Kalligram / Archívum / 2003 / XII. évf. 2003. december – Antikvitás az ezredfordulón / Férfi és nő

Férfi és nő

Paulus Zacchias (1584–1659): A házastársi kötelességről. Európa Kiadó, Budapest, 2001.

 

Nap és Hold,

Tűz és Víz,

Jang és Jin,

Pingala és Ida.

Ha Siva és Sakti egyesül,

meghaladjuk a dualitást,

és elérjük a teljességet.

     

Erről a címről valószínűleg nem az jut az eszébe a mai olvasónak, ami ennek a rövid traktátusnak a témája, vagyis a házastársak szexuális élete. Még ennél is kevésbé áll közel hozzánk az a szemlélet, amellyel a derék egyházjogász s egyben X. Ince pápa főorvosa a kérdést megközelíti. Mégis mindenkinek ajánlom e szép megjelenésű kis kötetet, mely Magyar László András lényegretörő bevezetőjével, a humort sem nélkülöző, bőséges és érdekfeszítő jegyzeteivel (melyek látásmódjuk miatt még Zacchias szövegét is élvezhetőbbé teszik) igazi „kultúrtörténeti csemegévé" válik.

Mindezt jól kiegészítik az írást követő illusztrációk, melyek ősei javarészt az első Medici-pápa, X. Leó megrendelésére készültek. Ez utóbbiakhoz a híreshírhedt Pietro Aretino (1492–1556) tizenhat szonettet írt – azt a tizenhat pozitúrát dicsőítve, amelyet a pápa által felkért Giulio Romano említett festményei alapján Marcantonio Raimondi metszett rézbe.

Horányi Ildikó pontos és szellemes kommentárjai Leonardo, Carracci s az őt másoló Coiny, valamint Rembrandt és Steen itt szereplő alkotásaihoz – Magyar László András megelőző jegyzeteivel egyetemben – ékes példáját adják annak, hogyan lehet szórakoztatóan ismeretet terjeszteni. Bár meg kell jegyeznünk, a téma sikamlóssága és a képek kellemesen izgató volta ebben nagy segítségükre volt.

Tehát Zacchias – a piaristáknál, majd később a jezsuitáknál nevelkedett orvos-jogász, a törvényszéki orvostan megalapozója – bizony, kollégáihoz hasonlóan igen szigorú a házastársak egymás számára nyújtott gyönyöreivel kapcsolatban (a házasságon kívüli testi élvezet mint halálos bűn, nyilván szóba sem jöhet): ez csak abban az esetben megengedhető, ha célja csak és kizárólag az utódnemzés sikeres kieszközlése. Egyébiránt fölösleges, sőt elítélendő, bűnnel terhes.

A két kötetre rúgó Questiones medico-legales (Orvosi-jogi kérdések) című műből kiragadott részletek címei az alábbiak: A házastársi kötelességről. Mikor, hányszor és hogyan kell teljesíteni a házastársi kötelességet? És ...Néhány olyan dolog vizsgálata, amelyek az egyházjogászok szerint a házasság során a házasfeleket bűnbe viszik.

Nos, amint Magyar László András is megemlíti 15. számú jegyzetében, a kereszténységen kívül szinte minden más vallásban is megfigyelhető az a tendencia, hogy az idő előrehaladtával „az eredetileg szabályozatlan területeket is igyekeznek egyre bonyolultabb előírások és törvények gúzsába kötni", csakhogy szerintünk ez nem a „vallás fejlődésének" és a „tudatosság iránti igény megerősödésének" a jele, sokkal inkább az adott vallások szellemi hanyatlását, kiüresedését jelzi.

