Emlékfoszlányok

Az út

A téglagyár hatalmas udvarát és az udvar előtti térséget ellepték az emberek, és a déli nap kíméletlenül lövellte rájuk sugarait. A sorakozásra szólító kiáltozások a semmibe vesztek. Még nem törtek be teljesen, két hónappal ezelőtt még szabad emberek voltak, otthonaikban éltek, munkájukat végezték, szabadon jártak-keltek ebben a híres-nevezetes városban, ahol még a gyülekező felhők árnyékában is biztosnak érezték lábuk alatt a talajt. De aztán váratlanul lesújtott rájuk a vészhír, a német megszállás híre, s attól fogva egyik csapás a másikat követte: a sárga megbélyegzést a legelképesztőbb tilalmak –  végül a gettó. Pedig ez a város ősi otthonuk volt, gyökereik mélyre hatoltak és szerteágaztak e földben, atyáik nemzedékeken át éltek itt, viaskodtak az élettel és örültek neki, rajongásig szerették a világnak ezt a zugát, akármit hoztak is a történelmi fordulatok, amelyek miatt annyiszor megtört életútjuk, annyiszor újra kellett kezdeniük mindent. De megedződtek, éS valahogy mindig sikerült talpra állniuk. Ők voltak az élet folyamatosságának hordozói ebben a Zrínyi Ilona legendás küzdelmének emlékét is őrző, s a későbbi idők folyamán oly gyakran gazdát cserélő városban, ahol a baljós események is mindig valamelyest nyugodtabban zajlottak le, mint más tájakon. A legutóbbi hosszú, áldásos békeidőszakot az első háború szakította meg. Igaz, akkor a város közel került a fronthoz, s akit még nem ragadott magával a háború gépezete, és aki tehette, elmenekült vagy elküldte családja sebezhetőbb tagjait az ország belsejébe, de az élet ment tovább, és a háború végül is elkerülte a várost, a menekültek hazajöttek. Minden bizonnyal része volt ebben annak, hogy Joszele, a híres szent rabbi valamikor a régi időkben megáldotta a várost. A vallásosak mélységesen hittek az áldás erejében, a langyos hitűek és a hitetlenek pedig megmosolyogták ugyan, de nem vetették el teljesen, mert tagadni a csodát majdnem annyi, mint lemondani a reményről. Aztán a háborúvégi vörös hullám a városon is végigsöpört, a piactéren akasztófát állítottak fel, de az végig csak fenyegető vészjel maradt, a nagyhangúak hamar elcsendesedtek, és a lakosság higgadtan fogadta a csehek bejövetelét mint a vesztes háború következményét. Az idősebb nemzedékek java része sohasem tanulta meg az új államnyelvet, elboldogult nélküle, a fiatalok pedig többnyire magától értetődően nőttek bele a kétnyelvűségbe. A háború utáni fellendülést a gazdasági világválság évei követték, a bajokból az emberek csak lassan evickéltek ki, az élet mindig inkább volt nehéz, mint könnyű, de inkább mindig szép, mint csúf.

Ám most minden romba dőlt. A tűző napon állva, meggyötörten, megalázottan lázadásra nem fut erejükből, de tudatára ébrednek, hogy túlságosan hiszékenyek voltak, és hogy mindaz, ami történt, teljesen készületlenül érte őket. Csapdába estek, és most ki vannak szolgáltatva a hatalom birtokosai kényének-kedvének. Borzalmas és érthetetlen, ami velük történik. Felkiáltójelekbe kapaszkodó sok-sok kérdőjel táncol szemük előtt: Miért teszik ezt velünk, honnan az emberben ennyi kegyetlenség, hogy nézheti ezt tétlenül a világ, hova viszik őket, mi vár még rájuk ezután... – és még egyszer: miért?! Ez a „miért" csupa nagybetűsen harsog tudatukban.

A lány is köztük volt, a hosszú állástól megdagadt a bokája. Arra gondolt, mennyivel nehezebb lehet Anyukának, aki egész életében szenvedett a visszereitől. Mennyi energiát szánt rá Apuka, hogy ne kelljen annyit talpon lennie. Kerekeken gördülő széket készíttetett neki, hogy konyhai teendőit ülve végezhesse. A szék nem vált be, kikerült a fáskamrába, de Apuka nem adta fel a harcot. A lány emlékezetében most felmerül az az este – akkor még kisgyerek volt –, amikor egy német újságban Apuka fölfedezett egy reklámot, amely egy Krampfader Kamasche-nak nevezett lábfűzőfélét ajánlott, s a mellékelt rajz egy páncélba burkolt női lábat mutatott, még ma is maga előtt látja. A meglehetősen ijesztő látványt ellensúlyozta a temérdek dicséret, amit Apuka hangosan olvasott fel, és Németországból hamarosan meg is érkezett a durva vászonból készült fémkapcsos kamásni, amelyet Anyuka aztán minden áldott reggel a lábszára egész hosszában összefűzött, és csak ritka alkalmakkor vett le. A ráhúzott harisnya alatt kidudorodtak a kapcsok meg a köztük keresztbe fűzött zsinór, de ezt mindnyájan megszokták, és a tudat, hogy Anyukának jót tesz, valósággal megszerettette velük a fura lábvértet. A jó kamásni később persze elnyűvődött, és Anyuka visszatért a gumiharisnyához. Most is azt viselte, pedig a nagy melegben bizonyára terhére volt, de nem panaszkodott, úgyszólván alig beszélt. Az egyéves Anikóval együtt – akit a sógornője, a kislány anyja, a karján tartott, mert a gyerekkocsit itt kellett hagyni a téglagyárban; a vonatban nem férne el, mondták – csak négyen voltak. Béla, a lány bátyja több mint egy éve munkatáborban sínylődik, és legidősebb nővére, Ibolyka, családjával együtt remélhetőleg már eljutott Budapestre. Ibolyka férje ugyanis a gettó kiürítése előtti napon rejtélyesen eltűnt, és amikor este visszajött, a házaspár bezárkózott a szobájába. Egy idő múlva Ibolyka nagyon komoly arccal kijött, magához szólította őt, a húgát, és suttogva elmondta neki, hogy holnap hajnalban, még mielőtt megvirrad, kiszöknek a gettóból, egy taxi Budapestre viszi őket a két gyerekkel együtt. – Számodra még van hely – mondta –, kérlek, gyere velünk. – Gondolkodás nélkül elutasította az ajánlatot, hiszen azért jött haza, mert nem akarta Anyukát egyedül hagyni, hát hogy hagyhatná éppen most magára? Titokban elbúcsúztak. – Kísérjen benneteket szerencse – mondta Ibolykának. Mindkettejük szemét elborították a könnyek.

Most a karjára vette a kis Anikót, hogy az anyja megitathassa a szomjas gyereket, és ekkor a narancslével töltött nagy üveg kicsúszott az asszony kezéből. Kétségbeesve meredtek az üvegszilánkokra és a talajba gyorsan beivódó folyadékra, és mindnyájan érezték, hogy nagy baj történt – ez volt az utolsó italuk. Öt nappal ezelőtt, amikor a gettóból kihajtották őket az engedélyezett ötven kilóval, mindenkinél volt néhány üveg innivaló, nem sok, mert az előző napok nagyon hűvösek lévén, inkább az éhségtől féltek, mint a szomjúságtól. De az idő éppen azon a szomorú napon változott meg. Kora reggel a házuk udvarán állva szinte ámulattal nézték a ragyogó kék eget, amely annyi borús nap után mintha gúnyt űzne belőlük. A reggeli friss levegő fokról fokra melegedett, s mire az egyre elviselhetetlenebbnek érzett teherrel a téglagyárba vivő út feléhez értek, már forróság volt. Vánszorogtak, a poggyászukat már csak húzták maguk után a földön, nem törődtek vele, hogy a bőrönd szétnyílik, a zsák kilyukad, és a tartalma szétszóródik. És amikor végre célhoz értek, a téglagyár egyik faépítményében félholtan rogytak a kemény, döngölt földre. Az ott töltött napok lázálomként élnek az emlékezetében. A személyiségrombolás már megindult folyamata itt felgyorsult, a lány most már biztosra vette, hogy gondosan kidolgozott terv alapján akarják őket lépésről lépésre megfosztani mindattól, ami az életet életté és az embert emberré teszi. Jöhet-e ez után az emberhez méltatlan átmeneti „szállás" után valami emberségesebb?

A válasz csak negatív lehet, s ez az ő reménytelenségük forrása.

Még csak deszkák sincsenek a földön, hogy lefekhessenek rájuk. Ki-ki igyekszik valami zugot találni magának, ahova lerakhatja a zsákját, ahol lekuporodhat. „A víz ivásra nem alkalmas", olvasták odakint egy falragaszon; mintha valaki féltené az egészségüket. Talán nem is igaz, talán csak a kínjaikat akarják fokozni. Ugyanilyen csalás az estére ígért ivóvíz „kintről", amit sohasem hoztak be. Itt még mélyebben ivódott be az ősi szomorúság az emberek szemébe, öregekébe, fiatalokéba, még a legkisebb gyermekekébe is. Vajon ki lehet-e még valaha űzni onnan, vagy ilyen bánatos tekintettel, mosolytalanul élik majd le egész életüket?

