Görög homoszexualitás – demitologizálva

Az ókori görögségről az embereknek legtöbbször egyfajta eszményi, tökéletes „aranykor" jut eszébe. Hozzászoktunk már, hogy Hellasszal kapcsolatban az „emberiség bölcsője", „a tudományok és a művészetek őshazája" és ezekhez hasonló kliséket használjunk. Kétségkívül igaz, hogy az ókori görög civilizáció sokakat lenyűgöz; az is igaz, hogy az európai irodalom, filozófia és a művészetek a görögök hatalmas szellemi és művészeti teljesítményére épültek. Talán ezért – és főleg a német romantika hatására – sokakban élt, vagy talán még mindig él, egy olyan idealizált kép a görögségről, mely szerint ez a régi, eszményi világ a mainál magasabb rendű volt, s minden történelmi kort és kultúrát ehhez kell mérnünk.¹ Friedrich Nietzsche (1844–1900) volt az első igazán jelentős gondolkodó, aki ezt a görögségről élő, erősen idealizált képet igencsak megingatta. 1872-ben megjelent, A tragédia születése avagy görögség és pesszimizmus² című művével akkora felháborodást keltett tudóskörökben, hogy végleg száműzték az ókortudomány berkeiből, mert olyan elemzéseket adott a görög kultúráról, amelyek nem igazán illettek az arról alkotott idealizált képbe.

Ha a görögségről és szexualitásról beszélünk, akkor a legelső, közhelyszámba menő gondolat, ami szinte mindenkinek elsőként jut eszébe, a homoszexualitás. Az angol nyelvben például a „Greek love" (görög szerelem) kifejezés a homoszexualitás szinonimája. Egyesek a homoszexualitással kapcsolatban a „görögök kimondhatatlan bűnére"³ gondolnak, mások egyfajta eszményi meleg világra, egyfajta homoszexuális Kánaánra, ahol a homoszexualitás teljesen szabadon, minden tiltás és megkötés nélkül gyakorolható volt. Tavaly egy Görögországi utazásom során görög értelmiségiekkel beszélgetve a szexualitásra terelődött a szó. Az egyik beszélgetőpartnerem megkérdezte, tudtam-e azt, hogy az ókori Hellaszban minden férfi meleg volt. Elmondtam neki, hogy én is hallottam ilyesmiről s hogy mindez nem más, mint egy másik kulturális mítosz. A dolog annál sokkalta árnyaltabb, mint ahogy görög ismerősöm fogalmazott, s ajánlottam neki, hogy ha szeretne többet tudni a témáról, olvassa el

Kenneth James Dover könyvét, a Görög homoszexualitást.⁴ Ugyancsak ezt ajánlom mindazoknak, akik az idealizáltnál pontosabb képet szeretnének kapni a görög homoszexualitásról.

Dover műve fontos alapmű a klasszika-filológia, a kultúrtörténet, a meleg stúdiumok (Gay and Lesbian Studies) és több más tudományág számára. Talán nem túlzás jelentőségében párhuzamba állítani Nietzsche fent említett könyvével: miként A Tragédia születése, úgy a Görög homoszexualitás is egy kulturális mítoszt ingat meg alapjaiban. Dover könyve az első, mely meggyőző bizonyítékokkal szolgál arra nézve, hogy túlontúl leegyszerűsítő kijelentés volna, ha azt állítanánk, hogy az antikvitásban a homoszexualitás minden tekintetben, teljes egészében elfogadott intézmény volt.

A szexualitás társadalmi aspektusáról szóló diskurzus az 1970-es évek második felében kezdett kialakulni. Két lényeges publikáció jelent meg ebben az időszakban: A szexualitás története első kötete 1976-ban, amely a francia Michel Foucault munkája, és 1978-ban a brit Kenneth James Dover könyve, a Görög homoszexualitás. Nincs adatom arra vonatkozólag, hogy Dover könyvének kiadása előtt ismerte-e vajon Foucault művének első kötetét, mert a megközelítés más ugyan, koncepciójában sok hasonlóság felfedezhető a két könyv között.

