Kalligram / Archívum / 2002 / XI. évf. 2002. október – Nádas Péter 60 éves / „...megosztani vele a test történetét..."

„...megosztani vele a test történetét..."

A testi emlékezet nyelve az Emlékiratok könyvében*

 

   

* Bagi Zsoltnak, köszönettel.

   

   

„...a lét szemléletének egyetlen középpontja van, a testem, a puszta forma, mely e szemléletet egyáltalán lehetővé teszi, és elegendő erőt, súlyt, biztonságot ad ahhoz, hogy végső soron, hangsúlyozom, végső soron! semmi más ne is érdekeljen, mint maga e test összes lehetséges vonatkozásaival..."

(EK, I. 245.)

„Milyen lenne a test nyelve, ami a testet nem úgy ábrázolná, mint valamit, és nem is úgy, mint kizárólag önmagával azonos saját testet?"

(Bernhard Waldenfels)

     

Bacsó Béla 1987-es elemzésében1 az Emlékiratok könyve egyik legfontosabb formateremtő elvét ismerte fel a „testi emlékezet" fogalmában. Azt, hogy test és emlékezés összekapcsolása egy eredeti nyelvi konstellációban („fikcionális emlékirat") a múlthoz való hagyományos viszony kikezdését teszi lehetővé. A regény névtelen elbeszélőjének emlékezése olyan élettörténetet konstituál/ konstruál, amely nem egyszerűen valami el-múltnak a visszaidézéseként áll elő, hanem sajátos hermeneutikai aktus, az elbeszélő jelenének életösszefüggésébe a legszorosabban beleágyazódó önmagaság megsokszoroz(ód)ása révén. Olyan emlékiratról van szó tehát, amelyet többen írnak, mégis egy (implicit) szerzője van.2 Az élettörténet viszont ezen a módon befejezhetetlen, lezárhatatlan elbeszélést eredményez, és ezzel együtt egy olyan beszédmódot implikál, amely átírja a hagyományos emlékezeti (emlékírói) sémákat. Az emlékezés (emlékírás) legfőbb problémája a regényben nem (csupán) az én, hanem a test emlékezete. Pontosabban az emlék(ezés) megoszthatósága. Az alábbi dolgozat nem vállalkozik többre, mint e gondolat kifejtésére, valamint annak megmutatására, hogyan jelenik meg nyelvileg a testi emlékezés Nádas Péter regényében.3

A kérdés kibontásához nézzük meg, miről is „szól" a regény. A szüzsé legfrappánsabb megfogalmazása a Hazatérés című esszében olvasható: „Emlékiratokat fogok írni. Több ember némiképpen eltolt, párhuzamos emlékiratát. Kicsit úgy, ahogyan Plutarkhosz az életrajzokat. És ez a több ember mind én lehetnék, anélkül, hogy én lennék."4 A „ki beszél?" problematikát5 most zárójelbe téve fogadjuk el, hogy az EK alapkérdése, mondhatni: esztétikaifilozófiai problémája fogalmazódik itt meg. Hogyan beszélhető el az én, ha nincs többé identikus én, csak elbeszélt, mégpedig egymást keresztező, legitimáló, cáfoló vagy éppen ismétlő történetek által elbeszélt én? Hogyan lehet az én önmaga, ha soha nem képes ugyanaz lenni? Nádas Péter regénye nem oldja fel a paradoxnak ható problematikát, nem ad explicit választ ezekre a kérdésekre. Az EK nem tézisregény, még kevésbé elmélkedő esszéregény. Esztétikai hatásfunkciója (ha van ilyen) abban áll, hogy a kérdéseket folyamatosan megválaszolandókként teszi az olvasás mindenkori feladatává. Ez pedig olyan szövegteret hoz létre, amelyben a regény olvasója és (valamennyi) elbeszélője ugyanazon hermeneutikai szituációban, önmegértésben találja magát. Az emlékezésfolyam indítása egy ilyen szituáció leírása. Az emlékező én azzal szembesül, hogy elbeszélésének tárgya önmaga.

