Az árnyak kifürkészése

...űzzenek ki a táborból minden poklost és minden magfolyóst, és mindenkit, aki holttest miatt lett tisztátalanná, hogy tisztátalanná ne tegyék az ő táborukat.

(Behatolás a születés helyére)

Egyesek úgy tartják, a folytonos emlékezés bénulással jár. „Létfontosságú szervek elváltozásával", mondják. Arra már nem térnek ki, hogy mely szervek azok. „Nem ezen van a hangsúly", teszik hozzá utóbb, „hanem az elváltozás tényén". Arról az emberről mesélnek, aki kilenc évig élt a föld alatt, s akit a pünkösdi mulatságok idején valami bozontos hajú suhancok kirángattak odújából, hogy megleckéztessék, de végül féktelen indulatukban agyonverték, s ha már így esett, a halott húsába mélyesztve kipróbálták rövid pengéjű flamand tőrüket is. „Néma volt, mindig csak nézett", mentegetőztek. „Maga volt az ördög". A katalán változatban ez így szerepel: el diabolo.

Alfonz Knudsen életére vonatkozóan nem nehéz hiteles adatokat találnunk, ráadásul abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy több megbízható forrás is rendelkezésünkre áll, melyek segítségével lépésről lépésre nyomon követhetjük ezt a különös történetet. Elég felütnünk például a Norvég Irók Lexikonának (Norges Litteraturhistorie 1945 – ) utolsó, harmadik kötetét (Cappelens Forlag, 1998) az Alfonz Knudsenről szóló nem túl terjedelmes, de egy esetleges mélyrehatóbb kutatáshoz biztos támpontot adó bekezdésnél, meghallgatni barátainak és ismerőseinek olykor jóindulatúan torzított visszaemlékezéseit, végiglapozni naplóit, főként a nyolcvanas évek végéről stb.

Egy hivatásos életrajzíró alighanem kéjesen merülne bele ebbe a tarka névés számáradatba. A történet – mondaná – valójában 1921 őszén kezdődik, amikor Alfonz anyai nagyapja, bizonyos Jakob Rosenfeld krakkói szabómester Aalborg és Kristiansund érintésével családjával együtt a norvégiai Trondheimbe költözik, hogy ott még ugyanabban az évben vegyesáru-nagykereskedést nyisson. Különböző levéltári dokumentumokból azt is megtudjuk – folytatná nagy hévvel –, hogy 1930-ban Kurt Bratbakk és Harald Rufer bankárok mellett a város harmadik legbefolyásosabb alakja a zsidó hitvallású Jakob Rosenfeld, a Norvég Királyi Kancellária kereskedelmi kamarájának köztiszteletben álló tagja.

Hogy a látszólag száraz és érzéketlen bevezető után felkeltse hallgatósága figyelmét, rövid szünet után közölné: egyetlen lánya, Anne Rosenfeld mindössze hat esztendős, amikor szívbeteg apját holtan találják irodájában. Tegyük zárójelbe: ekkor 1938-at írunk. S bár számos levéltári anyag még feldolgozásra vár, Jakob Rosenfeld korai halálával számottevően megritkulnak a hasznosítható adatok. Egy sor jelentéktelen, javarészt gazdasági jellegű (példának okáért Theodor Böhme és Martin Grünwald szőrmekereskedők pere egy bergeni ruhaszállító cég ellen) bejegyzés után a Rosenfeld név következő említésének dátuma 1960. szeptember 12-e, az akkor már huszonnyolc éves Anne Rosenfeld és az anyai ágról magyar bevándorlócsaládból származó Einar Knudsen házasságkötésének napja.

Más jellegű, talán túlságosan merész képzettársításokkal élő, ám kutatásukban rendkívüli alapossággal eljáró források a történet felgöngyölítését Vesaliussal, a 16. századi németalföldi csodadoktorral kezdik, aki – hangsúlyozzák – a tetem vizsgálatát tette meg az orvosi experimentatio alapjává, és nem felejtik el megemlíteni a szakkönyvek történeti áttekintéseiből véleményük szerint igazságtalanul mellőzött páduai tudós, Giovanni Baptista Morgagni nevét sem, akinek a halál beálltakor történő testi elváltozásokat leíró könyve (De sedibus et causis per morborum anatoman indigatis, 1761) végeredményben az első komolyabb kórbonctani szakkönyvnek számít.

