározottsággal tematikusan, az érzékiséggel a személyes hangvétel által. Bár a magyar irodalomkritika Nádas regényét úgy értelmezi, mintha az lezárná „a művészet autonómiájáért, emancipációjáért folytatott par excellence szabadságküzdelmet, éppenséggel a társadalmi-gazdasági-morális-nemzeti stb. problémáknak való hagyományos alárendeltséggel szemben", nem tagadható, hogy az Emlékiratok könyve egy „mentális-, kultúra- és politikatörténeti pillanat és dinamika" terméke és alakítója.3 A regényben az érzékiség és történetiség kapcsolatára irányuló kérdésem így nem csupán személyes, hanem szükségszerűen történeti is egyben: hogyan látja Nádas a test és a politikum viszonyát a rendszerváltást megelőzően? Miben áll ennek a sokszorosan tematizált viszonynak az aktualitása a rendszerváltást követően?

Az Emlékiratok könyvének magyar kritikai fogadtatása szinte teljesen egységesnek tekinthető abból a szempontból, hogy a regényben a testet a „nemtelenséggel" kapcsolja össze: „A tökéletes azonosság, a szerelem nemeken túli egységének mint emberi önmeghaladásnak, tehát szabadságnak a vágyában és e végső és végletes vágy beteljesülésének lehetetlenségében, megvalósíthatatlanságában ragadható meg" – írja Balassa Péter 1988-ban.4 Ebben a kijelentésben azonban véleményem szerint a csiga motívum hibás fogalmi leképezése mellett (a csiga nem nemtelen, hanem hímnős állat) a „lehetetlenség" és a „megvalósíthatatlanság" kifejezések a legfontosabbak. Nádas regénye olvasatomban ezekről a konkrét történeti szituációkban kibomló lehetetlenségekről, az elképzelés megvalósíthatatlanságának személyes tragédiáiról szól. Éppen ezért néhány általam kulcsfontosságúnak ítélt szöveghelyre korlátozódó értelmezésem a test és a politikum viszonyát tárgyalja. Bagi Zsolt azon meglátásából kiindulva, hogy „a társadalom azért lehet közvetlen hatással a testek közötti viszonyokra, mert a test ugyanúgy viszonyként jelenik meg, mint a társadalom" (Bagi, 152.), a kritika által a hagyományértelmezés szempontjából ödipálisként értelmezett erotikus, főleg apa-fiú kapcsolatokat vizsgálom – a test és a hatalom közös nevezőjeként értelmezett nemi szerepek szempontjai szerint.

 

 

„Mintha anyámat a számmal, apámat a kezemmel kéne megérintenem"5

 

Az Emlékiratok könyvének a névtelen elbeszélő gyermekéveire emlékező fejezetei a nevelődési regény hagyományait követve a szocializáció, önmagunk tanulásának viszontagságos történeteit idézik. Azonban nem egyszerűen visszaemlékezésről van szó: „a történetek (melyek a kulturális emlékezés hagyományában a regisztráló emlékezet tárgyait jelentették, azaz az emlékezés tanúság- és tanulságfunkcióinak működését szolgálta) sokkal inkább az emlékezet börtönévé váltak, vagyis a »történet« mintegy az elbeszélő tudat közvetlen önértelmezésévé alakult át." (Kulcsár-Szabó, 60.) Ez a „konstruáló emlékezet" az általa írott nevelődési regénynek a gyermekkorból a felnőttkorba vezető szakaszát a következőképpen értelmezi:

 

„...gyerekségünket akkor szoktuk elmúltnak tekinteni, mikor a jótékony felejtés homálya rejti már e kegyetlen játékokat, mikor minden idegszálunk jól megtanulta képzelgéseinkben megnyilvánuló vágyainkat a legridegebben és legcéltudatosabban azon szegényes lehetőségekhez igazítani, melyeket a társadalmi együttélés szabályzata realitásként kínál, úgymond valóságnak ismer el..." (EK, 128.)

 

Az emlékező tudat őrzi a gyerekkorral társított lelki valóság lehetőségeit (az elbeszélő eme gyermekségére is utalhat a „mi"), s a társadalmi rend kínálta „valóság" fölé helyezi őket. Ennek a társadalmi rendnek a képviselője a regényben a szociális vagy nevelőapa alakja. A hozzá és a társadalmi rendhez történő idomulás próbája a gyermekkor történetében „apánk faszának megfogásával", a Krisztiántól lopott csókkal, illetve '56 megítélésével, míg a felnőttkori, berlini történetben a homoszexualitással kapcsolódik össze. Az apához fűződő viszony, melyet több kritikus is a regény egyik alaphelyzetének tart,6 az ödipuszi történetnek megfelelően ambivalens:

 

„...ki kell hát tapintani az elfogadhatóság és elfogadhatatlanság határait, addig vagyunk gyerekek, míg e kényszer él, átjárni a határokon, s a környezet reagálásán, a saját természetünkkel olykor a legtragikusabb módon szembekerülve tanulni meg a dolgok úgynevezett helyét, idejét és nevét, és ezzel párhuzamosan a szemforgató hazugságoknak és csalásoknak ama legszentebb rendszerét, földalatti járatokat, látszatok kellemes lepleit, labirintusok ajtóinak csendes nyitását, csukását, miáltal a valódi mellett valahogyan mégis megvalósíthatók a még valódibb vágyak, ezt nevezik nevelődésnek, s mi végül is nevelési regényt írunk, no és immár nem kerülgetve a szót, hiszen a nevelődési folyamatnak e szent kétértelműsége késztet bennünket azon titkos gondolatunk kimondására, miszerint éppen az apánk faszának megfogásával mérhetjük a legpontosabban a morált is, melyet minden kényszer és jó szándék ellenére mindig csak elégtelenül sikerül elsajátítani..." (EK, 128., kiemelés – S. L.)