Hiszen szerzőnk – jóllehet azt a nemes feladatot tűzi ki maga elé, hogy orvosi szempontból nyújtson támpontokat a házasfeleknek szexuális magatartásukra vonatkozóan, nehogy lelki üdvüket bármivel is kockára tegyék, s e mérce szerint igyekszik az igények, szokások és figurák jogszerűségét megállapítani – előírásaiból számunkra kevés dolog maradt meg szellemi tápláléknak. Szövegének azon részeit élvezzük a leginkább, ahol például azt ecseteli, milyen jelekből következtethet a férj asszonyának néma igényére.

Az egyes témák kifejtése során Zacchias egyébiránt óriási műveltségről tesz tanúbizonyságot, antik szerzőket idéz, s nem csak orvosi munkákat, mint Hippokratés és Galénos műveit, hanem Ovidiust, Martialist, Juvenalist és Lucretiust, vagyis elsősorban római költőket; de találunk nála hivatkozást Plutarchosra és az életrajzíró Suetoniusra is.

Érvelés közben legtöbbször Aquinói Szent Tamás és Avicenna tekintélyére támaszkodik, és bizonyos kérdésekben – mint például a női mag és a női orgazmus szerepe a nemzésben – vitába száll kora jogászaival és orvosaival.

A százada egyházi gondolkodását kötő korlátok ellenére néha engedékenynek tűnik, de csak a részleteket illetően, s csak a nála szigorúbbakkal szemben, így például amikor a szeretkezés ún. természetes módjával s az elfogadható pózokkal vagy éppen a serkentőszerek használatával foglalkozik.

Paulus Zacchias – vagy olaszosan: Paolo Zacchia – Rómában született, s a szemérmességet illetően nem tagadhatja római voltát. Aki ugyanis járt már római templomban, tudja, hogy hiányos öltözetben, vagyis fedetlen vállal vagy lábszárral nem engedik az embert belépni, viszont – jómagam is tapasztalhattam – a római hölgyek némelykor olyan vékony, átlátszó vagy áttört mintájú blúzokban, ruhákban jelennek meg a miséken, hogy bár elvileg el van fedve a válluk és egyebük, mégis a férfiszemek bátran legelészhetnek idomaikon, melyeket valójában csak a csipkés alsóneműk takarnak.

Zacchia is hasonlóképpen jár el, hiszen jóllehet Plutarchos véleményét, miszerint a szeretkezés célja egyedül a gyönyör, értelmetlen és hamis elképzelésnek titulálja, azért beszámol arról, hogy a leginkább javasolt „természetes" – vagyis misszionárius – pózon kívül az emberek milyen sokféle szeretkezési módot találtak fel maguknak. Hivatkozásában közvetetten ókori forrásokra megy vissza: Aristophanés kommentárjaira és a Suda-lexikonra.

Szót ejt az ókor egyik híres kéjhölgyéről, Kyrénéről, akit tizenkét bevett póza alapján Dodekaméchanosnak (ti. tizenkét fogás) neveztek. Sőt egy másik hölgyről, Elephantisról is tájékoztat, aki leírta a szeretkezések „módjait, helyzeteit, fajtáit és formáit, sőt le is festette őket". Közli még, hogy Suetonius szerint „ezekkel az ábrákkal díszítették Tiberius császár hálószobáját is".

Egyszóval a jóravaló kánonjogász amellett, hogy tudatja velünk, mi az, amit nem szabad, alaposan felcsigázza érdeklődésünket – pontosan arra vonatkozóan, amit nem szabad.

Ám, hogy ne essen a szabadosság gyanújába, ezen idézeteit egy évszázaddal korábbi keresztény szerzők citátumai alapján hozza, s hozzáteszi: „Mindezekről mi nem épp pirulás nélkül s csak kelletlenül beszélünk, ám mindenképpen kötelességünk szólni róluk, hiszen az egyházjogászok számára meg kell magyaráznunk, mely közösülésmódok gátolják inkább vagy kevésbé a nemzést..." Igazi római.