Ettől kezdve mi is merészebb léptekkel haladhatunk: 1819-ben Strassbourgban megalakul az első kórbonctani tanszék, majd nem sokkal később Bemard Culliers vezetésével Párizsban is, a század közepén pedig már olyan neves szakembereket találunk a patológia úttörőinek soraiban, mint a varsói orvosi iskola nagyhatású képviselőjét, az osztrák származású Karl Rodzinskyt, aki – kortársai tanúbizonysága szerint – egymaga több mint harmincezer boncolást végzett, vagy a kórbonctan magyar apostolát, gróf Araházy Tivadart, akinek a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók 1839. évi kassai közgyűlésén közreadott, hatalmas visszhangot kiváltó munkái („A húgy vizsgálatának elemei gyógygyakorlati szempontból" és a „Zsinegelés által okozott halál külső tünetei") a tárgy újszerű megközelítésén kívül a szerző szépírói tehetségét is sejteni engedik.

Témánktól kissé eltér ugyan, de a rend kedvéért feljegyezzük még John Norton Hunter londoni sebész nevét; az ő érdeme ugyanis az első, meglepően magas fokú jártasságra valló, körültekintéssel összegyűjtött és rendszerezett preparátumokat bemutató kórbonctani múzeum megalapítása.

A tudományág későbbi fejlődése mindannyiunk számára ismert. A kezdeti lendület, melyet megszállott lángelmék elhivatottsága és minden akadályt leküzdő ügybuzgalma jellemzett, alábbhagyott; a szépreményűnek hitt diszciplína eleinte oly ígéretesen alakuló fejlődési íve a durva, avatatlan közbeavatkozásoknak és gátlástalan visszaéléseknek köszönhetően megtört. A tudományosság legcsekélyebb igénye nélkül végrehajtott öncélú kísérletezések, vagy, később, az ezeket a kihágásokat meglehetős felületességgel szabályozó törvénycikkelyek könnyű kijátszhatósága, majd századunk elején a sarlatánságok robbanásszerű elterjedése, a mumifikálás divatja („az élve megörökíttetés óriási romantikája"), s ezzel összefüggésben a tiltott balzsamozások tömeges gyakorlása és az ezt befolyásoló üzleti érdekek végül együttesen a kórbonctan presztízsvesztését, fokozatos háttérbe szorulását és megállíthatatlan hanyatlását eredményezték.

A holtak pedig mindenféle rendszer nélkül, kiszámíthatatlan időközönként térnek vissza azóta otthonaikba, olykor a legváratlanabb pillanatban lepve meg a félelemtől megdermedt és mozdulni sem tudó hozzátartozókat, nemegyszer gúnyolódnak és pimaszul fintorognak (a mocsarakból felszálló metángáz), s néha csoportokba verődnek a kihalt utcákon, és boltíves kapualjak alá húzódva kiáltoznak az éjszaka kellős közepén. „Mondd el az igazat", ezt kiáltozzák.

Az igazat? De vajon ki van abban a helyzetben, hogy megállapíthassa, mikor térünk le a hitelesített ösvényről? Hiszen tél eleje van, még friss a hó, útmutató lábnyomokat hiába is keresnénk előregörnyedve magunk előtt.

Anne Rosenfeld és Einar Knudsen menyegzője nem volt nagyszabású, de szép volt. Leírásától ezúttal mégis eltekintünk. Tudjuk, a történetírók megvetik a következetlenségeket, s tudjuk azt is, joggal, mi azonban nem vagyunk történetírók, ezért csak pillanatnyi hangulatunktól függ, kívülről vagy belülről szemléljük-e az egymásután sorakozó tények megbonthatatlannak hitt vasszerkezetét. A menyegzőhöz hasonlóan eltekintünk Anne Rosenfeld és Einar Knudsen házaséletének bemutatásától és e viszony minősítésétől is, nem firtatjuk ama Skammelsrud utcai ház zöldfüggönyös hálószobájának titkait, amelynek pedig volna mit mesélnie, vélik egyesek, de nem fogjuk vallatóra a képzeletben baldachinossá változtatott ágyat, melynek egy esetleges szaggatott és nehezen követhető beszámolójából hiányoznának a mohó kíváncsisággal várt éjszakai utazások, hiányozna minden hörgésbe fulladt vagy párnába harapott kiáltás, melyet pedig már hallani véltünk, de hiába, mert csak a némaságot írná le újra meg újra, a szikár csöndet, körkörösen haladva a mindent elnyelő központ felé (s hogy ez a központ női agy vagy férfi agy volt-e, nem tudjuk), és nem olvasunk bele Anne Rosenfeld önmagához írt leveleibe (egyelőre legalábbis nem), ott hagyjuk őt a tükör előtt különös mosolyával és idegen szemeivel, nem próbáljuk meg megfejteni Einar Knudsen komorságát és komorságának okait, elfordítjuk tekintetünket, amikor házasságkötésük második évfordulóján hányingert érez egy rekedt hangon nevető alacsony, még csak nem is kifejezetten szép testű nő harisnyás lábait bámulva, jóllehet az már a negyedik olyan találkozás volt, s végül az erkélyre kilépve elkergetjük a korlátra telepedett, szemtelenül vijjogó madarakat.

