Kalligram / Archívum / 2002 / XI. évf. 2002. október – Nádas Péter 60 éves / Vég és határ

Vég és határ

   

Nádas Péter Egy családregény vége és Ottlik Géza Iskola a határon című regénye1 a főszereplők életének egyfajta alaptörténetét beszéli el, amely gyökeresen meghatározza és egyben magyarázza a főhősök létezéshez való viszonyát. De nemcsak egy-egy emberi sors kulcstörténetei ezek az írások, hanem kulcsszövegei az életműveknek is. A két „első regény" előre- és visszamenőleg is értelmezi azt az alkotói corpust, amelyhez tartozik. Tanulmányomban ezeket a szövegeket próbálom meg párbeszédbe állítani egymással. Az életműben betöltött hasonló szerepükön kívül arra a párhuzamra alapozom ezt a kísérletet, hogy mindkét regény egy-egy „szenvedéstörténet"2 elbeszélése. A szövegekben kiemelt, gyakran több emlékezet által rekonstruált gyermekkori életszakasz értékveszteséget hordoz, hiányállapotot jelenít meg. E szövegek dialógusán keresztül arra a kérdésre szeretnék választ kapni, hogy kibontakozhat-e ezekből a passiókból egy-egy üdvtörténet is, s ha igen, hogyan vezetnek el ide az általam vizsgált regények.

 

 

1.Figyelem

Mivel a két regény főhősei gyerekek, a történetek a gyermeki megismerés logikája nyomán épülnek fel.3 A szöveg elsődleges „anyaga" az érzéki tapasztalatok világa, ebbe szövődnek bele az eszmélkedés – Ottliknál egy-egy bekezdésnyi, Nádasnál egy-egy mondatnyi – „esszészerű" betétei. Mindkét regény értelmezhető tehát a megismerő figyelem történeteként. A környezet feltérképezésére irányuló gyermeki figyelem az a „köldökzsinór", amely a szereplőket az idegen – és gyakran fenyegető – külvilággal összeköti, és létben tartja. Simon Péter, az Egy családregény vége főhőse így beszél erről: „Itt sok minden történik velem, de hiába bármi, mozdulni nem tudok, én csak figyelhetem." (126.)4 Ugyanezt tapasztalják Ottlik regényében a katonaiskola újoncai is. Később azonban, a fogdában ülve, tehetetlensége mélypontján szinte megvilágosodásként éri az egyik főszereplőt, Medve Gábort, amikor az érzékeléshez visszatérve, és ott megmaradva, felismeri figyelme szabadító erejét: „A valóság, a száraz, kézzelfogható valóság az, hogy ő egészen jól érzi magát, mert csak néző. Egész jó meleg van itt. Rosszul világított fogdában ül. Nemsokára behozzák a vacsoráját." (278.) A „külső szemlélő" szerepben Simon Péter a rabságát, Medve Gábor pedig a szabadságát ismeri fel – persze hosszú út vezet az előbbi tapasztalattól az utóbbiig. Ez az út a belső szabadság megteremtésének útja, amelynek folyamata Ottlik regényében elsődlegesen szintén az érzékelésre épül, illetve az erre való készenlétre: a figyelemre. A parancsszavak pattogása közben a növendékeknek nincs lehetősége a katonaiskolai tapasztalatok értelmezésére és továbbgondolására, az érzékelés azonban – mintha külön életet élne – hűségesen tovább működik. Bébé, Medve és társaik aprólékosan megfigyelik környezetük minden közömbös részletét: folyosók homályát, illatokat, képeket a falon, s ezek a benyomások lassanként – ha nem is otthonos, de – lakható világgá rendeződnek körülöttük. Simon Péter is érzékeli környezetét, de a figyelem valóságából gyakran átlép a képzelet birodalmába. A tárgyak és élőlények nem renddé, hanem káosszá, félelmetes és kusza világgá sűrűsödnek körülötte, amelyből menekülni vágyik: „A fűnek jó szaga volt, és nagyon kinyitottam a szemem, hogy ne legyen ez a homályosság, lássam a füvet. Mindegyik fű kinőtt a földből, de még nagyon sok hely volt közöttük. Üres utak. Ha fű lennék, én is kinőnék a földből, és itt állnék a többi füvek között. Valamelyik én lennék. De jönne egy ember és letiporna a tenyerével. Fel kellett ugrani és futni innen." (65.) A kisfiú gyakran elszakad az észlelő figyelemtől, és helyette a képzelete kezd működni: a figyelem története helyett a képzelet története íródik tovább. A képzelgés belső mozgatója az utánzás és az azonosulás vágya, amely a kisiskolás Simon Péter korosztályának jellegzetessége. Az azonosuló törekvést az elhagyatottság is erősíti a kisfiúban. Egyik dologtól a másikig menekülve próbál eggyé válni a környezetével, s ennek beteljesületlensége űzi egyre messzebb saját magától: „És már nem ültem ott, ahol az előbb, hanem felugrottam és átkaroltam a barackfa törzsét, de még mindig úgy éreztem, hogy ez sem én vagyok, mert nem azt érzem, amit az előbb; talán ez a fatörzs vagyok, ilyen jó, ilyen erős." (65.) A fa, amely keménysége, ereje miatt biztonságot és állandóságot jelent a kisfiú számára, Ottlik szövegvilágában a kívülállás, a néző-mivolt és a figyelem szimbóluma: ezáltal egyben szabadságszimbólum is. Ennek a szabadságnak az alapja az érzékelésnél való hűséges megmaradás, ami az Ottlik-fa lényegi attribútuma: „...a legjobb csak mélyen magadba szállni, ügyelve, hogy semmire se gondolj lehetőleg, csak állj meg mozdulatlanul, mint fa az erdőn. Meg kell fognod valahogyan a dolgot, ember, és ha az értelmeddel ez lehetetlennek bizonyul, hát próbáld nagyobbal, az egész valóddal. Amivel létezni kezdtél. (...) Állok mozdulatlanul a fák közt, tudva az igazat azelőtt nem látott dolgokról."5 Ez a gondolatoktól és képzelődésektől mentes, egy pontra koncentráló, meditatív figyelem Nádas Péter regényében azokban a helyzetekben jelenik meg, amikor a nagyapa a család történetét meséli unokájának. A kisfiú lehunyt szemmel, a beszélővel együtt lélegezve hallgatja a szavakat, nem értelmezve, csak érzékelve-befogadva azokat. Ezt a fajta éber jelenlétet a nagypapa is megköveteli: „Ne nézz! Figyelj!" – hangzik fel gyakran az intelem, amely a figyelem megosztottságát hivatott megelőzni. A nagyapa médiumnak tekinti magát, akinek egyetlen és utolsó feladata annak a történetnek az átadása, amelynek a saját története nemcsak része, hanem szervezője is. Beszédmódja a szinoptikus evangéliumokéhoz hasonló: szuggesztív erővel meséli el az eseményeket, és ritkán, csak a legfontosabb pontokon értelmez. Így a történetek nem válnak tanmesékké, hanem megmaradnak a maguk többértelmű, kifürkészhetetlen teljességében. Az igazi értelmezés a nagyapa elbeszélésének módja, annak egyszerre jelenlévő személyessége és személytelensége, amely a kiteljesedett figyelem eredménye. Ez a sajátos történetmondás eredményezi a szederfa alatt ülő ükapa hagyatékának átszerveződését, újraírást. Az evangélistákhoz hasonlóan elsősorban nem információkat, hanem saját megszenvedett hitét próbálja átadni a nagyapa az őt hallgató Simon Péternek, hiszen – ahogy Pál apostol mondja – „a hit hallásból fakad" (Róm 10,17).6 Ezt a hitet pedig leginkább azáltal adja át unokájának, hogy figyelni tanítja. Amikor azonban a kisfiú – saját jelenével szembesítve – értelmezni próbálja a hallottakat, feszültség keletkezik a két világ között. Néha már a szavak szintjén szertefoszlik a mese varázslata: a beláthatatlanul gazdag jelentésű „szent igék" lapos trágársággá üresednek: „A nagypapa azt mondta, a törvény értelmében senki ne lássa apjának az ágyékát fedetlenül. Éva azt mondta, hogy az ágyék az a fasz." (137.) Ezzel szemben az is előfordul, hogy a játszótársakkal való beszélgetésben Simon Péter kezdeményezi a dolgok – általa igazinak érzett – nevéhez való visszatérést. Amikor például Gábor, a szomszéd kisfiú meséjében a „nő" helyett a „spiné" szót használja, Simon Péter arra kéri: „Ne így mondd, hanem rendesen, a nevén!" (20.)