 

Ez a történet valóban hasonlít Freud Ödipusz-komplexusára, azzal az apró, de lényeges különbséggel, hogy az apa nem csupán a mindig tökéletlen azonosulás negatív pólusa, hanem a vágy megvont tárgya is egyben.7 Az ödipális szituációt mindez annyiban borítja föl, hogy az azonosulás és a tárgyválasztás ambivalenciáját vonja maga után. Egyrészt lehetővé válik a fiú anyjával történő azonosulása, mert „miközben elloptam magamnak ezt az érzetet, a leghatározottabb formában felrémlett bennem, hogy az anyám hátrahagyott melegében fekszem itt, helyette vagyok, avagy éppen tőle loptam el, amit helyette érzek" (EK, 128.), másrészt mivel az emlékezés folyamatában a jelenetet az anyának az apa és Hamar János közötti, álomban felidézett és gyermekének elmesélt habozása hívja elő (EK, 122.), ennek megfelelően a történet későbbi alakulása során az apafigura megkettőződésével, a szexualitás ideális tárgyának és a morál mércéjének radikális szétválásával találkozhatunk. A homoszexuális vágy e kettő egyesítésének a kísérlete lesz. Bár Hódosy szerint „a homoszexualitás itt – a Khrüszipposz-epizódhoz hasonlóan – egyenesen a jól ismert, »sztereotip« ödipális helyzet genezisét adja", ő is arra a megállapításra jut, hogy „[l]ogikája arra a hipotézisre épül, hogy egy férfinak egy másik iránti szerelme szükségképp kettős természetű: mint olvashatjuk, vágy és barátság együttese, csakúgy, mint az elbeszélő Krisztiánhoz fűződő viszonya esetén, azaz magában foglalja azt is, aminek a freudi séma szerint az anyával való egyesülési vágy prototípusa, és azt is, aminek az apával való, az eddigiekben boncolgatott azonosulási, helyettesítési törekvés a primér formája." (Hódosy, 646.) Hódosy azonban – csakúgy, mint Freud az Ödipusz-komplexus leírásakor – szinte teljesen figyelmen kívül hagyja a fiúnak az apára irányuló vágyát – azt, hogy Nádas a névtelen elbeszélő történetében számol ezzel. Ez már csak azért is figyelemre méltó, mert értelmezése „nem annyira politikai-etikai, mint inkább pszicho-poétikai jellegű." (Hódosy, 641.)

A fiúnak az apára vonatkozó vágya csak egy ponton kap szerepet Hódosynál; „az apával szembeni alávetettség és megfosztottság fokozott formájaként" olvassa az elbeszélőnek az apa, Melchior és Krisztián iránt érzett szerelmének történetében. Ez az „apaszerelem" azonban Hódosy szerint Nádasnál „pontosan az ellentéte, de valamiképp ugyanazt a funkciót tölti be", mint Thomas Mann esetében „az apák fiúszerelme" (Hódosy, 645–6.). Nádas Hódosy értelmezésében egyszerűen „apa helyett fiút mond, fiú helyett apát" (Hódosy, 644.). Vagyis Hódosy Freudhoz és Balassához hasonlóan – ám különböző okokból – nem hajlandó az Emlékiratok könyvében megjelenő homoszexualitást saját jogán, vagyis etikai-politikai értelemben olvasni. A Nádas-regény viszonyait ugyanis az különbözteti meg az ödipális szituációtól, hogy az apára, a barátokra, férfiakra irányuló vágy nem csupán az erotikus, érzelmi, de az etikai és politikai kapcsolatokat és azonosulásokat is befolyásolja, s ez a homoszexualitás freudi történetben betöltött szerepének az átértékeléséhez vezet. Ezért jelenthető ki, hogy a homoszexualitás az Emlékiratok könyvében nem freudi értelemben ödipális, vagyis nem redukálható a freudi ödipális viszonyrendszer semmiféle változatára, így Nádas Thomas Mann iránt táplált hatásiszonyára sem (Hódosy, 641.).

Ez azonban semmiképpen nem jelenti azt, hogy az ödipális alaphelyzetre is jellemző hatalmi-politikai viszonyoknak nincs szerepe az erotikus kötődések történéseiben. A Krisztiántól lopott csókot is az elbeszélő által meghallott kijelentés révén kettejük között létrejött hatalmi viszony teszi lehetővé:

 

„...nekem nem jutott eszembe, hogy följelentsem, de ha mégis megteszem, ha most megteszem, akkor végleg eltávolítom magamtól, talán el is viszik; ha viszont úgy teszek, mintha kérése győzne meg, akkor ügyetlenül játszott alázatától engedem tévútra vezetni magam s győzelme túl könnyű lenne, hogy szerethessen érte..." (EK, 36.)

 

A jelenetben a szülők retrospektív képzete is felmerül. Az elbeszélőre azonban, legalábbis ezen a ponton, nincsenek közvetlen befolyással:

 

„...akkor meggyőződésem szerint kell döntenem, kegyetlenül és józanul, gondoltam hirtelen; ez a lehetőség viszont apámhoz és anyámhoz kötött, még ha ekkor nem is ők jutottak eszembe, hiszen bármennyire szerettem volna is, meggyőződésem, ha volt egyáltalán, akkor sem teljesen a sajátom, a helyzet pedig túlságosan kivételesnek és rám szabottnak mutatkozott ahhoz, hogy akár az arcuk, akár a testük megjelenjék, és olyan kimondható szavakat súgjanak a fülembe, amelyeket a szajkó biztonságával ismételhetek; mégis, az otthonosság meleg erőszakosságával rejtőztek gondolataimban, ugrásra készen, s ezért tudtam, hogy létezik a magatartásnak egy olyan formája, mely képes mindenféle érzelmi szempontot kirekeszteni magából, s csupán azon elvek alapján cselekedni, melyeket meggyőződésnek neveznek; csakhogy nekem az érzelmeimet nem volt erőm megfojtani..." (EK, 36., kiemelések – S. L.)