Egyetlen dologra térünk ki csupán, mely elbeszélésünk szempontjából megkerülhetetlen: két vetélés után, 1964 szeptemberében megszületett egyetlen fiuk, aki anyja óhaja szerint az Alfonz nevet kapta.

(Premisszák)

A vágy, hogy felégessünk és megváltoztassunk mindent. A vágy, hogy az egymásban rángó, de az összefonódásból már menekülni akaró testekkel együtt szétválaszthatatlan egységgé gyúrjuk azt is, ami megnevezhetetlen. Hiábavaló igyekezet. Előrelépünk hát a történetben 1973 szeptemberéig, amikor Anne Rosenfeld kérésére kimondják a válást. Alfonz ekkor kilencéves, a Ruthemark téri általános iskolába jár, matematikából osztályelső, jele egy fekete kör – a napközi első hetében mindenki jelet választ magának, halat, lepkét, háromszöget, házat (halacskát, pillangót, aranyos kis háromszöget vagy takaros házikót, szalmatetővel). Alfonz kört választ. – Kört? És milyen színűt, Fonzi?

Anne Rosenfeld 1974-ben tizenegy hetet, vagyis nem egészen három hónapot tölt a trondheimi Szent Teréz Kórház tizenhatos számú pavilonjában.

„Cserepes növények ablakpárkányomon – írja napló helyett a fiától kapott virágmintás levélpapírra – öt cserepes növény, három a párkányon és kettő az éjjeliszekrényen, a kávéscsésze és a pohár mellett. Néha felkavarom a kávét, és aztán egész délelőtt csak fekszem és a zaccot rágom, a csikorgó szemcséket. Felülök, kezembe veszem a poharat, egy kevéske víz van az alján, szájamhoz emelem, majd meggondolom magam, a fény elé tartom, úgy nézem, megnézem minden oldalról, halkan megszólítom, „pohár". A pohár és az ablak túloldalán apró, fehér házak a hegyen.

Álom: a folyosóról beszűrődő zajokból tudni vélem, hogy Einar jött el, pedig még csak a bejáratnál járhatott. Bejön a szobába, az ágyam végében megáll. „A nevemet", mondom neki, „mondd meg a nevemet". Einar fölém hajol, arcomon érzem leheletét, de tekintetét a gyógyszerek okozta kábulattól nem látom tisztán, csak azt tudom, hogy szigorú. „Túlságosan szigorú vagy", mondom neki. „Hallod?" A többiek alhatnak, mert csak szabálytalan szuszogásuk jut el hozzám a homályból és a szemben lévő ágyról a halk, kislányos nyögdécselés, mint minden éjjel. Éjjel? Éjjel van? Alszanak hát, valóban alszanak? „Ha alszanak", szólok suttogva Einarhoz, „akkor mondd meg a nevem".

–Baalath Birodalmának Reszketése, az a te neved.

De akkor már élő vagyok, újra élő, és vad gyönyörtől lüktetek, felemelkedem az ágyról, meztelenül állok előtte, megszépülten és megtisztultan, kibontott hajam vállamra omlik, „látod a ragyogást?", kérdezem Einartól, „látod, csillag vagyok és fény vagyok. Most érints meg, és mondd meg a nevem". Hideg tenyerét forró homlokomra illeszti, úgy mondja:

–   Nut Tüzes Öle és Mély Vízben Visszatükröződő Sötétség, az a te neved."