Az emberek ki-kitámolyogtak a sötét barakkokból, hogy lássák a nap világát, meg azért is, hogy megpróbáljanak erőt meríteni az ismerősökkel való beszélgetésből, ami eleve hiú ábránd volt, mert a kétségbeesett ember senkinek sem nyújthat vigaszt. Ő is vágyott kilépni a napfénybe, meg is tette, de mindjárt megbánta, mert a durva képű, pöffeszkedve, nyilaskeresztes szalaggal a karjukon fel-alá járkáló suhancok utálatot és szorongást ébresztettek benne. De szembe jött Goldberger Zoli, akivel szívesen megállt volna pár szóra, mert a művelt, vézna, szemüveges fiatalember nagyon sokszor megfordult náluk, különösen azokban az időkben, amikor a nővére és a sógora, Bözsike és Michel még otthon voltak. Micheltől, a Sorbonne hallgatójától 1939-ben, még a háború kitörése előtt megvonták franciaországi tartózkodási engedélyét, és sok viszontagság után egy ideig Munkácson élt, teljes illegalitásban. Szobafogságát az tette elviselhetővé, hogy a város franciául többé-kevésbé tudó ifjúsága naponta köréje sereglett, és nem csupán a francia társalgás lehetősége miatt, hanem azért is, mert Michel szellemessége, humora, színészi tehetsége, műveltsége valóságos élménnyé tette a vele való együttlétet. Zoli kitűnt a többi látogató közül állhatatos hűségével, nem mulasztott el egyetlen „szeánszot" sem, és a viták során tiszteletre méltó ismeretekről tett tanúságot. Most kínos ez a rémdrámát idéző kulisszák közötti találkozás, de a beszélgetés, mint mindig, kellemes. Zoli filozófusszemmel nézi a helyzetet, az ő teóriája szerint nem kell figyelembe venni a jelen történéseit, el kell magunkat vonatkoztatni tőlük, ez az egyetlen lehetőség a lelki egyensúly fenntartására. Igen, Zoli mindig hajlott a filozofálásra, egész lénye elárulta, hogy a gondolat embere, hogy a gondolkodás nem pusztán lelki szükséglete, hanem egyetlen fegyvere is, ezt talán a feléjük közeledő nyilas pribék is észrevette, ezért emelte föl a kezében himbálózó vastag husángot és csapott le vele a fiú fejére. Zoli megtántorodott, de állva maradt, a lány lesütötte a szemét, nagyon megsajnálta a fiút, mit érezhet most, szegény. – Ezektől minden kitelik, el kell felejteni – mondta Zolinak, mert nem jutott eszébe más, amivel megvigasztalhatná. – Nincs fegyverünk, ezért ki vagyunk szolgáltatva nekik – mondta Zoli nagyon komoran, egyszeriben meghazudtolva előbbi elméletét. Még egy ideig igyekeztek szavakkal elhessegetni a megalázó élmény emlékét, de a lány hamarosan elbúcsúzott, nehogy a kellemetlen incidens megismétlődjön.

Most a tűző napon állva visszagondol arra a kínos jelenetre, és már tudja, hogy a Zolira mért ütleg mindannyiuknak szólt. Mindannyiukat fejbe kólintották, ököllel, bunkóval sújtottak le rájuk, ütik-verik őket, nem veszik emberszámba. Nézte maga körül a bágyadt arcokat, a tikkasztó melegben összegörnyedt testeket. Ezekről az emberekről az átélt élmények napról napra lehántolták önérzetük egy-egy rétegét, megfosztották őket önmagukba vetett hitüktől. A hosszú állástól kimerülten már nem éreznek egyebet, mint végtelen fáradtságot. Már feladtak minden reményt, és szinte vágynak rá, hogy beszállhassanak a vonatba. De előbb valószínűleg még el kell tolatni ezeket a marhavagonokat... Csakhogy semmi jel sem mutat arra, hogy ez hamarosan megtörténik.

Es amikor már szinte belenyugodtak, hogy itt töltik az éjszakát is, hirtelen mozgás támad a tömegben, szájról szájra jár a hír, hogy megkezdődött a bevagonírozás. Ekkor döbbennek rá, hogy ezek a marhavagonok őrájuk várnak. Rengetegen vannak előttük, a nagy zsúfoltság miatt nem látni, mi történik valójában, de egy idő múlva ritkulni kezd a tömeg, és a látvány, ami a szemük elé tárul, kétségbeejtő. A nyitott vagonokhoz deszkapallókat állítottak, azokon mennek föl az emberek, legtöbbjük csak nagyon nehezen, hiszen a palló meredek, és föl kell tolni vagy húzni rajta a poggyászukat is. Minden vagon előtt egy csendőr, már hallatszanak is a vezényszavak, gyorsabban, igyekezzenek, nemsokára indulunk. De segíteni egyikük sem segít, még az öregeknek sem, senki se fogja meg a kezüket, senki se veszi el a zsákjukat, a bőröndjüket. Úgy látszik, ilyen parancsot kaptak, mert nehéz elhinni, hogy valamennyien egyformán szívtelenek.

Sokáig eltart, amíg sor kerül rájuk is, teljesen ki vannak merülve, a zsákok súlya elviselhetetlen, a sógornőjével feltolja őket, a vagonban már húzzák maguk után, hátul a sarokban a dróttal berácsozott kis ablak alatt még van hely, oda rakják az idomtalan poggyászt, aztán visszamennek Anyukáért és a kicsikéért. A nyolc lónak szánt vagonba hatvan-hetven embert vagy még annál is többet zsúfoltak össze, ki tudná megszámolni, hányan vannak? Ha a földre ülnek, nem jut hely a zsákoknak, úgyhogy nem marad más hátra, mint rájuk ülni, morzsává préselni a pogácsát, amit valaki bölcs tanácsára az asszonyok napokon át sütöttek a gettóban, mert a pogácsa sokáig eláll, és ki tudja, mikor főzhetnek maguknak friss ételt. Minél jobban közeledett a gettó kiürítésének napja, annál gyorsabban keltek szárnyra a fantasztikusnál fantasztikusabb hírek. Leginkább arról szóltak, hogy az anyaországba, az Alföldre költöztetik őket, ahol nincs, aki megművelje a földet, mert a férfiakat elvitték a frontra. Talán valójában nem is vették komolyan ezt a mendemondát, csak belekapaszkodtak, mint fuldokló a szalmaszálba. Most azonban senki se gondol a sík rónákra, a vagonban lassan mozogni se lehet, és valaki mégis azt kiabálja, hogy üresen kell hagyni az utat a két vödör felé, amelyet szerencsére a vagon másik felében állítottak fel.

Az utolsó felszállók közül egy asszony körülnéz a vagonban, és amikor megpillantja őket, feléjük indulna, de látva, hogy túl sok akadály választja el tőlük, odasúg valamit egy férfinak. Az üzenet hamar eljut hozzájuk: Ibolykáék a szomszéd vagonban vannak. Most kísérte őket ide két csendőr. Mindannyiukban elhűl a vér, Anyuka felsír, a lány az ajkát harapdálja. Borzasztó, nem sikerült nekik! Hiába kísérleteztek, nincs menekvés!

Amikor a vagon már zsúfolásig megtelt, lezárták az ajtaját, kívülről rátették a vaspántot és lelakatolták. A kitartó májusi nap még nem nyugodott le, a vagonban mégis hirtelen sötétség támadt, a bedrótozott kis ablakból szivárgó fény csak egy sávot világított meg, de később a szemük hozzászokott a félhomályhoz, ki tudták venni az arcok kontúrjait, az ölben tartott kisgyerek lekonyuló fejecskéjét. A sötétség lassan sűrűsödött, aztán kiegészítőjévé vált az induló vonat zakatolásának. Az egésznapi állástól túlságosan elfáradtak, s most magukba roskadva várták, hogy legalább egy rövid álom váltsa meg őket a mai kínoktól. De ha kényelmetlen testhelyzetük ellenére sikerült is elszunnyadniuk, nagyon gyorsan felébresztette őket a zsibbadás, végtagjaik merevsége, vagy a szomszédok, akik szintén álomra vágytak, és fészkelődve, izegve-mozogva egy csekélyke helyet igyekeztek kiharcolni maguknak. Az ébrenlét és álom határán telt el az első éjszaka, amelyet végül felváltott a hajnal; új nap kezdődött, új kínok, újabb szenvedés. A vonat állt, s valaki azt mondta: – Hajnal felé a csendőrök átadták a szerelvényt az SS-nek. Kassán. – A marhavagon kényszerutasain végighullámzott a rémület. Szertefoszlottak az anyaországról szőtt hiú ábrándok, és velük együtt a leghalványabb reménysugár is. Többen az ablak felé próbáltak furakodni, de csak ketten-hárman jutottak előre, miután a földön ülő emberek, nehézkesen elmozdulva helyükről, utat nyitottak nekik. A fiatal nő, aki elsőnek ért oda, egy csomagra állt, hogy elérje az ablakot. – A Magas-Tátra! – kiáltott fel. – Messze van, de látszanak a csúcsai. – Senki se követte a hírnök példáját, senki se igyekezett felágaskodni, hogy megpillantsa a Tátra ormait. Közönyüket még az sem rendítette meg, hogy a vagon ajtajának nyílása kitágult, s az ajtóhoz legközelebb ülők már adták is tovább a parancsot, amely ennek a keserves útnak a során még többször megismétlődött: ékszert, karórát, pénzt, mindent le kell adni. A bátrabbak közül néhányan, akik a gettó elhagyásakor kiadott tilalom ellenére magukkal hoztak valami értéket, most engedelmeskedtek, és a pénz meg az értéktárgyak kézről kézre járva az SS-katonák markába vándoroltak. Nemsokára a vonat ismét elindult.

