Kalligram / Archívum / 2003 / XII. évf. 2003. február / A „nagy elbeszélésekről való lemondás" – a mikrotörténések nagyregénye

A „nagy elbeszélésekről való lemondás" – a mikrotörténések nagyregénye

(Szilágyi István: Hollóidő. Magvető, Budapest 2001.)

 

Kis túlzással akár közhelynek minősíthető az a megállapítás, amely szerint az elmúlt immár több mint fél évtized magyar nyelvű prózájának egyik meghatározó kérdése a történelem elbeszélhetőségének, értelmezhetőségének, illetve egyáltalán: mibenlétének kérdése. Egy felületes pillantás alapján kijelenthető, hogy a történelmi regény műfaja reneszánszát éli; a kortárs magyar próza olyan reprezentáns alkotásai sorolhatók ide (a teljesség igénye nélkül), mint Márton László Jacob Wunschwitz igaz története című regénye, Darvasi László A könnymutatványosok legendája címet viselő „nagyregénye", bizonyos értelemben Esterházy Péter sokak szerint új poétikai mintát jelentő Harmonia Caelestise, illetve dolgozatunk voltaképpeni tárgya, Szilágyi István Hollóidője.

Valószínűleg azonban annak belátása sem nehéz, hogy ezen szövegek kapcsolata a romantikából eredeztethető történelmi regény műfajával jóval inkább a megszakítottság, mintsem a folytonosság fogalmával jelölhető. Ezek az írások ugyanis, úgy tűnik, a történelmi regény hagyományának továbbvitele helyett inkább annak lebontásában érdekeltek (persze ez a dekonstruktívnak tekinthető eljárás egyben valamilyen módon a hagyomány folytatásaként is értelmezhető), reflektálva a történelem, a történet elbeszélhetőségének kérdésére, a történelem „értelmére", a különböző, egyenértékű történelemváltozatokra, illetve a történelemre, történetírásra mint nyelvi konstrukcióra és narratívára.

Persze eme dolgozat írója is könnyen eshet abba a hibába, hogy az elmúlt évek reprezentatív alkotásainak egyfajta értelmező-elvnek való alárendelése, egy narratívába való „erőltetése" során olyan fontos kérdésirányokról mond le, amelyek nagyban csorbíthatják szövegértelmezését.1 Szükséges tehát annak hangsúlyozása, hogy a már említett szövegek hasonló irányultságuk ellenére sok esetben igencsak eltérő narratív eszközökkel s igencsak eltérő módon értelmezik egyik fő tárgyukat, a történelmet, illetve ahhoz való viszonyukat.

Mindennek hangsúlyozása azért fontos Szilágyi István regénye kapcsán, mert több recenzió írója is jelentős különbségeket vél felfedezni a Hollóidő és „társai" történelemfelfogása és történelemkezelése közt. Ács Margit mindezt meglehetősen sarkalatosan fogalmazza meg: „Ráadásul a posztmodernnel eljegyzett új magyar regényirodalom historizmusától is erősen különbözik. Láng Zsolt, Darvasi László, Háy János, Márton László stb. »történelmi« regényei számítanak ide, amelyekben a közös csak annyi, hogy nem a történelem mozgása érdekli a szerzőket, hanem a lehetőség metamorfózisra, a játékos-kosztümös újraélésre. Szilágyi Istvánt ellenben, noha – mint szó volt róla – ő is »pszeudózik«, maga a történelem érdekli."2 Ez a szembeállítás mindenképpen túlzónak és némiképpen erőltetettnek tűnik – hiszen például A könnymutatványosok legendájában a történelem újraírása egyben magában foglalja az annak létmódjára vonatkozó reflexiót is, és a legendával folytatott „játék" nem függeszti fel teljesen a történelmi kontextus működését – mégis jelzi azt, hogy Szilágyi regénye bizonyos szempontból más paradigmába tartozik, mint említett társai.