 

„...én csak azt írhatom, ami az enyém, mondjuk szerelmeim történetét megírhatom, bár talán azt sem, mert nem bízom magamban annyira, hogy személyes történések összefüggéseinél lényegesebb történésekről beszélni remélhetnék, s immár nem is hiszem, hogy eme önmagukban teljesen lényegtelen és érdektelen személyes összefüggéseknél létezhetne jelentősebb, helyesebben nem tudom, hogy létezhet-e, s ezért nem hiszem, tehát rögtön megalkuszom, mindennel készségesen megalkuszom, legyen ez csak olyan emlékezés vagy emlékeztető, bármi, ami a visszaidézés fájdalmával és kéjével kapcsolatos, legyen valami olyan, amit öregkorában ír az ember, legyen előleg abból, amit negyven év múlva erezhetnék, ha netán a hetvenhármat megérném és még emlékezni tudnék akkor." (I. 7-8.)

   

Tengelyi László mélyreható elemzése élettörténet és sorsesemény kapcsolatáról6 azzal a belátással szolgál számunkra, hogy minden egyes kísérlet egy élet (a saját élet) elbeszélésére újrarendezi annak narratív elemeit, ami azt jelenti, hogy a történet sohasem fejeződik be, lényegi eleme a folytonos újrakezdés, az ismétlés. Tengelyi a megélt életvalóság és az elbeszélt történet különválasztása kapcsán megjegyzi, hogy ez csak akkor lehetséges, ha feladjuk külső nézőpontunkat, és egy belső nézőpontot választunk. Az emlékező élettörténet-konstrukcióknál ez a belső nézőpont mondhatni automatikusan adódik: az emlékező én kizárólag a saját történetét beszél(het)i el, még akkor is, ha az elbeszélésben mások is „szerepet" kapnak, sőt, még akkor is, ha az elbeszélés „tárgya" a nem én, a másik. Ezt a belső nézőpontot természetesen nem (csupán) az első személyű megszólalásmód jelöli ki, hanem az emlékezés nézőpontjának irányultsága, illetve ennek elmozdulása. A névtelen elbeszélő egy komoly életválság után, mintegy terápia-jelleggel kezd bele élettörténetének megírásába. Az emlékezés ilyetén szituáltsága, az emlékezeti sémák motivációs mechanizmusának sajátszerűsége eredményezi az emlékezés perspektívájának instabilitását.

 

„Szépen rétegződnek egymáson ezek az őszi képek.

Soha magányosabb élményeket nem szereztem.

Olyan élményeket, melyek a múltammal is kapcsolatosak ugyan, de maga a múlt is csupán távoli utalás, utalás önmagam jelentéktelen fájdalmaira, s éppoly talajtalanul lebegő, mint minden megélt pillanat, amit jelennek nevezhetek, csak ízek és illatok emléke egy olyan világból, amelyhez immár nem tartozom, (...) elvesztem, nem létezem, minden csontom és porcom kocsonyává lazult, de még ha úgy érzem is, hogy mindentől elszakadtam és nem kötődöm semmihez, valaminek mégis érzem magam, varangynak, súlyosan simulok a földhöz, nyálkás testű csigának, rezzenéstelenül figyelem a semmimet, semmi történik velem, még ha a jövőm is van ebben a semmiben, és az egymást követő őszök miatt már egy kicsit a múltam is." (I.14.)

 

Tengelyi szerint a megélt életvalóság és az elbeszélt történet szerkezeti különbözősége a válsághelyzetben válik nyilvánvalóvá. A sorsesemény adja meg azt a nézőpontot, ahonnan tekintve az eddig pontosnak hitt történetek érvénytelenné, hamissá válnak, ahonnan bizonyos részletek más megvilágításba kerülve újraértelmezik az egészet, amivel nemcsak új kiindulópontot hoznak létre, de új lehetőségeket is feltárnak az én számára a jövőre nézve. A történet-képz(őd)és sokszor egymásnak ellentmondó tendenciákat, egymással vitába szálló történeteket is felszínre hozhat. A teljesen szétesett, magába visszafordult ént csak az értelem keresése, a konstruktív munka, azaz az emlékezés mentheti meg.