Az életrajzíró nem tágít. Azt mondja (ökölbe szorított kézzel fenyegetőzik), ha már Anne Rosenfeld öngyilkosságát megbocsáthatatlan önkénnyel elhallgattuk, a következő időbeli ugrás előtt említsük meg legalább Alfonz hétvégi együttléteit apjával (a skjördahli halastónál vagy az oskstubbei hegyekben), miközben sísáncokat néznek vagy csónakáznak éppen, vagy szombatonként a mustáros nyers hal mellé rizsfelfújtat rendelnek egy vendéglőben.

Oskstubbéba vonattal utaznak, Alfonz az ablak mellett ül és az egybemosódó fenyőket nézi. Néha elalszik a vonaton, szájából alvás közben csorog a nyál.

Pedig – legyint csalódottan az életrajzíró –, pedig a szemtanúk elbeszélései alapján minden egyes arcvonását rekonstruálhatnánk, és így fokozatosan teljesedhetne ki a kép. (Hát ez a célunk?)

A későbbiek folyamán – mondja – nagy jelentőséggel bírna az akkor tizenegy éves Alfonz viselkedése, mert képzeljünk el egy gyereket, aki egész idő alatt egy helyben áll anyja temetésén, aki nem sír, nem szipog, még csak az orrát sem kell megtörölni az erre a célra előkészített – nem vasalt, hanem újonnan vett – gyászszegélyű zsebkendővel.

Éveket kellene bejárni, látszólag egyhangú éveket, vasárnap délutáni személyvonatokkal, szavakat és színeket gyűjteni össze, naplórészleteket, novellavázlatokat illeszteni egymás mellé, megpróbálni érzékeltetni az elutazások előestéinek belső remegéseit, pattanásig feszíteni a húrokat és utána belefeledkezni a rezgésekbe. Az állomásokkal együtt követni az arcvonások változásait, egy-egy képet kimerevíteni és a legparányibb részekig boncolni. Céltalan bolyongás. Nem találunk semmit, mert nincs mit találnunk: csak a zenegép szakadatlan recsegése visszhangzik fülünkben.

A szép hangzás kedvéért túlzásokba estünk. Természetesen nem létezik semmiféle zenegép, ebben a történetben egyszer sem fordul elő, sok más, hangzatos háttérkellékkel egyetemben. A számokkal persze játszhatunk, a számok igazak. Alfonz Knudsen tizenegy, tizenkét, tizenhárom, tizennégy, tizenöt, tizenhat éves. Meglessük a kollégium bejáratát, a duplaszárnyú ajtót és az alumíniumkilincset. Akár be is nyithatunk: benyitunk és megkeressük a gimnazista Alfonz szobáját (a szegényesen berendezett háromágyas szoba láttán felvonjuk szemöldökünket), elrejtőzünk és várunk. Megvárjuk, amíg reggel fél nyolckor iskolába indul, könyvei, füzetei és tolltartója kisméretű katonai hátizsákban. Lesietünk nyomában a lépcsőn, de a szitáló esőben már csak távoli sziluettjét látjuk, amint befordul a Lindbergh utca sarkán.

Az életrajzíró követeléseit figyelmen kívül hagyva nem térünk ki a kéthavonta megjelenő középiskolai lapban közölt elbeszéléseire, a jeles érettségire és az oslói egyetem felvételi vizsgáira, és nem időzünk az 1985-ben megjelent novellásköteténél (mint kéri: cím, alcím, tartalmi ismertetés, művészi erények, összefoglalás), melynek végül a Képzeletszertartások címet adta (Gyldendahl Forlag).

Alfonz Knudsen 1986 decemberében elhagyja Norvégiát, hogy államközi ösztöndíjasként a prágai Károly Egyetemen irodalomelméletet hallgasson, 1987 januárjától 1988 decemberéig, közel négy teljes szemeszteren át.

(A dolgok valóságának köztiléte)

1987. február 2., csütörtök

Tegnap este a kunraticei filmklubban. Feliratozott német film, Rainer Verner Fassbinder: Veronika Voss vágyakozása. Reggelre hasmenés, valószínűleg az esti kannás vörösbortól.

