A modernség neme

Az itt következő szövegekhez bevezető tanulmányt írni igencsak nehéz feladat. Nem pusztán azért, mivel a feminista irodalomtudomány magyarországi helyzete mindmáig bizonytalan – egy olyan elméleti irányzatról van szó, amely immár több évtizedes külhoni sikertörténete után nálunk még mindig csak tart az intézményesülés felé –, és nem is csak azért, mert az említett diszciplína viszonylagos ismeretlensége (amennyiben az alapszövegei közti behatóbb tájékozottságra gondolunk) sok, vele kapcsolatos tévképzetet is felszínre hozott itthon az elmúlt években. A feladat nehézsége jelen esetben leginkább abban áll, hogy az elkövetkező szövegek igen sok ponton érintkeznek a legkésőbb a 80-as évek elejétől a nyugat-európai és amerikai egyetemek humán tanszékein felbukkanó különféle elméleti irányzatokkal – így a kritikai kultúrakutatással, az új historizmussal, a posztmodernről szóló vitákkal, illetve az itt felsoroltak mindegyike által hasznosított különféle posztstrukturalista elméletekkel. Egy frappáns bevezetésnek ebben az elméleti hálóban kellene elhelyeznie ezeket a szövegeket (és akkor még nem is szóltam arról a szintén jogosnak tűnő igényről, ami a feminista irodalomtudomány korábbi fázisainak bemutatására vonatkozhatna), ez a bevezetés azonban nem lesz ilyen frappáns: nem csak azért, mert a feladat túl nagy falat, hanem mert maguk azok a viszonyok is vita tárgyát képezik, melyek a feminista elméletet összekötik a fent említett irányzatokkal, illetve (amennyiben a posztmodernről van szó) a korszakfogalom használatának mögöttes implikációival. Így például az új historizmus és a 60-as évek óta jelenlévő feminista elméletek egymáshoz való viszonyát a Judith Lowder Newtonnal polemizáló David Simpson is – igen óvatosan – komplex hálózatként mutatja be, melyben a két elméleti irányzat egymáshoz való viszonyulása legalábbis hármas szerkezetű: egyszerre foglalja magába a feminista munkának az új historicisták által történt kisajátítását amint azt Lowder Newton állította), de az együttmunkálkodást és a versengést is.¹ Hasonlóan komplex az a viszony, mely a feminista elmélet és azon viták között áll fenn, melyek a 80-as évek elején zajlottak a posztmodernről és a posztmodern ürügyén. Ezek a viták – azáltal, hogy megkísérelték leírni a posztmodernt a moderntől elválasztó, vagy az őket összekötő jegyeket – egyben a modern újraértékelését és újraértelmezését is végezték, a legkülönfélébb posztstrukturalista elméletek fegyvertárából válogatva. A modern ilyen átértékelése a feminista elmélet számára is döntő volt, akár a nagy elbeszélésekbe vetett hit általános megrendülése szempontjából (hiszen a feminizmus maga is nagy elbeszélésként indult), akár – és ez az a pont, ahol az itt következő szövegek bekapcsolhatók – azért, mert olyan alternatív modernségértelmezéseket helyeztek előtérbe, melyekben a felvilágosodás az addigiaknál jóval kisebb szerepet kapott, és amelyekben – párhuzamosan a posztmodernnek a modernen gyakorolt kritikájával – a posztmodernnel rokonítható jegyek annál nagyobb súllyal estek latba. A feminista elmélet számára így egyszerre adódott az igény, hogy a felvilágosodás projektumával fennálló kapcsolatát megkísé relje önmaga számára tisztázni, valamint az a lehetőség is, hogy azon felismerés fényében értelmezze újra a modernséget, hogy az korántsem csakis a felvilágosodás elbeszélése által fedhető le – még pontosabban, hogy nagyon sok egymással konkuráló elbeszélésben megjeleníthető, de egyikük által sem meríthető ki teljes mértékben. Mindez olyan modernségértelmezések csábító lehetőségét kínálta, melyben a nők szerepe és a nőiség kitüntetett pozícióra tehetett szert.

