Kalligram / Archívum / 2003 / XII. évf. 2003. december – Antikvitás az ezredfordulón / Tíztől egyig

Tíztől egyig

Az antik görög epigrammaköltészet reneszánszkori továbbélése a humanista bókversekben: a hiperbolikus dicséret (laudatio) két típusa

 

A humanista epigrammának két ókori gyökere van: az egyik Martialisra, a másik az Anthologia Graecáxa nyúlik vissza. A korai humanisták a görög epigrammák – ma ismeretes – két nagy gyűjteményéből még csak a rövidebbet olvashatták: a Maximus Planudes-féle 1301-es ún. Anthologia Planudeiát, mert a heidelbergi kéziratot, melyet Palatina néven emlegetünk, csak a XVII. század elején fedezik fel.1 A kettő együtt 4150 epigrammát tartalmaz; a Palatinában 1200 olyan szöveg van, amely nem található meg a Planudeiában; ez utóbbiban pedig 400 olyan, amely nincs meg a Palatinában. A Planudes-féle gyűjteményt az 1460-as évektől kezdve ismerik Itáliában. Nyomtatásban Firenzében, 1494-ben jelent meg először, s számos kézirata és kiadása maradt ránk.2

A magyar nyelvű reneszánsz és manierista szerelmi költészetnek is vannak olyan darabjai, melyek a humanistákon keresztül az Anthologia Graecára vezethetők vissza. A Petrarca utáni latin nyelvű szerelmi költészetet a szakirodalom hagyományosan a petrarkista irodalomba osztja be, ám újabban vita folyik arról, hogy ez a költészet mennyiben petrarkista és mennyiben az antik irodalom egyenes ági leszármazottja. Leonard Forster egyértelműen petrarkistának nevezi a Petrarca utáni latin lírát. Szerinte a petrarkizmus lényege két pontban összegezhető: az egyik, hogy a szeretett fél az istenség szimbólumaként szerepel a versekben; a másik pedig a petrarcai paradoxonok gyakori alkalmazása.3 Forster szerint a neolatin költészetben az első a firenzei, a második a nápolyi iskolára jellemző, ezért az elsőt komoly (serious, serio) a másodikat szellemes (witty, arguto) petrarkizmusnak nevezi.

Pierre Laurens viszont a Forster szerint leginkább petrarkistának tartott oximoron, a tüzes jég vagy jeges tűz4 képét már az antik irodalomból eredezteti, és alapos áttekintést ad ennek a neolatin költészetben való előfordulásairól.5 Claudie Balavoine dolgozata Joannes Secundus Basiájának utánzói kapcsán nem is emlegeti a források között a petrarkizmust, hanem csak Catullust, a latin elégiaköltőket és a Görög Antológiát.6

Mind az antik, mind pedig a petrarkistának tartott szellemességek egyik jellemző formája a hiperbola. Az alábbiakban ennek kétféle típusával foglalkozunk: az egyik a kifejezett (kimondott) hiperbola, a másik pedig a ki nem mondott, csupán a szövegből kiolvasható hiperbolikus csattanó – e két típust a tizedik múzsa és az egyetlen Venus példájával illusztráljuk.

 

A tizedik múzsa

Rimay János ifjúkori versgyűjteményének 15. darabja,7 a Szép egynéhány szerelmes versek címmel fennmaradt ének ezzel a strófával kezdődik:8

   

Én édes Ilonám, tizedik bölcs Múzsám, kinek szavát nem unnám,

Te vagy negyed Charis, okosabb annál is, kit méltán kedvelt Paris,

Három asszony között, kik közt ítélet lött, Venus vagy, ki almát vött.

   

A bók lényege, hogy a múzsák száma 9, a Kháriszoké vagy Gratiáké 3, Venus pedig csak egy van.9 Itt tehát olyan retorikai alakzattal van dolgunk, mint mikor az ókori világ nyolcadik csodájáról vagy a nyolcadik arsról (film) beszélünk. Magát a filmet is sokszor hívják a tizedik múzsának, a leggyakrabban azonban Platón nyomán költőnőket10 szokás így nevezni. A kifejezés voltaképpen közhely.11