Mindezt megfűszerezi néhány témába vágó erotikus versidézettel Ovidiustól, Martialistól és Juvenalistól, s annyira jól illeszti be ezeket mondandójába, hogy sejthetjük: igen alaposan ismerte e költők életműveit, s nem kellett keresgélnie, amikor kiválasztotta őket – hiszen magától az eszébe jutottak.

Ez az a pont egyébként, amelyhez nagyszerűen illeszkednek a kötetben szereplő illusztrációk. Hisz jóllehet az Elephantis-féle leírások és ábrázolások rég a feledés homályába vesztek már, a Zacchiasét megelőző évszázadnak is megvoltak a maga „ismeretterjesztői". S a dolog pikantériája éppen az, hogy egy pápa (akit szegényt már tizennégy évesen bíborossá tettek) ad e felvilágosító tevékenységre megrendelést, akkor is, ha titokban vagy ha az elrettentés céljával...

Ezek a magas művészi színvonalú pornográf képek aztán évszázadokon keresztül továbbélnek. Hisz mint korábban említettük, Giulio Romano eredeti festményei alapján Marcantonio Raimondi készít rézmetszeteket, s ezekhez írja Pietro Aretino a Sonetti lussuriosi-t Az ezekből összeállított könyvecske titokban terjedt és óriási siker lett.

Évtizedek múltán aztán újra igény támadt rá a „tanulni vágyó" olvasók között. Mivel Raimondi lemezei addigra már nem voltak hozzáférhetőek, Agostino Carracci másolta le újra a „figurák" ezen ábrázolásait, s hogy még érdekesebbé tegye a dolgot, a képeken szereplő pároknak mitológiai személyek, azaz istenek és hősök, valamint híres ókori szeretők neveit adta. Szerepel itt többek között Paris és Oinóné, Aeneas és Dido, Zeus és Héra, Héraklés és

Déianeira, Achilleus és Briséis, sőt a költő Ovidius is Corinnájával, s mit mondjunk, költőnk óriási tehetséggel van megáldva! Még egy keresztény párost is találunk: Angelica és Medoro kettősét Ariosto: Orlando furioso című lovageposzából.

Carracci számban is kibővítette a sorozatot: tizenhat helyett húsz metszettel állt elő, sőt – hogy övé volt-e az ötlet, nem tudom – egy új mitológiai lényt alkotott meg: satyrosai ugyanis már nemcsak nymphákkal, hanem kecskelábú satyros-hölgyekkel is enyelegnek.

Jacques Joseph Coiny lesz a továbbiakban az idő során megritkuló Carracci-kiadások másolója, igaz, immár gyengébb minőségben, és ahogy Horányi Ildikó írja, „a másolásból adódó tükörfordításban" adja tovább elődei örökét a XIX. század legelején.

Kötetünkben technikai okokból javarészt a Coiny-féle adaptációk szerepelnek, de azért megjelenik jó néhány eredeti Carracci-metszet is.

A képek között utunk a Németalföldön ér véget: Rembrandt két rézkarcával és Jan Steen egy olajtáblájával.

Rembrandt két alkotása igazából variációk egy témára: ugyanabban a pózban találunk előbb egy meglehetősen közönséges kinézetű polgári párost egy baldachinos ágyban, majd egy szerzetest egy parasztlánnyal a búzamezőn. Meggyőzőek művészettörténészünk szavai: a rembrandti realizmus itt már iróniába hajlik.

Mielőtt az utolsó képről beszélnénk, mely egyébként a fedőlapot is díszíti, meg kell említenünk a legelsőt, amely inkább tekintendő anatómiai ábrának, mint a szeretkezés művészi ábrázolásának: ez Leonardo tusrajza egy kettémetszett férfi és egy női alfél torzójáról, coitus közben, az ejakuláció pillanatában.

Ehhez a valóban orvosi megközelítéshez képest igazi felüdülést hoz az utolsó helyen közölt zsánerkép, mely bájos idilljében sok konkrétumot ugyan nem fed fel előttünk, utalásaiban azonban felettébb pajzán, és kedvesen sejteni engedi az előzményeket – vagy a folytatást.

