Az ingovány

Nem azért kezdek bele ebbe a történetbe, mintha nem lenne mivel elütnöm a maradék időt, vagy mintha fontosnak tartanám, hogy megörökítsem sivár és kilátástalan életem eseményeit, hanem, mert holnap újhold lesz, és én abban reménykedem, hogy az írás segít megértenem a történteket, és segít, hogy beletörődjek abba, ami még hátravan.

A hold sarlója egyre vékonyabb, lassan halványul, ahogy az éjszaka gondos keze újabb és újabb réteg fátyollal vonja be. De sokszor ültem így, bámulva a holdat és várva a havonta visszatérő rettegést, ami úgy nőtt a szívemben, ahogy az éjszaka mélyült a fejem fölött! Mikor aztán a kettő összeért, bezárkóztam a házamba, és fejemre húztam a takarót, hogy legalább ne lássam az ablakon túlról vicsorgó borzalmat. De a hangokat nem zárhattam ki, azok belopóztak az ajtó résein, letapogatták a kopottas szoba bútorait, fellebbentették a takaróm, mellém feküdtek az ágyba, és dédelgettek egész éjszaka, hideg ujjaikkal cirógatva a bordáimat, beférkőzve a csigolyáim közé iszonyatot bűvöltek a sejtjeimbe. És minden áldott hónapban közelebb kerültek a szívemhez. Nem volt menekvés. A hajnal jöttével aztán tovatűntek, ahogy a kint leselkedő árnyak is visszahúzódtak az ingoványba, s mire az ég palaszürkéből fénylő kékre váltott, az én házam fölött is megszólaltak a madarak.

A házamat egyébként így, újhold táján minden élő teremtmény gondosan kerüli. Még egy szúnyog se repül be az ablakon, pedig a mocsárban, ahol az iszonyat kikelt, felhőkben tenyésznek. Az én házamat mégis elkerülik, ahogy a madarak és a patkányok is. Pedig olykor, a teljes reménytelenség óráiban egy patkánnyal is boldogan megosztanám magányomat.

De nem erről akartam beszélni, hanem arról, hogy hogyan kezdődött és miért, bár ez utóbbi kérdésre magam sem tudom a választ, de abban bízom, hogy miközben bogozgatom a történtek kusza fonalát, meglelem azt a szálat is, ami engem és őket összeköt, amit meghúzva feltárul végre előttem sorsom mintázata.

Évekkel ezelőtt az én házam is olyan volt, mint bárki másé, talán csak kopottabb, düledezőbb. Meg aztán kicsit távolabb is állt a várostól, kint a temető szélén, a domboldalon. Szerettem itt lakni, mert nagy volt a csend. A temető tavasztól őszig pompázott a számtalan virágtól, először a kerítés menti orgonák felhője szökött fel az égre, aztán sorra nyíltak a sírokra ültetett rózsák, margaréták és nefelejcsek, és én gyakran azt képzeltem, hogy ez az egész tágas mező a lágyan domborodó halmokkal az én kertem, enyémek a fákon trillázó madarak, én vagyok a vidék teljhatalmú ura, s a világ zaja megtörik birtokom kovácsoltvas kapuján.

Az élőkkel mindig csak baj volt. Ahogy így visszagondolok, már gyerekként sem tűrtek meg maguk között, igaz, én se vágyódtam utánuk. Inkább napokra elcsavarogtam, bevettem magam a város fölötti rengetegbe, sokszor az erdőn aludtam, egy-egy odvas fa gyökere közt húzva meg magam éjszakára. Hallgattam, hogy zúgnak körülöttem a lombok. Aztán egy napon a szél zúgásából, a lombsuhogásból és ágropogásból történetek kerekedtek, mert az erdő felismert és beszélni kezdett hozzám. És én figyelmesen meghallgattam mindent. De akkor már nemcsak a fák és bokrok szóltak hozzám, hanem az állatok és a holtak is. Órákig üldögéltem kies temetőnk hantjai mellett, és hallgattam, hogy mit susognak az elporladt csontok.

Talán ezért is lettem sírásó. Mert a holtak és a fák nem fecsegnek ostobaságokat, az ő szavuk nem töri meg a világ csöndjét, inkább elmélyíti. Ahogy nem törik meg a világ rendjét sem, mint a folyton sürgő-forgó, ügyeskedő élők, akik ahelyett, hogy belesimulnának a szabott rendbe, folytonos akarásukkal összegyűrik és megtépázzák fényes szövetét. Túl nagy a zsivaj a világban.