Vizsgálatunk egyik lehetséges útja: megtalálni az eredetit: ki beszélt először tizedik múzsáról, és aztán időrendbe állítva az említéseket, felrajzolni a Tizedik Múzsa családfáját a költött istennőtől12 a filmen át a marihuánáig. A feladat megoldhatatlannak tűnik, hiszen a sztemma minden ága-boga mindenképpen kibogozhatatlan és feltérképezhetetlen marad. A leszármazás önmagában nem árul el túl sokat tárgyunkról, hiszen a közhely genealógiája nem ok-okozati: előzmény és következmény útjának sorozatával nem ábrázolható, inkább állandó létezőnek tűnik, mely mindig, mindenütt jelen van, és nem egyszerűen alkalomhoz illően előrántható, hanem szinte fordítva: ő használ minket, kényszerít bennünket arra, hogy alkalmazzuk, ezáltal nyer örök életet, hogy ne mi uraljuk a beszédet, hanem az irányítsa gondolkodásunkat.

A legismertebb változat a Platónnak tulajdonított epigramma a Görög Antológia 9. könyvéből (506.):

   

Rosszul mondják azt, hogy a Múzsák száma kilenc csak.

      Leszboszi Szapphó lett, el ne feledd, tizedik!

(Németh György fordítása)13

   

A „tizedik múzsa" kifejezés retorikailag túlzás (hyperbola). Túlzás egyrészt azért, mert a múzsák számához egyet hozzáad, másrészt azért, mert egy embert nevez múzsának, vagyis istennőnek. Ez utóbbit viszont okkal teheti azért – és ez a csattanó különösen nagyszerű szellemessége –, mert Szapphó halott, és bizonyos kiváló emberek jutalma az, hogy haláluk után istenné válhatnak, legalábbis az antik mitológia szerint. A Pantheon ilyetén módon való bővítése természetes és megszokott dolog.

Szapphó múzsává válása nem lehet-e rejtett szidalom (vituperatio)? Nem változik-e aktív költőből a költőket csupán megihlető lénnyé? Az antik múzsakép még nem volt olyan passzív, mint a miénk: a mi múzsa-elképzelésünkben a múzsa maga nem alkot, csupán létével ihletet ad. Ez azonban csak a trubadúrok isteni donnájának passzivitása, az ókor múzsái, „Helikon papnői" maguk is írtak verseket, illetve művelték a tudományokat, és istennőhöz méltó módon természetesen a legmagasabb fokon. Szapphó megistenülése tehát éppen azért szükségszerű, mert művei olyan kiválóak voltak, akár egy istennőéi.

Van azonban már az ókorban is példa arra, hogy ez a hiperbola élő nőre vonatkozik:

   

Tíztől egyig

14

   

     

Az epigrammát Lodovico Ariosto (1474–1533) dolgozta át latinra:15

   

DeIulia

O rarum formae deus, o lepidissima verba,

      O bene deductum pollice et ore melos!

An Charitum quarta? an Venus altera, an addita Musis

      Est decima? an simul haec Gratia, Musa, Venus?

Iulia quin sola est, qua cantu Musa, lepore

      Gratia, qua longe est victa decore Venus.

   

Derkülisz, Julia és Rimay Ilonája tehát nem pusztán 10. múzsa, hanem 4. grácia és vagy egy második Venus, vagy voltaképpen maga Venus. A görög és a latin vers gradatiója nem olyan lépcsőzetes, mint Rimayé: azokban először a kháriszokat említik a költők, aztán a szerelem istennőjét, majd végül a múzsákat, illetve a visszatérésben kevert sorrendben: a görögben 4+2+10, majd 10+4+2, a latinban: 4+2+10, majd 4+10+2, végül 10+4+2. Valószínűleg azért, mert Rimaynál nincs visszatérés – pontosabban hiányzik az előkészítés –, ő már rögtön az elején közli, hogy Ilona az, aki a tizedik, negyedik, sőt, voltaképpen nem is második, illetve egy másik Venus, hanem maga Venus. Azonban mindhárom szövegben azonos a lezárás: visszaszámlálás-szerű, ahogy egyre följebb és följebb haladunk a nőpiramis csúcsa felé.