 

„...de kapaszkodtam, abban reménykedtem, hogy valami különleges, valami egészen kivételes és csak nekem szóló összefüggést fogok fölfedezni (...) akad valami, ami megmenthető, ami értelmet ad, s ami megment engem is, kiment ebből az állati létezésből, de nem a múltamban, mert azt untam halálosan, a böfögés ízét érzi ilyen illetéktelen figyelmeztetésnek az ember, és nem a jövőmben, (...) hanem most, kinyilatkoztatásra vártam, megváltásra, bevallhatom, mert nem gondoltam még, hogy az is elég, ha a semmit tudom, pontosan." (I.15.)

 

Tengelyi felhívja a figyelmet egy nagyon fontos momentumra, amit az „önhasadás pillanatának" nevez. Ekkor a legnyilvánvalóbb, hogy a történetek összefonódnak mások történeteivel. Az elbeszélt történetek szövedékeként (Ricoeur) előálló élet felszínén hasadás keletkezik, amikor „ez a szövedék felszakad, és a szemünk elé tár egy rejtetten lejátszódó és közvetlenül nem befolyásolható folyamatot, amelyben új értelem képződik." (Tengelyi, 32.) A névtelen elbeszélő számára a lehetséges értelem ily módon való felvillanása a képzeletben egyet jelent az én szétszór(ód)ásával.

 

„...mintha az a kép csúszott volna el, amit az ember oly fáradságosan, oly nagy önfegyelemmel kialakít önmagáról, hogy környezetével valamilyennek elfogadtassa magát és aztán e torzképet maga is elfogadhassa valódinak, mert én voltam ez, minden ismerős beidegződésem működött, mégis adódott valami pontatlanság, valami rés, nem is egy, csúszások, rések, melyeken át mintha egy idegen lényre lehetett volna látni, valakire.

Valaki, aki régen, de ezen a mai napon Heiligendammba érkezett (...).

Akárha ötven, hetven, száz évvel ezelőtt volna az, ami majd következik. (...)

Izgalmas, új, tulajdonképpen felborzoló volt érzékelni széthullásomat, mégis a tapasztalt ember nyugalmával éltem át, mintha ötven, hetven, száz évvel lennék idősebb önmagamnál, kellemes öregúr, aki a fiatalságára emlékezik..." (I. 25.)

 

A történetek átcsapása egymásba zökkenőmentes, az elcsúsztatott életsíkok párhuzamos életrajzokat, élettörténeteket implikálnak. Tanúi vagyunk az én szétesésének, azaz annak, ahogyan a felnyíló „rések" teret engednek a feltartóztathatatlan (ön)elbeszélésnek. Az új értelemkonstrukció azonban ugyanúgy ki van téve a hasadás de(kon)struktív erejének, mint a korábbi szövedék. A folyamatnak soha nincs vége: ,,[A]z értelemképződés folyamatai minduntalan újra kisiklanak a kezünk közül, helyesbített történeteinket ismét megkérdőjelezik, és azonosságunk szilárdnak hitt burkát újból feltörik." (Tengelyi, 33.) A névtelen elbeszélő a képzeletét hívja segítségül, hogy ezt a destruktív, önleépítő folyamatot az ellenkezőjébe, azaz konstruktív énkonstituáló aktusba fordítsa. Ennek eredménye az én megkettőződése, azaz elbeszélő és elbeszélt énre való elkülönböződése.

 

„...minden felcserélhető, a szétcsúszó életsíkok zűrzavarát csak a fantáziám fogja át s rendezi olyan köznapi nehézkedésektől meghatározott tartás köré, ami énemnek nevezhető, amit énemként mutogatok, de nem én vagyok.

Én szabad vagyok, gondoltam akkor.