A figyelem ad értelmet annak az állandó várakozásnak, amelyben a gyerekszereplők élnek. Ottlik regényében a jelen hiányállapotát átmenetinek, ideiglenesnek érzik a növendékek, akik a megszakadt régi, „igazi" életük folytatódását várják minden nap, akkor is, amikor már biztosan tudják, hogy a gyerekkor folytathatatlan: „Sorakozó. Jobbra át. Bevonulni. Felvonulni. Levonulni. Rugdostuk egymást ülepen. Álmosan és éberen, józan gyávasággal, ábrándok nélkül, tudtunk már mindent, és mégis, mégis vártunk valamit." (259.) Ebben a várakozásban nemcsak a hiábavalóság bizonyossága van benne, hanem az a remény is, hogy ha nem is az történik majd, amit várnak, de valami biztosan történni fog: „Valószínű volt, hogy másképp lesz ez, nem az ő feje szerint – gondolta Medve Gábor. – De hogy valami lesz, afelől sohasem volt kétsége." (245.) Simon Péter az intézetbe kerülve ugyanilyen ideiglenesnek érzi a helyzetét, bár nem él meg akkora szakadást, mint az Iskola a határon szereplői, hiszen csupán eleve adott, létébe kódolt árvasága fordult át egy még mélyebb elhagyatottságba. Ő is várakozik, bár szabadulásáról nincsenek konkrét elgondolásai, mert nincsen mire, (csak mitől) szabaddá válnia. Mégis, éppen a pontatlansága által megdöbbentően pontos az a reménykép, amit a kisfiú magában hordoz: „Várni kell. Valaki jön, és akkor majd én is elmegyek." (127.) A nagyapa halálakor a nagymama nyelvén így hangzik el ugyanez: „...te maradj vele, míg jön az angyal. Az angyal érte jön, ne félj!" (128.) Itt már nem a képzelet, hanem ismét a figyelem története íródik tovább: ezek a „kimondhatatlan várakozások" nem a képzelet szülöttei, hanem ráérzések a valóságra, amely rejtetten már jelen van. A nagyapáért már jön az angyal, Simon Péterhez is elindult már a „Valaki",7 ahogy Medve Gábor felé is útnak eredt a Trieszti Öböl lovasa az intézetbe kerülése első napján, azaz pontosan akkor, amikor először szüksége volt rá. Az ilyen intuíciók mellett azonban az Egy családregény vége főhőse is tapasztalja sorsában azt a törvényszerűséget, hogy a valóság nem az ő konkrét és részletes elgondolásai, nem az ő képzelete szerint alakul: „Az volt az érdekes, ha vártam valamire, az soha nem történt." (16.) Ezt a felismerést a nagyapa is megerősíti: „Boldogtalanok a türelmetlenek. Jól jegyezd meg! De mi a boldogság? Ki tudja! A boldogság, kérem, a legszebb asszonyhoz hasonlítható. Ha kívánod, ha azon vagy, hogy megszerezd, akkor kacérkodik, rázza a farát, de nem adja magát. Így van: ha a lelkét kéred, a testét adná, ha a testére ácsingóznál, a lelkét teríti a lábadhoz. Mindig azt, amit nem akarsz. Bizony. A türelmetlenek boldogtalanok, mert mindig azt kapják, amit nem akarnak." (35.) Nádas Péter Mélabú című esszéjében – a jelenre irányuló figyelem és a jövőt ostromló képzelet tevékenységét szétválasztva – ugyanerről ír: „A mélabús ember nem arra figyel, ami éppen van, hanem annak eljövetelére várakozik, ami éppen nincsen."8 A nagyapa így folytatja beszámolóját saját türelmes boldogság-várásáról: „Csak múljanak az évek, s én az évek alatt gubbasztva várom az alkalmas pillanatot. Én így csináltam! (...) Pedig mindig kinevettek. De hiába nevettek. Boldogtalanok. Barmok! Nem tudják! Nem tudják, hogy a boldogságot nem kívül, hanem belül kell keresni. Belül. Érted? Benned!" (35.) Ez a bent lakozó boldogság hasonló ahhoz a belső szabadsághoz, amit Ottlik hősei a külső kényszerben teremtenek maguknak, és amelyet Medve így észlel magában: „Hiszen él. Ketrecbe zárták, és Medve Gábor növendéknek hívják. Ő azonban valahol egészen másutt van, teljesen szabad és független. (...) Akármilyen sajnálatra méltó ez a Medve Gábor, azt, aki sajnálni szeretné, vagyis önmagát nem tudja sajnálni. Ő él és ingyen szórakozik." (280.) Talán éppen ez a szabadság hordozza magában a körülményektől független boldogságot, a lét „lakhatóságát". Innen nézve a fogda sem valami végleges rossz Medve számára, hanem csak egy „rosszul világított váróterem".

Simon Péter esetében a nagyapa életművészete kívülről kapott példa. A kisfiú egyelőre csak visszamondja a hallottakat, a belsővé tétel munkáját majd az emlékezet végzi el, ahogy Ottlik regényeiben is az emlékezet által kapnak igazi jelentést az események. Simon Péter érzi ennek fontosságát, és ösztönösen átéli az emlékezet megtartó erejét, amikor álmában a felejtéstől mint megsemmisüléstől retteg: „Egy szürke árny a gerenda mögé suhan. Örülnek az árnyak. Hang nyöszörög: nagypapa mesélj! Nagypapa nem emlékszem semmire! Hallom, ez a hang bennem nyöszörög..." (131.) Az emlékezés, az őrzés és a továbbmondás belső késztetése Ottlik szövegeiben úgy jelenik meg, mint emberen túli erő, isteni parancs. A nagy szintézisregény, a Buda első oldalain ezt olvashatjuk: „Nehemiás próféta átkot szórt a népére, mert nem tartották észben az Úr csodáit, amiket értük tett. Hát én, Both Benedek, észben tartom. (...) Márta tudta, hogy észben tartom a csodáimat – gyáva, istenfélő ember vagyok."9 Medve és társai számára evidencia, hogy ami velük történt, azt meg kell írni, azaz: tovább kell mondani. A kérdés csak az, hogy ki írja meg – s ez a feladat végül Bébére marad.10 Nádas Péter regényében az emlékezés és továbbadás a pusztulás ellenszere és a fennmaradás egyetlen lehetséges útja. „Ha el kell vesznünk, sorsunkról legalább valaki hírt vigyen!" (164.) Az ősöknek ezt a jelmondatát Simon Péternek kívülről meg kell tanulnia, hiszen ő lesz a hírmondó. Balassa Péter szerint „a családregény ilyen értelemben függőben maradó kérdésként értelmezhető: a nagypapa évezredes (fennmaradást jelentő) elbeszélő folytonosságra való hivatkozása és ennek szüntelen demonstrálósa (...) Simon Pétertől teszi függővé az Egészet." Az „egyéni átírás"11 feladata tehát a kisfiú dolga lesz, aki a belső időn való átszűrés, az emlékezet segítségével végzi el ezt a munkát, ahogy nagyapja, ükapja és összes ősei tették.

 

 

2. Egyensúly

 