Délután Sklovszkijt és Eichenbaumot olvasok az egyetemi könyvtárban. A vécében olyan erős húgyszag, hogy öklendeznem kell. Egész nap enyhe fejfájás, fáradtságérzet. Még állni is nehezemre esik, az ajtófélfának dőlve cigarettázom. A folyosó végéről ajtócsapódás és dühös káromkodás. A szomszéd szobában angolul beszélgetnek, kihallatszik. Férfihang: érdekelnek a mennyiségek? Női hang: mennyiségek milyen értelemben?

Február 11., szombat

A körülmetélés szertartásának leírása a K-tól kapott könyvben: a hivatásos mohol a kötelező imák elmormolása után egy halpikkelyező késsel nyirbálja körül a nemi szervet, majd miután lehúzta róla a bőrt, a véresen fityegő húsdarabot az előírásoknak megfelelően szájába veszi és szívni kezdi, miközben a rokonság folytonos imádkozással próbálja távol tartani a megvadult gonosz szellemeket

  .

Április 14., hétfő

Ismeretség egy prágai lánnyal, Gabriellának hívják, szociológiás. Mellettem ül egy fakultatív előadáson, teára hívom, rábólint. Furcsa nevem van, mondja. Németül beszélünk. Norvégiáról mesélek neki, majd arról, hogy anyai ágról lengyel, apairól magyar származású vagyok. Pure ceylon tea. Sokáig nézünk egymás szemébe, megoldás nélkül. „Mit is mondtál, irodalom szakos vagy? Tavaly olvastam egy Kunderát, a címére már nem emlékszem. Meg egy Simone de Beauvoirt, őt ismered?"

Július 3., vasárnap

Két hete Gabriella albérleti lakásában, szerdáig, amikor majd megérkezik a nővére (Anna) Brünnből. Ma: fényképkiállításon a német kulturális intézetben, aztán villamossal ki Holesovicébe. A libeňi hídon állunk a korlátnak dőlve, bámészkodunk, G. az almacsutkát biztatásomra bedobja a folyóba, de nem megy könnyen, győzködnöm kell. Azt mondom, a halak csak örülni fognak, megeszik. Erre aztán bedobja. Mikor látja, hogy nem süllyed el, már azt szeretné, hogy ne dobta volna be. Látod, mondja, nem süllyedt el, ott úszik a felszínen. Mondom, hogy a halak így is megeszik, mint a kenyérbelet szokták, de nem nagyon hiszi.

November 4., hétfő

Zaklatott napok után. Ülök. Folyosó, hangok, kulcscsörgés, halkuló csoszogás.

Füzet: esti séta a belvárosban, alkimisták utcája. Gabriella a késő délutánba nyúló alvás után frissen és felszabadultan lépked mellettem. Egész idő alatt az abortuszról és az érvényben lévő törvényekről beszél, mint jövendő szociológus, különböző álláspontokat ütköztet. Az üde szóáradatot talán még élvezem is, képes vagyok figyelemmel követni szavait, logikailag helyes és motivált kérdéseket tenni föl közben a tárgyra vonatkozóan, vagy bűnbánóan mosolyogni éppen, ha hallgatásomat nyomasztónak érezve megáll, megrovón rám néz, megigazítja galléromat és lábujjhegyre ágaskodva hirtelen megcsókol.

Megpróbálom leírni egy olyan ember történetét, aki halála után ugyanúgy él majd, mint addig, környezete nem vesz rajta észre semmilyen változást. Nehezen megy, eddig csak részletekig jutottam, azoknál is néhány mondat után elakadok, ingerültség.

A folyosón kinyílik egy ajtó, nevetés, becsukódik, csönd.

1988. augusztus 19., szombat

Nemsokára Pardubicébe érünk. Meleg van, hátamon az ing nedves az izzadságtól, amikor mozdulok, hozzátapad az ülés bőrhuzatához. G. alszik. Kimegyek vécére, kétszer a kagylóba köpök, lehajolok, nézem, hogyan repül a nyál a sínek felé. A folyosón elszívok egy cigarettát. Nem ízlik, de nem is rossz. A folyosó huzatos, becsukok egy ablakot. A szomszéd fülke ajtaja nyitva, egy férfi keresztrejtvényt fejt. Egész úton köhög, csúnyán, mélyről jövő köhögéssel, áthallani. Visszaülök. Az öregember velem szemben egy fánkot vesz elő táskájából, azt eszi, lassan. Nem tudom, van-e benne lekvár, úgy tartja a fánkot, hogy a tenyerével takarja, de nem tudatosan. Arra gondoltam, milyen jó lenne, ha megkínálna, de nem kínált meg. Lehet, hogy csak ez az egy fánkja volt.