 

A kialakult hatalmi viszony időleges feloldása, a szülőkhöz (főként az apához) köthető racionalitás alóli átmeneti kibúvó lesz a csók, melyhez immár az elbeszélő anyjának képzete kapcsolódik a nemi különbségek logikája mentén:

   

„Végre felém fordította a fejét s láttam a szemén, amint gyanakvása eltűnik.

»Nem?«, kérdezte és ő is suttogott; a szeme ismét olyan lett, nyitott és átlátható, olyan, amilyennek szeretem, »Nem!«, suttogtam határozottan, bár nem is tudva már, hogy ez a tagadás végeredményben mire is vonatkozik, mert végre beléphettem oda, nem kellett játszanom, érezhettem amint az én szemem is kinyílik, és ez volt a fontosabb, »Nem?«, kérdezte ismét, de most már egyáltalán nem bizalmatlanul, hanem inkább úgy, mint mikor saját szerelméről akar valaki megbizonyosodni, és a szó párafoltja érintette a számat, »Nem, egyáltalán nem!«, suttogtam; aztán hirtelen csönd lett közöttünk; néztük egymást, közel voltunk, olyan közel, hogy a fejemet alig kellett mozdítanom; a szájammal megérintettem az ajkát.

Anyám, akit három napja hoztak ki a kórházból, otthon is feküdt, s amint később egyedül maradtam, mert Krisztián eltűnt a bokrok között, ez jutott először az eszembe, az anyám, ahogy nagy ágyában fekszik és meztelen karjával nyúl felém." (EK, 38–9.)

   

Mindezt azért fontos kiemelni, mert a „a testek közötti viszony másolja a társadalom hatalmi viszonyait" (Bagi, 152.). Ezek a hatalmi viszonyok a gyermekkor éveiben a családon keresztül közvetítődnek, s az emlékező tökéletlen másolatai nem csupán a hatalmi, hanem az erotikus viszonyok rendszerét is átírják a nemi különbözőség fantazmagórikus elképzelése mentén. Ennek az átírásnak a kulcsa pedig az, hogy az elbeszélő látszólag nem esszenciálisan – vagyis a nemek közötti testi különbség mintájára – értelmezi a nemi különbözőséget, hanem funkcionálisan a saját testére vonatkoztatva: „Mintha anyámat a számmal, apámat a kezemmel kéne megérintenem." (EK, 128.) Ez a különbözőség legitimálja a Krisztián iránt érzett vágy beteljesítését, hiszen azt, hogy az anya a csók után közvetlenül felmerülő emlékképben korábban csókra kínált „meztelen karjával nyúl" az emlékező felé, az elbeszélő vágyának képletes elismeréseként is értelmezhetjük (lásd korábban: EK, 120, 121.). Az elbeszélő regisztert vált: a publikus szférát uraló politika hatalma a privát szférára és az érzékiségre tevődik át, ahol az elbeszélő egyes pillanatokban képes azt ellenőrzése alatt tartani, birtokolni. A két szféra ebben a jelenetben szorosan összefügg: az elbeszélő Krisztián feletti hatalmát a másiknak az elbeszélő politikai hatalmától való félelme és az azt visszautasító gesztusának értelmezhetetlensége teszi lehetővé: „ez esetben a szájam nem volt más, mint a meggyőzés utolsó eszköze, az utolsó szótlan érv, ő pedig a félelmét lehelte ki rám, s a bizalmat lélegezte belőlem magába." (EK, 39.) Ennek az emléksornak az ellenpontja lesz majd az apától a forradalom utáni találkozáskor megtagadott és a Melchiortól Berlinben kapott csók.

 

   

Forradalom

 

A magyar kritika annak megítélésében is egységes, hogy ,,[a] gondolati mélység és az esztétikai megoldottság egységében rendkívüli dokumentum is ez a könyv: korunkról, Kelet-Közép-Európáról és emberi természetünkről, kultúránk állásáról. Nádasnak sikerült megírnia azt, amire mindeddig várnia kellett a magyar irodalomnak, 1956 regényét; tisztázást és jóvátételt előlegezve ugyan, mégis nagy adósságot törlesztett, anélkül, hogy ez lenne a mű tárgya vagy közvetlen 'eszméje'." („Közelítések", 157.) Balassa Péter 1988-ban természetesen viszonylag „óvatosan" fogalmaz. Másképp az Emlékiratok könyve:

 

„...tudtam, hogy ez forradalom, benne vagyok, forradalom, amit az apám, ha itt lenne, látná, és tudtam azt is, ő nem lehetne itt, nem tudom, hol lehet, valahol szégyenszemre meg kell bújnia, éppen ellenkezőleg nevezne el nekem.

És attól, hogy e két egymás mellé rendelt szó ilyen tisztán és pontosan megfordult a fejemben, s rögtön eligazított az érzelmi különbségtevések és azonosítások eladdig rettenetesnek, fullasztónak, kilátástalannak érzett zűrzavarában, két olyan szó, melynek értelmét, súlyát, politikailag körülhatárolható jelentését persze éppen az ő beszélgetéseikből és vitáikból ismerhettem meg ilyen koravénen, de hangsúlyozom, abban a pillanatban, s számomra ez volt a forradalom, nem úgy jutott eszembe, nem úgy kölcsönöztem ki a szótárukból, mint a politikai körvonalakkal rendelkező ellentétek fogalmi párosát, hanem a legszemélyesebben rám vonatkozott..." (EK, 370., kiemelések – S. L.)

