A boldog ember inge

Kortársaim közül néhányan talán még emlékeznek a gimnáziumi orosz órán tanult bölcs kis mesére. A boldogtalan cárt csak az tehette volna boldoggá, ha magára veheti egy olyan ember ingét, aki boldognak vallja magát. Ám hosszas keresés után csupán egyetlen ilyen embert találtak, egy öreg muzsikot, s neki nem volt inge.

Gustafsson hőseinek nem súgja meg senki, mit tegyenek a boldogság elnyeréséért, bár, mint a meséből is látjuk, az okos tanács se mindig segít.

A szerző nem csinál titkot belőle: „A boldogság vagy megvan bennünk, vagy holtig futhatunk utána." (Iserlohn négy vasútja). S noha nemigen hisz bensőnk titkainak megfejthetőségében (Novembert túlélni), páratlan érzékkel próbálja kipuhatolni boldogság utáni vágyunk sokféle útját, megnyilatkozását.

A Gustafsson-novellák hősei külsőre többnyire kiegyensúlyozottak, majdnem irigylésre méltók; rendezett anyagi körülmények közt élnek, testileg egészségesek, munkájukat elégedetten végzik, civilizált emberi kapcsolataik vannak – mégis makacsul kutatnak, vágyódnak valami más után – amit képtelenek megfogalmazni önmaguknak. „Volt egyszer egy más világ is, ami rá várt, amit elszalasztott?" – tűnődik egy novellahőse (Amibe nem halunk belé). Szereplőinek rokon attitűdje révén az olvasó úgy érezheti, nem is novellagyűjteményt, inkább szerves egésszé érett regényt olvas.

Ennek a „regénynek" a mélye sűrű televény, az élet termőrétege, ahol a minket körülvevő élet zajlik. A hangulatok, a színek, a formák, a hangok, az illatok, az emléktöredékek sűrű dzsungele ez. Gustafsson könyvében jelentőséget kapnak, életre kelnek, felragyognak a legegyszerűbb dolgok: egy madár, egy bodzafa, a lobogó zászlók, a szék karfáján felejtett zakó, az Encyclopedia Britannica. Az író nagyszerű megfigyelő, s oly megragadóan írja le mindezt, hogy az olvasónak kedve támad jobban szemügyre venni, kiélvezni saját környezetét.

Ám Gustafsson hősei számára a mindennapi élet e gazdagsága valahogy mégsem igazi örömforrás. Észlelik ugyan, de objektív távolságtartással szemlélik s ritkán élvezik világukat. Ez az életérzés az elidegenedésig erősödik ott, ahol a könyv némely alakja fiktív mű szereplőjeként fogja fel önmagát (Novembert túlélni; A kéksapkás lány).

Megragad reakciójuk: „...úgy futott, mint aki menekül, bár azt sem tudta már, mi elől" (Novembert túlélni). Gustafsson hősei mindig újabb és újabb helyszínt keresnek maguknak, állandó mozgásban vannak, utaznak ide-oda, s habár általában sehol nem érzik magukat kifejezetten rosszul, egyetlen új „színhelyükhöz" sem ragaszkodnak különösebben. Tétovák, bizonytalanok, nem tudják, mi a dolguk, mi is lehetne életük értelme. Nem kallódó emberek ők, inkább gyökértelenek – s felettébb magányosak (az egyik üdítő kivétel Iserlohn városka morálfilozófus váltóőre, tán nem véletlenül.)

Közép-európai szemmel nézve: életük kissé steril, olajozott, minden életharctól mentes, ahogy kapcsolataikban sem a nagy szenvedélyek dominálnak. Makavejev Montenegró című filmjének svéd alakjaira lelünk a könyv lapjain.

Gustafsson kimeríthetetlen tematikai gazdagsággal, izgalmasabbnál izgalmasabb variációk sorozatával vázolja fel ezeket az élethelyzeteket. Az emberi lélek legmélyén kutakodik és szinte a kegyetlenségig őszinte, ugyanakkor mindig szelíd, együttérző, és soha nem mond ítéletet. Külön írói bravúr, ahogy a szerző az emberi gondolkodást jeleníti meg. Abban semmi különös nincs, ha egy író arról számol be nekünk, ami hőseit foglalkoztatja, de csak kevesek képesek a gondolkodás folyamatát élményszinten úgy megragadni, mint ő teszi (Az alagút vége).

Lars Gustafsson – akinek eddig ötvenhat vers- és prózakötete jelent meg – maga is kétlaki életet él. Évtizedek óta az Austin-i egyetem tanára Texasban, ahol többek közt svéd irodalomtörténetet tanít. A megfoghatatlan közelében több novellája példázza, mennyire nem képes elszakadni gyermekkora Svédországától (pl. Vízi történet), és mennyire szeretné, ha svéd olvasója is otthon érezné magát az ő új hazájában (Amibe nem halunk bele).

„Gustafsson ebben a kettősségben talán soha nem fog egyensúlyt találni, de szerencsére – szerencsénkre! – úgy lehet vele, mint a kagyló, amelyben a sebekből igazgyöngy terem. Emlékei, megpróbáltatásai, túlélési receptjei az irodalom igazgyöngyei" – írja róla fordítója, Mervel Ferenc. Az a Mervel Ferenc, akinek szintén „két hazát adott végzete", aki több mint negyven éve Svédországban él, hetvenvalahány svéd, dán, norvég, izlandi és feröeri szerző műveiből adott ízelítőt nekünk, s közel félszáz magyar költőt, prózaírót mutatott be a skandináv olvasóknak. Így nemcsak kivételes nyelvismereteiből, műfordítói tehetségéből, de élethelyzetük hasonlóságából is következik, hogy Gustafsson könyve nemcsak mélyenszántó, gondolatébresztő, de felettébb élvezetes olvasmány is.

A kötet hősei körül „útközben" folyvást változnak a színfalak. Csupán bennük nem változik lényegesen semmi. Az olvasó – a könyvet letéve – tudja, hogy holnap újra repülőre, hajóra, vonatra, biciklire szállnak, vagy csak futnak-rohannak, holtukig, hogy a boldog ember ingét megtalálják. Félő, hogy hasztalanul.

(Utóirat a meséhez: A muzsik, ha futotta idejéből, leült, és varrt magának egy inget. Elgyönyörködött benne, s másnap odaadta egy didergőnek. S lám, boldogan élt így, míg meg nem halt.)