Az is jelzésértékű lehet, hogy szemben az előbb említett Darvasi alkotással, amely mintegy másfél évszázad történelmi eseményeit írja újra a könnymutatványosok legendájának kontextusában, felborítva, illetve még inkább értelmezhetetlenné téve a linearitás/nonlinearitás kérdését, a Hollóidő hangsúlyozottan rövid időhatárok közt játszódik (ez a különböző elbeszélésvariációkkal, „eredet-fikciókkal" egyetemben is legfeljebb húsz évre terjed ki) és jóval kevésbé radikálisan destruálja az arisztoteliánus poétikát. Emellett, ahogy Thomka Beáta rámutat, egy másik paradigmatikus példa, Esterházy Harmonia Caelestisével összevetve Szilágyi új regényét, az alkotások által felvetett kérdések – mint például a világ elbeszélhetőségének, a nyelv performativitásának problematikája – sok helyen azonosak, „csupán" a rájuk adott válaszok térnek el radikálisan egymástól.3

A történelem elbeszélésmódjának kérdése a szöveg narratív struktúrájával függ össze elsősorban – már csak azért is, mert a történelem maga is csupán elbeszélésképpen, illetve elbeszélésében ragadható meg – így ezzel foglalkoznak az alábbiakban. A regény első mondata kiemelt fontosságú ebből a szempontból, hiszen azonnal egyfajta szemléletmódot jelöl: „Reveken eltelt éveire később is úgy gondolt vissza a deák, mintha az ottvaló életre később is a harangláb toronyárkádjáról nézhetne alá."4 A nyitómondat azért is érdekes, mert erős önreflexív jelleget is magában rejt, hiszen a visszatekintő modalitás és a nézőpont hangsúlyozása magának a narrációnak a módozatára utal. A regény eddigi megítélői közt nagyobbrészt egyetértés van abban a kérdésben, hogy az első mondat által körülírt narrátori pozíció a regény egész első könyvére kiterjeszthető szerkezetet takar, amennyiben a nézőpont egyfajta korlátozottságát jelöli.5 Itt ellent kell mondanunk Ács Margitnak, aki gyökeresen máshogy vélekedik a Csontkorsók narratív szerkezetéről: bár a második könyv narrációja radikálisan elüt az első könyvétől, valójában itt is fel lehet fedezni a nézőpont tudatos szűkítését, illetve ennek poétikai, világértelmezési következményeit. „A katona nem sokat lát az egész had viadalából, ez nem is az ő dolga, a hadnagyoké"6 – jelenti ki kissé provokatívan a második könyv nem igazán identifikálható „közösségi elbeszélője" egy igen fontos helyen, mintegy programszerűen lemondva az átfogó pillantás, a világot annak egészében megragadó értelmezés lehetőségéről. Ehhez hasonlóan fontos Bajnaköves őrbástyája, mint a kitüntetett nézőpont helye a regény egy korábbi részén (478.), amely szintén csupán korlátozott nézőpontot tesz lehetővé, jelezve, hogy bár a Csontkorsók története jóval nagyobb földrajzi területeket jár be, a nézőpont, a befogadónak az elbeszélt világhoz való hozzáférésének lehetősége hasonló minták mentén körvonalazódik. Emellett a második rész narrációja is meglehetősen összetett, néhány helyen az első részhez hasonlóan megbontva a lineáris történetmondás hagyományát; ilyen eljárásnak tekinthető például egy érdekes váltás az elbeszélő identitásában, nézőpontjában: a négyszázharminckilencedik oldalon található beékelt részlet valószínűleg mind az elbeszélő személyében, mind időbelileg is különbözik az „eredeti" narrációtól, hiszen a regény befejezése utáni eseményeket beszéli el, és valószínűsíthetően az elbeszélő nem a reveki árvák közül kerül ki.