 

Vagyis – mint ahogyan arra már bevezetőmben utaltam – a történeti esemény személyes élménye fontos az elbeszélő számára, annak mentén tematizálja a történteket. A személyesség ilyetén hangsúlyozása azonban azt vonja maga után, hogy az elbeszélő nem csupán szembeállítja a politikumot az énnel, hanem az én politikai meghatározottságát is tagadni igyekszik, mintegy depolitizálja azt. Az '56-os események politikai megítélését azonban a személyesség közvetíti, s ez azért fontos, mert az elbeszélő szerint „személyes szabadságunk mértéke szerint beszélünk különböző nyelveken" (EK, 300.) a különböző politikai rendszerekben, s ez egyben önértelmezésünket is nagy mértékben maghatározza. Ezen a ponton a lektor véleményére támaszkodhatunk, aki – meglepő módon – nem '56 politikai megítélését kéri számon a regényen:

 

„Nem csak arról van szó, hogy ekképpen az író számláján könyvelődik el számos olyan (beszéljünk most csak erről) politikai minősítés, amely a felszínes általánosítástól a leegyszerűsítéseken át a nyegle regresszióig jelent kihívást politikai természetű vitára, hanem arról is, sőt elsősorban arról, hogy minősítések, vélekedések, politikai tévnézetek fogalmazódnak meg a különböző figurák (Én-ek) száján – esztétikailag, regénybelileg minősíthetetlenül vagy éppen hitelesítő emberi-jellembeli bázis nélkül. Ilyen vonatkozásban mindegy, hogy valamelyik Én »ellenforradalomnak« vagy »forradalomnak« nevezi 56-ot, ha a vélemény emberi gyökérzete nem érzékelhető, a minősítés mindkét esetben a levegőben lóg." (Bibliográfia, 442–3.)

   

Arról van tehát szó, hogy lehet ugyan néhány évvel a rendszerváltás előtt irodalmi műben '56-ot forradalomnak nevezni, de ennek a minősítésnek a szerzőről leválasztható, hiteles „emberi-jellembeli bázist" kell teremteni az elbeszélésben.

De miben áll ennek a személyességnek a hitele? A fentebb idézett Nádas passzus továbbolvasása lehet ebből a szempontból irányadó:

 

[az ellenforradalom és forradalom megjelölés] „...legszemélyesebben rám vonatkozott, úgy, mintha az egyik szó az ő teste lenne, a másik az enyém, mintha egyetlen testileg közös érzelem ellentétes oldalain állnánk a saját szavainkkal, ez forradalom, ismételgettem magamban, akárha neki mondanám, s valami nagyon sötét bosszúval, elégtétellel mondanám, megtorolnék, mindent, nem tudom mit, amire viszont ő nem tudhatna másként válaszolni bennem, mint a saját ellenkező szavával, s ezért aztán nemhogy nem éreztem távol őt magamtól, hanem ellenkezőleg, a fesfe, anyám halála óta teljesen megroppant, szétzilált, hátába görnyedő, szánalomra méltó teste, melynek puszta látványa félelmet keltett, a pusztító kiúttalanság félelmét, a megtört teste, mely ugyanennek az évnek júniusa óta, mikor is tekintettel a perekben vállalt gyászos szerepére, felfüggesztették a hivatalából, mégis valami fogcsikorgatóan görcsös energiákra lelt magában és addig ismeretlen, barátoknak nevezett gyanús alakokkal szervezkedett, olyan elevenen ellenkező közelségbe került, amilyet utoljára kisgyerekként érezhettem, mikor álmait lépre csalva, lemeztelenített testemmel rámásztam gyönyörű mezítelen testére és kíváncsiságom kielégítésének kíváncsiságától, azonosságunk elemi igényétől hajtva benyúltam a combjai közé..." (EK, 370., kiemelés – S. L.)

 

A forradalom élménye és megítélése tehát attól személyes, hogy tapasztalata testi jellegű, s mint ilyen, „az apa szemérmének megsértéséhez" kötődik. Ezt a meglátást az a tény is erősíti, hogy a forradalom utáni apa-fiú találkozáskor az elbeszélő nem engedi, hogy apja megcsókolja:

 

„Ez a világos nyári vászonöltöny volt az első, amit megérintettem rajta, mielőtt még megcsókolhatott volna, önkéntelen mozdulat volt s nem tudom, miként képes elkülöníteni az ember szeme azt az egyetlen nyári vászonöltönyt az összes nyári vászonöltönyöktől, de teljes biztonsággal tudtam, hogy a Hamar János nyári vászonöltönyében jött vissza, abban az öltönyben, amelyben a Hamar János az előző év tavaszán megérkezett hozzánk a börtönből, abban az öltönyben, amit akkor viselt, amikor a Jóvátételi Hivatal kapuja előtt két idegen felszólította, hogy szálljon be velük egy lefüggönyözött fekete kocsiba, abban az öltönyben, amelyben öt évvel később az anyám ágya előtt térdepelt, s ezek szerint együtt voltak, megint együtt, vagy ő kölcsönözte ezt a nyári vászonöltönyt neki, tehát segítette vagy bújtatta, netán mégis együtt harcolt vele abban a fegyveres csoportban, amelyet apám már hónapokkal előbb a barátaival megszervezett, s amikor sietősen kibontakoztam ennek az öltönynek az érzetéből, azonnal valami olyasmit találtam mondani, ami miatt kétszer egymás után pofon ütött, hidegen, kis híja, hogy össze nem csuklottam, de erről majd később, mondtam Melchiornak, most még nem lenne érthető." (EK, 372.)