A Tátra – visszhangzott még a lányban fájón, és sajnálni kezdte, hogy a tátrai kirándulásra, amelyet oly régóta tervezett, nem került sor. A marhavagon bedrótozott ablakából nem akarja látni az áhított hegyeket. Tenyerébe fogta a fejét, a szemét két oldalról eltakarta, hogy semmi se érjen el hozzá abból, ami körülveszi. Megpróbál a múltba menekülni, az emlékeihez. Igen, eddig még nem látta a Tátrát, Anyuka szíve nem tudott ellenállni szülőhelye vonzásának, és ezért minden évben Bártfán nyaraltak. Később, amikor maga dönthetett szünidei terveiről, a Tátra már veszélyes külfölddé vált.

Azok a bártfai nyaralások! Már útközben, a vonatban hatalmába kerítette az ünnepi hangulat, minden állomáson az ablak alatt fehér köpenyes árusok virslit, teát, limonádét, édességeket kínáltak, és amikor Szlovákiába értek, a kocsiba fölszállt a népviseletbe öltözött fiatalember, fején szajkótollas hetyke kalap, mellén nyakába akasztott faládikó, valóságos kirakat szebbnél szebb csecsebecsékkel, rövid zsinóron függő icipici fapapucsok, parányi fokosok, apró, faragott tátrai sétapálcák. Anyuka mindig biztatta, válasszon magának valamit a „kucsébernél", és ő választott, minden évben mást, végül egész gyűjteménye volt már, a kedves műtárgyakat szétrakta saját kis vitrinjében, még nagylány korában sem tudott megválni tőlük.

Most maga előtt látja a lankás tájjal harmonikusan összeolvadó kis fürdővárost svájci típusú villáival, évekig az Őzikében laktak, aztán az Annában meg a Kárpátiában, mindenütt ismerték őket, Anyukát a háziak legtöbbjével gyerekkori emlékek kötötték össze, mindenütt jó szívvel fogadták az egész családot. Rendszerint már vártak rájuk a szomszédos házakban megszállt, közeli és távoli városokból jövő rokonok és ismerősök, akikkel találkát adtak itt egymásnak. Mindent fény és derű lebegett körül. Reggelente falusi menyecskék kopogtatták meg az ablakukat, dallamosan csicsergő, számára alig érthető szavakkal egyikük friss vajat kínált tormalevéllel letakart, hasas porcelán bögrében, a felpúpozott vaj harmatos felületét kiskanállal belenyomkodott ábrák díszítették, másikuk hajnalban szedett, illatos erdei szamócát hozott szintén ékes csészében. Porcukorral meghintve naponta ezzel fejezték be reggelijüket, az édes-zamatos ízt most is érzi a nyelvén. Minden potom pénzbe került, Anyuka mindig egy kicsit megtoldotta az árat, megdolgoztak érte, szokta mondani.

Délelőtt néha elkísérte Anyukát a fürdőbe, de a forró iszap látványa nem volt kellemes számára, ezért ilyenkor inkább a „kurszalon" előtti játszótéren labdázott a gyerekekkel, hintázott vagy az akkor divatos karikadobósdit játszotta. A legszebbek mégis a séták voltak az eső után párás, illatozó bártfai fenyőerdőkben. Mindig csatlakoztak hozzájuk a barátok. Mélyeket lélegezve járták a tűleveles avarral párnázott erdei utakat, nem kerestek erdei gyümölcsöt, gombázni sem akartak, de egyszer valósággal belebotlottak egy óriási úrigombába, pompás darab volt, tökéletesen egészséges, örömük telt a zsákmányban. Anyuka elkészítette tojással, remek vacsora lett belőle. Most fájdalommal gondol rá, hogy Apuka sohase jött velük, mert hogy is lehetett volna otthagyni az üzletet, családfenntartónak nincs ideje üdülésre, a fiúkat is magánál tartotta, féktelenek, túl sok gondot okoznának Anyukának, érezze csak jól magát a lányokkal.

A vagon bedrótozott ablakán át besüt a nap, talán a táj is szép, de nem kíváncsi rá, egészen belemerült az emlékeibe, a napfényes fürdővárosi térre gondol, ahol minden vasárnap délelőtt koncertet rendeztek. A csúcsos tetejű, fafaragásos, fehér korláttal körülvett kerek emelvényen a cseh zenekar sok magyar és német számot játszott. Az egyik nyáron egy feltűnően szép és nagyon elegáns asszony volt az üdülővendégek között, egyetlen hangversenyről sem maradt el, mindenki őt csodálta, és mindenki tudta, hogy a karmester neki vezényel, a zenészek neki játszanak, neki szólnak a szerelmes dalok. És látja a titkokkal körüllengett bártfai főforrás csarnokát, ahol a háború előtt Erzsébet királyné bronzszobra állt, Anyuka pontosan emlékezett rá, gyönyörű, kecses szobor volt, mint maga a királyné, hová lett az a szobor, mi történt vele, senki se tudja. Ausztriára emlékeztetett, hát el kellett tűnnie. Ugyanígy eltűnt a gúla formájú, fehér márványoszlopból a királyné díszes porcelánkelyhe is, a helye most üresen tátong az oszlop felső harmadában, a kelyhet védő üveget szétzúzták. És látja önmagát, az akkori kislányt, újraérzi a királyné sorsa miatti fájdalmát, ábrándozását a szépséges Erzsébetről, aki az ékes szívókás kehellyel kezében sétál, szopogatja belőle a kénes bártfai vizet, és mindenkihez van egy kedves szava...

Hálás érte, hogy szép gyerekkora volt, hogy az emlékeihez menekülhet. Milyen gyerekkor vár a kicsi unokahúgára, erre a szép, meghatóan jó kislányra? Milyen csendes, a hangját se lehet hallani, mintha érezné, hogy a felnőttek bajban vannak, nem tudnak úgy törődni vele, mint máskor. Eleinte evett is valamicskét, de aztán egyre jobban kínozni kezdte a szomjúság, elfordította a fejecskéjét, valahányszor az anyja etetni próbálta. A lány nagyon megsajnálta, karjára vette, magához ölelte a kicsi testecskét, összedöccentette vele a homlokát, a gyerek ilyenkor mindig hangosan nevetett, de most ehelyett egész arcocskáját a lányéra szorította, és pici száját az ajkára tapasztva megpróbált nedvet szívni belőle. Borzasztó élmény volt ez, az egész szomorú út legfájóbb emlékeként maradt meg benne. Összeszorult a szíve, felzokogott. Egyetlen korty italuk sincs, tenni kell valamit. A két vödör egyikében víz volt ugyan, de még ha maradt is benne valami, abból nem adhat a gyereknek, hiszen ők, felnőttek sem mernek belőle inni. Visszaadta a gyereket az anyjának, és körülnézett. A vagon szemközti sarkában fiatal nő ül, a gettóban született pár napos csecsemővel a karján. Jól ismeri, talán hozzá fordulhatna segítségért. De hogy gázoljon át annyi emberen? A lábát óvatosan keresztbe és rézsút rakosgatva nagy nehezen előrejutott, és végül ott állt a sápadt anya és a még színtelenebb parányi embercsomócska előtt. Az asszony felemelte szomorú szemét. – Elapadt a tejem, csak egy kevés tea van még az üvegben, de az nem táplál. El fog pusztulni a gyerekem... – Elszégyellte magát, hogy kérni jött, holott adnia kellene. Visszament a helyére, és a körülötte ülők felé fordulva megszólalt: – Tudna valaki pár korty teát adni egy kisgyereknek? – Egy tőlük nem messze gunnyasztó idős férfi feléje nyújtotta a termoszát. – Valami még maradt benne, én már öreg vagyok, igya meg inkább a gyerek. – Édes, citromos ital volt a termosz alján. A kanálkát csak félig töltötték meg, úgy itatták Anikót, nehogy egyetlen csöpp is kárba vesszen az aranyat érő nedűből. Más nem jelentkezett, úgy látszik, mindenkinek elfogyott már az innivalója.

