Kalligram / Archívum / 2003 / XII. évf. 2003. december – Antikvitás az ezredfordulón / Miért éppen Catullus?

Miért éppen Catullus?

Polgár Anikó Catullus noster című könyvéről

   

A könyv címe az antik irodalom és a magyar klasszika-filológia ismerői és kedvelői számára azonnal felidézi a magyar művelődéstörténet egy korszakát, a második világháború előestéjének romantikus-optimista hiteit, miszerint az antik műveltség és humanizmus elsajátításával és terjesztésével lehet küzdeni az embertelenség, a fasizmus ellen. A történeti tény ismert: nem lehetett. De lehetett összefogni a közös cél érdekében a klasszika-filológia legjobbjait és a neves műfordítókat egy nagy munkára, az 1935-ben megjelent Horatius noster létrehozására, amelyben a régi és az új Horatius-fordításokat gyűjtötték egybe, Horatiusban találva meg azt a költői viselkedésmodellt, amely – procul negotiis – békében akar és tud alkotni, nem tartozik a hevesvérű, militáns költők közé (a híres 16. epodost nem számítva). Nyugalom, derű és béke – ez volt a világháborútól rettegő években az értelmiség vágya, és ezt az életet a sabinumi birtokán alkotó Horatius mintája mutatta. Így vált egy nemzedék példaképévé, a magyar irodalmi élet számára a mi Horatiusunk – Horatius noster.

Polgár Anikó hőse más: a római irodalom legszenvedélyesebb, legőszintébb hangú költője, aki nem ölt pásztori jelmezt, mert nem hiszi, hogy az idill korát éli. Szenvedélye a lét két legfontosabb területén izzik a legmagasabb hőfokon: a szerelemben és a római költészet megítélésében – pontosítsunk: elítélésében. Személyes élete teljesen összefonódik városi polgári létével, és így válik teljes értékű, teljes panorámát nyújtó oeuvre-je alapjává. Catullusnál minden a személyiség szűrőjén értelmeződik, Horatius témái és véleménye mindig általánosabb, elvontabb, gyakran filozófiai síkra terelődik.

Polgár Anikó a kettejük közti különbségben megérezte a Catullus-jelenség modernségét, nekünkvalóságát, ezért fordult felé tudósi figyelme. De efelé terelték a kortárs jelenségek is: az ezredvégre felszabadult a prüdéria tabuja alól az erotika mint téma (tucatszám jelentek meg burkolt, vagy inkább nyílt erotikus tartalmú kötetek); a műfordításról vallott nézetekről kiderült, hogy a korábban elfogadottnak hitt elvek és konszenzus a klasszikus művek fordításának kérdésében megrendültek, a korábbi paradigmák meghaladottakká váltak, így megszületett az igény egy tartalom- és formahű Catullus-kiadásra. És fehívhatta a figyelmét az a jelenség is, amely a (posztmodernnek deklarált) szereplíra terén mutatkozott: több jeles költőnk bújt bele Catullus maszkjába, hogy mögüle mondja ki azt, amit maszk nélkül talán nem mondott volna.

Mi kell tehát egy nekünk való Catullus megrajzolásához? Természetesen tudni kell görögül (a „megelőlegezettség" felmutatásának kedvéért –, így kerül intertextuális viszonyba Catullus Szapphóval, Arkhilokhoszszal, a neo-terikusokkal), tudnia kell latinul, de ismernie kell a klasszika-filológia fejlődéstörténetét is: miképpen változott korról korra a Catullus-recepció. Ismerni kell a legújabb irodalomtörténeteket (hazaiakat és külföldieket egyaránt), a műfordításokat a maguk történeti rendjében és típusában (ezen belül különböztet meg Polgár három fő fázist: a domesztikáció korát, a Nyugatosok szépségkultuszból fakadó elveit, végül a filológus-fordító kívánalmát – erről még később). És változott a műfordítások rendszerbe állítása a hermeneutikus és dekonstruktivista iskolák által kidolgozott elméletek alapján, melyek szerint a forrásmű és a célmű egymással csakis intertextuális kapcsolatban létezhetnek, sőt: egy műről készült valamennyi fordítás intertextuális viszonyban van egymással.