Ez a gondolat vert gyökeret bennem, rágódtam rajta egész éjjeleken, miközben kint a tücskök bűvös dallamokkal töltötték meg a langyos éjszakát, és nappal is, mikor takaros gödröket ástam a temető fekete földjébe. Ezt szerettem a legjobban, jobban még a madárdalnál is, azt, ahogy az ásóm nyomán megnyílik a föld, ahogy a mélyülő gödör mellett elkeveredik egymással a langyos és poros felszín és a nedves és illatos rögök. Mert tudjátok meg, semminek sincs a földhöz fogható szaga! Minden rétegé más és más, és más eső után, és megint más a rekkenő júliusi hőség idején. De valahogy mégis mindig ugyanaz. Ez a csend, a valódi, békés csend szaga. Mert a föld hallgat, nem beszél hozzám, mégis benne van minden történet, a fáké és a madaraké, és igen, a tülekedő élőké is, mert végül magukkal viszik a földbe, és a föld beszívja az összes mesét, az örömöt és a fájdalmat egyaránt, hogy végtelen békéjében kiegyenlítse őket, és ne maradjon más, csak a mozdulatlan nyugalom. Hát ez az a szag, amit érzel mindannyiszor, amikor feléled a szél, és orrodba csapja a föld kipárolgását. Ebbe az illatba balzsamoztam be a halottaimat, mielőtt leeresztettem volna őket a mélybe. Néha már-már irigykedtem rájuk, ahogy ott feküdtek némán, beburkolódzva önnön lényegükbe, derűsen és mozdulatlanul. Aztán rájuk zárult a koporsófödél, és bennem fellángolt a bosszúvágy az élők iránt, amiért ostoba fontoskodásukkal ismét megtörték a világ egy pillanatra helyreállt harmóniáját.

De mindig is békés ember voltam, a városiak meg egyenesen félnótásnak tartottak, pedig csak tudtam, amit tudtam. Így hát sohasem álltam bosszút, és sosem bántottam senkit, hisz az hozzájuk hasonlóvá tett volna. Inkább megvártam, míg beesteledik, és csendben, hogy ne háborítsam meg a tücsköket, kihantoltam a koporsót, leemeltem a fedelét, s úgy tettem vissza a gödörbe. Így aztán azzal hízeleghettem magamnak, hogy kissé én is besegítek a földnek, váljék eggyé mihamarabb azzal, ami az övé.

Ilyen éjszakákon sokáig fenn maradtam, mert a szívemet elöntő boldog elégedettségbe egyre gyakrabban keveredett valami vad, szerelmes sóvárgás. Legszívesebben magam is a halott mellé feküdtem volna, hogy réteget réteg után húzva magunkra, örök bódulatba essek a csend és az illat szerelmes ölelésében. De valahol a lelkem mélyén tudtam, hogy még van munkám, hogy a szenvedély kevés, mert a föld szerelmét ki kell érdemelni. Ezért türelmesen vártam, és tovább hallgattam, hogy mit mesél körülöttem a világ.

Egy szép, augusztus eleji temetésen aztán olyat láttam, amit még soha. Meg is állt a kezemben az ásó egy pillanatra, ahogy rácsodálkoztam. Az élők között állt, szép, szőke, kékszemű, amolyan tizenegy-tizenkét éves forma lányka lehetett. Először észre se vettem, mert mint egy virág, úgy nőtt ki a földből, a lágy délutáni szélben röpködő szöszke haja margarétaszirmokként ölelte körül rózsás arcocskáját. Szinte ki se látszott a zokogó rokonság gyűrűjéből. Annyit éreztem csupán, hogy valahol az élők felől áramló lárma és bűz hullámai közt ott bukdácsol egy csöndhabocska, s ahogy felemelkedtem a frissen bevert fejfa mellől, egyszer csak összenéztünk. A gyerek tekintetében nem volt semmi. Sem fájdalom, sem öröm, sem figyelem. Rosszul is mondtam, hogy összenéztünk. Csak én néztem rá, ő meg úgy állt ott, tágra nyílt szemekkel, hogy abból igazán nem lehetett tudni, lát-e egyáltalán valamit. Inkább csak volt, azzal a természetességgel, ahogy egy virág vagy egy fa. Azok se néznek semerre, mert hát minek is tennék. Hát felőle áradt az a hallgatás, ugyanaz, mint a frissen hantolt takaros földkupacból, amit lassan elnyelt a koszorúk és hervadó virágok bűze.

Akkor már tudtam, hogy mi a dolgom. Meg kell mentenem ezt a lányt, aki csak tévedésből nőhetett ki a földből, meg kell mentenem, még mielőtt őt is maga alá temeti az élők káosza, mint az én szeretett sírhalmaimat a rothadó virágok és vörösen izzó vásári mécsek.

Aznap este sokáig vártam. Tudtam, hogy vissza kell jönnie, hogy az ilyenek, mint mi, nem maradhatnak sokáig az élők között, mert időről időre meg kell mártózniuk eredetük kútjában. Alighogy felkelt a hold, jött is a lányka, egyenes, céltudatos léptekkel tartott a délután felpúpozott hant felé. Ott letérdelt, odébb tolt néhány hivalkodó koszorút, és belefúrta arcát a földbe. Akkor se mozdult, amikor a háta mögé léptem, és akkor is épp csak megrezdült, amikor átkulcsoltam a nyakát.