Ez annál is inkább fontosnak tűnhetett, mivel a feminista diskurzusok nagyon sokáig ráhagyatkoztak a modernség egy olyan értelmezési hagyományára, mely azt elsősorban a felvilágosodással azonosítja, s jelentésének hordozójául a bevett intézményi és családi kötöttségektől független(edő), autonóm szubjektumot tette meg – egy olyan szubjektumtípust, melyet, mint arra Rita Felski itt közölt egyik tanulmánya rámutat, hagyományosan nem nőiként értelmezünk –, s ennyiben a modernt alapvetően mint maszkulin kort értette, melynek a nők sokkal inkább elszenvedői, mintsem cselekvői voltak.² Ez a feltevés nagyban akadályozta a feminista elméletet abban, hogy önnön előfeltevéseit tematikussá tegye, hiszen a feminista kritikusok és elméletírók így egy teljességgel új, eszmetörténeti meghatározottságoktól majdhogynem független kritika kivitelezéseként értelmezték tevékenységüket – s így történeti szempontból mintegy légüres térbe helyezték magukat. Így a feminista elmélet, amikor önnön előfeltevéseinek tematizálására vállalkozott, mindenekelőtt azt a módot kellett, hogy vizsgálja, ahogy a modernséget mint történeti kort, a modernizációt, a modernitást és az esztétikai modernséget érti – tekintve, hogy maguk a feminista diskurzusok is a modernség örökösei, alapfogalmaikat és önértelmezésüket ebből a kontextusból merítik, előfeltevéseik reflektálatlanul hagyása pedig kétségbe vonta volna a tudományosságra vonatkozó igényüket. A feminista diskurzusok kitüntetett tárgyainak, alapfogalmainak történeti meghatározottságára és közvetítettségére való rámutatás az ún. posztmodern, avagy Georgia Warnke szavával élve, hermeneutikai feminizmus jellemzője.³ Ezen szemléletváltás jelentőségének talán legszemléletesebb példája a feminista diskurzusok tételezett alanyának, a nő fogalmának problematikussá válása lehet: a nő és a nem önkényes (azaz annak történeti közvetítettségével nem számoló) meghatározása, újabb és újabb, egyetemes érvényű tartalmakkal való telítésének igénye a fogalom normatív természetűvé válását vonta magával, s gyakorta a feminista elméleten belüli szakadásokhoz vezetett – hasonló problémákhoz, mint amelyek egy feminista esztétika megalapozásának igényét is kísérték. A fenti problémákat elkerülni látszik az ún. posztmodern feminista álláspont, mely a történeti közvetítettség jelentőségét felismerve a feminista elmélet alapfogalmainak – mint amilyen a nő, a nőiség, a nem, az igazság és (esetünkben) a modernség és az irodalom is – problematizálására vállalkozik. Ez a megközelítés egyrészt – éppen történeti közvetítettségük miatt – a gondolkodás számára adottnak tételezi ezeket a kategóriákat, másrészt nem adja fel az igényt, hogy felülvizsgálat tárgyává tegye őket, mégpedig oly módon, hogy azokat azzal a társadalmi-történeti kontextussal együtt vizsgálja, melyből erednek, illetve amely által számunkra közvetítődnek. A kritika lehetőségének terét így éppen a fogalmak történeti meghatározottságára és közvetítettségére való rámutatás nyitja fel. Az alapfogalmak ilyen revíziója révén a feminista álláspontot artikuláló alany autonómiája és integritása is kétessé válik, s ennek Nancy Fraser és Linda Nicholson szerint az az egyik meghatározó következménye, hogy a feminista kutatásoknak történetivé kell válniuk, s ezzel párhuzamosan le kell mondaniuk mindenféle, az alapfogalmaikat is illető egyetemességigényről. Így azzal a korábban gyakorlatilag egyeduralkodó értelmezéshagyománnyal szemben, mely a modernséget vészesen közel hozza a felvilágosodáshoz, és egyetlen elbeszélés által megjeleníthetőnek tételezi, a feminista kutatások az utóbbi tíz–tizenöt évben új modernségértelmezésekkel álltak elő: ezek az értelmezések mind tudatában vannak ugyan annak, hogy nem kizárólagos érvényűek, azonban igen erős kritikai potenciállal rendelkeznek ahhoz, hogy az előbbi értelmezéshagyományt kétségbe vonják, mindenekelőtt a nemi különbség szempontjából. Közös bennük, hogy más-más módon ugyan, de egyaránt a nőiként felfogott szubjektivitásnak a modern társadalmi, illetve irodalmi folyamataiba történő visszaírására törekedtek, amennyiben olyan folyamotokra hívták fel a figyelmet, melyek a függőségi viszonyokba bonyolódott, decentrált, textuális hatások és társadalmi szerepek szövedékeként érzékelt szubjektumfelfogást középpontinak tekintették a modernség önmegtapasztalásában és rámutattak annak nőiként történő reprezentációjára. Az itt következő rövid válogatás olyan szövegek köréből merít, melyek a fenti belátásokat az esztétikai modernség vizsgálata kapcsán próbálják meg kamatoztatni. Mindegyikük osztja azt a belátást, hogy az esztétikai szféra igen komplex módon, már létrejöttétől kezdve nemi szimbolikával terhelt, s ez mindmáig meghatározza az irodalommal kapcsolatos előfeltevéseinket. Ez mai magyar fülnek természetesen provokatívnak tűnhet. Hiszen mindannyian, akik ismerjük a női irodalom, a feminin esztétika terminusokat, – feltételezem – meglehetős magától értetődőséggel kötjük össze őket a feminista irodalomtudománnyal, mint olyan diskurzussal, melynek rendjébe az említett szakszavak illeszkednek. Hasonló magától értetődőséggel rendeljük az irodalom mindenféle, nemi perspektívából történő megközelítését ugyanebbe a beszédmódba, miközben ki nem mondva is arra a meggyőződésre alapozunk, hogy a nemi különbözőség és az esztétika összekötésének copyrightja a feminista kutatókat illeti. A diskurzusalapítás ténye ugyanis vitathatatlan. Megtörtént. Az alapítók felé lerótt hódolat (avagy megvetés) azonban eltereli a figyelmet egy igen lényeges kérdésről: arról, hogy az az igen gyakori, hallgatólagos előfeltevés, mely meghatározni látszik a nemi különbözőséget és az esztétikát összekötő megközelítés megítélését, az az, hogy ez kizárólagosan feminista kontextushoz kötött probléma, s ezért tematizálásai is kizárólagosan a feminista irodalomtudomány recepciójának eredményei. A fenti feltevés azonban mindenféleképpen korrekcióra szorul, hiszen hallgat arról, hogy az irodalmi műveknek a nemi különbözőségen keresztül történő megközelítésére szolgáló elméleti keret történetileg nem egyedül a feminista irodalomtudomány volt.⁴