Képzeletem csak esetlegesen és ügyetlenül választ végtelen szabadságomból kis lehetőségeket, hogy olyan arcot állíthasson össze rólam, amelyet mások szerethetnek, s amilyennek aztán magamat hiszem, gondoltam akkor." (I. 26)

 

Ez azt jelenti, hogy az én elbeszélt énként megkonstruálható, elmesélhető, hogy története megírható, de azt is jelenti, hogy az emlékező én Paul de Man-i értelemben véve arcot/maszkot visel, melyet szabadon váltogathat, hiszen nem organikusan sajátja, hanem bármikor lecserélhető, hiszen csupán trópus, nem valódi arc.7 A szabadság itt éppen az ál-arcok közti választás szabadsága, az emlékező én szabadsága, hogy tetszőleges elbeszélt én(ek) maszkjában jelenjen meg. A névtelen elbeszélő így ölti magára egy fiktív emlékíró, Thomas Thoenissen ál-arcát, aki ekképpen a névtelen elbeszélő emlékiratait írja tovább.8

A kérdés mármost az, hogy milyen szerepet játszik az én regénybeli emlékezeti formáiban a test?

Bagi Zsolt gondolatébresztő tanulmánya9 szerint a regényben működtetett test-írás legfontosabb sajátossága az, hogy a nyelv alapvető szintjének destrukciója révén radikális módon személyessé teszi a narráció nyelvét. Ahogy Bagi megfogalmazza, „nem a narráció az, ami megváltozik, hanem a nyelv modalitása. Leíróból körülíróvá válik." (Bagi, 138.) Ennek lényegi eleme, hogy nem trópusokra támaszkodik, nem retorizálja a nyelvet, nem feszíti végsőkig a nyelvi kifejezhetőség határait, hanem éppen ellenkező utat jár be, a nyelv mélyére hatolva úgy próbálja megrendíteni a denotatív funkciót, hogy totalizálja, s egyszersmind relativizálja a leírást. Az elemzés végül kimutatja a testírásként aposztrofált beszédmódról, hogy elsődleges célja az írásnak mint tárgyi létezőnek a megszüntetése, és testté, az egyének közötti viszonyok megjelenésének alapvető példájává tétele. A megszólalás modalitásának megváltozása, az írás átcsapása test-írásba az emlékezés formájának megváltozását vonja maga után. „Az én ugyanis nem elsősorban mint emlékező tudat, hanem mint emlékező test jelenik meg." (Bagi, 145. lábjegyzetben) Ez nem azt jelenti, hogy az emlékezet kizárólag olyan életösszefüggéseket elevenít fel, amelyek érzékitesti viszonylatokként dekódolhatók, hanem hogy az emlékező én számára minden öntapasztalás elsősorban mint testi tapasztalat jelenik meg. Az emlékként megjelenő testi tapasztalat nyelvi megformálása, közölhetősége, vagyis az elbeszélés mikéntje probléma elé állítja a névtelen elbeszélőt, aki fokozatosan veszíti el a mindennapi nyelvhasználatba vetett bizodalmat, és jut arra a következtetésre, hogy a mindennapok nyelvén nem elbeszélhető a története. Ennek az elbizonytalanodásnak, a testi emlékezés által előhívott és önmaga számára megfelelő kinyilatkoztatási formát követelő élettartalom felbukkanásának példája a Melchiorral váltott első csók felidézése.

 

„...»Mért az apám száját!« – kiáltotta valaki az én hangomon azon az első esténken, mikor szájával a számra hajolt, hallani a borosták találkozását az állon, az apánk állán a borosta elfelejtett gyermekségünk sima bőréhez ér! (...) világosan láttam, hogy el kellett hallgatnunk, habár egyáltalán nem vettük észre, hogy ez már nem beszéd..., ez már a csend, a test beszéde, a fülben még morzsolódnak a lezúdított szavak, hiszen az agy tekervényeiben működő áramoknak is megfelelő időkre van szükségük ahhoz, hogy az elhangzottakat megőrölve, minden elraktározandót eljuttassanak a maga helyére, dobozokba, kosárkákba, kazettákba, skatulyákba, szellős rekeszekbe, átlátható ketrecekbe, s ha már a feldolgozás lázas munkája által hátrahagyott zúgás is elcsitult, még mindig susogva és zizegve ott lebegjenek azok a foszlányok, melyek valamiért nem beilleszthetők az észlelés nagy lomtárába, furcsa módon mindig a közlések lényegtelen részletei..." (I. 309. – kiemelés tőlem: B. G.)