Visszatérve a Zacchias-szöveghez és annak jegyzeteihez: a második részlet, mely a házasfeleket bűnre csábító dolgokat tárgyalja, két fő téma köré épül: a serkentőszerek és az elélvezés aszinkronitásának kérdése köré; pontosabban, hogy mikor megengedett az előbbiek használata, az utóbbi esetben pedig mire kötelezhető a férj, illetve az asszony. Ehhez a problémához kapcsolódik még a megszakított közösülés kérdése, amit ha szándékosan alkalmaznak a párok, halálos bűnnek számít, csakúgy, mint az önkielégítés, hiszen szántszándékkal megakadályozza a nemzést. Hogy mennyire elítélendő az önkielégítés, azt egy megint csak pompásan ide illő Martialis-epigrammával (9. 42.) bizonyítja. Itt kell szólnunk arról, milyen jól sikerültek Magyar László András versfordításai: a főszövegben szereplő hét versidézet közül hatot a saját fordításában hoz (egy Szent Ambrus-idézettel még a jegyzetekben is megajándékoz minket), s mind az érhetőség, mind a versforma, mind a hangulat szempontjából telitalálatnak tekinthető valamennyi.

Említettem már, hogy a jegyzetek sokszor színesebbek Zacchias szövegénél, s az idézett szerzők ismertetésén túl jó néhány olyan fogalmat is alaposan körbejárnak, melyek magyarázata valóban szükséges a XVII. századi gondolkodásmód megértéséhez és értékeléséhez. Ilyen fogalmak pl. a szent házasság, a halálos bűn vagy a temperamentumok (bár ez utóbbiak rendje persze ókori eredetű). De ír még az alapminőségek szerepéről a középkori dietétikában, a szex gyakoriságára vonatkozó előírásokról, a női gyönyört megakadályozó barbár műtétekről, a galénikus orvostudományról és gyógyszerészetről, a gyönyör teleologikus szemléletéről és azokról az elméletekről, melyek arra keresnek választ: kinek a gyönyöre a nagyobb, a férfié vagy a nőé. A pozitúrák kérdésének taglalását a keleti kultúrákra is vonatkozó irodalommal támogatja meg; a serkentőszerek és az önkielégítés témáját kommentálva megdöbbentő érdekességekkel is szolgál. Eddig, bevallom, én sem tudtam, hogy a magyar „babona" szavunk valószínűleg a görög „baubón" szóból ered, melynek jelentése bőrből készült műpénisz, „mivel egyfajta kábulatot lehetett vele előidézni" (60. jegyz.).

A jegyzetek utolsó témái az incubus démon és a succuba fogalma, valamint az első nem abortív fogamzásgátló megjelenése, ami egyébként éppen Zacchias szövegének keletkezési ideje táján történhetett. Egyszóval ellenreformáció ide vagy oda, a puszta gyönyörszerzés vágya nem hagyta nyugodni az embereket.

Manapság az egyháznak nincsen már olyan – szinte kizárólagos – beleszólása a hétköznapi ember életének folyásába, akár még a szexus területén is, mint annak idején. Annál inkább van azonban a sajtónak, rádiónak, televíziónak és a filmeknek; s ha valaki nem a kellő távolságtartással viszonyul ezekhez, bizony torz kép alakulhat ki benne a szexualitás „normáival" kapcsolatban. Merthogy normákat állítanak ezek is, s nemcsak a női test (sokak számára elérhetetlen) ideális vonalaira vonatkozóan, mesterséges és egészségromboló eljárások igénybevételére kényszerítve a szerencsétlen befolyásolható nők százezreit. Sokkal tovább mennek ennél: statisztikákkal (melyet sokszor ők maguk találnak ki), tesztekkel, felvilágosító könyvekkel, „boldogságreceptekkel" traktálják a kedves nézőt, hallgatót és olvasót, hogy mi a normális – hogyan, meddig, hányszor, hol és mikor?