Paradox módon tehát olyan helyzet adódik, hogy a feminista irodalomtudományra mint diskurzusra (a diskurzusalapítás tényére, időbeli elhelyezhetőségére, társadalmi és politikai csoportokhoz és konkrét társadalmi változásokhoz köthetőségére) való koncentrálás eltereli a figyelmet magának a diskurzusnak, illetve kiemelt jelentőségű tárgyainak a történeti beágyazottságáról – és egyben magába az esztétikai diskurzusba való (kölcsönös) történeti beágyazottságáról is. A feminista irodalomtudomány hatvanas évekbeli amerikai megszületésének körülményei – az, hogy szorosan kapcsolódott a nőmozgalmak, az emancipációs törekvések újabb, és széles körű nyilvánosságot kapó hullámához – a feminista irodalomtudomány tárgyait és problémáit retrospektiven is ehhez a szűkebb kontextushoz csatolja vissza, s a feminista irodalomtudomány megítélése mindmáig gyakorta abban a körben mozog, ahonnan pusztán a politikai és társadalmi önérvényesítés egyik rafinált eszközének látszik. (Persze távol álljon tőlem, hogy depolitizálni akarjam a feminista irodalomtudományt és a feminista elméletet, illetve problémáit. Remélem, az elkövetkezőkben kiderül, hogy nem erről van szó.) A feminista diskurzus(ok)nak az ily módon való megjelenése azzal járt, hogy a nemi problematika sokkal inkább egy új keletű társadalmi igénynek (illetve folyamatoknak) az irodalomtudományba való beszüremkedéseként értelmeződött (eleinte talán magában a feminista irodalomtudomány önértelmezésében is), mintsem olyan problematikaként, mely (a nemi különbség és az esztétikum kapcsolata) már korábban is fennállt volna, csak éppen az új diskurzus sokkal erőteljesebben, argumentáltabban és (ami igen fontos) új perspektívából adná elő azt.