Megakadályozni az analízis szétfolyását. Változások az elmúlt fél órában: a vécéről visszatérvén nem kötöttem ki a szorosra fűzött cipőt. Most odanyúlok, és egy gyors mozdulattal kioldom, de csak a bal lábamon. Torokfájás, a légcső minden lélegzetvételkor pulzál és kapar. Olyankor nagy vattacsomókat képzelek el a torkomra tapadva.

Kinézek, gyár, fehér zsákok az udvaron, drótkerítés. A gyár eltűnik, távírópóznák terpeszállásban a mezőn keresztül. Az ablak előtt fák, de túlságosan közel, elmosódnak, nem lehet követni őket. Lenézek a padlóra, lábnyomok. Valami vörös épület, vakolat nélküli téglafalak. Fák furcsán imbolygó füstben, a füst mögül elővillanó, fürtszerűen lógó fehér virágokkal. A vonat lassít, megáll. Kis épület, bakterházszerű. Az ablakból kihajol egy negyvenes férfi, barna rövid ujjúban, nyakában vastag lánc, végén kereszt. Lerakat, raktár, telep: falemezek. A vonat gyorsít, mezők, a távolban öt kémény, három nagy és két kicsi, jobbra alacsony, hosszúkás alakú házak, de nem barakkok. Teherautó. Emberek, sok ember, kék és sárga trikók. Nyár van. A vonat megint lassít. Három kisfiú a töltés oldalán, az egyik napszemüvegesen, csípőre tett kézzel áll, a biciklik mögöttük a fűben, a vázakon megcsillan a fény. Mindjárt Pardubice. Az öregember feláll, fogja a táskáját, biccent a fejével. G. fölébred, hol vagyunk, kérdezi. Éppen egy alagút. — Végre sötét.

November 1., péntek

Anyám, és az ő suttogva előadott meséi emberekről, akiknek csak fél arcuk volt és reggelig táncoltak a kialudt tűzhely körül. Volt, hogy maszkot viseltek. A maszkra koponya volt festve, fehér temperával. Senki sem szólt a másikhoz, csak lábdobogások tompa zaja hallatszott. Azok az emberek mind nagyon szomorúak voltak, Fonzi – mondta anyám. A tánc végén kinyújtóztak, lefeküdtek a földre és kinyújtóztak és úgy feküdtek mozdulatlanul napokig, hetekig. Olyan volt, mintha aludnának. De nem holdfényes ligetben, csak egy tűzhely körül. Vagy egy szobában, ahol szőnyeg van és asztal és ágy meg szék, ki tudja. Egy reggelen aztán kinyitották a szemüket és felkeltek, mintha mi sem történt volna.

A mese véget ért, eloltotta a villanyt. „Mert elég csak kimondani a gonosz nevét, és megtörik a rontás."

November 4., hétfő

Ebéd egy vásárcsarnoki kifőzdében fél egykor. Gabriella lencsefőzeléket eszik, háromötvenért. A lencse laktat és tápláló, mondja. Két deci vörösbort rendelek egy deci szódával. Velünk szemben idős házaspár, pogácsát rágcsálnak és sört isznak hozzá. Sokáig hallgatunk, egymás felé fújjuk a cigarettafüstöt. Kint valami baleset történhetett, az emberek izgatottan mutogatnak a buszmegálló irányába. Gabriella szólal meg elsőnek. Azt mondja, fáradt. Fáradt és ingerült hetek óta. Hogy nem vagyok jelen. Hogy hol vagyok. Kiabál: hol vagy?

Egy részeg látványos köhögőrohama a bárpultnál. Felegyenesedve körülnéz, és azt kérdezi: a kurvákról beszéljek? a kurvákról?