Ha a fiatalok vagy az idősebbek meg akarnak felelni annak a mintának, ami a külvilág e csatornáiból így leszűrődik, lehet hogy éppen az elvárások által rájuk nehezedő nyomás miatt képtelenek a felszabadult, örömteli, megnyugvást adó szexuális életre. Teljesítménymánia és az érzelmi kiüresedéshez vezető szabadosság: ez az a két nagy csapda, amely napjaink fiataljait a leginkább veszélyezteti; a félénkebbek és az idősebbek számára pedig a fentiek láttán kialakuló szorongás okozhat olyan gondokat, mint az impotencia és a frigiditás.

Mi hát a mérték? Az, hogy nincs szabály! Olaszul így mondanánk: a piacere, azaz – ahogy tetszik, ahogy jól esik; úgy, ott, akkor, addig, annyiszor, ahányszor a pár közös akarattal kívánja.

Nyilván senki sem gondolja ma már komolyan, hogy a szerelmi egyesülés célja csak és kizárólag a nemzés, s a gyönyör is csak eszköz, hogy kellemesebbé, kívánatosabbá tegye e cél elérését. Szaporodni kell, hogy az emberi faj fennmaradjon, ez világos, de a dolog nem csak erről szól. Felmerül a kérdés: de akkor miről?

Emberi szinten egy működő párkapcsolatban az ölelés az eggyé válás beteljesedése, ahogy Mózes I.2.24-ben olvassuk: „Annakokáért elhagyja a férfiú az ő atyját és az ő anyját, és ragaszkodik feleségéhez: és lesznek ketten egy testté."

Az ókori kultúrákban azonban – és a kereszténység évszázadain is végighúzódó hermetizmuson belül – a férfi és nő nászának szimbolikus jelentősége van. Két olyan princípium egyesül itt, amely az egész világegyetemen belül mindent áthat.

A taoizmusban ez a Jin és a Jang, a buddhista Tantrákban Sakti és Siva, a Kundalini-jógában Ida és Pingala, a hermetistáknál Higany és Kén, Hold és Nap, Víz és Tűz. Ha jelzőkkel és fogalmakkal akarjuk e dualitás két felét leírni, a következő ellentétpárokat hívhatjuk segítségül: föld–ég, passzív–aktív, nőies–férfias, összehúzódó–kiterjeszkedő, nedves–száraz, hideg–forró, tudattalan–tudatos, halál–élet, éjjel–nappal, jobb és bal, magnetikus–elektromos, lúgos–savas, negatív–pozitív, sötét–világos, befogadó–behatoló.

Sőt, az agykutatás legújabb eredményei szerint a nagyagy két féltekéjének működése is a polaritás e két fő elvének jellegzetességei alapján nyeri arculatát: a bal félteke, melynek dominanciája modern korunkra szinte kizárólagossá vált, a logikus, analitikus és lineáris gondolkodásért felelős; hozzá tartoznak a nyelvi készségek: a szintaxis, a grammatika, az írás és az olvasás, ezen kívül a matematikai gondolkodás. Alapvetően szoláris, azaz maszkulin jellemzőkkel írhatjuk le, működése pedig szorosan kapcsolódik az időhöz. A másik, jobb félteke, mely lunáris, vagyis feminin jellegű, manapság jóval ritkábban kapja meg a vezető szerepet a hétköznapi ember gondolkodásában, mint napszerű társa; ennek jellegzetességei az alakészlelés, az egész felfogásának képessége, a térérzékelés, az archaikus nyelvi formák észlelése, a zene, az illat, a minták felfogása, az analóg gondolkodás, a szimbolika, a holisztika, a logikai egységek érzékelése és az intuíció. Ez utóbbi működése nem kötődik az időhöz, az időtlenségben, mintegy „az időn kívül" zajlik. A két féltekét összekötő híd a kéregtest, mely egy membránhoz hasonlóan engedi át az egyikből a másikba az információkat.