És végül ismernie kell Polgárnak a mai magyar költészetet, hogy feltalálja benne a Catullust maszkként maguk elé tartó, szereplírát létrehozó művészek műveit, és kimutatni bennük a catullusi lényeget. Nem csekély hát a feladat, amelyre Polgár Anikó vállalkozott, de megoldotta hatalmas filológiai apparátussal, elméleti felkészültséggel, és – ami számomra talán a legrokonszenvesebb – élőnek kijáró szeretettel és tisztelettel, amely tisztelet hitelességének érdekében olykor ironikus, olykor szellemes, olykor bölcsen döntő.

A szereplíra nem a 20. század végén jött létre, s ha nem akarunk is irodalomtörténeti mélységekig visszanyúlni, idézhetjük azt a Vas Istvánt, akinek műfordítói tevékenysége nagyléptékű és jelentős, és akinek A fordító köszönete című versét Polgár úgy értelmezi, mint a szerepjáték adta kifejezésforma lehetőségének szóló hálát. Ennél több ez a vers: az ötvenes években saját valódi líráját rejteni kényszerült költő mások szavával mondta el azt, amit a maga nevében nem mondhatott.

Eltelt néhány évtized, és Rákos Sándor megírta a maga Lesbia-regényét, a Catullus játékait, a szereplíra e kiemelkedő darabját, amely erős intertextuális viszonyban van az eredeti Catullus-versekkel, a „maszkosak" között van a Társasmonológ című, három maszk közül beszélő mű (Berda, Catullus, Dosztojevszkij). A modern versek több típusú intertextuális viszonyban vannak az eredeti Catullus-versekkel: idéznek, „felidéznek" (ez a neve a nem pontos idézeteknek), céloznak, de intertextuális viszonyban vannak a magyar költészet mindazon részével, amelynek catullusi jellege van. Polgár Anikó kiemelten foglalkozik a „szerelem nyelvének" elemzésével, a személyek keveredése révén létrejött személyiség-egybeolvadás gondolatával, és az egyik legszebbet, a 43. darabot idézi:

 

én szeretlek

magamnál magadabb én aki te

magamat se tudnád magadat se tudnám

magunkat se tudnánk MEGÖLELNI

   

Polgár a szerelem romantikus attitűdjét (a grammatika feloldása egy csak kettejük által ismert saját nyelvben) is benne érzi, de a versben munkál a Weöres Sándor-életműnek talán leglíraibb darabja, a Grádicsok éneke V.:

   

ó te

arcom alatt

elömlő ájult mosolyod

párás szemed csillogva úszik szememben

arcodom arcomod

tej-finom áram közös ereinkben elárad

mint magam oly közel vagy hozzám...

   

A következő 20. századi Catullus Géher István (Mi van Catullus?, 1984.), aki kötetbe szedett Catullus-verseit megelőzően már publikált néhányat belőlük. Róla Polgár megállapítja ugyan, hogy nem a szokványos szereplírát írja (tehát nem ő „öltözik be" Catullusnak, hanem Catullust bújtatja saját, 20. századi bőrébe). Versei nem is saját versként kelnek életre, mint Rákoséi, hanem „fiktív Catullus-pretextusok fordításainak látszatát igyekeznek kelteni".

S végül egy többszörösen összetett szereplíra-játék: Kovács András Ferenc megteremti a hajdan élt, Catullus-barát Licinius Calvus nem létező (mert elveszett) életművét, amelyben Catullusszal levelez, vitázik Calvus – mint élő az élővel.

Miért Catullus és nem Horatius, Tibullus vagy éppen a nagytekintélyű Vergilius? Erre a század- és ezredvégi magyar líra összképének jellegével lehet válaszolni: a posztmodern stílusdiktátumok idején a teória elvárja a szerzőktől, hogy ne művet alkossanak, csak szöveget hozzanak létre, intencionáltság nélkül, hogy erre mindenki szabadon rávihesse a maga olvasatát, s ez annál tökéletesebb, minél semlegesebb a szöveg, s így nem korlátozza az „olvasatot ráolvasó olvasó" fantáziáját. S ha nincs mű, nincs alkotó sem, s a „személyiséget teljesen ki lehet üresíteni a lírából". Egy személytelen, közlésmentes, érzelemtől kiüresített szöveget előíró teória korában a személyesség, az érzelmek kinyilvánítása – mint a politikai tabu esetében – most is álarc mögül történik: erre igazán kitűnő alterego a szikrázóan szenvedélyes Catullus (alighanem a római líra legkiválóbbika), akinek személyisége érzelmi robbanást és közéleti indulatokat is involválhat. Catullussal a mi 20. század végi érzelmeink szólalnak meg.