Az „epikum átfogó pillantásáról való lemondás"7 véleményem szerint fontos következményekkel jár a regény világértelmezése szempontjából is, hiszen a „közeinézet több szempontból jelentős: a megelevenítő hatáson túl a gyík figyelése (141), a korabeli 'írott képek' (158) nyelvi megjelenítése, a csatakép leírásának látószöge (524) közvetlenül a regény értékszerkezetének van alárendelve.".8 Mindez egyben az átfogó narratívák leépítését is jelenti, legyen szó akár a történelem átfogó folyamatairól, akár az identitás kérdéseiről. Mindezt nem lehet csupán annak számlájára írni, hogy a regény tematikus szinten is meglehetősen szűk időtávot fog át,9 hiszen a tizenöt éves háború – bár a fő cél, az ország felszabadítása nem vált valóra, sőt a török hódoltság területe tovább nőtt – jelentős átalakulásokat hozott a korabeli Magyarország életében, a hatalmi viszonyrendszerekben. Emellett azt is megkockáztatnám, hogy bár a szöveg elsősorban a mikrotörténesekre, egy kisközösség sorsára koncentrál, intencionáltan szűkítve a nézőpontot, azonban eközben tudatosan olyan átfogó narratívakat kérdőjelez meg, mint a nemzeti identitás, a háború mint önmagán túlmutató jelentést létrehozni képes elbeszélés, és egyáltalán, felmerül annak a kérdése, hogy a regény által megkonstruált korabeli Magyarországon (konkrétabban a hódoltsági részeken, Reveken) milyen elbeszélésbe rendezhetőek, miként értelmezhetőek az elbeszélt valóság történései. Ez a minta véleményem szerint elüt például A könnymutatványosok legendájától, ahol – jelentősen leegyszerűsítve – a szöveg a kanonizált történelem mellett/helyett, azt dekonstruálva egy másik narratíva, a könnymutatványosok legendájának felépítésében érdekelt.

Az utóbbi kérdés szempontjából kulcsfontosságúak a deák azon feljegyzései, melyeket Terebi Lukács és Illés Fortuna beszélgetései alapján állított össze, és amelyeket oly formába rendez, hogy azok tanulsággal szolgáljanak a világ dolgairól, azaz útmutatást adjanak a prédikátor elrablásával kialakult kétségbeejtő helyzetben. A dialógus-forma népszerű volt a korabeli Magyarországon, legyen szó akár hitvitáról, akár közigazgatási kérdésekről, tehát a szöveg ezen részei egyrészt a történelmi hitelesség megteremtésének eszközeiként is értelmezhetőek, amellett, hogy beleillenek a regény által felkínált gazdag intertextuális mezőbe.10 Másrészt természetesen többről van szó, mint stílusbravúrról: Terebi úr és Illés mester vitái a reveki és egyben a hódoltsági valóság meglehetősen metsző értelmezését adják. Az egykori szilárd oppozíciók, amelyek révén a világ rendje felépült, nem tarthatóak fenn, a jelentés szétszóródik a folyamatos transzformációk, torzulások során: „Ám ha végül mindenkinek sikerül úgy forgatnia az elméjét és szavát, hogy amit igaznak állít, annak az ellenkezője se lehessen igaz, sohasem fog kiderülni, mikor, hol, mi a való. Váltig mondom nekik, ha ez sokáig így tart, erkölcsük, gondolkodásuk a barbáréhoz lesz hasonlatos. (– Ezt már-már dicsérőleg mondta vén papunk; mire ugyancsak nem feddőleg Fortuna úr: – ) Vagy az övé a mienkhez. Meglehet, a kettő már rég ugyanaz."11