A vagonban csönd van, amelyet még gyereksírás se tör meg, az emberek nem beszélnek, alig mozognak, talán nem is gondolkodnak, a tompultság szürke fátyla borítja be őket, s alatta szinte percenként váltja egymást a szendergés az ébrenléttel. A leszálló éjszaka csak abban különbözik a nappaltól, hogy a félhomály teljes sötétséggé sűrűsödik, és még abban is, hogy az est beállta újból cselekvésre ösztönzi a vonatkísérő SS-katonákat. Megint kinyitják a lakatot, az ajtónyílásból megint hangfoszlányok ütik meg az emberek fülét, visszafojtott szavak, amelyeket mindjárt továbbadnak, s megint vándorol az ajtó felé az összegyűjtött apró értékkupac, majd az ajtó bezárul, a vonat újból elindul, de az éjszaka ezután sem hoz álmot a szemekre. Egy kis idő múlva furcsa zaj vegyül a kerekek dallamtalan zakatolásába. Előbb távolról, aztán egyre közelebbről lövöldözés hallatszik, egy-egy puskadörrenés, majd sűrű géppisztolyropogás, ijesztő golyófüttyök. Mi ez? Talán kirángatják az embereket a vagonokból, és menet közben lövik le őket? De a szomorú, megtört utasokból még az ilyen elképzelések sem váltanak ki rémületet, a teljes fásultságnak is van pozitív oldala. Pedig a lövöldözés egyre hangosabb, harsány kiáltozás is vegyül bele, de egyetlen szó értelmét se lehet kivenni. Talán nem is történik semmi, talán csak az SS-pribékek fejezik ki így az iménti zsákmány fölött érzett örömüket, vagy fokozni akarják áldozataikban a rémületet, de az is lehet, hogy egyszerűen csak unaloműzésből lövöldöznek. Aztán ez az intermezzo is véget ér, a kerekek ütemesen kattognak, a vonat feltartóztathatatlanul robog előre. És még mielőtt megvirrad, újból kinyitják a vagont, és valaki beszól: – Tote! – Ki kell adni a halottakat. A vagon túloldali sarkában mozgolódás támad, akadnak néhányan, akiknek még van annyi erejük, hogy át tudják egymástól venni és továbbadni a holttestet. – Ki az? – kérdik azok, akik még érdeklődésre képesek. Senki se tudja. Biztos egy öregember, állapítja meg valaki tárgyilagosan. Még mielőtt újra bezárulna a vagonajtó, a közelben gubbasztó férfiak vizet kérnek az SS-legénytől: – Wasser, bitte Wasser – mondják többen is egyszerre, de a katona szóra se méltatja őket.

A teljes virradat egynéhányukat mégis kizökkenti az apátiából. Pár ember az ablaknyílás felé törekszik, egymás fölé ágaskodva egyszerre ketten-hárman is megpróbálnak kiolvasni valamit a tájból, a jelzőtáblákból, feliratokból, és már fel is hangzik a döbbenetes hír: – Ez Lengyelország... – és utána vészjóslón: – Lengyelországba hoztak bennünket!

A kimondott szavakban van valami hátborzongató. A lengyelországi koncentrációs táborokról nem tudnak ugyan, de tudnak a galíciai kivégzésekről. Idestova három éve annak, hogy a csendőrök több ezer kárpátaljai zsidót Jaszinán keresztül a határon túlra hurcoltak, ahol aztán gránáttölcsér köré állították őket, és rájuk parancsoltak, hogy vetkőzzenek le, majd gépfegyverrel belelőtték őket a gödörbe. Valami csoda folytán néhányan életben maradtak, sikerült visszaszökniük és hírt adniuk a gaztettről. És a megszállt ukrán területekről szabadságra hazaérkező magyar katonák között is akadtak, akik nem tudtak hallgatni, úgyhogy a vészhír terjedni kezdett. – Azok hontalanok voltak, nem volt magyar állampolgárságuk – próbálták nyugtatgatni magukat az „őslakók", és éltek tovább vakon, süketen, de az azért megmaradt bennünk, hogy Lengyelország valami szörnyűséget jelent. Ezért vett most erőt rajtuk a rémület. Voltak, akik hangosan imádkozni kezdtek, de a legtöbbjük megdermedt, és szemükből kiszökött a fény utolsó sugara is. A lány Anyuka elgyötört arcát nézte, közelebb férkőzött hozzá, átölelte, Anyuka homlokon csókolta: – Én már eleget éltem, de te még az élet küszöbén állsz... és a többi gyerekem... meg ez az ártatlan csöppség... mi vár rátok? – Alig hallhatóan beszélt, és egész testében remegett. Nem mert Anyuka szemébe nézni, nem tudta, mivel vigasztalhatná meg. – A fő, hogy együtt vagyunk – mondta szintén nagyon halkan.

Teljesen kiszikkadtak, elerőtlenedtek, mire a vonat ismét megállt. Kora délután lehetett, de még nagyon sokáig tartott, amíg a vagon ajtaja kinyílt. Most már végleg. Úgy látszik, célhoz értek. Odalent szürke-kék csíkos zubbonyba öltözött és ugyanilyen sapkát viselő férfiak futkároznak, egyikük-másikuk felszól hozzájuk, néhányan fel is ugrálnak a vagonba. Sürgetően közölnek velük valamit idegen nyelven, amiből talán értenének is egy keveset, ha az emberek nem hadarnának annyira. De hamarosan akad tolmács, és megtudják, hogy

Auschwitzban vannak. Értetlenséggel néznek maguk elé, sohase hallották ezt a szót. A csíkos ruhások csodálkoznak: – Nem hallottatok Auschwitzról? – kérdik nagyon hangsúlyosan és csaknem szemrehányón. Aztán magyarázat helyett az egyikük – nem kiabálva, de elég hangosan és elég lassan ahhoz, hogy minél többen hallják és értsék – lengyelül ennyit mond: – Hagyjatok mindent a vagonban, a kisgyerekeket adjátok a nagyanyáknak vagy más öreg rokonnak. – A biztonság kedvéért mindezt jiddisül is megismétli. A poggyászához persze senki se nyúl, a legyengült emberek között már nem akad olyan, akinek ereje volna megemelni a súlyos zsákot vagy bőröndöt, és sokan a másik felszólításnak is eleget tesznek, bár nem értik az értelmét. A rámpán, ahova a vagonból kiszálltak, a férfiakat az egyik, a nőket a másik oldalra terelik, el sem tudnak búcsúzni egymástól. Aztán nemsokára már csak nők vannak körülöttük, köztük nagyon sok idős és öreg asszony, s a legtöbben kisgyereket tartanak a karjukon. Körülnéznek. Micsoda furcsa, kietlen, szürke, lapos táj, tele magas, felül félkörívbe hajló betonoszloppal, melyek között párhuzamos sorokban szögesdrótot feszítettek ki, mindenfele őrtornyok, a távoli kéményből sűrű füst száll, amelyet percenként izzó vörösre festenek az óriási lángcsóvák, kísértetiesen megvilágítva az ólomszínű eget. Gyárkémény? Valami vasgyár vagy kohó lehet, hogy ennyi tüzet bocsát ki magából. Ott fognak dolgozni? De gondolkodásra nincs idő, valaki elől, úgy látszik, irányítja őket, az amorf tömeget egyetlen sorba kényszerítik. Gépiesen mennek előre, fiatalok, öregek, kislányok lépkednek egymás mellett, hirtelen csatlakozik hozzájuk Ibolyka és a tizenhárom éves Veruska, szomorú találkozás, Ibolyka sietve elmondja, hogy menekülési kísérletük meghiúsult, a taxi nem jött el értük, csak Tomikát sikerült egy ismeretlen családot Budapestre szállító kocsiba beültetni, mi lesz vele, a nyolcéves fiacskájával? Egymás mellé állnak, Anyuka karján a bágyadt Anikó, előttük, mögöttük tengernyi ember. Még jó, hogy Ibolyka ilyen gyorsan megtalálta őket, legalább a család nőtagjai együtt vannak. A menet akadozik, a tömeg meg-megreked, aztán megint néhány lépést tesz előre. Az út mentén fekete egyenruhás katonák állnak kettesével, nem nagy távolságban egymástól. A sorok újból megtorpannak. Mi történik ott elöl? A tömeg lassan ritkulni kezd előttük, és már látni is... Egy szürke egyenruhás tiszt, akit néhány katona áll körül, karmesteri pálcához hasonló bottal kettéválasztja a sorokat. Hát nem maradnak együtt? Elválasztják őket egymástól? Ez az, amitől a legjobban féltek, a gondolat beléjük nyilall, borzalommal tölti el őket. És közelebb érve már azt is látják, hogy a gyerekeket vivő vagy kísérő nagymamák és anyák meg az idős, nehezen mozgó asszonyok balra, a többiek jobbra mennek. Elhatározza, hogy nem válik el Anyukától. Odamegy a legközelebb álló két fekete ruhás katonához. – Ich will mit meiner Mutter bleiben, ich will nicht von ihr getrennt werden – mondja, és még megkérdezi: – Warum gehen die Frauen mit Kindern anderswohin? – Legnagyobb meglepetésére a katona udvariasan és hosszan válaszol: – Sie sind jung und müssen arbeiten, ihre Mutter muss Ruhe habén. Aber jeden Abend werden sie sich treffen. – Elmondja a többieknek, amit hallott, de a szorongása nem akar enyhülni. – Nézzétek – mondja valaki, és balra mutat –, az öregekre meg a gyerekekre teherautók várnak... – Ez se hangzik jól, hiszen akkor messzire kerülnek egymástól, de tépelődésre már nincs idő, csaknem elérkeztek a menet élére, az SS-tiszt szemben áll velük, gallérján jól láthatók a félelmetes halálfejek. A lány sietve megcsókolja Anyukát és a kicsikét, aztán már közvetlenül a tiszt előtt állnak, látják, hogy monoklit visel, tapasztalt szemmel végigméri mindegyiküket, botja villámgyorsan táncol jobbra-balra, hát megtörtént a legborzalmasabb, elválasztották őket egymástól, a lány megpróbál hátrapillantani, de szeme már nem találkozik az Anyukáéval... Mennyiszer visszagondol erre később, még egy búcsúpillantás sem adatott meg nekik.