 

A test-nyelv legfontosabb funkciója tehát az, hogy a testi emlékezet által megőrzött és az emlékezés folyamán felidézett tapasztalatot hitelesen, a dolog mibenlétének megfelelő módon „közölje" (a németben mitteilen: közölni, megosztani, „egymásban részeltetni"), „közvetítse". Működtetése sajátos (személyes) antropológiát feltételez, melyben minden emberi jelentés és viszonylat a test révén válik közvetíthetővé és befogadhatóvá. A névtelen elbeszélő léptennyomon megakasztja a történetmesélést, hogy egy ilyen antropológia megléte mellett érveljen.10

A testi emlékezet tehát olyan sajátos emlékezeti forma, amely a testi tapasztalat megosztását tűzi ki az elbeszélés feladatául, mégpedig oly módon, hogy egy ilyen megosztottság (testi közösség) tapasztalatára emlékezik, és ezt elbeszéli. A névtelen elbeszélő emlékezéseinek jó részét azok a szövegrészek teszik ki, melyekben ő és Melchior a külvilágtól elrejtőzve egymás történeteiben keresnek menedéket. A „zűrzavaros történetek mesélése" – írja az emlékező – arra irányuló kísérlet, hogy „be tudjuk vonni a másikat testünk történetébe, megosztani vele a test történetét." (I. 299.) A test történetének megosztása csak a szerelemben lehetséges, hiszen ,,[a] szerelmesek egymás testét hordják magukon, s magukon hordják, kisugározzák a világba közös testiségüket, közösségük azonban nem azonos a két test matematikai összegével, hanem több lesz belőle, illetve más lesz belőle, alig meghatározható valami, ami minőség is, mennyiség is, hiszen a két test végül is csak összevonódik, de nem összevonható..." (III. 58.)

Bernhard Waldenfels szerint11 a test tapasztalata, saját testünk, illetve a másik testének megtapasztalása kibillenti az érzékelést az önmagaság érzetének nyugalmából. E tapasztalat sajátossága, hogy az én, aki a másiktól való elkülönülésében válik énné, hordoz valamit abból, amit a másikban keres. Ugyanígy a saját test érzékelése a másik test interioizált tapasztalatát feltételezi. Ez egyfajta önmegkettőződést jelent, mely során az én idegenként tapasztalja meg önmagát, illetve önmagát tapasztalja meg az idegenben. Waldenfels arra mutatott rá, hogy ez a két komponens egyszerre működik a nyelvi megnyilatkozásokban. „Mint látó, halló, érző és mint beszélő és cselekvő lények ugyanis egyszerre szerepelünk első (második) és harmadik személyben. Miközben egy beszédaktust végrehajtok, és valamiről vagy valakiről beszélek, implicit vagy explicit módon magamról is beszélek. Az én eközben kétszer fordul elő: először mint a kijelentés aktusának én-je, másodszor mint a kijelentés tartalmának én-je, mint je és moi, mint I és Me." Ez a megkettőződés működik a saját testet tematizáló megnyilatkozások esetében is.

Az EK-ben a testi emlékezet működtetése révén a test egyszerre alanya és tárgya az emlékezés aktusának, azaz látszólag teljes az egység, az önmagaság zártsága, miközben az emlékezés valódi tárgya a megkettőződés imaginárius képzete, a másik (test) megjelenítése. Az én emlékezésének tárgya látszólag önmaga, valójában azonban csak úgy tud hozzáférni önmagához, mint emlékezése tárgyához, ha a másikat, azaz Melchiort fedezi/mutatja fel benne. Ahogy Thomas Thoenissen megfogalmazza: „...a saját testem érzete által tudtam hozzáérni idegen testek öröméhez..." (II. 24.) Waldenfels szerint, amikor az én saját testében érzi a másik testet, „a saját szférát kibővíti az idegen által, majd pedig idegenségét feloldja egy átfogó egészben, amiben hol az egyik momentum, hol a másik kerül túlsúlyra."