 

Az apához fűződő viszony ebben az esetben is ambivalens, hiszen Hamar János vászonöltönyének érintése azáltal, hogy az elbeszélő nem lehet biztos apja kiléte felől, közvetve egyrészt az apa nemi szervének érintéséhez kapcsolódik, másrészt a szociális apa csókjának elhárítását szolgálja. Ehhez a jelenethez kötődik az apagyilkosság kérdése is, amennyiben az elbeszélőben felmerül, hogy „vajon képes vagyok-e, illetve szükségesnek érzem-e az apagyilkosságot, ami ugyanakkor kérdésnek nemhogy nem volt kisszerű, hanem egyenesen valami olyan, aminek annak a keddi napnak az estéjén, így vagy úgy, mindenkiben fel kellett merülnie." (EK, 381.) Vegyük észre, hogy a felvetés nem csupán személyes, hanem a forradalmi tömegre, rajta keresztül pedig a társadalmiságra és a politikumra vonatkozik. Az apagyilkosság lehetőségére és szükségszerűségére vonatkozó kérdésre a regény mindkét szinten csupán közvetett választ ad: az elbeszélőnek a forradalmat követően Kálmán halálhírének megvitele mellett nincs más feladata, mint az, hogy „két hónappal az öngyilkossága előtt, ujjaim között Hamar János világos, nyári vászonöltönyével, gyilkosnak nevezzem a titokban hazatérő apámat, és ezt el is végeztem rendesen." (EK, 385.) Az elbeszélő szavai a társadalmi igazságosság nevében olvassák apja fejére annak bűneit, érintése viszont az apa által megvont és aztán újra megkövetelt szeretetet és annak kegyelmét utasítja vissza.

A személyesség és a politikum ezen összefonódása fontos momentum a regény politikai hatásfokának tekintetében. Mivel nem ismerhetem az Emlékiratok könyvének kéziratát, csak spekulálni tudok arról, hogy Nádas mennyit változtatott azon a lektori vélemény hatására. Magát a változtatás tényét azonban több, a lektor által kifogásolt szöveghely eltűnése igazolja.8 Amennyiben Nádas a lektor tanácsára kidolgozta a „forradalom" megnevezés „emberijellembeli bázisát", csak mélyíthette a politikai tartalmat, hiszen ezt csak az ellentétes megjelölés plauzibilitásának rovására tehette meg. Az esztétikai megformáltság következetességének számonkérése így – akaratlanul és közvetve – a regény politikai üzenetét erősíti, hiszen az irodalom esetében a plauzibilitás kritériumai az adott történeti szituációban már mások, mint a közvetlen politikai közbeszéd esetében. Az elbeszélő személyes indokai a „forradalom" hitelét mélyítik, s ehhez az is hozzájárul, hogy '56 politikai megítélése apolitikus formában jelenik (jelenhet csak) meg: a forradalom és ellenforradalom szavakat „nem úgy kölcsönöztem ki a szótárukból, mint a politikai körvonalakkal rendelkező ellentétek fogalmi párosát." (EK, 370.)

A hitelességet biztosító lelki ökonómia szintjén látszólag arról van szó, hogy „Nádas retorikájában az Apának a Fiú – egy harmadiknak az 'én' – iránti szerelme lesz a hatásiszony feloldásának, a retorikus 'apagyilkosságnak' a módja." (Hódosy, 646.) Az '56-os események leírása azonban más meglátásba helyezi ezt a „retorikus apagyilkosságot." Az elbeszélő „önértelmezése" szerint az apától való elfordulás oka az irodalom kettős utalási tartománya miatt politikai és személyes is egyben: Kálmán halálát az elbeszélő apja dicstelen politikai múltjának (és jelenének) következményeként értelmezi. Ha beszélhetünk egyáltalán bármiféle „hatásiszonyról" ebben az esetben, akkor annak feloldása nem az „Apának a Fiú iránti szerelme", hanem az apa egyszer már megtagadott szerelmének az újbóli követelésére politikai és személyes okokból mondott „Nem!" lesz a módja; oka pedig az apa közvetett politikai szerepe a vágy nagyon is személyes tárgyának elveszejtésében. Vagyis „egyáltalán nem valami semleges, areferenciális vagy esztétizáló élményről van itt szó, hanem éppen a társadalom, a politika durva betöréséről mind az erotikumba, mind az esztétikumba, mind pedig ezek nyelvébe." (Bagi, 149.) Nádas valóban igyekszik ezt a durva támadást a testek közötti viszonyok elsődlegességének esszencializálása, a személyesség és a politikum viszonylatának átretorizálása révén visszaverni, de mint írja, „rá kellett jönnöm, hogy még az ágyban is befolyásol a politikai szabadság hiánya."9 A Temetések éve fejezetben ez úgy jelenik meg, hogy az apa visszautasításának nem ödipális ürügye, hanem – Kálmán halálának következtében – oka a forradalom: az apát visszautasító érintés nem „az apa szemérmének megsértésére" emlékezik: a gesztus csupán formájában ismétli azt, s ez nem jelenti az elbeszélőnek apjával történő azonosulását. Az emlék központi eleme sem az apa, hanem Kálmán, a barát utolsó érintése, ahogy hátulról letakarja az elbeszélő szemét:

 

„S hogy valamit végre érthessen belőlem, abban a pillanatban talán történetemnek a legeslegutolsó, rövid, boldog kis szünetéről kellett volna beszélnem Melchiornak is, arról a végleg szememre záródó sötétről kellett volna beszélnem ezen a hidegen kivilágított berlini téren a színház épülete előtt, amiben még fölismerem, hogy hiszen ez a Kálmán! vagy a Krisztián, nem a Kálmán, Kálmán! a gyermeki örömnek erről az utolsó kis töredékéről kellett volna beszélnem, s mivel nincsen szabad kezem, egyikben a rajztábla, másikban a táska, ezeket ugye később fogom elveszíteni, ujjongásomban a fejemet kell kitépnem a kezéből, mert ez olyan váratlan és hihetetlen, hogy ő itt van, mint mikor valaki szénaboglyában gombostűt keres és megleli." (EK, 385.)