Aztán már Anyuka nélkül mennek tovább, női hangok sürgetik őket, los!, los!, los!, nem tudja, hogy ez a most először hallott vezényszó végigkíséri majd egész táboréletét. Mennek előre, minden oldalról szögesdrót-tenger, a dróton itt-ott halálfejes tábla, tehát áram van benne, innen nincs menekvés. Tompultan, gépiesen rakja a lábát. Mióta gyalogolnak, félórája, vagy annál sokkal hosszabb ideje? Nem tudja meghatározni, az időnek itt más a tartama, és a karórája már régóta nincs a kezén. Valami épület elé érkeznek, azt mondják, ez a fürdő, levetkőzni, ruhát, ékszert, órát, pénzt, mindent letenni (hányadszor hallják ezt már?), csak a cipőtök maradhat a kezetekben. Meztelenül tapossák a betonpadlót, s már látják is, hogy mi következik ezután, kopaszra nyírják őket, fertőtleníteni fognak benneteket, mondják a „fodrászlányok", ezért kell előbb lenyírni a hajatokat. A rengeteg szőke, barna, fekete hajcsomó és hosszú hajfonat ott fekszik a földön, az identitásrombolás még magasabb foka ez, ruhátlanok, kopaszok, úgyszólván felismerhetetlenekké váltak, a többieket látva tudják csak elképzelni önmaguk külsejét. A nevüket senki se kérdi, névtelen, mozgó kísértetek, akiket most furcsa szagú, meleg levegőfüggönyön hajtanak keresztül, ez lehet a fertőtlenítés, aztán valami kődarabfélét nyomnak a kezükbe, ez a szappan, a zuhanyokból megered a víz, kezdetben langyos, de gyorsan hideggé válik, los!, los!, alig győznek megtörülközni valami szürke ronggyal, az ajtóban már tolonganak a következők, ők meg előremennek, sürgetik őket, gyorsabban, los!, los!, mindegyiküknek odadobnak valami ruhafélét, senki se törődik vele, hogy milyen, nagy-e vagy kicsi, a fő, hogy eltakarja meztelenségüket. A lány magas szárú fűzős cipőben jött, hogy védje vele a lábát, most terhére van, nincs ideje befűzni, csoszogva alig tud lépést tartani a többiekkel.

Megint menetelnek, körülöttük női hajcsárok, mindegyikük hajas, tehát régi fogoly, a több évi auschwitzi fogság megkeményítette kezüket, hangjukat, rekedten kiáltoznak, los!, los!, és botjukkal rá-rácsapnak valakire, minden ok nélkül, mert a kopasz női nyáj teljesen engedelmes. A tartós kulissza, a szögesdrót-sövények hálóján belül haladva elérkeznek Birkenau, Auschwitz testvértáborának kellős közepére, a széles út mindkét oldalán fabarakkok, „blokkok" terpeszkednek, őket a B tizenkettesbe terelik, a hatalmas hodályt, amely most elől-hátul tárva-nyitva, egész hosszában óriási fekvő kéményt idéző, betonburkolatú, alacsony fal választja ketté, még nem tudják, milyen borzalmas percek színhelye lesz ez, hogy itt játszódnak majd le a leghátborzongatóbb horrort is felülmúló szelekciók. A blokk falainak mentén mindkét oldalon háromszintes priccsek, itt kajáknak mondják őket, los!, los!, mindenki gyorsan másszon be valahova, nyolcan egy kójába, ők négyen felkapaszkodnak a középső „emeletre", csupasz deszkák, itt-ott egy pléd. Megpróbálnak leülni vagy elnyúlni, csak az oldalukra fekhetnek, különben nem férnek el. A „pódiumon", azaz a padlóból kiemelkedő kéményemelvény közepén valami nő ordít szlovák–magyar keveréknyelven, tilalmakat, parancsokat osztogat, durva szavakat használ, de azok nem jutnak el a lány tudatáig. Egyetlen gondolat kínozza: hogy lehet az, hogy Anyuka nincs itt, az SS-katona azt mondta, hogy este találkozni fognak. Lehet, hogy ez csak átmeneti szállás, holnap talán már munkába mennek, és este odaviszik őket, ahol az idősebbek és a gyerekek vannak... Aztán, mint a többieket, őt is elnyomja az álom. De a kemény fekvőhelytől hamarosan fájni kezd minden porcikájuk, megfordulnának, de olyan szorosan fekszenek egymás mellett, mint a szardíniásdobozban a halak, elég, ha egyikük megmozdul, hogy megpróbálja magára húzni a takarót, a többiek nyomban felébrednek. Hosszú hetek telnek el, amíg beleszoknak ebbe a kényszerállapotba és az éjszakának legalább egy részét át tudják aludni.

Az első auschwitzi éjszakának kora hajnalban harsány kiáltozás vet véget:

– Zahlappell, Zahlappell! – hangzik minden oldalról. Nem tudják, ez mit jelent, csak azt látják, hogy a kis utacskával elválasztott szomszédos priccsen a nők mozgolódnak, lefelé igyekszenek, így hát ők is gyorsan cipőt húznak, de ekkor már kergetik is le őket a deszkákról, a fűzős cipő ismét befűzetlen marad. Odakint, a két blokk közötti széles sávon, az Appellplatzon ötösével sorakoztatják fel őket, négyük mellé ötödiknek Lea áll be, a művelt, kedves Lea, akivel a zongoratanárnőjénél ismerkedett meg, és akinek a szülei Angliában vannak, ő pedig érthetetlenül Munkácson maradt. A hajnal hűvös, mind az öten összebújnak, hogy melegítsék egymást, de amikor a tegnapi ordítozó nő a sorokat számolva feléjük közeledik, szétrebbennek. Az appellnek se vége, se hossza, Ibolyka elmeséli, hogy az elfogatásuk után a csendőrök elkísérték őket Anyuka házába, hogy összecsomagolják az élelmiszert, amit magukkal vihetnek az „útra", de a ház már teljesen ki volt rabolva, a nagy spájz az utolsó befőttesüvegig kiürítve, ilyen gyorsan dolgoztak a fosztogatók, a környező „árja házak" fürge lakói. Ibolykáék a vagonban kénytelenek voltak idegen emberektől kérni valami élelmet, hogy ne haljanak éhen. A számlálás többször megismétlődik, mire visszaengedik őket a blokkba, már alig állnak a lábukon. Bent valami kávénak nevezett folyadékot osztanak, amiért sorba kell állniuk, és csak akkor kapaszkodhatnak föl a ketrecükbe, amikor megkapták az adagjukat. Fáradtan gubbasztanak deszkaágyukon, várják, hogy történjék valami, hogy munkába vigyék őket, de nem történik semmi. Egy idő múlva egyik-másik lemerészkedik, megáll a priccseket elválasztó szűk közben, keresi, akad-e ismerős valahol. Néha eltart egy ideig, amíg egymásra ismernek. – Te vagy az? – kérdik bizonytalanul, merthogy a hajatlanság és az idétlen öltözék a felismerhetetlenségig eltorzította őket. Váratlanul megjelenik előttük egy férfi, alacsony, foghíjas, negyven év körüli, munkás kinézetű ember, régi fogoly lehet, haja van és csíkos kabátja, mellén szám és előtte kis fekete háromszög. Szóba elegyedik velük, lengyel, jól értik a nyelvet, amelyen beszél, nagyon hasonlít a csehre, mindenféle információkkal szolgál, azt is megmondja, hogy a fekete háromszög köztörvényes bűnözőt jelent, megijednek, de a férfi jóindulatúan mosolyog, nem is tudják, higgyenek-e neki. Ludviknak hívják, mondja, neki semmi baja itt a lágerben, Auschwitzban dolgozik, Schutzhäftling, védett fogoly, prominens, ő nem fabarakkban lakik, ahová befúj a szél, ételt is jobbat és többet kap, mint ők, közönséges rabok. Birkenauba csak akkor jöhet, ha a kommandóját ide vezénylik, örül, hogy ma itt van, legalább látja az új lányokat, mondja vigyorogva. – Ne féljetek, a hajatok gyorsan megnő – keveri a lengyelt a némettel, jobban mondva az auschwitzi zsargonnal –, ne törődjetek semmivel, minden mindegy, scheissegal, innen élve úgyse kerültök ki, a kéményen át mindenki felrepül, ki a pokolba, ki a mennyországba. – Érthetetlen, amit beszél, és ugyanakkor félelmetes, a rémült nők kérdésekkel halmozzák el, a lány elismétli, amit az SS-katonától hallott, hogy este találkozni fognak azokkal, akiket a másik oldalra küldtek, de nincsenek itt, talán ő tudja, hova vitték őket. Ludvik cinikusan elvigyorodik, füttyent egyet, és egyik kezét a magasba emelve mutatóujjával gyors egymásutánban köröket ír le: – Azok már túl vannak rajta, azok már mind kirepültek a kéményen, csak füst maradt belőlük – mondja röhögve. Valamennyien döbbenten meresztik rá a szemüket, nem, ez nem lehet igaz, gondolja a lány, és remegni kezd, ezt az embert a hosszú fogság gonosszá, szadistává tette, jólesik neki másoknak fájdalmat okozni. Amikor a lengyel látja, hogy szavai milyen hatást gyakoroltak a lányra, a zsebébe nyúl, és egy kis fej fokhagymát nyújt át neki, a lány vonakodik elfogadni, nem ismeri még az auschwitzi morált, sem az auschwitzi éhezést, és nem is tudja, mihez kezdjen a fokhagymával, hiszen azt nem lehet csak úgy megenni... Kétségbeesésében a nővéréhez fordul, ugye, te se hiszed, amit ez az ember mond, Ibolyka magához öleli, nyugtatgatja, ám a szörnyű kétely már belerágódik mindkettejük csontjaiba. Befelé zokognak, de könnyebbséget hozó sírásban egyikük sem tud kitörni. Az a bizonyos nap, amelybe még a második hosszú Zählappellnek is bele kell férnie, lázálomban telt el. És éjszaka, az álomtöredékek egyikében, fehér papírlapot lát, amelyen nagy kalligrafikus betűkkel Anyuka lánykori neve áll, és mellette: Meghalt 1944. május 23-án. Istenem, miért jegyezte fel az álom ezt a dátumot, amely nem is valószínű, hiszen május huszonkettedikén érkeztek Auschwitzba? Miért higgyen az álomnak? Hogy bírjon akár csak egy napot is élni ezzel a szörnyűséges tudattal? Egyre csak ismétli magában, hogy a lengyel becsapta őket, a háború végén majd kiderül, hogy amit mondott, abból egy szó sem igaz, a háború végén egy szép napon viszontlátja Anyukát, és nevetni fognak az egészen...

De a háború végéig még sok nap volt hátra. Lágerben eltöltendő sok-sok keserves nap.

Egy nap Auschwitzban

Ez a nap is úgy kezdődött, mint a többi. Még virradat előtt az egész tábor visszhangozni kezdett a gyűlölt „Zählappell" kiáltozástól, és a félig alvó nők kitódultak a barakkok nyitott kapuin. Szeptember volt már, és a hajnalok nagyon hidegek. A lány didergett, és az álmosságtól támolyogva vonszolódott a tömeggel. Pedig igyekezni kellett, hogy minél előbb ötös sorokba rendeződjenek. A tizenhárom éves Veruskát maguk közé vették, minden oldalról melengették. A feje hosszú férfisálba volt göngyölve, amit ki tudja, hogyan szereztek, az álla alatt csomót kötöttek belőle, és a kislány két fülére rongydarabokat raktak, hogy azok magukba szívják a váladékot. Kétoldali középfülgyulladása volt, ami nagy fájdalommal jár, de nem panaszkodott, csak szótlanul, bánatos szemmel nézett maga elé.

A sorokat a kiabáló szlovák blokkfőnöknő többször is megszámolta már, azt hitték, hamarosan elbocsátják őket, de az appell zárójelenetére, az SS-katonanő megérkezésére aznap még nagyon sokáig kellett várniuk. Ez azt jelentette, hogy hiány van a láger létszámában. Csak hibáról lehetett szó, mert arra, hogy az alig serkedő hajú, rongyokba öltözött, legyengült nők közül valaki megszökött volna, senki se gondolt. De ilyenkor sokáig, néha órákig várniuk kellett, amíg a tévedés okát megtalálták. Ezúttal is a végtelenségig tartott, amíg a zöld egyenruhás, tömzsi szőkeség megjelent, hogy hideg tekintetét végigjártatva a sorokon, és az ajka között számokat mormolva, jóváhagyja a bonyolult összeadási műveletet. Ekkorra a nők már alig álltak a lábukon. A sovány koszt mellett éhgyomorra nem bírták sokáig, hiányzott a langyos barnás folyadék meg a vékonyka kenyérszelet, amit az előző esti appellnél vételezett kenyérdarabjukból reggelre félretettek.

Pedig aznap új feladat várt a lányra. Az előző délután a nővére figyelmes lett néhány nőre, akik ágaskodva-furakodva kapkodtak valami után. Amikor közelebb ért hozzájuk, látta, hogy a szlovák nő kis fehér vászoncsíkokat osztogat, amelyeken nyomtatott nagy betűkkel ez áll: TURNERIN, vagyis tornásznő. Ibolykának is jutott egy darab, amit örömmel elhozott a húgának. Ugyanis parancs érkezett, hogy a serdülő lányoknak naponta tornászniuk kell a levegőn. Sátáni, cinikus ötlet a vézna, legyengült gyerekeket auschwitzi koszt mellett és életkörülmények között testmozgásra kényszeríteni. De valamire talán mégis jó lehet, gondolta a lány, ha másra nem, hát legalább arra, hogy a gyerekek, akik az appelleken kívül egész nap csak meggörnyedve ülnek a kójákban, rövid időre kiegyenesítsék a hátukat. Reggeli után össze is szedett néhány tizenhárom-tizennégy éves lánykát, és kiment velük az utolsó barakk mögötti kis térre. Az idő szép volt, a reggeli köd már fölszállt, sütött a nap. A lány végignézett a kis csoporton, és a szíve összeszorult. De azért megpróbált valami ritmusos melódiát dúdolni és egyszerű mozdulatokat végezni hozzá, hogy a gyerekek utánozzák. Alig néhányan szánták rá magukat. Szomorú látvány volt. A gyerekek bágyadt szemmel néztek a semmibe. A lány megkérdezte tőlük, kint akarnak-e maradni, vagy inkább visszamenni a barakkba. A gyerekek az utóbbit választották. Amikor visszatértek, a lány levette melléről a biztosítótűvel odacsatolt Turnerin-jelzést, és lemondva az ígért levespótlékról, szögre akasztotta újdonsült tisztségét. Pedig a plusz tányér leves négy részre osztva is hasznukra vált volna, különösen Veruskának, akinek soványsága annyi gondot okozott mindannyiuknak.

De azért is jól tették, hogy visszajöttek, mert – mint az utóbbi időben csaknem minden délelőtt – a magasban felzúgtak a szövetséges vadászgépek, és ilyenkor az SS-katonák mindenkit a barakkokba tereltek, maguk pedig gyáván elrejtőztek az óvóhelyeiken. Pánikszerűen féltek a légitámadásoktól, az őrtornyokat is őrizetlenül hagyták. A foglyok pedig, akik a katonák időleges eltűnése következtében félig szabadoknak érezték magukat, kimentek a barakkok elé, boldogan és várakozással teli figyelték a repülők útját, és fohászkodtak, dobjanak le végre a gépek legalább csak két-három bombát, és robbantsák fel a gázkamrákat. Még az se baj, ha ők is elpusztulnak. Mennyivel emberibb halál lenne ez, mint az, ami itt vár rájuk. Nem értették, hogy lehet az, hogy a gépek csak cirkálnak a fejük fölött, és semmi sem történik. Pedig a szövetségeseknek biztosan vannak értesüléseik arról, mi folyik itt, és biztosan rendelkeznek pontos, részletes térképekkel, úgyhogy játék lenne eltalálniuk a gázkamrákat, a krematóriumokat meg az Auschwitzba vezető vasútvonalat. Mi lehet a céljuk? Csupán megfélemlíteni az SS-t? Az hiábavaló szándék, mert amíg élnek, a világ urainak képzelik magukat, és szemrebbenés nélkül gyilkolnak tovább. A gépek meg egész alacsonyan repülnek, de csak zúgnak, hasztalan keringenek, mintha kedvük telne a szemük elé táruló látványban. És valóban: ma sem volt ez másképp – a bombák nem jöttek.