A Platónnak tulajdonított epigrammával szemben itt már nem csak a nők költői képességei számítanak:16 ezek a nők okosak, szépek, kívánatosak. Pontosabban Ariostónál: a hölgy úgy énekel, mint egy múzsa, kedves, mint egy grácia és szép, mint Venus. Rimaynál: bölcs, szép?17 és igen okos. Különös, hogy Venust okosnak nevezi, a Páris előtt szépségben vetélkedő három istennő közül ez a jelző egyértelműen Pallast (Minervát) szokta illetni. Rimay szerint Venus tehát nem a szépsége miatt kapta „A legszebbnek" feliratú aranyalmát? Esetleg Venus okossága abban rejlett, hogy.a döntőbíró megvesztegetésére nem önmagát, hanem mást kínált fel maga helyett? Vagy rosszul értjük a szöveget, és az valójában gúnyos szinesztéziával rak egymás mellé össze nem hasonlítható fogalmakat: „okosabb vagy a legszebbnél – aki te vagy"? Vagy az „akit méltán kedvelt Páris" nem is Venusra, hanem Helénára vonatkozik? Nem zárhatjuk ki, hiszen a vers címzettjét Ilonának hívják! Ezzel viszont felborul a piramis, hiszen 2 egyelemű tetőpontja van.

Ez a fajta hiperbola, mely egy adott közös tulajdonság alapján a múzsák és a kháriszok közé, illetve Venus mellé sorolja a versben dicsért nőt, azzal a szépségkatalógus-típussal rokonítható, melyben arról van szó, hogy az illető hölgy a szépségét különböző istennőktől kapta. Az istennők ajándékait felsoroló versek (pl. az Antológiában szereplő előző vers,18 vagy Rimay első éneke, a Szólítván nevemen Venus asszony engem... kezdetű) az epigramma (illetve vers) csattanója szempontjából kevésbé szellemes változat, hiszen – egy hívő számára – valóságként is értelmezhető: életünk minden eleme mögött istenek állnak, mindent tőlük kaptunk ajándékba, jutalmul vagy büntetésül.

A szépségkatalógusokban azonban az adományozás gesztusával megjelenik a cselekvés (actio),19 s ezzel nem metaforikus (hasonlóságon alapuló) viszonyban áll az istennő és a nő, hanem metonimikus viszonyban (adományozó és adományozott kapcsolatáról van szó). A fiktív történetet elbeszélő epigrammákkal el is jutottunk a másik, itt tárgyalandó epigrammatípushoz.

   

Az egyetlen Venus

A fiktív történetet elmondó epigrammák másik típusában szintén a két nő közti hasonlóságon alapul a hiperbolikus csattanó lényege.

Rhuphinosz egyik epigrammája is ilyen (V./ 73.):

 

Tíztől egyig 2

20

   

   

   

Csehy Zoltán fordításában:

   

Nem tudtam, hogy – egek! – pont itt fürdik Küthereia,

      és keze bontja haját: zúdul a hajzuhatag.

Istennő, könyörülj rajtam, ne vakítsd a szemem meg,

      mert megleste, szegény, isteni bájaidat!

Értem már! Rhodokleia e lány, nem is Aphrodité! De

      honnan e báj? Csak nem lopta meg Aphroditét?21

   

Rhodokleia és Aphrodité összetévesztésének alapja Rhodokleia szépsége. Ezt a vers ki is mondja. Az Anthologia Graecából is gyakran merítő nápolyi költő, Hieronymus Angerianus (1475–1535) egyik epigrammájában azonban nincs megnevezve a tévedés pontos oka:

   

De Caelia et Amore

Lassatus cursu, et quaerens requiescere, pulchrae

      Virginis in gremium candidus ibat Amor.

Illa excandescit: tanquam Notus Imbribus actus,

      Tanquam in vesano nigra procella mari.

Excutit hunc totis manibus, proclamat, et obstat;

      Pollueret castos ne sibi flamma sinus.

Cur ita trudor? ait deus; admiratur. at illa

      Illa inquit, non sum Caelia nota tibi?

Ut pede qui pressit colubrum, post horret, abitque:

      Sic miser audita hoc nomine fugit Amor.

Et fugiens dixit, fugienti parce, parentem

      Credideram, non te. tu mihi visa parens.

   

Magyar fordításban:

   

Caelia és Amor

Fáradtan befejezte körútját, és lerogyott egy

      szép szűz édes ölén Ámor, a lángot adó.

Ám az, mint viharos szél tajtékzott a haragtól,

      mint a sötét zivatar korbácsolta vizek,

s tiszta öléből két kézzel kitaszítja az istent:

      tiltakozik, hogy a tűz meg ne gyalázza ölét.