A két regény belső atmoszférájának közös jellemzője az az „egyetemes gyermeki" alapirányultság, amely egyrészt a környezetébe való beilleszkedésre törekszik, másrészt azonban igyekszik védeni és megőrizni a saját-személyiség egységét, határait. A gyermek az elfogadtatás vágyának és az identitásvesztés félelmének feszültségében egyensúlyoz, hol erre, hol arra billenve, ahogy ezt Nádas Péter Isteni rész, emberi egész című esszéjében kifejti: „a gyermeki tevékenység kétségtelenül arra irányul, hogy tartósan használható egyensúlyi helyzetet hozzon létre az alkati adottságok és a környezeti feltételek között. Ennek, az állandóságot a változásra való készségben érvényesítő tevékenységnek a nyomai íródnak valamennyiünk arcára; mozdulataink ennek az állandó egyensúlykeresésnek az eszközei lesznek. Az arc vonásai és a mozdulatok rendszere híven tükrözi azokat a tulajdonságokat, amelyek képesek voltak alkalmazkodni a környezeti feltételekhez, és azokat is, amelyek erre nem voltak képesek."12 Amikor Ottlik regényében Medve Gábor növendék megtagadja Schulze tiszthelyettes parancsainak teljesítését, mivel azokat igazságtalannak tartja, valóban „egyensúlyozni" kényszerül környezete kívánalmai és a magával szemben támasztott belső elvárásai között: „– Leülni! – Medve Gábornak megvonaglott a dereka. Látszott, hogy küszködik valamivel, valami roppant erővel, ami kétfelé szeretné őt tépni, és csavargatja a testét. De mégis állva maradt; ámbár csak olyasformán, mint egy magányos facsemete a viharban." (80.) Az ágaival a szélbe, gyökereivel a földbe kapaszkodó „facsemete" viaskodása jól érzékelteti a Nádas Péter által említett két erő – az alkati adottságok és a környezeti feltételek – közötti harcot. Ez a fiatal fa a Buda című regényben13 már mozdulatlan oszlop, viharban sem rezzenő, szilárd törzs, a figyelem és a rendíthetetlen függetlenség szimbóluma: ez az állapot azonban hosszas „egyensúlyozás" eredménye. Ottlik Géza több helyen is beszámol róla, hogy a növendékek mozdulatai megváltoztak, „gazdaságossá" váltak a katonaiskolai évek alatt, levetkőzve minden felesleges körülményességet. Medve sapkaviselete is leegyszerűsödik egyensúlykeresése egy fontos állomásán: a szökése után. „Nem igazgatta [a sapkát] ügyesen és szakértően, de nem igazgatta többé újoncosan, bizonytalan kézzel sem. A fejébe nyomta, egyet húzott rajta hátul – vagyis a markával erélyesen hátrafelé fésülte a nyúltagya táján, s azzal elengedte, nem szánt rá többet ennél az egy mozdulatnál. (...) csodálatosképpen ennek a leegyszerűsödött, nemtörődöm módszernek az lett az eredménye, hogy ettől fogva mindig egyformán és eltéveszthetetlenül egyéni módon viselte a sapkáját." (257.) Az arcvonásokra ugyanígy ráíródott az egyensúlykeresés sikere és sikertelensége: „Elég hamar megváltoztak az arcvonásaink, a puha orrok és az arcizmok mozgékonysága, de szeptember második felében Medve még ugyanolyan pisze volt, mint ahogy érkezett. (...) Egy év múlva már megcsontosodott az orra, és határozott, erőteljes lett, majdnem kampós, nekem ez a Medve igazi arca. (...) Október utolsó napjaiban egy délután kivonultunk a városi fényképészhez. Medve akkori arcára már nem is emlékeznék, ha ez a régi felvétel meg nem őrzi. Elég kis bamba kölyköknek látszunk rajta. Amolyan se hús, se hal módra, óvatos, alamuszi szemmel néztünk a világba." (174–184.) Ami kívülről szemlélve alamusziságnak tűnik, az nem más, mint az egyensúlykeresés szorongása, amelyre így emlékezik Bébé: „Én sem voltam már önmagam. Nem álltam egyébből, mint szakadatlan szűkölésből és görcsös figyelemből, hogy megértsem, mivé kell válnom, mit kívánnak tőlem." (72.)

Amikor az Iskola a határon kiskamasz szereplői annyi idősek voltak, mint Simon Péter a másik regényben, a feltétlen szeretet és elfogadás magától értetődő biztonsága vette körül őket a családban. Ha a katonaiskolában magányosnak érzik magukat, ehhez viszonyítanak, ehhez képest élnek meg veszteséget és hiányt. Simon Péter azért nem értékeli egyértelműen szenvedésként az intézeti létet, mert nincs mivel összehasonlítania. Azért nem nevezi néven azt a helyzetet, amibe belekerült, mert nincsen neve. Ha szeretne is kiszabadulni az intézetből, nem haza vágyik, mert az otthon nincs meg, s nem is volt meg talán soha, hanem egyszerűen elvágyódik onnan, ahová bezárták. Azt nem tudja, hogy hová menne azzal a nagybetűs „Valakivel", aki majd érte jön. A magány a létmódja, hiszen sosem tapasztalt mást. Ennek ellenére minden játékában és ténykedésében jelen van a már említett azonosulás-vágy: apával, nagyapával, fűvel, fával, bármivel. A rajta kívül álló emberekkel, dolgokkal való képzeletbeli egyesülésből próbálja megszerezni magának azt a szükséges súlyt, amely nélkül eldőlne, elsodródna. Mégis hűvösen idegen marad számára a világ – amivel azonosulni szeretne, de amitől egyszersmind fél is. A dolgoktól vett kényszerű távolsága belső meghasadtságra, önmagától való idegenségére is utal. Ez az idegenség védelmezi, de el is választja a kisfiút attól, ami az élete lehetne. „A külvilággal veszítettem el a kapcsolatomat, mert féltem, mindig féltem tőle. – írja Nádas Péter Szerelem című elbeszélésében. – Túl zavaros, túlságosan áttekinthetetlen, túl bonyolult volt ahhoz, hogy ne féljek tőle. Azt hittem, ha önmagamra egyszerűsítem, megértem. Önmagamban a világot. Hazugság volt. A menekülés hazugsága volt. (...) Lecsupaszodtam arra, ami vagyok; hazug, esendő, halálra szánt. Ez már az enyém. De ez már nem élet. Az élet a viszony volt, ami ismeretlen szimbólumaimat mások ismeretlen szimbólumaihoz kötötte."14 Valóban: míg az Ottlik-regényben még az élettelen tárgyak (tanszerláda, szerecsendió, kockás füzet) is képesek a lakhatóság15 meghittségét árasztani, addig Simon Péter gyerekkori kertje a benne lévő fákkal, állatokkal, játékkuckóval sem tud otthonos lenni. Kusza és idegen, és az is közömbös, hogy van vagy nincs, hiszen csupán a képzelet adott neki valamiféle látszat-életet: „Kitöltöm magammal a világot, de nem azzal, hogy megélem, hanem azzal, hogy elgondolom."16 A képzelet pedig ahelyett, hogy felszabadítaná, önmagába zárja vissza az embert: „Talán az a baj, hogy mindenféle helyzetbe bele tudom élni magam, de semmilyen helyzettel nem tudok élni. Minden történet csak elkezdődik, anélkül, hogy befejeződne. Minden megindul, de semmi nem folyatódik."17 Az igazi kiszabadulás, az igazi élet nem az elképzelt, hanem a valóságos viszony.18 Ottlik regényében a növendékek egymáshoz való kötődése, illetve az otthoniakhoz fűződő szeretete (eleinte fájdalmas hiány, később csöndes bizonyosság formájában) fontos rétege annak a súlynak, ami segít állva maradni a „facsemetéknek". Ez a súly az egyensúly lehetőségi feltétele. A fává válás, a „súlyosodás" fontos ottliki velejárója az ún. „jó eldurvulás" is, amely kérget vonva a fa köré óvja annak függetlenségét, de – paradox módon – át is engedi a fát a külső hatásoknak. Az „egyensúlyi helyzetbe" került ember nem védekezik többé, nem félti magát. A „jó eldurvulás" jelentősége éppen abban áll, hogy kiszabadít saját egyedülálló fontosságunk bűvköréből. Az egykori katonanövendék, Rilke emlékét idézik, de akár Simon Péterről is szólhatnának a Buda következő sorai: „René nem tudott eldurvulni se saját becses tagjai iránt, se egyáltalán. És Renének nem volt – egyensúlynak – Veronikája,19 hogy helyette továbbra is féltse minden porcikáját."20 Simon Péter a kisiskolás korú gyermek belső igényével és játékösztönével keresi ezt a létezéséhez szükséges érzelmi-ontológiai „nehezéket", azonban –néven nevezve – nem szenved attól, ha nem találja, mert nincsen olyan élménye, amelyhez viszonyítva mostani állapotát megfogalmazhatná és átélhetné. Kiss Pintér Imre írja Medve és társai gyötrelmeiről: „Hogy a világ sért bennük valamit, az érzés kényszerűsége (...) cáfolhatatlanul jelezte azt a többletet, amely annak ellenére is létezett, hogy nem volt számára hely az adott világban."21 Simon Péternek – a nagyapa más jellegű „hagyatékát" leszámítva – nincs ilyen többlete, tartaléka. Vele összehasonlítva nem tűnik kétségbeejtőnek az Iskola kisdiákjainak helyzete, mert bennük a mindenkori hiány egy megtapasztalt létteljességhez képest fogalmazódik meg. Titkos belső tartalékukat „csak" elő kell ásniuk a rárakódott rétegek alól. S ez akár sikerül, akár nem, már maga a tény is vigasztaló, hogy a teljesség, a viszonyokba foglalt kerek világ megvan, létezik valahol: van mire szabaddá válni. Simon Péter tartaléka sokkal mélyebbre van „elásva", semmint hogy léte vigasztaló bizonyosság lehetne. A nagyapa történetei, s ezeken keresztül átadott filozófiai mélységű bölcsessége egyelőre térben, időben és felfoghatóságban is messze vannak a kisfiútól. Ami pedig a szükséges nehezék érzelmi összetevőjét illeti: a főhős a szó legmélyebb értelmében árva, már akkor is, amikor a nagyszülei még élnek. Nincsenek igazi kapcsolatai. Vannak ugyan körülötte emberek, de egyik sem érinti meg igazán, még Merényi Vilmos „névadó" ölelésének sincs folytatása. Simon Péter tapasztalja a világot, de nem lép viszonyba vele.22 Apja például nem több számára egy vonzó férfitestnél, amelynek ismeri az érintését, illatát, amelyhez jólesik odabújni, de amely gyakorlatilag megszólíthatatlan marad a számára.