A freudi-jungi mélypszichológiából ismert határolt, szubjektív „felszíni tudat" és az objektív, határtalan kollektív mélytudat, melyet Freud eléggé rossz terminussal „tudattalannak" nevez, itt nyer megvilágosítást: a „tudatalatti", melybe a felszíni tudatból lesüllyednek, a mélytudatból pedig felszüremkednek az egyes élmények, ismeretek, érzések, tehát a különféle tartalmak, a híd szerepét tölti be. Csak az irányok mások (fönt és lent, illetve bal és jobb), a lényeg ugyanaz. (Ld. Th. Dethlefsen – R. Dahlke: Út a teljességhez. Magyar Könyvklub, Budapest 2000. 27–38.)

A Tai Csi kínai szimbólumában a kör fekete és fehér térfele – Jin és jang – e két pólusra utalva öleli egymást, s mindkettő középpont formájában tartalmazza a másikat – ez a jelkép híven tükrözi az emberi észlelés és gondolkodás szervében is fennálló kettősséget.

A polaritás másik szimbolikus megjelenése az emberi testen belül az a két fő energiafolyam, amely a gerinc vonala mentén végigkígyózva öleli-keresztezi egymást. A buddhista tantrizmusban ezek egyike a negatív, női, lunáris áramlat, melynek neve Ida, a másik a pozitív, férfias, szoláris; ez a Pingala.

Ha a jóginak sikerül különféle légző- és meditációs technikák révén megállítani e két energiaáram oldalirányú mozgását, s elérni, hogy ezek a Szusumnában, azaz a középen húzódó csatornában egyesüljenek, ezzel mintegy „zárlatot" hoz létre, és felébreszti a nemi szerveknél összetekeredve alvó Kundalini-kígyót. A Kundalini-kígyó pedig a Tantrákban az ember primordiális életereje: Sakti, mely maga női princípium, viszont fény- azaz tűz-természetű. A megnyilvánulás szintjén ez lényegi összefüggést mutat a vágy tüzével és a szexuális funkciókkal (ld. J. Evola: Metafisica del sesso. Edizioni Mediterranee, Roma 1976. 324–42.).

Sakti a primordiális férfi princípiumnak, vagyis Sivának a menyasszonya, „aki" vőlegénye phallosa (amely az ember tengelyével, az említett központi csatornával egyenlő) köré tekeredve alszik. Amikor felébred, „letekeredik", s ekkor egy pólusváltás következik be az emberi élet alapját képező életerőben: a „tűzkígyó" elindul felfelé a Szusumnának nevezett függőleges csatornában, s a fejtetőn, az úgynevezett „Korona-csokránál" állapodik meg. Siva és Sakti, az isten és az istennő itt egyesülnek, s a női és a férfi princípium egybeolvadása révén az ember eljut a duális állapot s a kozmikus kötelék meghaladásához, a „Nagy Megszabaduláshoz", azaz a felébredéshez vagy más néven megvilágosodáshoz. A világegyetem és az ember, vagyis a makrokozmosz és a mikrokozmosz közötti tradicionális megfelelések alapján az emberi testben ugyanazon elvek és erők lépnek működésbe, mint a természetben, s így a jógi a Kundalini felemelkedése során különféle érzékfeletti tapasztalatokat szerez, s végighalad az egyes létállapotok szintjein, melyeket az egyes iskolák más és más módon szimbolizálnak.