A történet(ek) megosztásának sikere tehát az önmegkettőzés révén elvileg nem lehetetlen, bár nem uralható.12 Az elbeszélő és Melchior történetei azért gabalyodhatnak egymásba, mert az (élet)történet, akár a test, elvileg közös tapasztalattá tehető. ,,[A]zért mesélünk, mert biztosan tudjuk, hogy a másikban is ott szunnyad ez a mese." (III. 97.) Hogy ez mégsem sikerül, annak oka a testi tapasztalat nyelvi rekonstrukciójának, azaz egyrészt a test-írásnak funkcionális elégtelensége, másrészt az élettörténet elmondhatóságába vetett bizalom elvesztése.

 

„Csak valamit lehet elmondani, én egyszerre mindent, az egészet szerettem volna elmondani, a testébe tenni, átadni, átokádni belé nagy szerelmemben, de hát hol kezdődik és hol végződik ama áhított egész? miként lehetséges egy egész, a testemtől megfosztott, nyelvemen is alig forduló idegen szavakban?" (III. 41. –kiemelés tőlem: B. G.)

 

A nyelv, ami megjeleníti a testet, maga is testi-érzéki, vagy legalábbis az érzékiségben keres kapaszkodót, amikor a mindennapi használat által elkoptatott szavak és frázisok elvétik a tapasztalatot.

 

„...mert miként egy nyelv rendszerében minduntalan és mindig váratlanul olyan pontokhoz érünk, ahol az értelmi, a logikai igény már nem segíti, hanem akadályozza a birtokbavételt, e záporozó, hömpölygő, patakzó beszédnek, e szóbeli felkínálkozásnak és kitárulkozásnak is voltak végpontjai, kis fordulatok, a pillantás elkalandozott, az ujj hegye megérezte, miként áramlik az érben a vér, vagy a légvonatban kilendülő gyertyafény váratlanul átvilágította a szemgolyót, mintha belülről világították volna ki, bejárható tér lenne, s a pupilla sötét kapuján a tekintet be tudhatna lépni oda a kékbe..." (I. 300–301.)

 

A fentieket összefoglalva az EK emlékezeti formáinak nyelvi világa a következőképpen jellemezhető. A regény narrátora vagy elbeszélő énje (névtelen elbeszélő) egy többrétű multiplikatív eljárás során kitüntetett elbeszélt énjét (Thomas Thoenissen) olyan pozícióba emeli, amely nyelvileg nem különbözik a sajátjától. A regénybeli „fiktív emlékirat" (vagy „fiktív emlékirat a fiktív emlékiratban") a névtelen elbeszélő élettörténetét írja tovább. Mindkét elbeszélés fő problémája a test által rögzített tapasztalat nyelvi tapasztalattá transzformálása, vagyis a testi emlékezés nyelv révén való megoszthatóvá tétele. Ez egyrészt tematikus szinten jelenik meg (a névtelen elbeszélő és Melchior beszélgetéseiben, történetmeséléseiben), másrészt a Nádas-regény alapvető művészi (poétikai) intenciójában. Ez az intenció rokon avval a misztikus-kabbalisztikus nyelvelméleti (Walter Benjamin) tanítással, amely szerint a nem instrumentális értelemben felfogott, azaz a valódi nyelvnek – amely azt a közeget jelenti, amelyben az ember szellemi élete zajlik – van egy belső oldala, egy olyan aspektusa, amely a teremtmények közötti kommunikációs kapcsolatban nem oldódik fel maradéktalanul. A nyelv ugyanis több annál, mint ami egymás megértésébe valaha is belekerül. „Minden nyelvben és alakzataiban ott marad a közölhetőn kívül valami közölhetetlen..."13 – foglalja össze tömören Walter Benjamin. A névtelen elbeszélő (és elbeszélt énje, Thomas Thoenissen) testnyelve éppen ezt a „közölhetetlent", a kimondhatatlant célozza meg, s ezért lépten-nyomon konfrontációba kerül a mindennapi nyelvhasználattal.