Ez az ügynök-ávós apa amúgy is fantomszerű figura, olyan, mintha nem is volna személyisége. Nem mond semmit, csak megtanult sztereotípiákat mond vissza. Nincs olyan „saját" dolga, amelyet átadhatna a fiának vagy az unokájának, kiáltó ellentétben a nagyapával, akinek minden szava megszenvedett evidencia. A nagyapának még vannak, az apának már – amennyire a szavaiból kiderül – nincsenek igazi kapcsolatai, de óvakodik is attól, hogy az ilyet értéknek tartsa. A regény első és második nemzedéke közti szakadék többek között a barátsághoz való hozzáállásukkal mérhető. A nagyapa és barátja, Frigyes bácsi találkozása a regény egyik legszebb részlete. Az egymást kalács-galacsinnal dobáló két öregember külön teret, „játékteret" teremt magának a regényen belül. Megismerkedésüket egy – hitbéli hovatartozást és sorsközösséget jelképező – gyertyatartónak köszönhetik, amely egy életre összekapcsolja őket. A regény „értéksemleges" jelenében ez a barátság valami ettől gyökeresen különböző, és ezt nagyságrendekkel felülmúló idősíkot nyit meg. A nagypapa és Frigyes bácsi kapcsolata – a buberi értelemben – viszonynak nevezhető, amelyben az egyik ember nem használni akarja a másikat valamire, hanem létezni engedi. Ahogy Ottlik mondja: a „létező másik ember se cselédnek, se parancsnoknak, hanem kizárólag arra kell neked, hogy legyen. De arra nagyon."23 Ezzel a szemlélettel áll ellentétben az apa hozzáállása az emberekhez. A kis Simon Péter gyakran észreveszi a neki szóló nemtetszés jeleit apja tekintetében, akinek – ahogy más emberekkel – a fiával is valami konkrét célja, elgondolása lehetett, de ennek a „használati utasításnak" a gyerek valószínűleg nem felelt meg. Amikor az apa egykori barátját, Frigyes bácsi fiát letartóztatják, ő (az apa) viszont pontosan úgy viselkedik, ahogy ügynöki „használati utasítása" előírja: nem áll a barátja pártjára, sőt, látatlanban is helyesli a történteket. Mikor a nagyapa a barátságukra hivatkozik, ezt válaszolja: „A barátságok is elmúlnak, apám, ha kialakul valamiféle szilárd világ." (138.) Eszerint egy emberi kapcsolat, amíg létezik, az ügynök számára csak pótléka egy még ki nem alakult „rendszernek". Az apa csizmákról szóló meséje arra is választ ad, hogy mi ez a rendszer, ez a „szilárd világ". A mesében az egymást szerető csizmák kénytelenek elválni: „Kidobták őket a szemétre. Az egyiket bal felé, a másikat jobb felé. Aztán nem tudom, mi lett. Itt a mese vége." (19.) A nagyobb rendszer tehát nem más, mint a szemétdomb, a szemétdomb törvényei választják el egymástól az elválaszthatatlant – azok a törvények, amelyeket az apa szolgál, aki a mese végének, azaz véglegesnek tünteti fel azt az állapotot, amely – a kisfiú helyes ösztönnel érzi – nem lehet végleges: „...nem akartam elhinni, hogy vége van." (19.) Szilárd világnak gondolja a szemétdomb káoszát, pedig csak arról van szó, hogy nem tudja a mese végét. Nem tudja azt, amit a nagypapa tud, és így foglal össze: „...rendszeredet soha ne hidd tökéletesnek, mert minden rendszer fölött ott van a mindenható Isten." (43.) Ha ezzel az apa tisztában lenne, azt is tudná, hogy nem létezik „szilárd világ", a szemétdomb nem tökéletes rendszer, és a csizmák nem szétválaszthatok, ahogy Frigyes bácsi és a nagypapa sem az. Még akkor sem, ha életük utolsó részét kénytelenek egy olyan szemétdombon leélni, amit a saját fiaik építenek, és ahová ezek a fiak dobják ki őket, amikor „megöregedtek. Kirepedeztek, megbüdösödtek." (19.) A viszony ereje nagyobb a szemétdomb törvényeinek erejénél. A nagyapa és Frigyes bácsi egymás kezét gyűrögetve, önfeledten „áttangóznak"24 a szemétdomb fölött, „mint a hülyék", ahogy a nagymama mondja. Attól ilyen szabadok, hogy tudatában vannak saját rendszerük tökéletlenségének. Beszélgetésük végpontja nem véletlenül a Jób történetére tett utalás, amely – mint szöveg a szövegben – az egész problémakört szemlélteti. Jób – amíg saját rendszeréből ki nem lépett – égbekiáltó igazságtalanság áldozatának tartotta magát. A „saját rendszer" szerint igaza is volt, de ez a rendszer bezárult körülötte, nem volt belőle kiút, csak akkor, amikor Jób elkezdett „nem a saját feje szerint" gondolkodni. Ekkor kiszabadult, és az élete megújulva folytatódott.

A nagyapa és Frigyes bácsi játéktere ünnepi tér, mert a találkozás ünnep. Simon Péter érzékeli ezt a másik dimenziót, s emlékezete a „hagyaték" részeként őrzi tovább. Ettől függetlenül a viszony-nélküliség jellemzi más gyerekekhez fűződő kapcsolatait is – nem így az Iskola-beli kapcsolatokat. Medve, Bébé és a többiek belső szabadságuk mellé nem várt ajándékként kapják meg a viszonyt, s annak meghittségét, a barátságot. Megtapasztalják, hogy a teljesség nemcsak hogy megvan valahol, de tovább is építhető, s hogy egymáshoz közeledve önmagukhoz is egyre közelebb kerülnek. (426.) Simon Péter szomjazná a közelséget, de hiába „szerelmeskedik" játékbeli feleségével, egy Éva nevű kislánnyal, csak tapasztalhatja őt, de semmi köze nem lehet hozzá.25 Amikor pedig Éva és testvére, Gábor örökre eltűnnek a szomszéd házból, a kisfiú egészen közönyösen viszonyul ehhez a tényhez, semmilyen űrt nem hagy benne játszótársai távozása. Mintha ők is csupán a képzelete szülöttei lettek volna. Ezzel szemben Bébé élete nemhogy megváltozik, de egyenesen összeomlani látszik, amikor másfél napra összeveszik Szeredy Dani barátjával: „Kár volt – gondoltam –, de hát most már így kell élnünk tovább. Csak azt nem tudtam elképzelni, hogyan? Jóformán Szeredyre volt alapítva az egész létezésem." (315.)