A nemzeti identitás szétbomlása, megkérdőjelezése nem csupán itt érhető tetten: ebbe a vonulatba tartozik az is, hogy a Revekről induló legényeket északon hosszú ideig kémkedéssel gyanúsítják, illetve, hogy megkérdőjelezik magyar mivoltukat: „Kíváncsiak voltunk, ez a Hanthó, s a hozzája hasonlók, vajon mint látnak bennünket; megkérdeztük, tudja-e, hogy mi onnan jövünk, ahol félelmes a világ, mert ott barbár regnál magyar falvakon, városokon, és a népek neki is fizetik az adót? Értetlenül bámult reánk. Igen, hallotta, messze vidékről kerültünk ide, ám hogy ott barbár uralkodnék magyar városokon, arról ő mit sem tud, és nem is igen érti, hogyan lehetséges ez, mert úgy gondolja, ha a város a barbár kezén van, akárkik lakjanak benne, az a barbár városa."12 Hanthó véleménye azért releváns, mert nem csak egyszerűen egy naiv, a világ dolgait kevéssé ismerő elme megnyilatkozásáról van szó, hanem arról, hogy ez a vélekedés beleilleszkedik a regény poétikájának fentebb már részletezett jellemzőjébe, miszerint a nézőpont korlátozása tudatos jelentésalkotási eljárás – igaz, itt az értelmi horizont leszűkítéséről van szó, szemben a látószög szűkítésével.

Az első idézet fontosabb, hiszen Fortuna úr szólama kiemelt fontosságú a regény jelentésképzése szempontjából is, azonban a legnagyobb jelentőségű a csata után következő vetélkedés, illetve annak „megoldása". A hiányzó török fejek pótlására magyar fejeket kell gyűjteni, azonban a német halottak is csupán külső tulajdonságok alapján különböznek el, nem pedig egyfajta „belső", lényegi különbség révén: „Csak arra vigyázzatok, lanckenétfélének ne kerüljön a zsákotokba a feje. Mert az a törökétől igen különbözik. (...) Jó, hogy a miénkfajta fej nem ismerszik meg a töröké között. Merthogy azétól alig is különbözik..."13 Ez a jelenet egyrészt ironizálja az egész vetélkedést – az egyik félnek csalás révén „sikerül" a vereség –, másrészt pedig ismét problematizálja a nemzeti hovatartozást, immár nem csak a hódoltsági részek, illetve hódoltsági részek versus királysági területek vonatkozásában, hanem az egész regényvilágban.

Bár az nem jelenthető ki, hogy a regény az oppozíciók felborításával teljes egészében felszámolná a nemzeti identitás lehetőségeit (már csak azért sem, mert ezzel igencsak rövidre zárnánk a szöveg összetett jelentésképzését), de látható, hogy azt komoly kritikának teszi ki Szilágyi István műve, hasonlóan ahhoz, ahogy az erre épülő háború narratívát is leépíti. A háború önmagán túlmutató célja ugyanis éppenséggel az „eredeti" világrend helyreállítása lenne, azonban már maga a szándék is eltorzul és értelmét veszti a hódoltsági vidékeken, ahogy ez Terebi úr és Illés mester beszélgetéséből kitetszik: „Előfordul, messze földről megtérve, oly hírt hoz valamelyik, miszerint, a király, a pápa, az odafel való városok hadat készülnek gyűjteni. Netán felénk fordítják a tekintetüket. Mire itt néhányan, öten-hatan a híveid közül összedugják fejőket. (...) »Bizony jó lenne az...« Mire a másik: »Ha reánk is gondja volna valakinek...« »Hogy végre eltakarodnának innen ezek...« – így a harmadik. (...) És átkozza magát mindenik: miért szólt, ha szólni mert, és hogy mert hallgatni, ki hallgatott. (...) Mert minden jól van úgy, ahogyan. Panaszra nékünk semmi okunk. Csak rosszabb ne legyen."14