A szexualitás történetének első kötetében Foucault azt elemzi, hogy a termelés és a társadalom változásaival hogyan változott meg a szexualitásról szóló társadalmi diskurzus a 19. században, s hogy ez hogyan vezetett a szexuális identitások létrejöttéhez.⁵ Foucault szerint nincs értelme a 19. század utolsó harmada előtti korokról beszélve a „homoszexuális" és „heteroszexuális" kategóriák használatának, mert a homoszexualitás fogalmának bevezetése a 19. század utolsó harmadában történt, és nem aggathatjuk rá jelenlegi kategóriáinkat egy kultúrtörténetileg jelentősen eltérő korszak diskurzusára. Természetesen a modernista homoszexualitás fogalmának bevezetése előtt is létezett az azonos neműek közötti szexuális vonzalom és gyakorlat, ám az ebben érintett egyedek nem feltétlenül egyfajta tiszta szexuális identitás alapján álltak szemben a társadalom normáival, mint ma. Az ókor végétől a modern homoszexualitás fogalmának kialakulásáig az azonos neműek közötti szexuális gyakorlat ugyanolyan büntetőjogi eset volt, mint pl. a betörés, lopás, pénzhamisítás vagy a vallási normaszegés.

Dover könyvének bevezetőjében Foucault-hoz hasonlóan idézőjelezi a homoszexualitás fogalmát; olyan szó, hogy „homoszexualitás" nem létezett a görög nyelvben, s Dover nem mondja ugyan ki nyíltan, de kiolvasható könyvéből, hogy a „homoszexualitás" sem olyan értelemben létezett az ókori görögöknél, mint amit ma értünk alatta. Ezzel implicite a homoszexualitás társadalmi konstrukcionista felfogásának az alapjait előlegezi meg. Azért implicite, mert az esszencialista modell ellenében a homoszexualitás konstrukcionista modellálása az 1990-es években fellendülő queer-elméletek eredménye. Nem kísérelem meg lefordítani az angol queer terminust, csak dióhéjban ismertetném a lényegét. Arról van szó, hogy a queer-elméletek célja megkérdőjelezni és dekonstruálni azt a gondolkodásunkat átható nézetet, amely középpontnak a fehér bőrű, heteroszexuális férfit teszi meg. Azzal, hogy a queer-elmélet kibillenti a heteroszexualitást centrális helyzetéből, amihez képest minden egyéb „másság", elveszi a heteroszexualitás jelöletlen, normatív ideálként való kezelését. Ez az elmélet természetesen nem azt tűzi ki célul, hogy alapjaiban forgassa fel a világot, hanem csupán arra igyekszik rámutatni, hogy a „normatív" szexuális preferenciák (heteroszexualitás) ugyanúgy nem „természetesek", mint a „homoszexualitás", és minden társadalom maga konstruálja meg azokat. Így a „heteroszexualitásról" is kimutatható, hogy „más", csak eddig ezt nem vehettük észre. Ez a teoretikus megközelítés jórészt Foucault és a posztmodern kritikai elméletek hatására jött létre, ám alapjaiban ott rejlik Dover munkájában is, akiről – sajnálatos módon – a legtöbb queer teoretikus, aki nem az ókorral foglalkozik, hallgat. Érdemes megemlíteni, hogy a heteroszexualitás „természetességéről" és a homoszexualitás „természetellenességéről" mit mond Dover a 189. oldal 1. lábjegyzetében:

„[...] minden közösség olyan viselkedést bátorít, amelyről feltételezik, hogy a közösség számára kedvező kimenettel jár, és korlátozni próbál minden olyan viselkedést, amelyről azt feltételezik, hogy hátráltatja az ilyen kimenetek kibontakozását, és mivel magától értetődőnek tűnik, hogy nincs semmilyen korreláció a »természet« és a kívánatosság között, nem tud lekötni a homoszexualitás természetessége vagy természetellenessége körül folytatott vita."

Ezzel Dover előrevetíti azt a későbbi queer nézetet, miszerint a „természetességről" és „természetellenességről" szóló vita azért is értelmetlen, mert a heteroszexualitás sem „természetes" olyan értelemben, hogy nem a természet, hanem a társadalom konstruálja.