A Nádas-regény léttapasztalatának metaforája az üres csigaház. Ez a csigaház hatalmas, „roppant valami" (68.), nem látni ki belőle, mégis könnyű és törékeny, mert üres. A halott nagyapát is „üresnek" látja a kisfiú: „A szája olyan mély, sötét, arra gondoltam, a nagypapa üres belül." (193.) Ahogy a nagymamából a csend „jött ki", amikor meghalt (202–203.), a nagypapa szájából a szavak fogytak el, mintha azáltal érett volna meg a halálra, hogy mindent átadott unokájának. „Minden" Simon Péteré lett, a csönd is és a szavak is, mégis mintha egyedül csak a semmit, az „üres csigaházat" kapta volna örökségül. Az üresség tapasztalata Ottlik regényében nem mint „semmi", hanem mint „semmilyenség" jelenik meg. A szereplők alapélménye, hogy míg otthon minden „valamilyen" volt, a katonaiskolában „semmilyenek" a dolgok – ízét veszti a létezés, s ez az állapot „belül" is otthagyja a nyomát: „Ebben az emberen túli csöndben, amit Schulze újabb ostromállapota teremtett, ebben a szakadatlan, görcsös feszültségben nem volt más, csak rettegés; s ez a rettegés is megdermedt már bennünk, üressé vált minden, és olyan kopár voltam belülről, hogy egyszerűen nem bírtam elviselni..." (220.) Az elviselhetetlenség érzését is az okozza, hogy az üresség-állapot belül valamivel ellentétbe kerül és megütközik – különben nem kellene elszenvedni.

Bár a történések alapja valóban mindkét regényben az idegenség, más a két idegenség-tapasztalat ontológiai háttere. Ez a háttér a létezéshez való viszony, amelynek Nádas Péter regényében a heideggeri „semmi van" a kiindulópontja, Ottliknál pedig az inkább zsidó-keresztény gyökerű „valami van".26 Ez az ontológiai háttér erős belső kisugárzásával meghatározza a történések egészét: míg az Egy családregény vége című szövegben Simon Péter idegensége nagyszülei halálával és az intézetbe kerüléssel még nagyobb idegenséggé változik, addig Ottlik Iskolájában ennek éppen az ellenkezője történik. A legnagyobb reményvesztettség közepette a katonaiskola „semmilyen" terében homlokzatok, tanszerládák, hóesések, és mindenek előtt arcok kezdenek el körvonalazódni, a semmilyenségből lassan ismerősség lesz, ez az ismerősség pedig már „valamilyen". A „valami van" őstapasztalata27 a háttérből észrevétlenül visszafordít mindent: az elviselhetetlennek tűnő idegenségből paradox módon így lesz otthonosság. Ez persze korántsem jelenti az iskolával való megbékélést, a lázadás feladását – Medve és társai saját magukban találnak haza, rálelve arra a „tartósan használható egyensúlyi helyzetre", amit Nádas Péter említ a fejezet elején idézett esszéjében. Ez a hazatérés- és otthon-tudat az a súly, amelynek fontos rétege a már említett viszonyok világa, és amely megteremti az egyensúly lehetőségét. Ottlik így ír erről a súlyról a regény első fejezetében: „Erős és szilárd tartalom ez az emberben, és nem valamilyen szomorú vagy halott dolog, sőt bizonyos tekintetben éppen ez él igazán, ez az, amit létezésünk folyamán létrehoztunk, amit életre hívtunk életünk anyagából." (18.)

Az emberi létbe titokzatos módon beleépülő súly egyben olyan „szilárdító anyag" is, amely valamiféle „tartást" biztosít. Ennek egyik kevéssé közismert metaforája az Iskola a határon szövegében Bébé otthonról hozott hálós csomagolópapírja: „Volt nekem egy nagyobb meg egy kisebb ív szép sárga csomagolópapírom. Még a bőröndömből mentettem ki, amikor leadtuk a raktárban. (...) Véletlenül egészen rendkívüli csomagolópapír volt ez különben is. Félig áttetsző, zsíros fényű, okkersárga, és erősítésül szálak voltak belepréselve hálószerűen. (...) Szabó Gerzson nagy tetszéssel simogatta a sárga papírt, csóválgatta a fejét, s végül felhorkant, leplezetlen elismeréssel a hangjában: (...)– Hogy ap? Hő! Hogyapitlibe izélték bele ezt a kurva madzagot? – (...) A hálószerű szálak csakugyan rejtélyesen voltak beleizélve a papír anyagába." (133–134.) Simon Péter egy ugyanilyen jelenségre figyel fel az intézetben: „A tetőn az ablak hálós üvegből. Nem tudtam elképzelni, a dróthálót hogyan nyomták az üvegbe bele. Néztem. Ott zuhan a fény, ferdén zuhan." (144.) Míg Bébének „tulajdona" a hálós papír, Simon Péter alulról nézi a messzi, dróthálós üvegablakot, várva, hogy ez az ösztönösen áhított erősség – amelynek alapszimbóluma a regényben a fény – mikor „zuhan bele" az életébe: „Jó lett volna látni azt a pillanatot, amikor elkezdődik a fény. Vagy amikor vége van. »Ne nézz! Csak figyelj! Vége nincs, majd benned folytatódik, és te tovább mondhatod. Ha tudod.«" (144–145.)

 

 

3. Erőtér

   

Az Egy családregény vége és az Iskola a határon azért határtörténetek, mert döntéshelyzetet tükröznek. Kétféle tapasztalatvilág szembesül és ütközik össze a „határlakó" szereplőkben. Ottliknál a gyerekkori „szeretet-éghajlat" és teljesség-tapasztalat találkozik az elviselhetetlennek tűnő hiányállapottal28 a katonaiskolában, Nádas regényében pedig egy magára hagyott kisfiú elszigetelt létezése szembesítődik azzal a tudással, hogy még sincs egyedül, hanem egy nagycsaládhoz tartozik, amelynek története van, és ezt a történetet a saját életével kell valamiképpen folytatnia. Míg Ottliknál egy értéktelített világ nagyobb összefüggésébe29 ágyazódik bele a regény szenvedéstörténete (a „valamibe" a ,,semmi[lyenség]"), a Családregényben ez fordítva van: Simon Péter passiójába – melynek csak végkifejlete a nevelőintézet – ágyazódik bele az ősökről szóló történet (a „semmibe" a „valami"). Más szempontból megközelítve: az Iskolában a közösségi (családi) lét evidenciájába hasít bele az elhagyatottság és a magány ismeretlen tapasztalata, Nádas Péter regényében pedig az egyedüllét evidenciájában jelenik meg a valahová tartozás tudata (családtudat). A kettő együttes jelenléte teremti meg a döntéshelyzetet, a határt. Itt azonban nem a két tapasztalatvilág között kell dönteni, hiszen mindkettő kitörölhetetlenül jelen van és jelen marad a szereplők létezéshez való viszonyában, hanem a döntés és a nem döntés között30 – itt húzódik a határ.

A nem döntés azt jelenti, hogy a két tapasztalatvilág idegen marad egymástól – mint egy zárvány a sejtben, feldolgozhatatlan „idegen testként" hordozza egyik a másikat, nem múló gyötrelmeket okozva. Ezt az állapotot jól érzékelteti az a jelenet, amikor Medve otthon maradt dajkájára, Veronikára gondolva próbál magából önsajnálatot és könnyeket kicsikarni. Ezzel a magatartással ördögi körben forog, Jóbként bezárva oda, s nem tudva kilépni belőle, „...a mélabús ember bárhonnan indul, ugyanoda ér vissza, ahonnan elindult: sorsának gyötrő sötétjébe. Sötétbe néz, és nem csodálkozik, hogy semmit se lát."31 – írja Nádas Péter egyik esszéjében. A nem döntést Simon Péter életében az jelentené, ha – képzelete világából nem lépve ki – benne maradna a pusztulás körében, zárványként magában hordozva egy beteljesületlen történetet,32 amely a saját története is.

A döntés ezzel szemben nem a két tapasztalatvilág közti ellenállás megszűnését jelenti, hanem azt, hogy ez az ellenállás teremtő feszültséggé változik, amely lehetővé teszi az idegen és az ismerős egymásba integrálását. Ez a folyamat Ottlik regényében már az iskolában töltött első hónapok után megindul. Az integrálás azt jelenti: megtanulni élni a „határon" – s ez egyben kilépést is jelent a jelen „köréből", tovább egy másikba, az előző(k) tudásával teljesen. Az integrálásnak ezt a folyamatát Simon Péter nagyapja – az ősei és a saját történelmi tapasztalatai alapján – így fogalmazza meg: „Meghalni, hogy megmeneküljünk!... Megölni, hogy élhessen!" (99.) Ennek többletjelentése az ő gondolatrendszerében a zsidóság (az „ismerős") továbbélése a kereszténységben (az „idegenben"), vagy a másik irányból megközelítve: a kereszténység beolvasztása a „családba": „Ezért vetettem én keresztény nőbe a magomat..." (99.) A mag a földben elenyészik, mégis elpusztíthatatlanul tovább él.