 

Az apa visszautasítása tehát Kálmán halála révén a szeretet és a vágy tárgyának megvonásához kötődik, s az apai „büntetésre", az apának, mint a vágy tárgyának és e tárgynak mint másiknak az elbeszélő iránt táplált ambivalenciájára utal vissza. Az ambivalenciára adott válasz a privát és a publikus szféra, a személyesség és a politikum radikális kettéválasztása lesz. Ez a reakció azonban nem csupán a történet menetéből következik, hanem a késő Kádár-korszak politikai viszonyait és Nádas írói szerepvállalását is tükrözi; a magánélet és a társadalmi autonómia viszonylagos szabadságát az autoriter és diszkurzív diktatúrák is engedélyezik azért, hogy biztosítsák saját politikai egyeduralmukat, s ez a viszonylagos szabadság az adott kontextusban az etikai, morális kérdések felvetésében és tárgyalásában nyilvánul(hatot)t meg. A párhuzamos társadalmi valóságok kialakítása nem csupán a hatalom konszolidálásának az eszköze, hanem elvileg az egyén is kiszabadulhat a hatalom mindenre kiterjedő befolyásától.10 Az Emlékiratok könyvében mindez úgy jelenik meg, hogy az anyai elfogadáshoz köthető személyes, erotikus viszonyok állnak szemben az apa által képviselt politikummal, s az apa visszautasítása „a politikum durva betörése" ellen való védekezés. A két szféra elkülönítése a regényben a nemi szerepek mentén történik meg. Az intim- és privát-, illetve a publikus szféra kapcsolatát, illetve a homoszexualitás megítélését azonban közelebbről is szemügyre kell venni, hiszen ismét csak egy bonyolult cserekapcsolat alakul ki a társadalom különböző szintjei között. E bonyolult kapcsolatrendszer középpontjában a politikumnak és a homoszexualitásnak a viszonya áll.

 

 

Homoszexualitás és politikum

 

A hetvenes években játszódó történet és az '56-os budapesti események nem csupán úgy kapcsolódnak, hogy az elbeszélő emlékeit Melchiornak tolmácsolja. A kapcsolatot az apa azon elszólása is erősíti, hogy amikor fiával meghiúsult találkozóját beszélte meg, melynek révén az elbeszélő a forradalmi események részese lesz, „Berlini térnek mondta a Marx teret" (EK, 376.). Az elbeszélő és Melchior színházba menet idézik fel az '53-as berlini felkelés és az '56-os forradalom emlékét. Melchior története a „később Karl Marx fasornak átkeresztelt Sztálin fasor negyvenes blokkjához" (EK, 365.), az onnan az Alexander tér felé elinduló felkelő tömeghez kapcsolódik. Ők ketten is ezt az útvonalat követik: „Szokásunk szerint kinn maradtunk az üres peronon, mert a kapaszkodás ürügye alatt föltűnés nélkül foghattuk egymás kezét." (EK, 365.) A két férfi története összekapcsolódik, de nem fonódhat össze, mert az elbeszélőt elragadja az emlékezés: „még el sem érhettük az Alexander teret, mikor az én kivilágított villamosom már tehetetlenül megrekedt a masszaként sötétlő tömegben a Marx térnek azon a pontján, ahol a vágányok éles sikolyt hallatva, enyhe ívben ráfordulnak a Szent István körútra." (EK, 365.) Az emlékező fentebb rekonstruált története és a két barát színház felé vezető útja végig párhuzamosan futnak, talán az elbeszélő ama vágyát teljesítve, hogy „ahhoz a kellemesen csalóka élményhez juttasson e helyzetváltoztatás, hogy nem ugyanott ébredtem föl, ahol elaludtam, csodálkozhassunk e magam által kiváltott kis csodán, mintegy félöntudattal ismételve meg tereknek és időknek azon összecsúsztatását, amit az álom minden különösebb erőfeszítés nélkül, öntudatlanul megcsinál." (EK, 127.) Vagyis az emlékezés most is sűrít, különböző terekhez és időkhöz kapcsolódó eseményeket, élményeket és embereket kapcsol össze, de el is választ, hiszen a színházba ezen az estén már nem jut el a két barát:

 

„Ekkor azonban mégis fölnevetett, illetve puha szája mögül elővillantak erős, vad, fehér fogai, intett a bejárat felé, és azt mondta, végül is nem kötelező bemennünk.

Nem, egyáltalán nem kötelező.

Az előadást nélkülünk is meg tudják tartani.

Meg tudják tartani." (EK, 380.)

   

Két olyan momentumra utal ez a jelenet, melyet eddig nem érintettünk még: Melchior és az elbeszélő megismerkedésére a Fidelio előadásán, illetve fokozatos bezárkózásukra és elhidegülésükre – először a külvilágtól, majd egymástól. A színházi előadásoknak, a teatralitásnak kitüntetett szerepe van az Emlékiratok könyvének történetében: az előadás megtekintése a kapcsolat kezdetét, míg a színházi estéről való lemondás a végét jelöli. A Fidelióra történő utalás fontossága mellett azt is ki kell emelni, hogy „stendhali hagyományt követve, a történés a páholyban van, az előadás a háttér. A páholybeli történés és párbeszéd mégis folytatása és értelmezése ennek a rejtélyesen nagyszerű, kétségbeesetten szabadsághű, műfaját tekintve ún. 'szabadító operának.'" („Közelítések", 166.) Vagyis a színház épülete a személyes és a publikus szféra köztes tere, az irodalom egyik társadalmi funkciójának, aktualizálásának, a politikai megnyilvánulásnak a lehetősége. A színpadon és a nézőtéren elhangzó kijelentések egymásra vonatkozása teremti meg a politikai beszéd lehetőségét: „Odasúgtam a franciának, egészen a füléhez hajolva, láthatja, börtönben vagyunk." (EK, 308.)