Körülbelül hasonló problémáról van szó (arról, hogy a diskurzus történetisége nem esik egybe tárgyainak történetiségével), mint ami magát az esztétikai diskurzust is erőteljesen meghatározza: ezen a ponton érdemes Paul Oskar Kristeller egy híressé vált és sokat hivatkozott, először 1951-ben publikált tanulmányára röviden kitérni, hogy a fentieket könnyebben megemészthessük. Kristeller az esztétikai diskurzus történetiségére mutat rá: arra, hogy a különféle művészeti ágaknak a szépművészetek (illetve művészet) terminus alá foglalása, azaz fogalmi egyesítése, egyetlen rendszerbe szervezése, valamint az ily módon felfogott és öntörvényűnek elismert művészetnek megfelelő adekvát esztétikai reakció megjelenése történeti jelenség.⁵ A művészeti ágak rendszerbe szervezése, öntörvényűségük állítása és az adekvátként elfogadott érdekmentesség mint befogadási kritérium (és tapasztalat) ugyan nem előzmény nélküli, azonban éppen maga az esztétikai beszédmód fedi el önnön előzményeit és történetiségét, amennyiben egyik alapállítása az, hogy az esztétikai tapasztalat mindenféle diszkurzivitástól független és univerzális – így magától az esztétikai diskurzustól is. Martha Woodmansee megfogalmazásában ez úgy hangzik, hogy az esztétikai diskurzus – önértelmezése szerint – pusztán csak utólagosan leírna egy már fennálló gyakorlatot, a művészet tapasztalatát,⁶ ő maga azonban semmiféle befolyást nem gyakorolna erre a gyakorlatra, avagy tapasztalatra. Noha Kristeller Woodmansee által hivatkozott állítása az eszmetörténetben kicsit is járatosak számára önmagában nem hordoz semmiféle meglepetést (hiszen tudjuk, hogy az esztétikai beállítódás igenis diskurzusfüggő),⁷ ennél egy kicsit tovább is mehetünk – ahogy Woodmansee meg is teszi: értelmezése szerint az esztétikai beszédmód egyben a kor kulturális politikájának igen gyakorlatias alakítója is – mintegy fellépés a korabeli kultúratermelés, -fogyasztás és -közvetítés módjaival (elsősorban a terebélyesedő kiadói iparral és az általa megcélzott egyre szélesedő és kontrollálhatatlan olvasóközönséggel), a piacosodással szemben.⁸ Így az érdekmentességre alapozott esztétikai tapasztalat preskriptív jellege visszavonatkoztatható a művészeti termékek mögött álló korabeli intézményi, társadalmi és gazdasági háttérre; az esztétika szférája hol aktívan, hol reaktívan viszonyul ezekhez. Az itt közölt szövegek ehhez a ponthoz kapcsolhatók: az esztétikai diskurzus preskriptív igényének gyakorlati következményeit, hatásait, illetve hátterét vizsgálják a modernség nemi politikájának szempontjából.

Az esztétikai szféra egyik védőbástyáját a magaskultúra ellenfogalmainak – a dilettantizmusnak és a tömegkultúrának – a létrehozása képezi, melynek a nemi különbség szempontjából történő revízióját ebben a rövid válogatásban Andreas Huyssen tanulmánya példázza. Huyssen írása, mely azóta az irodalmi modernség feminista szempontú revízióinak egyik alapszövegévé vált, Flaubert Bovarynéjából kiindulva elemzi a tömegkultúráról alkotott 19. századi nézeteknek a modern kor társadalmi, gazdasági és esztétikai folyamataiba való beágyazottságát, és a tömegkultúrának mint a magaskultúra ellenfogalmának a nőies jegyekkel telítését regisztrálja. Rita Felski egy későbbi korszak műveit, a századvégi dekadensek, közülük is Oscar Wilde, Joris-Karl Huysmans és Leopold von Sacher-Masoch egy-egy szövegét elemezve az ízlés és az öntudatos textualizmus kategóriáit veszi górcső alá, hogy a századvég nemi politikájára vonatkoztassa őket, s rámutasson a posztmodern írásgyakorlatokat is meghatározó, a textualitásra fordított nagyfokú figyelem nőellenes jegyeire. Végül Griselda Pollock tanulmányát közöljük, amely némiképp eltér az eddigiekben tárgyaltaktól, hiszen figyelmének fókuszában nem az irodalmi modernség, hanem a képzőművészeti modernizmusok állnak, pontosabban ezeknek a művészettörténet által történő reprezentációja. Pollock az impresszionisták köréből két, a korban elismert női tagot, Berthe Morisot-t és Mary Cassattet emeli ki (képeik egy részét a számban közöljük), hogy munkáikat elemezve kimutassa, hogy a művészet társadalomtörténete mindmáig adós a nem kategóriájának konstitutívként való elismerésével. Pollock szövegéből azokat a részeket emeltük ki, melyek a festőnőknek a 19. század közepi Párizs társadalmi helyzetében betöltött sajátos szerepét elemzi, s ezt arra használja fel, hogy új perspektívát találjon Morisot és Cassatt képeinek méltánylásához.