Ahogy a nagyapa hét körre osztotta ősei történetét, úgy Both Benedek és társai is összesen hét évet töltenek a katonaiskolában, Kőszegen és Budán. Medvét édesanyja az alreáliskola befejezése után szeretné átíratni a ciszterciek gimnáziumába, ahol csak latin nyelvből kellene különbözeti vizsgát tennie. A fiú azonban visszautasítja ezt a lehetőséget: „Miért? Mert latin különbözetivel nem lehet kisétálni a valóságból, gondolja Medve. Mert valamit mégis elkezdtünk, és most nem kiabálhatok, hogy Nem-ér-a-nevem! Mert ez nem módja a szabadság választásának. Ahhoz előbb azt kell választani, hogy rabok legyünk. (...) Most megint kiszabadultak, de ezt a kiszabadulást be kell fejezni. Még négy év."33 A „kiszabadulás", az integrálás tehát tovább folytatódik: a fiúknak belülről kell egészen szabaddá válniuk ahhoz, hogy a külső kiszabadulás egyszer majd valóság lehessen a számukra. A hét év alatt „Budára" való hazatérésük válik egyre teljesebbé. Felépül bennük az a város, amely már nemcsak ingyen ajándék, amelybe beleszülettek, hanem megszenvedett, mélyből felhozott kincs is.34 Nádas Péter regényében mind a hét körhöz tartozik egy-egy város. Ezek leégésével zárul egy-egy kör, s egyben ezek által történik meg a továbblépés, és folytatódik a vándorlás, amely egyébként mindkét regénynek alapmotívuma. Az Iskola a határon visszatérő jelenete a szűnni nem akaró menetelés, a mohácsi hajóútról szóló zárófejezet pedig kulcsfontosságú nemcsak a regény, de az egész életmű értelmezésében. Ahogy az ószövetségi zsidó nép,35 úgy Simon Péter ősei is állandóan úton vannak, égő városokat hagyva maguk után, melyek pusztulással fenyegetik, de egyben tovább is segítik őket. Míg Ottlik szövegeiben az egyetlen város felépülésével, addig Nádas regényében városok romba dőlésével keletkezik az út, a vándorlás útja. Kérdés, hogy hová vezet ez az út a két regényben.

A már említett hetes szám, amely a két Ottlik regénynek és az Egy családregény végének is fontos strukturáló tényezője, a teljesség és a beavatás szimbóluma.36 Ha a zsidó családtörténet hét körét a katonaiskola hét évéhez hasonlóan beavatási folyamatnak,37 „pokolra szállásnak" tekintjük, akkor Simon Péternek nemcsak a saját köre határát kell (azt beteljesítve) átlépnie, hanem ezzel együtt ki is kell lépnie a hét kör alkotta nagyobb körből is, a beavatás folyamatából, mivel az elérte a teljességét. A regény nyitott, mindig az aktuális olvasó által megválaszolandó kérdése marad, hogy Simon Péter elvégzi-e ezt a kettős határátlépést vagy csupán a pusztulás körét teljesíti be sorsával. A vég vagy a határ az élettere? Ha a hét kört beavatásként értelmezzük, akkor a család élete a pusztulás köre után kezdődik csak el igazán – de ez már egy másik élet. Ahhoz a folyamathoz tudnám ezt hasonlítani, amikor a búzaszem a kalászról leválva aláhullik, és bomlásnak indulva eggyé lesz a földdel – ismerős az idegennel. Innentől már akár az Újszövetségi példabeszéd szavait is idézhetjük: „...ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz." (Jn 12,24)38

Simon Péter nagyapja szerint őbenne két Simon nevű őse találkozott: Simon Péter, Jézus tanítványa, és Cirenei Simon. Mindketten szembesültek „a tekintet fényével": az egyik Simon dönt mellette, a másik nem dönt. Cirenei Simon végigmegy a keresztúton, cipeli a keresztet – gyötrődik a megtapasztalt Más(ik) idegenségétől, mint egy zárványtól –, de a regény szerint nem adatik meg neki a feltámadás, a tekintet fényének befogadása: „Simon nem érti, sötétsége a fényt nem tudja befogadni, pedig a fény a sötétben világít; abba kéne kapaszkodnia, abba a fénybe, de ő nem érti és világosságért imádkozik az Úrhoz, de közben nem veszi észre a fényt, annak a tekintetnek a fényét, amit az Úr elküldött." (114.) A nagyapa is megharcolta a maga harcát, átesett a kétely gyötrelmein, de megkapta a tanítvány Simon hitét, a döntés kegyelmét és a feltámadást, amely túlragyogja a hordozott kereszt valóságát: „Én már tudtam, hogy a sorsom nem a halál, mert akkor haltam meg, amikor születtem, amikor meghalok, az életem következik. Ezért nem várom, de nem is félem a halált. És mit tudhatott erről az én nagyapám? Mit tudhatott erről a szederfa alatt, egy padon? Mit? De vissza! Most már benn vagyunk, a kapun belül! Gyere!" (115–116.)

A kapun való belépés megérkezésre utal, a beavatás és az út végére. A kis Simon Péter számára azonban ez nem megnyugvás, hiszen a nagyapa megszenvedett hite még nem az övé. Ő csupán egy hívást kap: „Gyere!", egy útirányt és egy buzdítást: „Majd te is válassz, vagy válasszon ő tégedet." (98.) Amikor a nagyapa saját küldetéséről szól, szintén a történet lezárulására utal, ez azonban a megújulás és az új kezdet lehetőségét is magában hordozza: „Akkor én még nem tudhattam, azért jövök a világra, hogy a törvényt beteljesítsem,39 a végzetet, s így vezessem vissza a nagy folyót oda,40 ahonnan kétezer évvel ezelőtt elindult kanyarogni a világban szerteszét. Csak egy szót kell kimondanom, amit nem mondhatnék: Jézus." (98.)41 Az a kezdőpont, ahonnan a folyó elindult, ugyanaz, ahová visszatér. Ez az origópont a „tekintet fénye", Isten jelenlétének tapasztalata. Simon Péter előtt ott a lehetőség, hogy ezt a tekintetet, ezt a jelenlétet pusztulás felé tartó életébe, a „semmi" ismerősségébe integrálja mint idegent, ahogy ezt nagyapja is megtette. Ez azonban – éppen amiatt, hogy a „semmi" tapasztalata a kiindulópontja – sokkal nehezebb feladatot ró a Családregény főhősére, mint az Iskola „határlakóira", akik számára valamilyen szinten eleve adott az isteni jelenlét tapasztalatának valósága (ld. a 35. lábjegyzet) a „valami van" valóságával együtt. Simon Péternek mélyebb és szélesebb „szakadékon" kell átkelnie.

A regény utolsó részének ájulás-jelenetében a Családregény főhőse ebbe a mélységbe kezd el zuhanni.42 Nem tudni, hogy minek az erőterében mozog, és mi felé gravitál: a semmi felé, vagy már a valami felé? Nem tudni, mi vonzza: az ősbizalom vagy az ősfélelem, az életösztön vagy a halálösztön? A jelenetet leíró, regényzáró szövegrészlet mindkét értelmezést lehetővé teszi: „...a kő belém zuhan, fekete, fehér. Szétszikrázás. Sötét, és jön az ordítás, távolodik. Az ajtó valahol kinyílt. És szürke mintha valami nagyon puhában ebben a fehérben a közepén. Jó hideg. Roppan, üres csigaház. »Figyelj rám, ide!« Puha gyökér, sötét, mélyebbre nem látni ki. Nem." (227.) Az első mondategység („a kő belém zuhan"), értelmezhető pusztulást érzékeltető képként, de Simon Péter önmagával való azonossá válásaként, magára találásaként is, hiszen a neve – az apostol neve után – kősziklát jelent. A „Roppan, üres csigaház." mondat egy, a regényben korábban szereplő szövegrész („Roppant valami. Üres csigaház.") variánsa és egyben szójátéka is. A roppant, azaz felmérhetetlenül hatalmas üresség összeroppanása ugyancsak egyszerre jelentheti a végső pusztulást is, de a semmiből, a képzelet látszatlétéből való kiszabadulást is a valóságba, a jelenlétbe. Ez a jelenlét az üres világosság után mint telt sötétség jelenik meg, amikor felidéződnek a nagyapa jelenlétbe hívó szavai: „»Figyelj rám, ide!« Puha gyökér, sötét..." Mintha egy föld alá süllyedt búzaszem beszélne az enyészet szélén, annak a növénynek a gyökérközelségében,43 amelyről lehullott, „...mélyebbre nem látni ki. Nem." Ezek a szavak egyrészt jelenthetnek teljes megsemmisülést, a világtól való végleges elzáródást, másrészt azonban utalhatnak egy olyan kegyelemszerű megvakulásra is, amilyen a megtérő Pál apostolé az Újszövetségben és Mészöly Miklósnak – Nádas Péter mesterének – Saulus című regényében. A Saulusból lett Paulus már nem lát semmit, mert mindent lát: megvakította annak a tekintetnek a fénye, amelyet követ. Erre a fényre utalhat az idézett szövegrészben a „Szétszikrázás." mondat, és az ajtó kinyílására tett megjegyzés is, amely talán ugyanaz a kapu,44 amelyen a nagyapa már belül tudta magát.