Nem csupán Revek vonatkozásában veszik el azonban a háború értelme, hanem célja is megkérdőjeleződik, ahogy a reveki árvák Hanthóval folytatott, már egyszer idézett beszélgetéséből kitűnik: „Aztán azt is megkérdeztük, szerinte most mire föl kezdődik a nagyobb háborúskodás, mi végett készülődnek mindenfelől a hadak; vajon nem azért, hogy az országnak a barbár kezén lévő részét visszaszerezzük, s hogy az ott élő magyart a török igából megpróbáljuk kiszabadítani? Mire ő azt mondta, nem tudja, mit kell visszaszerezni, azt sem érti, miféle igát beszélünk: Háború lesz, mert úgy határoztak az urak, hogy háború legyen."15A háborúnak a közösségi elbeszélő által tételezett története – a visszaszerzés, a világrend helyreállításának narratívája – később sem kerül fedésbe a „valós" célokkal, ahogyan ez kiderül a legényeknek Bajna Imrével folytatott beszélgetéséből.16

A Hollóidő – és egyben napjaink magyar nyelvű prózájának – egyik döntő kérdése az a dilemma, miszerint a nyelv, az elbeszélés milyen formában és kondíciók között képes, egyáltalán képes lehet-e a valóság reprezentálására, avagy újraalkotására.17 A regény gazdag intertextuális játékainak jelentős része erre a nyugtalanító kérdésre adott reflexióként is értelmezhető, hiszen ezekkel a beékelt elbeszélés-variációkkal, világértelmezésekkel a szöveg elsődleges narratív szólama mindkét könyvben termékeny dialógusokat folytat, jellemzően a regény összetett jelentésképzésére, más és más válaszokat fogalmazva meg.

A fentiekben már foglalkoztunk a deák summáival, amelyeket azon célból ír, hogy útmutatást adjanak neki, mintegy mesterei helyett beszéljenek. A viták újraalkotása azonban nem sikerülhet; a feljegyzések nem pótolhatják az élőszót, valami lényeges elveszik a reprezentáció során: „Beleböngészett az újraírt sorokba, nem tetszettek neki. Valahogy másként hangzottak, mint mesterei vitájában a valóságosak. Pedig ugyanazok a szavak. Mégis mintha poros könyv lapjáról deklamálnák mesterei, akárha szomorújáték szereplőiként."18 Majd a dialógusok hiába képesek reprezentálni a szavakat, és hiába adják a valóság adekvát leírását, nem adnak olyan jelentéstöbbletet, aminek révén a reveki világ kuszasága áttekinthető, értelmezhető lenne: „Újraolvasta az árkust, mint máskor is, ha az írás végére ért, ez most nem tűnt könyvoldalon száradtnak, mint az előző. Ám reményforrást, szabadításmódot hiába keresett benne, a soroknak merőben más volt az üzenetük, azt bizonygatták, aki itt él, annak tudnia kell, hogy támasztalan."19

A deák történeteiben, melyeket a reveki legényeknek mesél, éppenséggel a nyelv világteremtő funkciója kerül előtérbe, a számtalan eltérő, egymásnak sokszor ellentmondó történetváltozat egy szintre kerül, hasonlóan a deák eredetfikcióihoz, melyek révén identitását mindig máshogy és máshogy rakja össze: „Én azt se bánom, ha az egészet te találod ki Rozál, csak elhihető legyen".20 A deák identitása sohasem rögzíthető teljes bizonyossággal, ezt mindig megakadályozza az elbeszélői tudás korlátozott mivolta; először a deákot fokalizátorként alkalmazó, néha annak tudatával feddésbe kerülő21 első rész elbeszélői szólama képtelen választani a számtalan variáns közül, majd a második rész én/mi elbeszélőjének korlátozott tudása készteti a befogadót fokozott aktivitásra, „nyomozói munkára".