Auschwitzban program nincs. Minden ötletszerűen, rajtaütésszerűen történik. Elképeszteni, meghökkenteni a foglyokat, ez a cél. Egy percre sem hagyni nekik nyugtot. Most a szlovák nő hirtelen elkiáltja magát: – Fürdőbe mentek! Ne féljetek, a leveseteket megkapjátok később.

Tehát fürdő. Most, hogy már sok mindent tudnak, az ilyen hírt nem fogadják aggodalom nélkül. Nem tudni, valóban víz folyik-e majd a csapokból, vagy gáz. De ellenszegülni nem lehet. Ötös sorokba felzárkózva már menetelnek is Birkenauból Auschwitz felé.

A fürdés, amit alig lehet tisztálkodásnak nevezni, nem tart sokáig. A víz hideg, de víz, és amit szappannak neveznek, az se nem habzik, se nem oldódik. De amikor már felöltözve kijönnek az úgynevezett szaunából, mégis úgy érzik, hogy kissé felfrissültek. Az ötös sorok lassan újra összeállnak, és elindulnak vissza Birkenauba. Már el se tudják képzelni, hogy lehet egyedül vagy kettesben is járkálni.

Az egyik auschwitzi emeletes téglaépület felső ablakaiból csíkos kabátos férfiak nézik őket. Többféle nyelven kérdezik, hova valók, ismerősöket keresnek. Az egyik fogoly leszól: – Nincs köztetek valaki Bártfáról? – A lány meglepődve válaszolja, hogy az édesanyja a Bártfa melletti Kurimára való. A férfi szemmel láthatóan örül a hírnek, és újabb kérdések után kiderül, hogy szegrőlvégről rokonok. – Várj – mondja a férfi –, hozok neked valamit. – Nemsokára újra megjelenik az ablakban, kezében valami egészen csábító, sárga ételféleség. A lány megesküdne rá, hogy piskótatorta, ha nem tudná, hogy ilyesmi aligha készül ezen a zord tájékon. – Gyere közelebb – mondja a férfi, és ledobja az ablakból a mennyeinek látszó eledelt. De akkorra a női tömegből már sokan odacsődülnek, és a csemege pillanatok alatt idegen kézben tűnik el. A lány csalódottan néz maga elé. – Ne búsulj – mondja a férfi –, ha legközelebb erre jöttök, megint adok valamit. – Aminek aztán ugyanez lesz a sorsa, gondolja a lány lemondóan. Meg kell elégedni a szürke karórépa-levessel, ami a barakkban vár rájuk. Csak legalább abból lenne több. De a leves még messze van, előbb vissza kell érni.

Elhaladnak az Arbeit macht frei feliratú kapu alatt. Micsoda aljas csalás, szemérmetlen szemfényvesztés ez is! Kinek szól ez? A foglyoknak biztosan nem, azok tudják, hogy ha látástól vakulásig dolgoznának és ha olyan nehéz munkát végeznének is, mint hajdan a piramisokat építő rabszolga-őseik, akkor sem szabadulnának fel, mert a koncentrációs táborokból nincs más szabadulás, mint a halál. Ez az egyik ok, amiért nem lehet párhuzamot vonni a náci koncentrációs táborok és a legrosszabb kommunista Gulag-fogság között sem. De a birkenaui foglyok számára nincs munka, amely talán egy kicsit elviselhetőbbé tenné nyomorúságos tengődésüket. A tábor a negyvennégyes évben különösen az ekkor tömegesen érkező új magyar foglyoknak köszönhetően – a végletekig felduzzadt, a fekhelyek, a kóják zsúfolásig megteltek nőkkel, akiknek nemcsak munka, hanem levegő is alig jutott.

Birkenau közelébe érve a női menetoszlop megtorpan, és valaki már tolmácsolja is a döbbenetes parancsot: – Meztelenre vetkőzni, a ruhákat egy kézben tartani! – Mi történt? Ez gázkamra, villant valamennyiük agyába. Nem tévedtek. Gázkamra – sokak számára.

A lányt elfogta a rémület. Eddig a szelekciók mindig a barakk hosszában húzódó betonemelvényen zajlottak, s ez keskeny volt, úgyhogy egyesével vonultak át rajta, mint valami divatbemutatón. Mindenkor volt annyi idejük, hogy megszervezzék a család tagjainak sorrendjét. Nagyon jól emlékeztek a lágerben töltött első nap hívatlan vendégére, Ludvikra, aki oly korán és kíméletlenül felvilágosította őket arról, mi folyik Auschwitzban. A lengyel fogoly akkor szemügyre vette mind a négyüket, és tárgyilagosan kijelentette: – Ti ketten jó korban vagytok – mondta a lányra és a sógornőjére mutatva –, de azok – és ez Ibolykára és a kislányára vonatkozott – már nem. Ők aligha fognak veletek maradni, ezzel számoljatok. Az egyik túl öreg – Ibolyka akkor harmincnyolc éves volt –, a másik túl fiatal. Mind a kettő veszélyes dolog itt. – Erre gondoltak mindig, amikor a barakkba berobbant az SS-tiszt, és nyilvánvaló volt, mi következik. Pillanatok alatt olyan sorrendbe helyezkedtek, amiről naivan azt hitték, védelmet nyújt nekik. Elsőnek a sógornő állt be, ő utána következett a tizenhárom éves Vera, aztán jött a lány és végül Ibolyka. Már nem tudni, kinek az agyában született meg a felsorakozásnak ez a módja, de abból a feltevésből indulhatott ki, hogy a két megfelelő korú nő egy pillanatra magára vonja a hóhér figyelmét, és akik utánuk következnek, elkerülhetik a veszedelmet. De most nem lehetett helyezkedni, hiszen ötös sorokban meneteltek, mind arccal az élet-halál ura felé. Az átcsoportosításnak nem lett volna értelme, de idő sem volt rá. Most nyomban vetkőzni kellett.

A vetkőzés művelete mégis eltartott egy ideig, menet közben nem volt olyan egyszerű. És meglepetésszerűen nem is kísérte a „los!, los!" vezényszó. Senki sem sürgette őket. A hopmester ezúttal nyilván megelégedett azzal, hogy változatosságot vitt be a már egyhangúvá, unalmassá vált szertartásba. Új színnel óhajtotta gazdagítani, ezért lepte meg őket a szabad ég alatt.

A rémdráma kezdetét vette. Az SS-tiszt villámgyorsan táncoltatta pálcáját, és mint mindig, tökéletes engedelmességre számított. Csakhogy talán éppen a szabad ég kéksége, a fürdés nyújtotta felüdülés és a férfiakkal való találkozás ledöntötte a szerencsétlen nők belső korlátait, akikre a tiszt rámutatott, hangos sírásba kezdtek, sikoltoztak, alig kinőtt hajukat tépték, ki-kitörtek a sorokból, néhányan az öklüket rázták. Ez rendhagyó magatartás volt, csaknem lázadás. De a tiszt látszólag ügyet se vetett rájuk, levegőnek nézte őket, és folytatta munkáját, mintha küldetést teljesítene. Ha kiabál rájuk, szitkozódik, ha bármilyen emberi módon reagál viselkedésükre, talán folytatták volna a sajátos ellenszegülést, de ez a közönyös, lelketlen fagyosság végül lecsendesítette őket. Visszasüllyedtek a teljes apátiába. Veleszületett kegyetlensége vagy a gyilkolásra való alapos pszichológiai felkészültsége tette Mengelét ilyen sikeres bakóvá? Ez már sohasem derül ki. Mint annyi másra, őrá se sújtott le az igazságszolgáltatás keze.

Amikor aztán a szelekció a megszokott mederben folyt tovább, egy nem éppen fiatal asszony, a lányék munkácsi szomszédja, megértve a tiszt halált jelentő kézmozdulatát, hangos jajveszékelésben tört ki és görcsösen belekapaszkodott a mellette álló lányába. De az eltorzult arccal és minden erejével kitépte magát anyja szorításából. Az anya újra megragadta lánya kezét, és közben eszeveszetten kiabált, de szavait nem lehetett érteni, szájából csupán artikulálatlan hangok törtek elő. A tiszt kezében a pálca egy pillanatra megállt, jelezve, hogy minden ellenállás hiábavaló, az asszonynak ki kell lépnie a sorból. Hátborzongató, soha el nem felejthető jelenet volt ez. A lány képzeletében nyomban kicserélődtek a szereplők, a két szomszéd nő helyére ő lépett Anyukával. – Én Anyukával mentem volna, biztos, hogy vele mentem volna – villant agyába spontán. De minél tovább gondolkozott, annál jobban nőttek kételyei. Honnan tudja, hogy Anyukával tartott volna, miből meríti ezt a feltétlen bizonyosságot? Mi jogosítja fel rá? Hiszen sohasem volt ilyen helyzetben. Minden élőlényben nagyon erős az életösztön...