Polgár Anikó nagy figyelmet szentel a fordítástörténetnek és a fordítások periodizációjának. Ebből minket e pillanatban a legutolsó iskola, az ún. filológus-fordító imázsa érdekel mint az utolsó fordítási elv megtestesítőjéé, a Nyugatosokat követő harmadik kánoné, amelynek megtestesítője az a Devecseri Gábor, aki a görög–latin irodalomnak igen jelentős részét lefordította (hogy csak a teljes életműveket említsem: Homérosz, Anakreón, Arisztophanész, Catullus – és Ovidius legjelentősebb művét, a Metamorphoses-t), és megszámlálhatatlan más fordítását is ismerjük (Kallimakhoszt például, akivel tudományosan is foglalkozott).

Minden korábbi küzdelmemet Devecserivel (ill. monumentálissá magasztosított emlékével) azért vívtam, mert nem pontos és éppen a lényeges helyeken nem pontos. Valahányszor illusztrálni akartam egy jelenség leírásánál, hogyan hangzik magyarul, el kellett vetnem Devecseri vonatkozó helyét és vagy másnál megkeresni, vagy – szégyen ide, önhittség oda – magamnak kellett lefordítani. A folyamatosan kiújuló pereskedés egy harminc éve halott emberrel, aki nem válaszolhat – valójában ütközik erkölcsi elveimmel. Ám Polgár Anikó Catullusában legalább olyan hevesen támadja Devecserit, legalább olyan sok ponton marasztalja el, sőt, paradoxonnak tetsző, ám mégis igaz megállapítással helyére állítja a fordítót, mondván: „filológiai alázata valójában gőg, hürrisz afelett, hogy képes a lehetetlenre: a szép és a hű szöveg egyidejű megvalósítására".

Egyetlen példán szeretném illusztrálni, mit értek lényeges esztétikai jelenség figyelmen kívül hagyásának. A III. számot viselő carmen, a híres-neves passer (veréb) sirató az eredeti szövegben kétértelmű erotikus költemény: passer-nek „becézték" a férfiak nemi szervét, így a veréb-siratóban Catullus saját – időleges – impotenciáját siratja. Nyelvi eszközökkel szépen feldíszítve, hogy a komikus hatást erősítse: a rímet nem ismerő római irodalomban ebben a korban még igen ritkán engedték meg maguknak a költők (Ovidius után gyakrabban), hogy a homoioptoton (azonos esetrag) eszközével éljenek. Catullus így furcsakülönös, a retorikák által tiltott nyelvi játékhoz folyamodik, s az ismétlődő rag (-ai) egy véget nem érő jajgatássá válik versében. Devecseri elejti az erotikus kétértelműség vonzó lehetőségét, és lemond a siratás hangutánzással való visszaadásáról is. Csak a kiemelt részt idézem:

   

Catullus:

Passer mortuus est meae puellae,

Passer, deliciae meae puellae...

   

(amit, a feltehetőleg helyes latin ejtés rekonstruálásával, így olvasunk: pásszer mortuusz eszt meai; puellai, / pásszer, delikiai meai puellai...)

   

Devecseri:

Mert meghalt a madár, az én szerelmem

kis kedvence, a drága kis madárka...

   

E két sor esztétikai értéke a kétértelműség és a hangutánzás nélkül összehasonlíthatatlanul kisebb, mint az eredetié. Maradt tehát még feladatuk a magyar fordítóknak.

A fordításokkal századokon át magyarrá tett Catullus kétszeresen lett noster: magyar fordítás-utóéletében és a 20. század végének jellegzetes személyiségrejtő szereplírája révén, amelynek során mai magyar költőink válnak Catullussá.

A Kalligram Kiadó ismét jelentősen járult hozzá a magyar klasszika-filológiához, következetesen folytatva azt a vonalat, amely a görög-latin művek fordításait teszi lehetővé, mégpedig egy olyan vonulatét, amely „erősen erotikus" jellege miatt máig magán viseli a prüdéria szeméremövét. A Catullus noster kötet írója hatalmas felkészültségű filológiai, irodalomelméleti tudással és az esztétikum iránt fogékonyan vezeti végig az olvasót ezen a könyvön, amely nem a klasszika-filológia nemes penészszagát árasztja, hanem izgalmas, friss olvasmány, mondhatnám: Catullus-regény.