Emellett a párhuzamos elbeszélések nem csupán alternatív világ- és identitáskonstrukciókat hoznak létre, hanem preformálják magának a világnak a megtapasztalását, értelmezhetőségét is, ahogyan ez a Csontkorsók közösségi elbeszélője esetében megfigyelhető. Egyik példája lehet ennek az, ahogyan a deák Bagos tömlöcéről szóló elbeszélése befolyásolja a bajnakövesi tömlöc leírását, percepcióját.22 Ehhez hasonlóan funkcionál a nürnbergi világkrónika is: a világ reprezentációja segítségével maga a világ olvasható, ahogy ezt mind a deák, mind később a reveki legények megteszik. Avagy talán még inkább nem a valós dolgok reprezentációjáról van szó, hanem a világkrónika analogikus viszonyban van magával a világgal, attól nem elválva, megfelelően a XVI. század tudásszerkezetének.23

Hasonlóan a deákhoz (tentáshoz) Göncöl Istvánhoz, Fortuna Illés identitása is történetről történetre változik, radikálisan eltér egymástól például reveki és északi dentitása, hogy ez Bajna Imre és a revekiek beszélgetéséből kitetszik.24

A különböző elbeszélések keveredése a regény végén a legradikálisabb, ahol a csata leírása közvetlenül egymás után két diskurzusban is olvasható, egyrészt Bajna Imre prédikátorának tudatosan archaizáló levelében, majd ezután a résztvevő legények elbeszélésében. Ami igazán érdekessé teszi ezt a szerkezetet, az az, hogy a második elbeszélés tud az elsőről, azaz az „elsődleges" percepciót befolyásolja, azt átírja egy „másodlagos" reprezentáció. Az olvasás során konstituálódó tudás a kétfajta narráció összeolvasásával érhető el, bármelyik elbeszélés ignorálásával ez az „értelemegész" csorbul, hiszen mindkettőben akadnak olyan információk, amelyek a másikból nem kinyerhetőek. Mindez egy olyan dinamikus szerkezetet jelent, amelyben a különböző szövegfajták keveredése tevékeny módon vesz részt a szöveg jelentésének megteremtésében, másrészt önreflexív módon választ ad elbeszélés és elbeszélt kapcsolatára.

Egy ilyen szerény terjedelmű és a vizsgált szöveg gazdag szövevényéből és problematikájából csupán néhány szálat kiragadó dolgozat természetesen nem vállalkozhat a Hollóidő átfogó értékelésére, főleg akkor nem, ha figyelembe vesszük azt a recepcióesztétikai maximát, hogy egy adott mű „valódi" jelentősége mindig a jövőben válik beláthatóvá, mintegy lemérve azt az esztétikai distanciát, ami a szöveg és a kor elvárási horizontja között feszül. A kortárs értelmezők ítéletei így mindig korlátozott hatókörűek, benne lévén a kor elváráshorizontjában.25 Mindezeket figyelembe véve is meggyőződésem, hogy a kortárs irodalom egyik igen jelentős alkotásával állunk szemben, amely újszerűen és termékeny módon konstruálja meg újra a történelmi regény hagyományát, sokfajta szövegcsoporttal folytatva gyümölcsöző dialógust.

 

 

 