Így kezdődött a gyötrő dilemma, amely a lányt végigkísérte egész lágeréletén, és még sokkal később, a háború után is hosszú ideig kísértett álmában.

Hogy lehet ezt a lidérces látomást elűzni? Hogy lehet visszamenni a barakkba, bebújni a kójába, levest enni? Sokan esküsznek rá, hogy Auschwitzban brómot tesznek az ételbe. Ez az oka, mondják, hogy a foglyok nem tébolyodnak meg tömegesen. A lány kételkedik. Idegnyugtatót pazarolnának rájuk? A gázkamra mindent megold. Másfelől a feltevésben van némi ráció. Az őrök féltek minden zavargástól, tartottak még a legcsekélyebb nyugtalankodástól is, ami elárulhatná őket a világ előtt. A látszat, hogy a haláltáborokban semmi rossz sem történik, senki sem alkalmaz erőszakot, mindennél fontosabb volt számukra. Ezért hajlandók voltak áldozatokra is.

De akár használtak brómot, akár nem, az embereket gyógyszer nélkül is sakkban tudták tartani az örökös nyugtalanításukkal. A borzalmak borzalmakkal való tetézése a leghatásosabb módszernek bizonyult arra, hogy az újonnan átélt iszonyat átfedje az előbbit, s egyszersmind előrevesse árnyékát a következőnek, így biztosítva a tartós rettegést. És a félelem nem ösztökél lázadásra.

Úgyhogy Auschwitzban mindig történik valami. Néha még olyasmi is, ami az SS szándékainak ellenében megy végbe. Mikor visszatértek a barakkba, suttogva terjedni kezdett a hír, hogy a blokkban kisbaba született. A neme felől senki sem érdeklődött, tudták, mi lesz az újszülött sorsa. Valaki, aki ebben a munkában már jártas, papírba vagy rongyba csomagolja, és titokban elássa valahol. Ezt tudták, ám maga a születés csodája boldogságot, felszínre csak alig-alig kerülő, valahol belül mégis erőteljesen jelenlevő atavisztikus boldogságot váltott ki az asszonyokból. Az örömérzet annyiban volt indokolt, hogy az anya életben maradt. Ráeszméltek, hogy a terhes asszonyt sohase látták sem a barakkban, sem az appelleken. A foglyokkal durván bánó, szívtelennek mutatkozó, szintén fogoly szlovák blokkfőnöknőből tehát mégsem veszett ki teljesen az emberség. A jövendőbeli anyát ugyanis hónapokon át csak ő rejtegethette, ami nagy veszéllyel járt. A maga életét kockáztatta vele.

A nők lassan elhelyezkednek fekhelyeiken. Hátuk meggörnyed, fejük a felső deszkába ütközik. Így költik el a seszínű, híg és kihűlt levest. Utána éhesen maradnak, mint mindig. A receptesek belekezdenek mindennapi szórakozásukba: a finomnál finomabb ételek elkészítésébe. A gasztronómia mesterei kifogyhatatlanoknak bizonyulnak. Bizonyára körbe-körbe ismétlik receptjeiket, mert az lehetetlen, hogy ilyen sokat ismerjenek. Vajon a lelki szemeik előtt megjelenő ételek enyhítik kínzó éhségüket? Aligha. Pedig nyilván ezt várják tőlük.

A lány nem tudja kivetni lelkéből a mai nap legtragikusabb eseményének, anya és lánya tusakodásának emlékét. Csak a késő délutáni Zählappell hoz némi szünetet gyötrődésében. Leával, a soruk családon kívüli ötödik tagjával már régebben elhatározták, hogy a kora esti állongást kis irodalmi körré változtatják. Elég jól is ment a dolog, egy kis időre sikerült átlendülniük egy egészen más világba, ahol nem voltak szögesdrótok, SS-katonák, gázkamrák, sem krematóriumok. Reggel nagyon álmosak, elcsigázottak voltak a kínzó éjszakától, dideregtek, megszólalni is nehezükre esett, de estefelé szívesen beszélgettek. Persze csak suttogva és csak akkor, amikor a kiabáló hajas nő nem volt a közelben. Általában verseket mondtak, magyarokat, de másokat is, legtöbbször eredetiben. Nemrégen Faludi Villon-átköltéseire került a sor. Ebből a kötetből Lea tudta a legtöbb verset fejből. Az utóbbi appelleken azonban regényekre próbáltak visszaemlékezni. Most Dosztojevszkij volt soron, a Karamazov-testvéreket igyekeztek emlékezetükbe idézni, de ma rosszabbul ment, mint máskor. A regény részleteit sehogy se sikerült szerves egésszé kovácsolni. Úgyhogy meg kellett elégedniük azzal, hogy az egyes szereplőkről mindenki elmondta, amit tudott. A három fiú közül a tisztaságával, szűziességével kiemelkedő Aljosánál időztek a legtöbbet. És a legcinikusabb mészárosok közelségében, masinériájuk szenvedő alanyaiként arról tanakodtak, hogy az is gyilkos-e, aki csak gondolatban öl, mint a másik két Karamazov-testvér.

A Zählappell végével a nap is a végéhez közeledett. Mint minden más nap, ez is auschwitzi rabságuk egész eseménysorozatának kaleidoszkópja volt. A lány számára mégis rosszabb a többinél, mert szemlélőjévé tette egy anya és gyermeke egymás elleni élethalálharcának, és felébresztette kételyeit önmagával szemben. Ezt a fokozatosan súlyos traumává fejlődő élményt már akkor is elviselhetetlennek érezte.

Gyerekkorában is átélt valamit, ami drámaiságával ilyen megrázó hatással volt rá. A fuldokló liba esete volt az. Telente otthon libát tömtek, rendszerint kettőt egyszerre. Vízben áztatott kukoricával. A szolgálólány párnát tett a konyha padlójára, ráült, behajtott térde és a padló formálta háromszögbe ültette a két libát, bal kezével kinyitotta csőrüket, és jobb hüvelykujjával felváltva fényes kukoricaszemeket tömködött beléjük. A művelet önmagában se hatott jól a kislányra, hiszen szegény libák nem önszántukból ettek, hanem merő kényszerből. De ha minden rendben ment, és az állatok szépen nyelték az étket, mindössze kicsit szánakozott rajtuk. Csakhogy egy este iszonyú baleset történt. Az egyik liba szemet kapott. Így mondták, ha egy kukoricaszem a liba nyelőcsöve helyett a légcsövébe tévedt. Lihegni kezdett, kitépte magát a szolgáló karjából, és fújva-sziszegve futkosott szobáról szobára. A kislány rémülten a sarokba bújt, hüvelykujjaival betömte a fülét, tenyerével elfödte a szemét, hogy ne hallja, ne lássa ezt a haláltusát. Anyuka már régen elküldött Polák néniért, aki városszerte híres volt arról, hogy ilyen esetben segíteni tud, de Polák néni elég messze lakott, aligha érhet ide idejében. A liba még futkosott, fojtott, hörgő hangokat hallatott, de már látszott rajta, hogy ereje fogytán van. Mind a két szárnya lekonyult, mintha le akarna válni a testéről. A várakozás végtelennek tűnt, a kislány tehetetlenségében hangos sírásba kezdett. És ekkor megjött Polák néni. Gyapjúsálba bugyolálva, sötét kendővel a fején. A megváltó. Nyomban a libánál termett, és két kezével finoman nyomkodni kezdte a nyakát alulról fölfelé, alulról fölfelé. A gyerek szájtátva figyelte. A liba engedelmesen, szisszenés nélkül tartotta a fejét, és végül kiköhögte a kukoricaszemet. Ezután Polák néni odament a kislányhoz, simogatta, vigasztalta, mintha pontosan tudná, min ment keresztül. A gyerek lelke megkönnyebbült, de az élmény örökre megmaradt benne. Azóta esti imáját sok éven át ezzel a kéréssel fejezte be: – Istenkém, add, hogy a liba már soha többé ne kapjon szemet. – És a Jóisten meghallgatta.

Mennyivel szomorúbban végződött ma a szegény munkácsi asszony haláltusája. A lány attól a naptól kezdve auschwitzi tartózkodása végéig esténként ezt fűzte imájához: – Istenkém, add, hogy már soha többé ne legyen szelekció. – De ez a kérése teljesületlen maradt. A szelekciók úgy hozzátartoztak Auschwitzhoz, mint levél a fához. Még késő ősszel, a lány más táborba való átszállítása napján is működésben volt a pokoli gépezet.