– Mért löksz így el? – szól s néz ámuldozva az isten.

      – Nem látod? – felel ő, – Caelia szól teveled.

Mint aki egy viperára taposva ijedten elugrik,

      úgy siet onnan Amor hallva e női nevet.

S futtában könyörög: – Kegyelem, kegyelem, szaladok már!

      Édesanyámnak azért néztelek: éppilyen ő!

   

Ezt a verset Balassi Bálint is átdolgozta magyarra:22

   

Negyvenkettedik

Inventio poetica: azt írja meg, mint veszett össze Julia Cupidóval azon nótára

   

Fáradsága után nyugodni akarván, Cupido fejét hajta

Julia ölébe, kit hogy vőn eszébe, kegyes haragvék rajta,

S nagy haraggal ottan kis Cupidót onnan öléből kitaszíta,

     

S monda: –„Bujasággal, gerjedő lángoddal ne rútítsd meg ölemet!"

Cupido meg így szól: –„De te mit haragszol? Mire űzsz el engemet?"

Felelé Julia: –„Te hitvány marcona, nem tudod-e nevemet?

     

Én vagyok Julia, én szemem hatalma mindennek szívével bír,

Én megboldogítok, kit jó szemmel látok; kit gonosszal: hal, vesz, sír;

Én szerelmem ellen e világon sincsen orvosság és hasznos ír!"

     

Cupido tekinté, s mihent megismeré, azonnal megfélemlék,

Mintha egy kígyóra szegény hágott volna, riada, elfutamék,

Futtában csak monda: –„Megbocsáss, Julia, nem akartammal véték!

     

Szép Venus anyámnak téged alítálak, bíztomban csak úgy menék

Te áldott öledben, mint anyám ölében, hogy fejem ott nyugodnék;

Tetszél szemeimnek lenni szép szülémnek, vétkem csak abból esék."

     

Rimay „tizedik bölcs Múzsá"-nak, „negyed Charis"-nak mondja Ilonát: hiperbolikus metaforái segítségével olyan bölcsnek nevezi, hogy a kilenc Múzsa mellett ő lehetne a tizedik, illetve olyan szépnek, hogy a három Grácia mellett ő lehetne a negyedik. Balassi 42. énekében ezzel szemben – a narrátor szájából – egyetlen dicsérő szó sem hangzik el Juliáról. Hallunk viszont egy történetet arról, hogy „fáradsága után nyugodni akarván Cupido fejét hajtá Julia ölében", minthogy összetévesztette őt saját szépséges anyjával, Venusszal, az istennővel. A fiktív történet megalkotása nélkül azt az egyszerű és nem túl szellemdús hasonlatot kaphatnánk, hogy Julia olyan szép, mint Venus, így azonban a csattanó voltaképpen nincs kimondva, a bók megfejthető, de csak az olvasó szövegértelmezése során jön létre.

A bók hatását fokozza, hogy nem a költő az, aki összetéveszti az istennőt a földi nővel, hanem maga az istennő fia, akinél jobban senki nem ismerheti Venus szépségét. Az általunk idézett többi versben a költő, a szövegben megjelenő egyes szám első személyben megszólaló vagy jelen levő beszélő véleményét olvashatjuk, az ő szubjektív benyomása az, ami Venushoz hasonlónak, vagy éppen magának Venusnak láttatja az imádott nőt. A beszélő az, aki lát, és véleményt alkot. Angerianus és Balassi teljesen más kommunikációs helyzetet állít fel. A költő a történetben meg nem jelenő kívülálló, egyszerű elbeszélő, aki – a szöveg betű szerinti értelmében – nem alkot véleményt, csupán elmesél egy történetet.

Retorikailag ez a két utóbbi vers aenigma, 23 rejtvény, amit meg kell fejteni. A megfejtés persze az, hogy Cupido azért tévesztette össze a hölgyet saját isteni édesanyjával, mert a hölgy pontosan olyan (azaz: elmondhatatlanul szép), mint Venus. Nem véletlenül használtuk az imént az „elmondhatatlanul" határozót, ugyanis épp erről van szó, az elmondhatatlan szépségről,24 melyhez a költő nem találhat szavakat,25 ezért inkább más útját választja annak, hogy ezt a szépséget mégis valahogy híven jellemezze.