Jegyzetek

  1. V. ö.: „Tehát a kritika azon vágyát, mellyel az említett elbeszélések felé fordul, az irodalomtörténet saját történetének a vágyára vezethetjük vissza. Az önmagát nem-egy-történetként, megszakítottként, szétdaraboltként elképzelni nem tudó irodalomkritika és irodalomtörténet azzal, hogy a történetre, mint integratív egészre, azonosságra, folytonosságra figyel, ismételten egy kontinuus fejlődésvonal összerakásán fáradozik (a sajátján)" Rácz I. Péter: A történeti narratíva poétikai szerepe a mai magyar irodalomban. In.: Prae 2000/1–2. (http://magyar-irodalom.elte.hu/prae/pr/200001/301_raczipeter.html)
  2. Ács Margit: Az örökkévaló holló. In.: Új Horizont 2001/5. (http://www.pikk.hu/ ujhorizont/2001_5/4.html)
  3. V. ö.: Thomka Beáta: Folytonosság, önazonosság, és kétely: Az elidőző megjelenítés epikuma. In.: Jelenkor 2002/5., 561.
  4. Szilágyi István: Hollóidő. Magvető, Budapest 2001., 7.
  5. V. ö.: „Az Első Könyv (Lovat és papot egy krónikáért) ugyanis mindössze akkora helyen játszódik, amelyet jószerivel egy magasabb toronyból be lehet látni. Hogy erre gondolni kelljen, ott is a templomtorony a regénybeli faluban, Reveken, ahová a történések fiatal krónikása a regény fontos pillanataiban felkapaszkodik. Innen a figyelme, akár egy filmkamera zoom-ja, még kisebb területre szűkül be" (Ács, i. m.), illetve: „Nincs más rálátási pont az eseményekre, csak a szemmagasság, szemhatár: a látvány az, ami a tekintettel befogható, a panoráma átfogó pillantása nem hiteles nézőpont." (Thomka, i. m.)
  6. Szilágyi, i. m., 524.
  7. V. ö.: Thomka, 561.
  8. Thomka, i. m., 557.
  9. Itt említendő meg az a „szándékos" anakronizmus, amit a szerző Esterházy Péter „hatására" követett el: „Hanem amikor ez véget ért, s jött a hajsza, az a brazil bőrszivaros vágta, tompított fénnyel, néha vakrepülve, egyszer elakadtam, mert rájöttem, a Revekről úgy 1570 körül elindított süvölvények, tékozló fiúk, gyermek keresztesek ahová odaérnek, ott már kezdődik a tizenöt éves háború 1593–1594 körül. Hát egy túrót, gondoltam, ha Esterházynak lehet ötesztendősen oly aktívan, mint írva van, részt vállalni családja ötvenhatos megpróbáltatásaiban, én miért ne járhatnék be pár hét alatt az én legényeimmel jó húszesztendőnyi utat..." (http://www.elender.hu/kortars/0202/szilagyi.htm) Meg kell itt jegyezni, hogy eme sorok írójának történelmi kompetenciája nem volt elégséges ezen történelmi „következetlenség" felfedezéséhez...
  10. V. ö.: Thomka, 554.
  11. Szilágyi, 68.
  12. Szilágyi, 482.
  13. Szilágyi, 542.
  14. Szilágyi, 56.
  15. Szilágyi, 482.
  16. Szilágyi, 489.
  17. „Az elbeszélhetőség, a mondhatóság, a csinálás, a mesterség, a nyelvi lehetőségek korlátlan alakíthatósága, a referenciákkal, reprezentációkkal kapcsolatos pro és kontra állásfoglalások, továbbá a korszak ismeretelméleti, nyelvfilozófiai, történelemfilozófiai dilemmái – Mészöly Miklós szavával – a szerző, elbeszélő, olvasó inzultáló jelenlétének kérdései az ezredfordulón." (Thomka, i. m., 561.)
  18. Szilágyi, 63.
  19. Szilágyi, 68.
  20. Szilágyi, 191.; v. ö.: Thomka, 559.
  21. V. ö.: Thomka, 558.
  22. Szilágyi, 458.
  23. V. ö.: Michel Foucault: A szavak és a dolgok, (ford.: Romhányi Török Gábor) Osiris, Budapest 2000., 56.
  24. „Hacsak nincs kettő belőle. Vagy három. Vagy ki tudja hány..." Szilágyi, 486.
  25. V. ö.: Hans Robert Jauss: Irodalomtörténet mint az irodalomtudomány provokációja. In.: Uő: Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika. Osiris, Budapest 1997., 55. Természetesen a későbbi értelmezők értékítéletei sem törekedhetnek teljes objektivitásra, hiszen ők szintén az irodalmi hagyományban „bentállva" formálják véleményüket.