Az átváltozás, azaz a megvilágosodás misztériumával más titkos hagyományokban is találkozunk, ismeri a taoizmus és a nyugati és keleti alkímia is. Az alkímiában a lélek férfi princípiuma a száraz és szilárd Kén, a női az illékony és cseppfolyós Higany. Ezek, mint a Király és a Királynő küzdelméből és nászából születik meg a hermetikus androgün, miáltal az Ólomból, vagyis a kaotikus állapotban lévő emberi testből és lélekből Arany lesz, vagyis a szellem fényétől ragyogó, tökéletes és romolhatatlan állapotú test és lélek válik. Mindez persze egy hosszú folyamat eredménye, mely során a Bölcsek Köve, vagyis az emberi test és lélek együttese különböző fokozatokon halad keresztül; ezen állapotokat az egyes fémek és a nekik megfelelő bolygók szimbolizálják. Magát a szexust az alkímia viszont csak ritkán, szinte kivételszerűen használta fel; Nicolas Flamel példájától eltekintve nem tudunk olyan mesterről, aki hasonlóképpen egy nő közreműködésével igyekezett volna beteljesíteni a „Nagy Művet", (ld. Titus Burckhardt: Alkímia. Arcticus Kiadó, Budapest 2000).

Bár a taoizmusban kevés nyoma van annak, hogy a szexualitást az átváltozás kiindulópontjaként használják fel, létezik egy viszonylag késői szöveg, a Tai ji Csin hua Csüng csih, melyet „Az arany virág titka" címen számos európai nyelvre is lefordítottak, ahol a hindu Kundalini-jóga tanításaihoz hasonló megfeleltetéseket találunk. Itt is a jin és a jang szétválását látjuk az egyénen belül. A jang a férfi princípium, mely a fényszerű hun elem formájában a fejben, a két szem között helyezkedik el, a jin, a női princípium pedig a sötét po elem formájában a törzs alsó részén, melyet az „erő terének" neveznek. A kínai tanításban a kettősség a hsing és ming, azaz a „lét" és az „élet" megkülönböztetésében is adott, melyek az egyén megszületésekor „szétválnak és attól a pillanattól fogva nem találkoznak", míg a szövegben szereplő beavatási eljárásokhoz nem folyamodik valaki, hogy visszavezesse emberi lény voltát a „Nagy Egységbe" vagy a „kettősség nélküli állapotba".

A hétköznapi ember állapotában a jin princípium a hatalma alatt tartja a jangot, és arra kényszeríti, hogy kifelé irányulva szétszórja energiáját. Az újraegyesítés kiindulópontja ezért egy olyan beavatkozás, melynek célja, hogy az energiát önmaga felé irányítsa vissza, hogy „körbeforgassa (vagy kristályosítsa) a fényt", amit bizonyos szellemi koncentrációs gyakorlatokkal, illetve légzőgyakorlatokkal érnek el.

Ha az irányváltást sikerül kieszközölni, a kifelé irányuló mozgást egy visszafelé haladó, majd egy körben forgó mozgás váltja fel; más gyakorlatok célja pedig az, hogy a tudat szálljon le egészen az „erő teréig". Itt következik be a szintáttörés az ellentétes princípiumok egyesítésével, illetőleg a jin tiszta janggá való lepárlásával. A „kettősség nélküli állapot" visszaállítását az „arany virág kinyílásának" is nevezik, s ehhez kapcsolódik a kuei megszületése, amit „cselekvő isteni létezőnek" fordíthatunk. Ez a jel a kínai írásban a villámot is jelenti, s a villám (mint az ellentétes elektromos töltésű felhők összeütközéséből keletkező, óriási energiát felszabadító, fényt és hőt adó kisülés) más hagyományokban is jelképe a poláris ellentét egységben való feloldásának, csakúgy, mint a hármas szám: tézis – antitézis – szintézis.

A zsidó ezotériának, a Kabbalának egyik legjelentősebb forrásában, a Zóhárban, azaz a Ragyogás (vagyis a megvilágosodás) Könyvében két részlet az, ami a témánkba vág (Zóhár, a Ragyogás Könyve. Holnap Kiadó, Budapest 1990. 102–106.).