A kétféle értelmezés (a pusztulásba zuhanás és a fény felé gravitálás) Nádas Péter Burok című esszéjének gondolataiban ér össze, amelyek akár széljegyzetül is szolgálhatnának az Egy családregény vége című regényhez:

   

„Bizonyára nagyon félrevezető lenne, ha azt mondanám, hogy ateista nevelésben részesültem. Isten egyszerűen nem létezett.

Nem tudtam, hogy a fohászokban és a szitkozódásokban alkalmazott szó bizonyos érzéseimre vonatkoztatható.

Voltak és vannak bizonyos érzéseim, amelyekről egyelőre csak hallgatással tudhatok hitelesen beszélni.

Ugyanis nagyon sok mindennek kellett történnie, míg ezek az érzések néven nevezhető élménnyé sűrűsödtek. (...)

Ezért a történésből bármit sikerülne is megfogalmaznom, történetemben mindig csak önmaga hiányaként lesz jelen.

Csak részleteit érzékelhetem.

De az érzékelhető hiány is jelenlét.

Erről beszélek."45

   

A határon való átkelés gyermeki, az érzékelés szintjén megfogalmazott ősképe az Iskola a határon című regényben a sült krumpli és a szerecsendió. A róluk szóló két szövegrészlet rejtetten ugyanazt az alap-felismerést fogalmazza meg: „A krumpli héja vastagon elszenesedett, alaposan megégették, (...) de a belseje, miután a kormot lerágtam róla és részben kiköpdöstem, nagyon ízlett." (265.) „Mégis megtaláltam a nyirkos levelek közt a diómat. (...) A rendkívül vastag, majdnem tömör csonthéj közepén, ha sikerül bicskával szétfeszegetni, parányi édes, jóízű dióbélféle bukkan elő, alig mogyoróbél nagyságú. (...) Féltettem a bicskámat. A tanteremben majdnem beletört a kőkemény, recés, fekete csontgolyóba, holott tudtam, hogy két féltekére lehet hasítani, sőt már annyira haladtam is vele, hogy megtaláltam a hasíték helyét a ravaszul egybefolyó, sűrű, lyukacsos rücskök között." (199–205.) A két szöveg arra a felismerésre utal, hogy ha sikerül átkelni a határon – a feketeségen, a keménységen, a kényszerűen elszenvedett történéseken, a „senkiföldjén" – odabenn van valami, amiért (vagy Akiért) érdemes megtenni a hosszú, viszontagságos utat.

„A történés burok: Isten benne ül."46 – írja Nádas Péter. Így lesz a szenvedéstörténetből üdvtörténet.

 

 

4. Epilógus

 

A Nádas-regényben szereplő Simon Péter nagyapjának sorsfordító élménye volt, amikor a saalfeldi úton a német katona életben hagyja – éppen akkor, amikor leginkább szeretett volna meghalni: „Mindenki ott dőlt össze, ahol éppen megállt. Egyszer, ahogy heverek az úton, a saalfeldi erdőben, nézem a földet (...) arra gondolok, milyen jó, puha föld ez. Éppen arra való, hogy visszavegyen engem, hiszen visszatértem. Itt maradok, itt a helyem benned, gondolom, innen nekem már nem szabad fölállnom..." (12.) A mellé lépő német katona azonban váratlanul elteszi a pisztolyát. „Leköpött. Aztán jól belém rúgott kérlek, és ment tovább. Isten így mentette meg az életem. Ott hagyott az úton, éljek." (13.) Nem véletlen, hogy a nagyapát éppen egy úton hagyják ott. Ez arra a titkos akaratra utal, hogy ezt kell tovább járnia. Ebben valójában az élet parancsa rejlik („éljek"). Ez az életparancs, vagy inkább életakarás (valaki az ember helyett akarja, hogy az éljen) a nagyapa emlékeiben egy – a transzcendensről szerzett – tapasztalattal is összekapcsolódik: „Amikor ott, a saalfeldi erdőben, az úton, az a német leköpött, belém rúgott és én ott feküdtem a legnagyobb megaláztatásban: még meghalni sem tudok! akkor én is láttam azt a fényt, sötétségemben világított. Mert újra elküldte az Úr. Azt küldte, amit Simonnak küldött ezerkilencszáztizenegy évvel előbb." (115.)

Ottlik regényében Medve kapja meg ugyanezt az életparancsot, amikor a „senkiföldjén", szökése közben – egy lejtőn visszaguruló konzervdobozt követve – váratlanul megfordul, és visszatér az iskolába. Tette érthetetlen, hiszen már hetekkel korábban kitervelte a szökést, nem látott más megoldást, el volt szánva mindenre. Hogy miért fordult mégis vissza, azt a „trieszti lovasról" szóló gondolatai magyarázzák: „Csak az a lovas! Az a Trieszt felé ügető lovas. Utolérte őt a hágón, és nehéz parancsot hozott. Egyetlen szóból állt: Élj!" (279.) Ez a lovas már akkor „elindult" Medve után, amikor a fiú első napját töltötte az iskolában: amikor nyugodt gyermeki világába egy durva hanghordozáson keresztül először tört be az „idegen". A fiú az ablakpárkányon könyökölve gondolkozott a történteken, és „akkor merült fel előtte valahogyan, mintegy megoldásként, a Trieszti Öböl." (60.) Medve már ott érezte, hogy a lovas elindult, csak azt nem tudta, hogy ki vár a hírre, amit majd hoz. Nem tudta azt sem, hogy mi lesz az üzenet, de azt helyes ösztönnel sejtette, „hogy másképp lesz ez, nem az ő feje szerint." (245.) A trieszti lovas üzenete aztán valóban keresztülhúzta minden tervét, Medve mégis érezte, hogy ez a „parancs", ha a terveit nem is, de a javát szolgálja. Simon Péter nagyapja így beszél ugyanerről az élményről: „Azt gondolom ott a földön fekve, ordítozz csak, nekem te már hiába ordítozol, én már visszaadtam magamat a földnek. Látod, ilyen hiú állat az ember. Azt hiszi, maga rendelkezik az életével. Mintha az élet az ő akaratának a dolga lenne. Ó, dehogy! Mert hiába gondoltam ezt, minden máshogy történik. Megáll fölöttem a német. (...) De nem lőtt. Visszatette a pisztolyát." (12–13.)

A kis Simon Péter, aki örököse ennek az élménynek és életbölcsességnek, ájulásában – a halál közelében – ugyanazt a puhaságot tapasztalja, amit nagyapja a „jó puha" saalfeldi földön fekve. „És szürke mintha valami nagyon puhában ebben a fehérben a közepén." (227.) Mintha újraélné azokat a pillanatokat, amelyek nagyapja életének fordulópontját jelentették. „Figyelj rám, ide!" – hallja a nagypapa intelmét, s a szavakon túl talán az életparancsot is annak az embernek a hangján keresztül, aki élni tanította.