   

   

 

Jegyzetek

  1. Bacsó Béla: Szó és szenvedély. In.: B. B.: Határpontok. Hermeneutikai esszék. Budapest, T-Twins, Lukács Archívum, 1994., 150–161.
  2. Krisztián természetesen szintén implicit szerző. Elemzésemben azonban csak a névtelen elbeszélő, illetve a Thomas Thoenissen által elbeszélt szöveget vizsgálom.
  3. A továbbiakban: EK. A regényre a háromkötetes kiadás (Nádas Péter: Emlékiratok könyve. Pécs, Jelenkor, 1994) alapján utalok. Az egyes köteteket római számmal adom meg.
  4. Nádas Péter: Esszék. Pécs, Jelenkor, 1995., 25.
  5. Séllei Nóra kitűnő könyvében (Tükröm, tükröm... Írónők önéletrajzai a 20. század elejéről. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2001.) az önéletrajz műfaj elemzése kapcsán olyan fogalmi megkülönböztetést vezet be, amely alkalmas lehet e probléma elemzésére. Mint megfogalmazza: „az önéletrajz műfajának alapfeltétele, hogy legalább három »én«-t feltételez: a szerzőét, a szöveg narrátoráét és az elbeszélt »én«-t, melyek közül legalább egynek alanynak kell lennie ahhoz, hogy a szöveg létrejöhessen." (16.) A fent említett Nádas-esszé beszélője véleményem szerint az Emlékiratok könyve szerzője és narrátora között oszcillál.
  6. Tengelyi László: Élettörténet és sorsesemény. Budapest, Atlantisz, 1998.
  7. Paul de Man: Az önéletrajz mint arcrongálás (ford.: Fogarasi György). In.: Pompeji, 1997/2-3., 93–107.
  8. Ebből viszont az következik, hogy az Emlékiratok könyve című regényben nem három (névtelen elbeszélő, Thomas Thoenissen, Krisztián), hanem csupán két narrátor szólal meg. A névtelen elbeszélő és Krisztián. Előbbi mint a regényes emlékirat implicit szerzője és elbeszélő énje, utóbbi mint e félbeszakadt munka szerkesztője, szöveggondozója jelenik meg. Thomas Thoenissen a névtelen elbeszélő (mint elbeszélő én) elbeszélt énjeként definiálódik.
  9. Bagi Zsolt: A szabálytalan test szépségei. Test és írás fenomenológiája az Emlékiratok könyvében. In.: Kálmán C. György, Orbán Jolán (szerk.): Értelmezések az elmúlt századból. Sensus füzetek 2. Pécs, Jelenkor, 2002., 133–152.
  10. „Talán maga az érintés mesélte el, hiszen azt adtam vissza neki, amit Maja szája adott nekem azon a helyen, ahol belém harapott Szidónia." (II. 54.) „A test valóban sugározza érzelmeit, közel kell lenni hozzá, hogy érezzük ezt." (II. 98.) „A testem éreztette meg velem, mit is jelent anyanyelvemen immár tizenhárom éve ismert szava: lány..." (II. 169.)
  11. Bernhard Waldenfels: Test és corpus (ford.: Vecsey Zoltán). Lásd: www.c3.hu/ "prophil/profi993/walden.html
  12. Ezen a véleményen van Bagi Zsolt is. Idézett tanulmányában olvashatjuk: „Az írás, ahogy a test is, lényegileg megélhetetlen. Illetve még pontosabban: az írás, ahogyan a test is, lényegileg hordozza saját megélésének lehetetlenségét." (134.) Az írás és a test egyaránt uralhatatlan számunkra, bár ennek az uralhatatlanságnak vannak szintjei. Amit Bagi úgy nevez „akadály a sajátban" (134.), az valójában éppen ezen uralhatatlanság következménye.
  13. Walter Benjamin: A műfordító feladata (ford.: Tandori Dezső). In.: Angelus Novus. Budapest, Magyar Helikon, 1980., 69–86., 83.