Az elbeszélő azonban csupán a politikumra – a kelet-európai hatalmi tömb történetileg kialakult politikai meghatározottságára – vonatkoztatja a „börtön" kifejezést. A történetek és a személyesség azonban börtönként funkcionálnak az emlékezet és az emlékező én önértelmezése számára. Ez a Melchiorhoz fűződő viszonyban is megjelenik, amennyiben testük érintkezése az apa emlékét hívja elő:

 

„»Mért az apám száját!« – kiáltotta valaki az én hangomon azon az első esténken, mikor a szájával a számra hajolt, hallani a borosták találkozását az állon, az apánk állán a borosta elfelejtett gyermekségünk sima bőréhez ér! élvezettel szálltam alá az önszerelemnek és öngyűlöletnek ebbe az undorába..." (EK, 168–9.)

 

Az '56-os emlékben az apa visszautasítása a politikai azonosság megtagadását és a vágy tárgyának (Kálmánnak, a barátnak) az igenlését jelenti, míg a berlini történetben az elbeszélő az apát a szeretet és a vágy tárgyaként helyreállítva képes a hozzá fűződő viszonyt etikailag és lelkileg helyreállítani:

 

„...igen, világosan látom, hogy el kellett hallgatnunk, habár egyáltalán nem vettük észre, hogy ez már nem beszéd, megszerettem magam mögött hagyott undoromat önmagamtól, azt szerettem meg benne, hogy mintha minden elmúlna belőlem általa, amitől rettegnem és szoronganom kellene, a szó szoros értelemben az apám hulláján léptem át vele, immár megbocsáthattam neki, habár én magam sem lehettem teljességgel biztos, hogy kettőjük közül melyik a valódi apám, tiszta lettem tőle, most együtt voltak, összemosódtak, ez már a csend, a test beszéde..." (EK, 168., kiemelés –S. L.)

 

A Melchiorhoz fűződő szerelmi viszonyt azonban semmi sem legitimálja, a két férfi kapcsolatának nincsen társas közege – az amúgy is szűkös privát szféra a felfokozott érzékiségre, az intimitásra, majd a közösen átélt magányra korlátozódik:

 

„...s látszólag valóban semmi változás, ugyanúgy ülünk, ugyanúgy égnek a gyertyák, csend van, a szoba sem változott, nem csöng a telefon és nem csönget senki az ajtón, senki nem akar tőlünk semmit és mi sem kívánunk semmit, senkitől, akárha magaslesen ülnénk itt egy kihalt és elnéptelenedett európai város romjai fölött, ahol immár semmi remény arra, hogy megszabadítsanak, és hiába is ül valaki egy hasonló szobában, nem fogjuk megtalálni; az elszigetelt közösség, ami eddig jó volt, amit a bujkálás erősített, hirtelen rosszá változott, nem tudom, miért, és szemrehányásaim igazságtalanságának hiába voltam a tudatában, hiába tudtam, hogy ezekben a hetekben miattam mart el mindenkit magától, a telefont kihúzta, ha valaki csöngetett, nem nyitotta ki az ajtót, miattam, vagy értem zárta így ránk a lakását..." (EK, 169–70., kiemelés – S. L.)

 

Az apaalakok megtalálása és egyesülése az elbeszélő Melchior iránt érzett szerelmében „az apával szembeni alávetettség és megfosztottság fokozott formája" (Hódosy, 645.), de nem csupán lelki, hanem politikai értelemben is. A szerelem révén az elbeszélő tisztázhatja apjához fűződő etikai viszonyulását, de az apa által képviselt hatalmi rend és az általa meghatározott intim-, privát- és publikus szféra politikai térképének átírása a '70-es évek berlini viszonyai közepette sem áll módjában. A homoszexualitás – csakúgy, mint az elbeszélő politikai meggyőződése – nem jelenhet meg nyílt formájában a közélet színpadán; a színház falai közé kényszerül, majd annak köztes teréből is kiszorul.

Mindez az etikai és politikai normák rendszerváltás előtti radikális szétválásáról tanúskodik: politikai üzenetek jelenhetnek meg etikai köntösben, ám az etikai megfontolásoknak nincs közvetlen és azonnali hatásuk a politikumra. Ezt az elképzelést tükrözi Nádas regénye, ennek az áldozata az elbeszélő és Melchior kapcsolata. Ebben az összefüggésrendszerben a lényeg elvétésének tűnik az a meglátás, hogy „ez a regény nem a fiúszerelemről, illetve a biszexualitásról szól (azt csupán tematizálja), sőt nem is a szexualitásról, hanem instrumentálisan kezeli mindezt: a jelen összeomlás jelének és egy androgyn szabadságmítosz (a hímnőség platóni története ez) emblémájának tekinti." („Közelítések", 162.) Az Emlékiratok könyvének általam elemzett részei ugyanis a homoszexualitásnak, illetve a biszexualitásnak az adott történeti, kulturális és politika szituációban gyökerező megélhetetlenségét tematizálják. Ha ebből a szempontból van a regénynek tanulsága, akkor az éppen az, hogy az erkölcs és a politika a magán- és a közélet mezsgyéje mentén történő merev elhatárolása korlátozza, lehetetlenné teszi a privát szféra kibontakozását – esetünkben a homoszexuális kapcsolat megélését. A rendszerváltás után leghamarabb a magánélet bizonyos fokú szabadságát vettük birtokunkba, de a rossz tapasztalatok miatt a többség számára ezt nem követte a politikai szabadság elsajátítása.11 E kettő azonban – mint az Emlékiratok könyvének példája sugallja – egymás függvénye, s Nádas regényének újraértelmezése a Kádár-rendszerben fennálló viszonyuk történeti megértésében, saját személyes és politikai szabadságunk elsajátításában, az irodalom, illetve az irodalomkritika politikai lehetőségeinek mérlegelésében lehet segítségünkre. Balassa Péter megfogalmazását akár közvetlenül is vonatkoztathatjuk az Emlékiratok könyvére:

 

„Az új próza egyáltalán nem volt ártatlan – mondhatnám: egyáltalán nem állt kívül –, hanem poétikailag és etikailag nagyon is végiggondolt volt; (belső?) függetlenségre törekedett. Ezeknek a különböző irányú [az új prózát és a vele szövetséges kritikát érő] támadásoknak az érvkészletében sok, meglepően sok átfedés és összecsengés volt, ami e függetlenség lehetőségének a tagadásában összpontosult. Érdemes ilyen szempontból újraolvasni az akkori kritikai recepciót. Éppen a legfőbb vádban – elfordul a (magyar) valóságtól, depolitizáló hatású – volt ennek az irodalomnak a szellemi-művészi ereje, és épp ez hozta létre nagyon különböző ellenfeleinek sajátos közösségét. Máig meggyőződésem, hogy akkor az irodalom autonómiájáért küzdeni művekben és kritikában a lehető legpolitikusabb, politikailag minden oldalról botrányt és irritációt kiváltó tett volt, amely nemcsak a fennálló politika kritikáját jelentette, hanem a modern politikának autonóm individuum ellen indított sikeres támadásának elutasítása, az »ellenőrizhetetlen« individuumnak a kritikai politikája is volt."12

   

   

   

Jegyzetek

  1. Kulcsár-Szabó Zoltán: Az emlékező regény. Alföld 1994/4., 55. (A továbbiakban: Kulcsár-Szabó.)
  2. Bagi Zsolt: A szabálytalan test szépségei: test és írás fenomenológiája az Emlékiratok könyvében. In.: Értelmezések az elmúlt századból. Pécs, 2002, Jelenkor, 143. (A továbbiakban: Bagi.) Ezúton szeretném köszönetemet kifejezni Bagi Zsoltnak, Szolláth Dávidnak és Böhm Gábornak azért, hogy beszélgetéseinkben segítettek az Emlékiratok könyvével kapcsolatos álláspontom kidolgozásában.
  3. Balassa Péter: Nádas Péter. Pozsony, 1997, Kalligram, 198, 199. (A továbbiakban: NP.)
  4. Balassa Péter: Közelítések az Emlékiratok könyvéhez: bevezetés egy elemzéshez. In.: Uő. (szerk.): Diptychon. Budapest, 1988, Magvető, 158–9. (A továbbiakban: „Közelítések.")
  5. Nádas Péter: Emlékiratok könyve. Budapest, 1986, Magvető, 128. (A továbbiakban: EK.)
  6. Ld.: Balassa Péter: Hagyományértelmezések újabb magyar prózánkban. (1985) In.: Uő.: A látvány és a szavak. Esszék, tanulmányok 1981–1986. Budapest, 1987, Magvető, 243–4; Kulcsár-Szabó, 64–65.; NP, 313; Hódosy Annamária: A Khrüszipposz-szindróma: Nádas kontra Mann. Jelenkor 1995. július-augusztus, 639–647. (A továbbiakban: Hódosy.) Lásd még a lektor idevonatkozó megjegyzését: Baranyai György és Pécsi Gabriella (szerk.): Nádas Péter bibliográfia 1961–1994. Pécs, 1994, Jelenkor, 445. (A továbbiakban: Bibliográfia.)
  7. Freud leírásában az Ödipusz-komplexus nem foglalja magában a fiúgyermek apára vonatkozó szexuális vágyát. Ld.: Freud, Sigmund: Az ősvalami és az én. (1914) Budapest, 1991, Pantheon, 39–40. Az Ödipusz-komplexus ez irányú kritikáját lásd Judith Butler: Prohibition, Psychoanalysis, and the Production of the Heterosexual Matrix. In.: Uő.: Gender Trouble: Feminism and the Subversion of Identity. New York & London, 1993, Routledge, 35–78.
  8. Lásd például azt a részt, ahol Pándi azt említi, hogy „[a] női nemi szerv ilyen drasztikus néven nevezése Thea által inkább meglepő, mint elképzelhetetlen." (Bibliográfia, 444.) A „néven nevezés" a publikált változatból kimarad.
  9. Nádas Péter: „Én is csak egy állat vagyok, egy gondolkodó állat". Magyar Lettre Internationale 20, 30.
  10. Erről bővebben lásd Csizmadia Ervin: A diszkurzív diktatúra természete. In.: Uő.: Diskurzus és diktatúra: A magyar értelmiség vitái Nyugat-Európáról a késő Kádárrendszerben. Budapest, Századvég, 2001, 135–95.
  11. Lásd: Rohadó idők. Beszélgetés Tamás Gáspár Miklóssal. Hetek, 2002. július 5.
  12. Balassa Péter: Eszéktől északra. Jelenkor, 1994. március, 194. Takáts Józsefnek tartozom köszönettel azért, hogy felhívta figyelmemet erre a szövegre.