Az első, ahol A női princípiumról és a nemek eredendő összefüggéséről – A szefira fáról van szó: „A női princípium a saját régióját tölti ki, mielőtt a férfi-erő régiójához kapcsolódnék. Amikor a saját régiójából kilépett, akkor találkoztak össze a férfi princípiummal, szemtől szembe. S ha így egyesülnek, valóságosan egy testté lesznek. Ebből következik, hogy a férfi princípium önmagában csak fél test... s ugyanígy a női; ha összekapcsolódnak, akkor lesznek csak egyetleneggyé. S ha eggyé lesznek, örvendeznek mind a világok, mert a tökéletes test által mindenre áldás száll... És nem szállhat áldás hibás, hiányos dologra, hanem csak tökéletes helyet illet az áldás, nem »fél« helyet, mert fél dolgok nem maradnak meg az öröklétben, és nem szállhat rájuk áldás sohasem."

A másik részlet A házasság szentségeit tárgyalja: „Ugyanis minden embernek arra kell törekednie, hogy a férfi- és a női princípium mindig együtt legyen, hogy ezáltal a hűség kapcsolata megerősödjék, és a sekhina örökké vele maradjon." Úgy vélem, nyilvánvaló a párhuzam a korábban említett hagyományok elképzeléseivel, s nyilvánvaló az is, hogy itt nem csupán az emberpárokra kell gondolnunk, hanem az egyes emberen belül meglevő princípiumok összekapcsolására.

Utolsó példánk a görög antikvitásra megy vissza: az eleusisi misztériumokra. A Démétér és Persephoné kultuszához kapcsolódó beavatási szertartások során a beavatandók előtt a Démétért megszemélyesítő papnő a kleis gynaikeios-t (ti. 'női kulcs'), vagyis nemi szervét fedte fel, hogy bennük az átalakuláshoz szükséges tüzet felélessze, majd a pap és a papnő hieros gamos-ban, vagyis „szent házasságban" egyesült, ami a beavatási halál után a feltámadást, illetve az újjászületést volt hivatva előidézni. Miután ez az éj sötétjében lezajlott, hatalmas fényt gyújtottak, és a hierophantés (beavató pap) nagy hangon bejelentette: „A nagy Istennő megszülte a szent Fiút, az Erős (nő) létrehozta az Erőset (férfit)". A beavatandóknak ekkor felmutatott kalász a procedúra révén létrejött szent újjászületés jelképeként itt a primordiális androgün emberrel áll szoros összefüggésben (vö. a kalász formája: a szemek ölelkezéséből álló páros oszlop).

Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy az androgynos megteremtése a célja az alkímiának is, ahogy azt számos ábrázolás tanúsítja.

Valamennyi hagyomány tehát az Én és a Más poláris megosztottságában leledző korlátolt individuális tudat meghaladására törekszik a kozmikus Egy-tudatba való felemelkedésen keresztül, s ennek útja az ellentétek önmagunkban való összekapcsolása és egy szintézisben történő feloldása. Ennek a legkézzelfoghatóbb szimbóluma a férfi és nő násza, s egyben egy lehetséges út is a megvalósítás konkrét gyakorlatában. A hétköznapi tudatú ember is átélheti a csúcspont pillanataiban – amikor a szokványos gondolkodás „kikapcsol" – a mindennel való egység misztériumát; s ez az, amire a fent idézett ókori hagyományok, konkrétan a szexust felhasználva vagy csak utalva rá, gondolati úton törekedtek. Ez az az egység, amire Platón Lakomájában az Aristophanés idézte mítosz utal: még mindig lehetünk olyan kerek, vagyis teljes emberek, akik egykoron voltunk; s a teljességre törekvésünk egy-egy pillanatnyi beteljesülése egyben figyelmeztetés igazi célunkra: ez a testi szerelem gyönyörűsége.