Dover vizsgálódásainak forrásait a görög vázafestészet, régészeti leletek, az irodalom, Aiszkhinész Timarkhosz elleni vádbeszéde, valamint a filozófia bizonyos szövegei adják. A szerző már a könyv elején leszögezi, hogy – néhány kivételtől eltekintve – szinte valamennyi görög művészeti, régészeti és irodalmi anyag férfiak kezéből került ki, s a női szexualitásra vonatkozó anyagok száma csekély. „Éppen ezért a könyvben a »homoszexuális« mindig férfiakra vonatkozik, hacsak nem szerepel előtte a női jelző." (p.14) Ezután Dover felhívja a figyelmet arra, hogy a képzőművészeti alkotások elemzései során szakítani fog azzal a nézettel, melyet Johann Wolfgang Goethe úgy fogalmaz meg elegánsan, hogy csak azt láthatjuk, amit tudunk. Nézzük meg, miről is van szó tulajdonképpen. Minden kor a maga diskurzusába belefoglalja azokat az elveket, amelyek a priori meghatározzák, hogy a problémákat hogyan fogalmazzuk meg, miként, illetve mit olvassunk bele a különféle szövegekbe, valamint hogy hogyan percipiálunk bizonyos dolgokat. Amit tényként tapasztalunk, illetve látnunk kell, azt eleve a normatívról szóló társadalmi diskurzus írja elő. Lássunk egy példát erre Dover könyvéből, amikor a szerző a görög vázaképekről publikált fényképeket elemzi: „...olykor a [z őt megelőző] szakértők is tévednek; például amikor egy tipikus, közösülés közben összefonódó férfipárt »birkózókként« írnak le." (p.17) A példából jól látható, hogy a heteroszexuális normatíva hogyan késztette a tudósokat, hogy ne azt lássák a képeken, ami valójában látható, hanem azt, ami egyfajta heteroszexista értelmezés eredménye.

A könyv gerincét egy pontosan dokumentált esemény, egy i. e. IV. században lefolytatott per leírása és elemzése képezi. Egy eléggé bonyolult politikai helyzetben Aiszkhinész bíróság elé citálta a rivális politikai csoportosulás egy jelentős alakját, Timarkhoszt, mégpedig azért, mert Timarkhosz állítólag ifjúkorában homoszexuális férfiprostitúcióra adta magát, márpedig ha ez igaz, ezzel a törvények szerint elesik polgári jogainak gyakorlásától. Megtudjuk, hogy a prostitúció, illetve a férfitestbe való behatolás nem más, mint a férfitest meggyalázása, s aki a saját testét képes meggyalázni, az ugyanúgy kész bármikor az állam testének meggyalázására is. A férfiprostitúció és a homoszexuális szerelmi együttlétben egy felnőtt férfi passzív szerepvállalása is – amiről nem illett beszélni – elterjedt volt Athénban, ám ha egy szabad athéni polgárról kiderült, hogy ilyenekben részt vesz, akkor az elvesztette a polgárjogai gyakorlásának lehetőségét. A feltárt bizonyítékok alapján a homoszexuális prostitúció nem mindig, illetve nem szükségszerűen állt szemben a törvényekkel, csak bizonyos meghatározott esetekben.

A tárgyaláson elhangzó beszédek alapos elemzésével Dover elkülöníti azokat a kategóriákat, amelyek az adott korban a homoszexuális praxis különböző aspektusainak megnevezésére szolgáltak, majd az így kapott fogalmakat egy tágabb kontextusba helyezi, melyben a képzőművészeti alkotások, jogi, irodalmi és filozófiai szövegek is helyet kapnak. Az antik görögök rendkívüli pontossággal írták körül mindazokat a körülményeket, amelyek között két férfi (vagy férfi és nő, illetve nő és nő) szexuális vonzalma realizálódhatott. Megtudjuk, hogy az ókori görögöknél az elfogadott szexuális viselkedés egyáltalán nem a heteroszexualitás és a homoszexualitás bináris megkülönböztetésben keresendő. A normatív szexualitás alapja a társadalmilag pontosan behatárolt alá- és fölérendelt szerepekben állt. A fölérendelt, tehát domináns, azaz a behatoló szerepében a szabad felnőtt férfi szerepelt, míg az alárendelt szerepet – akinek testébe behatolnak – játszhatta egy szabad nő, azaz a feleség vagy egy hetéra, rabszolga, polgárjogot nem élvező idegen, női vagy férfi prostituált, illetve egy felnőttkorát még el nem ért fiú, görög szóval az erómenosz. Dover kimutatja, hogy a görögök ugyanazokat a fogalmakat használták mind a heteroszexuális, mind a homoszexuális érzelmekre, vágyakra és gyakorlatra utalva.