Az utolsó prágai bejegyzés (1988. december 21., csütörtök)

Képtelen vagyok bármiféle összegzésre. Naponta harmincszor nézem meg magam a tükörben. Választ keresek – mire? A végén már abban sem vagyok biztos, hogy magamat látom. Közelebb hajolok a tükörhöz, és azt kérdezem az arctól: mit akarsz? mit akarsz tőlem tulajdonképpen? Mire ő is közelebb hajol, de nem válaszol, nem is kérdez semmit, csak néz rám egyfolytában, gúnyos némasággal.

Gabriella vádló hangja azután, hogy közöltem vele, az ünnepeket szeretném egyedül tölteni, és valószínűleg hazautazom. Tehetetlen dühében megpróbált minden szavával arcomba ütni, és semmi más nem hallatszott a szobában, csak kétségbeesett ökölcsapásainak csattanásai.

Pont. Ezzel most már mindent leírtam. Csúfondáros kudarccal végződő kísérletek, melyekkel azt akarom bizonyítani, hogy élek.

December végén visszautazik Norvégiába (Prága – Kiel – Malmö – Göteborg – Oslo – Trondheim), s bár ösztöndíja még egy évre szól, úgy dönt, megszakítja egyetemi tanulmányait, és nem utazik vissza Csehszlovákiába.

December 29-én Trondheimben a Skrivekunst című irodalmi folyóirat által rendezett, felolvasással egybekötött díjkiosztáson vesz részt, az ünnepségre az Olaf Trygvassons gate 211-es szám alatt található Rakvag Litteratur Café tágas klubhelyiségében kerül sor. A meghívott előadók névsora: Tuva Saastad, Kristian Aarseth, Lisbeth Hiide, Lars Saabye Christensen, Alfonz Knudsen és Haakon Sandsdalen.

Alfonz a felolvasást és a hivatalos műsort követően elnézést kér a jelenlévőktől, hogy a továbbiakban nem lehet jelen az ilyenkor szokásos bor melletti kötetlen beszélgetésen, és közelebbről meg nem határozott halaszthatatlan teendőkre hivatkozva távozik. Az épület bejárata előtti parkolóban esik össze, a járdaszegély és egy Renault típusú személygépkocsi között, félúton. Kilenc hónapig fekszik kómában a trondheimi Szent Teréz Kórház intenzív osztályán –           kettes pavilon, ötödik emelet 51/c. Eszméletét még rövid időközökre sem nyeri vissza, környezetére nem reagál, csupán bal kezének gyűrűsujját mozdítja meg – az orvosok egybehangzó véleménye szerint a tudatosság legcsekélyebb jele nélkül – napjában többször is, egészen az 1989. szeptember 4-én bekövetkezett haláláig.

(Trondheim. Hosszan tartó, súlyos betegség után tegnapra virradóra huszonöt esztendős korában elhunyt Alfonz Knudsen, a nyolcvanas évek közepén induló fiatal írók nemzedékének legtehetségesebb tagja. Szövevényes és kibogozhatatlannak tűnő álombeli útvesztők világáról tudósító novellái a kortárs norvég próza sajátos hangulatú, talányos alkotásai.)

Halálakor testhossza 179 centiméter, súlya 45 kilogramm.

(Az árnyak kifürkészése)

Folytathatnánk most a kérdéssel, hogy tulajdonképpen mire is keressük a választ, hogy választ keresünk-e egyáltalán, egészen közelről pedig, hogy a kiszáradt szaruhártya mögül ki vagy mi néz ránk. S ha eddig kutattunk valamit, azt a mögöttest kutattuk-e – vagy valami mást? S ha mást, micsodát? Élő vagy halott az, aki a saját halálát éli? És igazat mond-e Alfonz (a russelli feladvány), amikor temetése másnapján a trondheimi vasútállomás várótermében azzal hárítja el egy vonatra váró copfos diáklány kínálkozó társaságát: halott vagyok?

Zavaros fejtegetés, gyermekien naiv és zavaros, szól vissza az ajtóból az életrajzíró, atyai dorgálással hangjában. Akár mindjárt meg is cáfolhatom, mosolyodik el. Tehát: míg korábban nyomot hagyott a földön, méghozzá tisztán kivehető nyomokat – s e nyomokat filmtekercsek tucatjai, szalaggal átkötött fényképalbumok, folyóirat-emlékszámok stb. őrzik –, most nem látunk semmit. Vajon kell-e ettől kézzelfoghatóbb bizonyíték, kérdezi.