Petrarcánál nagyrészt hasonlatokat találunk,26 melyek az antik epikus költészet hasonlat-betéteivel mutatnak rokonságot, vagy számos esetben középkorias ízű allegóriákat.27 Vannak fikciós történetek a verseiben, de azok többnyire nem aenigmák,28 mindig kimondja, mire gondol, s a történet szintén allegorikus színezetet kap, továbbá nem objektív hanem szubjektív jellegű a beszélő pozíciója.29

   

*

A hiperbolikus hasonlat, a cselekményes (történetmondó, narratív) epigramma és az objektív, tárgyias költészet találkozását ünnepelhetjük Angerianus és Balassi versében. Szerény ismereteinkhez mérten igyekeztünk ezek egyes előzményeit kimutatni a Görög Antológia erotikus anyagában, és összevetettük röviden mindezt Petrarca olasz szerelmi lírájával, de e három összetevő együttesét nem sikerült egyikben sem megtalálnunk.

A tizedik múzsa (második Venus) helyett egyetlen, igazi Venusként istenített hölgy képe valóban nem a Görög Antológia trubadúrszerelmet nem ismerő költészetének témája, ahogy Petrarca istenség felé vezető útjának sem lehet az, hisz a hölgy ott is csak az út30 egyik állomása. Balassi szerelemben elkárhozó Credulusához azonban nagyon is jól illik az istenség helyét – az idézett szövegben még nem, ám a kötet további darabjaiban már egyértelműen – betöltő hölgy képe.31

   

   

   