A szerző nem mutatja ki tudatosan, de alapos elemzései során sokszor úgy tűnik, mintha az alá- és fölérendelt szexuális szerepek – legyen szó akár „heteroszexuális" akár „homoszexuális" kapcsolatról – a férfi/nő bináris oppozíció analógiájára konstruálódtak volna az ókori görögöknél. Dover vizsgálódásai alapján a normatívnak számító szexuális viselkedés szerint az erómenosz nem élvezte az anális behatolást, csupán megengedte azt, s ezzel „kegyben részesítette" felnőtt férfipartnerét, az erasztészt. Elképzelhető, hogy sok esetben ez valóban így volt, feltételezhető, hogy nem mindig. Sok vázafestményen az erómenosznak merev a pénisze, miközben az erasztész análisan beléhatol, amiből az következik, hogy igenis élvezi az aktust. Ha ez így volt, akkor a források miért ennek az ellentettjéről beszélnek? Nem arról van-e szó, hogy a heteroszexuális aktus analógiájaként képzelik el az erasztész–erómenosz szexuális együttlétet, ahol a nőhöz hasonlóan az alacsonyabb rendű félnek, az erómenosznak nincs joga az élvezethez? A felnőtt férfi passzív szerepvállalása a homoszexuális aktus során megvetett volt, szexuális normaszegésnek számított. Minden bizonnyal előfordult az ókori görögöknél, viszont nem illett róla beszélni, titkolni kellett. Nem úgy képzelték el a görögök, hogy a passzív szerepet vállaló felnőtt férfi azáltal válik határsértővé, hogy női szerepbe pozícionálja magát, azaz a társadalmi nemek számára előírt határokat hágja át? Számomra sokszor úgy tűnik, Dovert csak egy hajszál választja el attól, hogy ezt ki is mondja.

Az előbbieket Foucault fogja explicitté tenni 1984-ben megjelent könyvében, a Szexualitás történetének második kötetében.⁶ Foucault sokszor hivatkozik Doverre, és az igazság az, hogy állításai gyakran egybeesnek Doverével. Mindezeken túl, úgy tűnik, Foucault műve a filozófusé, míg Dover könyve a filológusé. Nagy szellemi kalandot ígér a két könyv együtt, egymás mellett olvasása; élvezet látni, hogy sokszor egybeeső állításaik ellenére mennyire másképpen gondolkodik és más-más művet alkot a filozófus és a filológus.

Dover könyve a szakterületén biztonsággal közlekedő, alapos filológusé. Részletes nyelvi elemzései igazi csemegét ígérnek az ógörögül olvasók számára. Egy kisebb fordításbeli hibát találtam a magyar fordító, Dupcsik Csaba részéről: a 176. oldalon, a 12. lábjegyzetben a következő olvasható : „[...] más igék viszont a jövő időben középső formát vesznek fel, [...]" (kiemelés – Cs. Cs.). Aki tanult ógörögül, annak magától értetődő, hogy a „középső forma" helyett „mediális formát" kell értenünk. (Az angol „medial", „medium" szavak hétköznapi értelemben valóban a magyar „közepes", „középső" szavakkal fordítandók, ám az ógörög igeragozásra utalva nem.) Azoknak viszont, akik nem tanultak ógörögül, néha zavaró lehet, hogy sok minden, ami fontos lehet, nincs elmagyarázva nekik. Példaként említeném a 181. oldalt, ahol Dover azt elemzi, mit fejezett ki, illetve milyen hatása volt annak, ha egy férfi mellett a kalé melléknévi alakot használták a kalosz helyett. A görögül nem tudó jámbor olvasót nem igazítja el legalább egy lábjegyzet, hogy a kalé nőnemű, míg a kalosz hímnemű melléknévi alak. Külön erénye a könyvnek, hogy szépítés nélkül, nevén nevezi a vaskosnak, vagy durvának számító kifejezéseket. A korabeli argót pontosan nevezi meg, mégsem öncélúan trágár a szöveg. Nagy örömömre szolgált, hogy Dover könyvének fordítója, Dupcsik Csaba az irodalmi szemelvényeknél, ahol csak lehetett, Csehy Zoltán, a tehetséges filológus, költő és műfordító fordításait közli. Tudjuk, hogy a magyar klasszika-filológiában Csehy úttörő jelentőségű, mert ő az első, aki a nálunk még tabunak számító erotikus ógörög és latin nyelvű irodalmat szöveghűen, minden eufemizmus nélkül fordítja.