„Vajon kell-e ettől kézzelfoghatóbb bizonyíték, uraim?"

Nos, hogy minden ránk zúdítandó vád alól felmentsük magunkat, a következőkben kizárólag a tények közlésére szorítkozunk. Ezek ismeretében még azt a nagyvonalúságot is megengedhetjük magunknak, hogy érintetlenül hagyjunk minden olyan megfigyelést, amely az Alfonz Knudsen halálától számított tízéves időszak különös eseményeire irányult, s a szavahihetőség kedvéért csak az idén gyűjtött adatokra kívánunk támaszkodni. Tehetjük, hiszen bizonyítékaink semmit sem veszítenek erejükből, olyannyira nem, hogy az 1999-es bejegyzések között is válogatnunk kell, gondos mérlegelés után nyomozásunk időtartamát egyetlenegy novemberi napra szűkítve le.

„Kiléptem a koporsóból", szólal meg Alfonz, felébresztve a lányt.

(Kósza hangok a folyosóról: a párna, paplan, ágytakaró színe, mintázata, az albérleti szoba félhomályának érzékeltetése, tárgyak aprólékos leírása stb.)

Gabriella kinyitja a szemét. Hangok. Vagy csak úgy tűnt? Mostanában mintha semmi sem lenne biztos. A falon bogarak mászkálnak, nappal is, pedig a fal üres, amikor odanéz, mindig üres, és mintha keresztes pókok a sarokban... Alfonzot látja, aki a támlás, karfa nélküli szék mellett áll. Kinyújtja a kezét, megérinti a fekete télikabátot. „Új kabátod van", mondja. Nincs válasz.

Fogat mos, felöltözik, a hideg őszi napsütésben lassan sétálnak végig a Jáchymovskán és az I. P. Pavlován, le egészen a Žižkovi piacig. Egy olcsó kifőzdébe ülnek be ebédelni. Gabriella lencsefőzeléket kér, „a lencse meleg és laktató", velük szemben idős házaspár, sört isznak és pogácsát rágnak hozzá. Ebéd után elszívnak néhány cigarettát. „Egy kicsit félek", mondja később, az asztalra könyökölve Gabriella. „Olyan rémisztő ez a csönd." Alfonz válaszát nem ismerjük, talán nem szólt egy szót sem, nem tudjuk. Ellenpontként egy borostás arcú részeg kiabál a bárpult előtt: a kurvákról beszéljek? a kurvákról?

Este újabb séta, ezúttal a belvárosban. Hetente legalább egyszer megtették ezt az utat. Gabriella romantikusnak tartja az esti Prágát, ezt minden alkalommal megjegyzi, most is. Hogy vidám lenne, az azért túlzás, mindenesetre színesen és sokat beszél. Alfonz néha mintha közbekérdezne. Olyankor Gabriella megáll, megigazítja a fekete télikabát gallérját, és lábujjhegyre ágaskodva megcsókolja a hideg ajkakat.

Visszatérnek a szobába. Várunk. A lépcsőház üres és sötét. Valaki lehívja a liftet; zúgás. Benyitunk, halkan, nesz nélkül. Bent az eldugult lefolyó rothadás-szaga. A redőny leeresztve, a réseken át beszűrődő gyér fény alapján nem lehet megállapítani a napszakot. Kora esti szürkület, vagy hajnalodik. Talán. Alfonz Knudsen a halkan szuszogó Gabriella mellett fekszik, mozdulatlanul, jobb karja a lány derekán, lábuk összefonódva. Nadrágja eltakarja ugyan a szétmállott lágyrészeket, de felgyűrődött inge alatt, a vesék tájékán szabálytalan alakú, zöldes és szederjésvörös foltokat figyelhetünk meg. Ahogy megfordítjuk a kihűlt testet, szembetűnik a bélgázoktól puffadt has és az üres, merev tekintet. Madarak csivitelnek odakinn. Mégiscsak hajnalodik.

Felhúzzuk a redőnyt, a lepedőt kifeszítjük a kétszárnyú ablak elé. Ennyi a mi művünk, semmi több, a jelenet magától lejátszódik újra, csörgőkígyók hangja nélkül, amikor a szaruhártya kiszáradása miatt a szemek fényüket vesztik, és Alfonz Knudsen hajlott hátú figurája árnyékként jelenik meg a fehér vásznon.