Végezetül álljon itt néhány, a fordítás terminológiáját érintő megjegyzés. A feminine és a femininity kifejezések a fordítás során femininként és femininitásként kerülnek visszaadásra. Ezt az a meggondolás támogatja, hogy a kétségkívül magyarosabban hangzó női-nőiség, valamint nőies-nőiesség terminuspárokkal ellentétben (talán éppen idegen hangzásuk miatt) egyértelműbben utalnak egy olyan szemléletváltásra, ahol a nem kérdése társadalmilag-kulturálisan megkonstruált nemi szerepként [gender] kerül előtérbe, s amely egyben rá is mutat a társadalmi nem [gender] és a biológiai nem [sex] közti különbségre – erre a magyar terminuspárok kevéssé alkalmasak. A femininitynek femininitásként, és nem (az utóbbi időben a feminista irodalomtudomány magyar terminológiájában egyre inkább bevetté váló) feminitásként történő fordítása mellett elsősorban etimológiai érvek szólnak, de a mindmáig egyetlen magyar nyelven megjelent szöveg, amely a feminista irodalomtudományi terminológia tisztázásának igényével is fellép,⁹ szintén ezt a változatot részesítette előnyben. A gendert legtöbbször társadalmi nemnek fordítottuk, azonban olyan esetekben, amikor ez túl nyakatekert kifejezéshez vezetett volna, vagy megtörte volna a tanulmány belső terminológiai egységét, akkor nemként adtuk vissza, és zárójelben közöltük az eredeti terminust.

Az olvasónak feltűnhet, hogy a megszokottól eltérően a jelenlegi válogatás elsősorban a francia kultúra köréből származó műalkotásokra koncentrál. Szándékom ezzel a válogatással az is volt, hogy a feminista kutatásokat némiképp kiszabadítsam az angol tanszékek zárt köréből – hiszen mindmáig az angolszász kultúrákkal foglalkozók körében a leginkább elismert a feminista irodalomtudomány, s ez azzal a következménnyel is jár, hogy elsősorban az angolszász kultúra köréből származó műalkotások feminista elemzései érhetők el magyar nyelven. Remélem, az itt következő válogatás valamennyire korrigálni fogja ezt – de beszéljenek a szövegek.

Jegyzetek

1. Judith Lowder Newton: „History as Usual? Feminism and the »New Historicism«", in.: H. Aram Veeser (szerk.): The New Historicism. Routledge, New York & London, 1989.153–168.; David Simpson: „Feminisms and Feminizations in the Postmodern", in.: Margaret Ferguson – Jennifer Wicke (eds.): Feminism and Postmodernism. Duke University Press, Durham and London, 1994. 53–68.
2. Szintén az önértelmezési paradigma kérdését helyezi előtérbe Linda J. Nicholson is, amikor a feminista elméletnek a tudományossággal kapcsolatos korábbi előfeltevéseit vizsgálja, s azokat a modern objektivitáseszmény továbbéléseként azonosítja. (Linda Nicholson: Introduction to Feminism/Postmodernism", in.: uő. [szerk.]: Feminism/Postmodernism. Routledge, New York & London, 1990. 1–16.)
3. Georgia Warnke: „Hermeneutics, Tradition and the Standpoint of Women", in.: Brice R. Wachterhauser (szerk.): Hermeneutics and Truth. Northwestern University Press, Evanstone, Illionis, 1994. 206–220.
4. Meglehetősen nagyszámú 18. és 19. századi dokumentum áll rendelkezésünkre, melyek a nőknek a természetükből adódó feltételezhető írói kvalitásairól, ízléséről, befogadásmódjairól szólnak, továbbá nemileg differenciált érzéstípusokról, ízlésről, műfajokról. Ezeket nem szeretném részletezni.
5. Paul Oskar Kristeller: „The Modern System of the Arts", in.: uő.: Renaissance Thought II. Papers on Humanism and the Arts. Harper & Row, New York & London, 1965. 163–227. (Első megjelenés: Journal of the History of Ideas 12 (1951): 496–527 és 13 (1952): 17–46.
6. Martha Woodmansee: The Author, Art, and the Market. Rereading the History of Aesthetics. Columbia University Press, New York, 1994. 4-5.
7. Ez az állítás nem áll ellentétben a fentebb írtakkal, amennyiben elismeri, hogy a diszkurzussá szerveződésnek előzményei lehetnek (így például a művészeti autonómia kialakulása mintegy fokozatosan jött létre a reneszánsztól kezdve, ahogy a modernkori befogadói szubjektum előzményei is visszakövethetők egészen Graciánig).
8. Martha Woodmansee: „A zsenialitás és a szerzői jog", in.: Vulgo 2000/3-4-5. 363–380.
9. Toril Moi: „Feminista irodalomkritika", in.: Ann Jefferson – David Robey (szerk.): Bevezetés a modern irodalomelméletbe. Osiris, Budapest, 1995. 233–253., fordította Beck András.