Hadd szóljak most néhány szót azokról a dolgokról, amelyek számomra pontatlannak, vagy hiányosnak tűnnek a Görög homoszexualitásban. A női homoszexualitással foglalkozó fejezetben Dover nem nevezi a női homoszexualitást „leszbikusságnak", s ezzel következetesen végigviszi azt, a könyv bevezetőjében lefektetett elvet, miszerint nem kíván anakronizmust elkövetni. Meggyőzően fejti ki, hogy a „leszboszi", „leszbikus" jelző akkoriban egészen mást jelentett, mint manapság.⁷ Nem derül ki viszont egyértelműen, miről is szól a fejezet: a nő–nő homoszexuális kapcsolatokról vagy pedig a nőknek a férfiak egymás közötti homoszexuális kapcsolataihoz való viszonyáról. A fejezetben időnként az az érzése az olvasónak, hogy ez a kérdésfelvetés nem jelenik meg explicit módon, viszont a két kérdésre adott válaszok keverednek. A másik kérdés, amire nem kap választ az olvasó, az ekképpen hangzik: ha más környező népek, pl. a perzsák, elítélték a homoszexualitást, akkor a görögök miért nem. Bár hosszasan taglalja a szerző a görög homoszexualitás feltételezhető eredetét és okait, ez a kérdés nyitva marad.

A könyv elején a szerző világosan elmagyarázza, hogy a forrásokat milyen kritikával kell olvasni, s hogy mindez mennyire igaz a görög komédiára. A komédiák szövegeiből sokszor nem lehet megbízható módon következtetni az adott kor tényleges szokásaira, társadalmi berendezkedésére, normáira és elvárásaira, csakúgy, mint a mai kabaréból sem. A komédia célja az volt, hogy ideiglenesen felszabadítsa nézőjét a kor vallási és társadalmi kötelékeinek rabsága alól, s ezért gyakran élt olyan eszközökkel (túlzások, gúny stb.), amelyeket a mai társadalomtudósnak kellő kritikával kell kezelni. Időnként viszont az az érzésem, mintha a szerző nem venné komolyan önmagát, vagyis azt, amit a komédia forráskritikájáról mond a könyve elején, és a későbbiekben túlságosan is komolyan veszi Arisztophanész komédiáit.

Ugyancsak problematikusnak tűnik számomra, hogy noha Dover a könyv utószavában határozottan leszögezi, hogy célja a görög homoszexualitás megjelenítéseinek, nem pedig valóságának bemutatása volt, a könyv számos helyén nem volt képes ezt a distinkciót teljességgel végrehajtani. Néha úgy látszik, mintha erőltetett s egyben anakronisztikus összehasonlításokkal próbálná bizonygatni a feltárt gyakorlatok életszerűségét, ami pedig alááshatja a homoszexualitás konstrukcionista modelljét. Szörnyű példája ennek a 113–117. oldalon található összevetés az ideális erómenosz magaviselete és a mai heteroszexuális udvarlási rituálék között, valamint a könyv lapjain időnként felbukkanó, modern etológiai megfigyeléseken alapuló analógiás érvelés.

Nem a könyv hiányosságaként rovom fel a következőket, inkább csak ötletek arra vonatkozólag, hogy melyek azok a kérdések, amelyeket érdemes a továbbiakban kutatni a görög homoszexualitást illetően. A maszturbációról megtudjuk, hogy lenézett dolognak tartották, és nem számított az elfogadott szexuális normák közé.⁸ Mit tudunk a férfiak egymás előtti, csoportos önkielégítéséről vagy az egymásnak végzett kölcsönös maszturbációról? Dover szerint a források alapján az emberek közötti heteroszexuális orális szex gyakori volt, viszont homoszexuális fellációval nem találkozunk. Ha az erómenosz alárendelt pozíciója egy nőével volt azonos, akkor miért nem található a forrásokban utalás erre? A vázafestmények gyakran ábrázolnak heteroszexuális csoportszexet. Homoszexuális csoportszexet miért nem? A vázaképek alapján a szatírok minden olyan szexuális aktust előszeretettel gyakorolnak, amelyek a felnőtt férfi számára tabunak számítanak: maszturbálnak, orális szexet végeznek, láthatóan nagy élvezetet lelnek az anális szexben. Érdemes lenne egy pszichoanalízisben járatos ókorkutató számára megvizsgálni, hogy a szatírok normasértő szexuális viselkedése esetleg nem a tabunak számító emberi vágyak projekciója-e?