Jegyzetek

  1. Harry C. Schnur: The Humanist Epigram and its Influence on the German Epigram. Acta Conventus Neo-Latini Lovaniensis, Proceedings of the First International Congress of Neo-Latin Studies, Louvain 23–28 August 1971, edited by Jozef Ijsewijn and Eckhard Kessler, Leuven University Press, Wilhelm Fink Verlag München, 1973, 557–576, 561.
  2. James Hutton: The Greek Anthology in Italy to the Year 1800. Cornell University Press, Cornell Studies in English XXIII, Ithaca – New York, 1935, 1.
  3. Leonard Forster: Some Examples of Petrarchism in Latin. Petrarca i petrarkizam u slavenskim zemljama – Petrarco e il petrarchismo nei paesi slavi, prisedio – a cura di Frano Cale, Zagreb-Dubrovnik, 1978, 187–194, 187.
  4. Forster könyvének is ez a címe: Leonard Forster: The Icy Fire. Five Studies in European Petrarchism. Cambridge, 1969.
  5. Pierre Laurens: Le „Dizain de Neige": histoire d'un poème ou Des sources latines du pétrarquisme européen. Acta Conventus Neo-Latini Turonensis, I-II., Troisième Congrès International d'Études Néo-Latines, Tours, Université François-Rabelais, 6–10 Septembre 1976, édités par Jean-Claude Margolin, Paris, 1980, Librairie Philosophique J. Vrin, De Pétrarque à Descartes XXXVIII., 557–570, 561.
  6. Claudie Balavoine: A la suite des „Basia" de Joannes Secundus: questions sur l´ imitation. Uo., 1077–1092.
  7. A számozáshoz lásd: Horváth Iván – Tóth Tünde: Rimay János ifjúkori versgyűjteményének rekonstrukciója. Palimpszeszt, 17. szám, Tanulmányok és műfordítások Zemplényi Ferenc 60. születésnapja tiszteletére, 2002. május 8., szerk. Bánki Éva és Tóth Tünde, http://magyar-irodalom.elte.hu/palimpszeszt/zemplenyi/06.htm (Uez.: Ámor, álom és mámor. A szerelem a régi magyar irodalomban és a szerelem ezredéves hazai kultúrtörténete. Tudományos konferencia, Sátoraljaújhely, 1999. május 26–29., szerk. Szentmártoni Szabó Géza, Universitas Kiadó, Budapest, 2002. 457–467.)
  8. A szöveget a készülő hálózati kritikai kiadás nyomán idézem. Rimay János ifjúkori versgyűjteménye, demó verzió, szerkeszti Tóth Tünde, főmunkatárs Vadai István. Gépeskönyv, Budapest, 1999, http://magyar-irodalom.elte.hu/gepesk/rimay/
  9. Néha kettő: égi és földi, de ez nem ide tartozik.
  10. Pl. Anne Bradstreet-et (1612 k. – 1672), az első észak-amerikai írónőt, vagy a délamerikai Sor Juana Ines de la Cruz-t (1651–1695). Lásd Selected Poetry Of Anne Bradstreet (ca. 1612–72), from Representative Poetry On-line, Prepared by members of the Department of English at the University of Toronto from 1912 to 1996 and published by the University of Toronto Press from 1912 to 1967, RPO Edited by Ian Lancashire, A UTEL (University of Toronto English Library) Edition, published by the Web Development Group, Information Technology Services, University of Toronto Library. © 1997. http://www.library.utoronto.ca/utel/rp/authors/abrad.html stb. illetve a Bibliothek der Universität Bielefeld által online közzétett fakszimilét: Fama, y obras postumas del fenix de Mexico, decima musa, poetisa americana Sor Juana Ines de la Cruz. Ruiz de Murga, Madrid, 1700. http:// www.litora.net/1700-1709.html
  11. Az egyik újságíró szenzációhajhász cikke például a marihuánát nevezi Shakespeare tizedik múzsájának: Craig Lambert, Shakespeare's „Tenth Muse"?, Harvard Magazine, 2001, september-october, 16, http://www.harvard-magazine.com/on-line/0901215.html
  12. Persze a másik 9 istennő is költött, de ez a 10. valahogy még költöttebb, a mitológia fiktív világához képest is fikció.
  13. Szapphó fennmaradt versei és töredékei görögül és magyarul. Sajtó alá rendezte, az utószót és a jegyzeteket írta Németh György. Helikon Kiadó, Budapest, 1990. 5.
  14. Anthologia Graeca, V. könyv, 95. epigramma. („Négyen vannak a Kháriszok, a paphoszi [Aphrodité] ketten és tizen a Múzsák, mert Derkülisz mindez: Múzsa, Khárisz, paphoszi [Aphrodité].") A felhasznált kiadás: Antologia Palatina. Epigrammi erotici. Libro V e libro XII, introduzione, traduzione e note di Guido Paduano, Milano, 1994. 100.
  15. James Hutton, 1935. 160.
  16. Persze a múzsákat szépeknek is tartották, de ez a tulajdonságuk a Platóni epigrammában nem hangsúlyos.
  17. A khárisz jellemzője nem derül ki!
  18. PL: V./94., 195., 196.
  19. Persze nem minden szépségkatalógusban, az V./94-ben éppenséggel nem.
  20. Antologia Palatina. Epigrammi erotici. Milano, 1994. 90.
  21. Hárman az ágyban. Görög és latin erotikus versek. Válogatta, fordította és az utószót írta Csehy Zoltán. Kalligram, Pozsony, 2000. 111.
  22. Balassi Bálint összes verse. Hálózati kritikai kiadás, 1.0. Szerkesztette: Horváth Iván és Tóth Tünde, főmunkatárs: Vadai István, munkatársak: Dióssi Adrienn, Kővári Krisztina, Leányvári Enikő, Mihály Eszter, Parádi Andrea, Rák Balázs, Surányi Anna, Tar Sándor és Vágner Edina. Készült az ELTE BTK Magyar Irodalomtörténeti Intézete Reneszánszkutatások Posztgraduális Központjában (Centre des Hates Études de la Renaissance, CHER) és az ELTE BTK Bölcsészettudományi Informatika Önálló Programjában. Kiadja a Gépeskönyv. Budapest, 1998. http:/ /magyar-irodalom.elte.hu/gepesk/bbom/
  23. Balassinak van Aenigma című verse (az Első ének), de az retorikailag nem aenigma, hanem allegória.
  24. Balassi, 55.
  25. Petrarca, XX.
  26. PL: IX., XIX., XXVI. stb.
  27. PL: XXIII., XLI. stb.
  28. PL: XLIIL, CCCLXII. stb.
  29. Petrarca, XXXI.
  30. Petrarca, XXV., XXIX. stb.
  31. Lásd: Tóth Tünde: Balassi Bálint Lengyelországban. Miscellanea. Tanulmányok a régi magyar irodalomról, szerkesztette Szentpéteri Márton, JAK Füzetek, Kijárat Kiadó, 2001. 35–48.