   

   

   

Jegyzetek

  1. Tanulmányomhoz a regények következő kiadásait használtam: Nádas Péter: Egy családregény vége. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1981.; Ottlik Géza: Iskola a határon. Magvető, Budapest 1959. A két regényre zárójeles oldalszámokkal hivatkoztam.
  2. Balassa Péter: Nádas Péter. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony 1997., 105.; Kiss Pintér Imre: Lenni, de látni is a létezést: Ottlik Géza világegyenleteiről. Jelenkor 1982/5., 401., 403.
  3. Balassa Péter „elemi érzékelésre reagáló értelmező szövegmondásnak" nevezi ezt az eljárást. In.: Balassa Péter: i. m. 92.
  4. A tanulmányban található kiemelések tőlem származnak – H. M.
  5. Ottlik Géza: Buda. Európa Könyvkiadó 1993., 59–60.
  6. A bibliai idézetekhez a következő forrást használtam: Biblia. Szent István Társulat, Budapest 1982.
  7. Rugási Antal szerint Simon Péter intézetbe kerülése „a beavatás végső stádiuma, a megváltás küszöbe". In.: Rugási Antal: Apokrif történet. Vigilia 1987/5., 340.
  8. Nádas Péter: Mélabú. In.: Játéktér. Szépirodalmi Kiadó, Budapest 1988., 53.
  9. Ottlik Géza: i. m. 7–8.
  10. „A végén persze mégis rám maradt, 57–58-ban regényt írni a semmiből." In.: Ottlik Géza: i. m. 103.
  11. Balassa Péter: i. m. 97.
  12. Nádas Péter: Isteni rész, emberi egész. In.: Játéktér. 112.
  13. Lásd a 3. lábjegyzetet.
  14. Nádas Péter: Szerelem. In.: Leírás. Szépirodalmi Könyvkiadó 1979., 172.
  15. Balassa Péter: Ereklye és tanszerláda. In.: Ottlik (Emlékkönyv). Pesti Szalon Könyvkiadó 1996., 446–451.
  16. Nádas Péter: Leírás. In.: Leírás. 46.
  17. Uo.
  18. A „viszony" szót a Martin Buber-i értelemben használom, aki így fogalmazza meg annak mibenlétét: „Aki azt mondja: Te, az nem valamely tárgyat vél. Mert ahol valami van, ott másvalami is van, minden Az más Azzal határos, Az csak azáltal van, hogy másokkal határos. Ahol azonban azt mondjuk: Te, nincsen másvalami. A Te nem határos. Aki azt mondja: Te, annak nincsen valamije, annak semmije sincs. De a viszonyban áll. (...) A viszony kölcsönösség." In.: Buber, Martin: Én és te. Európa Könyvkiadó, 1994., 7–20. (Ford.: Bíró Dániel)
  19. Medve dajkájának neve az Iskola a határon és a Buda című regényben.
  20. Ottlik Géza: i. m. 60.
  21. Kiss Pintér Imre: i. m. 403.
  22. „A tapasztaló nem részesül a világból. Hiszen a tapasztalás »őbenne« van, s nem közte és a világ között. A világ nem részesül a tapasztalásból. Engedi tapasztalni magát, de a tapasztalás nem illeti, mert ő nem ad hozzá semmit, és általa nem is történik vele semmi. A világ mint tapasztalás az Én-Az alapszóhoz tartozik. Az Én-Te alapszó alapítja meg a viszony világát." In.: Buber, Martin: i. m. 8.
  23. Ottlik Géza: i. m. 91.
  24. „áttangózni a világ fölött": Ottlik Géza jellegzetes kifejezése, amivel a Budában Bébé és felesége, Márta mindenek felett álló összetartozását szemlélteti.
  25. Lényegében ugyanez a hiány körvonalazódik a Szerelem című Nádas Péter novella kábítószeres szerelmi együttléte során. Érdekes egybeesés, hogy a történetben szereplő nőt is Évának hívják. In.: Nádas Péter: Leírás. 109–217.
  26. Lásd a János-prológus kezdősorait: „Kezdetben volt az Ige, / És az Ige Istennél volt, / És Isten volt az Ige. / Ő volt kezdetben Istennél." (Jn. 1,1-2)
  27. Ottlik Géza Buda című regényében „allúviumnak" nevezi ezt a létezésről szerzett pozitív őstapasztalatot: „Az allúvium a kiindulás volt, a létezés kezdete, sarktörvényeivel az élet – az ingyen mozi – sekélyebb fekvésű platformjával szemben (kvázi) tárgyalási alap." In.: Ottlik Géza: i. m. 336.
  28. Ennek a hiánynak a halmozódását és egymásra rétegződését jelképezi a regényben Colalto tankönyvekből kioperált hiánycédula-gyűjteménye. Ezekből a „Magelzettel"-ekből a növendékek már a tankönyvekben is több réteget találtak egymás fölött.
  29. Ennek feltérképezésére tesz kísérletet Ottlik Géza Buda című regénye.
  30. Martin Buber Gondolatok a jóról és a rosszról című esszéjében úgy vélekedik, hogy a rossz nem a rossz döntésnek, a jó pedig nem a jó döntésnek az eredménye. A jó nem más, mint a döntés, a rossz pedig a nem döntéssel azonos. In.: Buber, Martin: Gondolatok a jóról és a rosszról. Kézirat. (Ford.: Bíró Dániel)
  31. Nádas Péter: Mélabú. In.: Játéktér. 56.
  32. Ahogy az apja magában hordozza a csizmákról szóló történetet, amelynek nem tudja a végét, mivel a saját életén át nézve csak a szemétdomb-jelenetig tart a mese.
  33. Ottlik Géza: Buda. 22–23.
  34. Erre utalnak a városrész helyeinek (utcák, terek, hidak neveinek) többször visszatérő, lajstromszerű, ízlelgető-szólongató felsorolásai, amelyek mindkét regényben (Az Iskola a határonban és a Budában is) többször visszatérnek.
  35. A választott nép negyven éves pusztai vándorlására utalnak a Buda kezdő mondatai: „Az történt, hogy a négy, nem, a negyven – nem: a négyszáz év véget ért, elfogyott."(7. o.) Az ószövetségi Nehemiás könyvében pedig ez áll: „Negyven évig gondot viseltél rájuk a pusztában." (Neh 9,21) Tudjuk, hogy Both Benedek csak három évet töltött Kőszegen, mivel csak a második évtől kezdődően tanult itt. Hogy mégis négy évet emleget, az a bibliai párhuzam keresésén túl annak is betudható, hogy azoknak a növendékeknek – pl. Szeredy Daninak – a nevében is beszél, akik mind a négy évet az alreálban töltötték.
  36. Pál József – Újvári Edit: Szimbólumtár. Balassi Kiadó 1997., 203.
  37. Kiss Pintér Imre: i. m. 401.; Rugási Antal: i. m. 339.
  38. Jézusnak ezek a szavai saját sorsáról szóló jövendölésként is értelmezhetők: meg kell halnia ahhoz, hogy a feltámadás és az új élet (v. ö.: „másik élet") valóság lehessen az emberek számára.
  39. A nagyapának ez a mondata Jézus mondásának parafrázisa: „Ne gondoljátok, hogy megszüntetni jöttem a törvényt, vagy a prófétákat. Nem megszüntetni jöttem, hanem teljessé tenni."(Mt 5,17)
  40. A „nagy folyó" visszavezetése a nagyapa – ugyancsak jézusi – „jó pásztor" szerepére utal, aki hazavezeti az eltévedt juhokat.
  41. Ennek a névnek Ottlik szövegeiben is kiemelt szerepe van. Az Iskola a határonban Medve imádkozás közben „jobban el tudta képzelni magának a názáreti Jézust, aki magyarázkodás nélkül is érti őt, inkább hozzá beszélgetett ilyenkor."(245. o.) Ennek a „beszélgetésnek", úgy tűnik, folytatása is van, ahogy ez a Buda egy jelenetéből kiderül. Medve Lexi nevű barátjával való vitája során kijelenti, vagy kikiabálja, hogy „le van szarva" a himnusz, a haza és az emberiség, de még a Jóisten is. Lexi azonban egy kérdésével megfogja: „Jézus is?" Medve egy darabig nem válaszol, aztán az egészet megmagyarázza: „Nézd, a leszarás csak jelképes, képletes dolog: meg lehet csinálni egy másik, hasonlóan elvont fogalommal, mint Haza, Isten, Emberiség, de nem lehet egy olyan többdimenziósan benned létező valósággal, mint az anyád, a dajkád, a názáreti Jézus vagy a csillagos ég fölötted." In.: Ottlik Géza: Buda. 176.
  42. Valójában egész élete zuhanás: erről szól a kisfiú időélménye, a regény időkezelése is. Ez a zuhanás gyorsul fel az utolsó bekezdésben.
  43. Rugási Antal szerint a „puha gyökér" kifejezés a kezdetekhez való visszatalálásra utal. In.: Rugási Antal: i. m. 340.
  44. A kapu mint a szabadulás, a megváltás „határsávja" Jézusra tett utalásként is értelmezhető, aki ezt mondta magáról: „Én vagyok a juhok számára a kapu. (...) Én vagyok a kapu. Aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, ki-be jár és legelőre talál."(Jn 10, 7,9)
  45. Nádas Péter: Burok. In.: Játéktér. 7-8.
  46. Uo.