Láthatjuk, hogy a téma még elég sok megválaszolatlan kérdést kínál a jövő kutatói számára. Mindez viszont nem kisebbíti a könyv erényeit, hiszen e mű óriási jelentőségű, s máig meghatározó érvénnyel beszél a görög homoszexualitás különböző formáiról. A Görög homoszexualitás kötelező olvasmány kell, hogy legyen minden ókortudós, klasszika-filológus, társadalomtudós, illetve meleg, leszbikus és queer elméletekkel foglalkozók számára. Azoknak is érdekes olvasmány, akik nem kutatják az előbb említett szakterületeket, csupán csak érdeklődnek az antik görög kultúra iránt. Mint korábban említettem, Foucault munkássága a posztstrukturalista és queer elméletek számára alapkőnek számít. A szexualitás történetének második kötete Dover munkáján alapul. Az alábbiakban felsorolnék néhány általam ismert, jelentős művet, amelyek a Görög homoszexualitás nélkül nem jöhettek volna létre:

Németh György: A polisok világa. Budapest, Korona Kiadó, 1999.

John J. Winkler: The Constraints of Desire: The Anthropology of Sex and Gender in Ancient Greece. New York and London, 1990.

David Halperin, John Winkler and Froma Zeitlin (eds.): Before Sexuality: The Construction of Erotic Experience in the Ancient Greek World. Princeton, 1990.

David Halperin: One Hundred Years of Homosexuality: And Other Essays on Greek Love. New York and London, 1990.

Jegyzetek

1. Ezzel kapcsolatban érdemes szemügyre vennünk Hegel művészetfilozófiáját. Hegel filozófiai rendszerében az a romantikus tendencia figyelhető meg, amely szerint egyedül a görög művészet, legfőképpen a szobrászat az, ahol az anyag és a szellem tökéletes egyensúlyban van.
2. Friedrich Nietzsche: A tragédia születése avagy görögség és pesszimizmus. Budapest, Európa, 1986.
3. Ezzel a szókapcsolattal illették eufemisztikusan a homoszexualitást, amelyet még kimondani is féltek, amikor pár évtizeddel ezelőttig az ógörögül tanuló diákok egy cenzúrázott szövegben olyan kihagyáshoz értek, ahol eredetileg a homoszexualitásról volt szó vagy arra történt utalás.
4. Kenneth James Dover: Greek Homosexuality. London, Gerald Duckworth & Co. Ltd., 1978. Magyarul: Görög homoszexualitás. Budapest, Osiris Kiadó, 2001. Minden másként nem jelzett oldalszám-referencia erre a kiadásra vonatkozik.
5. Michel Foucault: Histoire de la sexualité 1. La volonté de savoir. Paris, Gallimard, 1976. Magyarul: Budapest, Atlantisz, 1999.
6. Michel Foucault: Histoire de la Sexualité II. L'usage des plaisirs. Paris, Gallimard, 1984. Magyarul: Budapest, Atlantisz, 1999.
7. Elég, ha csak arra a jól ismert tényre gondolunk, miszerint Catullus kedvesét Lesbiának nevezi, Szapphó szülőföldjére, Leszbosz szigetére utalva. Itt a Leszbosz szigetére történő utalás sem a mai értelemben vett leszbianizmusra utal; annál is inkább nem, mivel a Catullus és Lesbia közötti kapcsolat egyértelműen heteroszexuális.
8. Érdekességképpen megjegyezném, hogy a mai újgörög nyelvben a férfiakra leggyakrabban használt sértő szándékú szó, a „maiakasz" vagy megszólító esetben „malaka" kb. úgy fordítható, mint „faszverő." Ez a gyakori sértő kifejezés szinonim értékű a „hülye" szóval.