Mondom, már feljött a hold, épp olyan volt, mint ez a mai, alig világította meg a kavicsos utat, úgyhogy lépten-nyomon elbotlottam, a hátamra vett test meg ingadozott, akár az imára hívó harang nyelve. Így értünk, csúszkálva és botladozva, a temető szélén tátongó gödörhöz, amit direkt neki ástam, beleadva a munkába szívem minden melegét, hogy méltó nyoszolyát készítsek e különös virágszálnak. Még a fehéren csillogó köveket is kiszedtem a gödör gondosan elegyengetett fenekéről, amit előbb felástam, aztán, ahogy egyszer egy rózsatöveket ültető asszonytól láttam, porítottam az ásóm élével, hadd essen minél puhább fekvése a testnek. Lassan, nagyon óvatosan leengedtem az aljra a tetemet, elrendeztem a tagjait, de nem ám úgy, ahogy a nyüzsgő élők teszik koporsóba zárt szeretteikkel, nem, hanem úgy, ahogy a föld kívánja. A lány két karját gondosan a teste mellé igazítottam, kicsit széttárva, ahogy a repülni készülő madár tárja szét szárnyait, hogy ujjain is érezze a föld melegét. Aztán finoman, mintha kenyérhez való lisztet szitálnék, port hintettem az arcába, a nyakára, de csak vékony rétegben, majd apró, szemcsés, bogártetemekkel fűszerezett földet, végül langyos göröngyöket hánytam a gödörbe, és láttam, hogy ez így jó. A látóhatár szélén már felderengett a napfelkelte közeledtét jelző szürkéslila csík, amikor a behantolt gödörre visszaültetett fűcsomókat utoljára végigpaskoltam az ásómmal. Semmi nem jelezte, hogy a világ visszakapta egy kiszakított darabját, és ez is így volt jó.

Pár nappal később néhány idegen kopogott az ajtómon, azt mondták, nyomozók, akár még igaz is lehetett. De én nem bíztam bennük, úgyhogy bármit kérdeztek is, csak a fáktól és madaraktól hallott történetekkel válaszoltam. Kisvártatva megunták, az öregebbik vállat vont, félnótás, valami ilyesmit morgott bosszúsan, és elmentek. De az egyikük ott maradt a temetőben, láttam a szemén, hogy tud valamit, és ez évek óta először nyugtalansággal töltött el. Egész délután a sírok közt körözött, én meg a házam előtti padról figyeltem, ahogy bele-beleszippant a levegőbe. Estére aztán eljutott a temető szélére, ott topogott a lányka teste fölött, én meg rettegni kezdtem, hogy végül még rátalál, és az élők ostoba szeszélyével feldúlja a megszentelt helyet.

A nyomozót az ásómmal ütöttem agyon, nehéz volt a teste, ahogy végighúztam a kavicson. Neki nem ástam gödröt, mert gyűlölet ébredt a szívemben iránta, és nem akartam, hogy egyesüljön a szerelmemmel. Ő volt az első, akitől megtagadtam ezt a kegyet, és ez megint csak jó volt, mert éreztem, hogy azért a kertemnek mégiscsak én vagyok a teljhatalmú ura. Levonszoltam hát a lápig, és beledobtam. Aztán belenyomtam az ásómat, talán még nyögtem is az erőlködéstől, ahogy toltam, döngöltem lefelé a mocsár fenekére.

Újhold volt, és én szinte vakon menekültem vissza meghitt sírjaim közé, aztán, mikor már elég messze kerültem a láptól, lerogytam az egyik hantra és a kimerültségtől elaludtam.

No igen, a mocsár. Eddig nem beszéltem róla, nem mintha bármit is titkolni akarnék, inkább azért, mert mindig is igyekeztem nem gondolni rá, megfeledkezni állandó, fenyegető jelenlétéről. Néha, jó napokon sikerült is, de aztán újra betört az életembe, rendszerint alattomosan, a poshadt déli szél szárnyán küldte üzeneteit, ilyenkor váratlanul lepett meg, máskor viszont, ha az idő párásra fordult, már előre számítottam rá. No nem mintha ez segített volna legyőzni az undort. Mert undorodtam a mocsártól, ettől a bűzös és folyamatosan fortyogó, bugyborékoló masszától, ahol fürtökben teremtek a szúnyogok és a mérges kígyók. Eleinte próbálkoztam ezzel-azzal, egyszer például, emlékszem jól, egy egész szekérnyi fekete földet borítottam ki a partján, aztán csak hánytam bele az ingoványba, mert fejembe vettem, hogy megszentelem ezt az istentelen vidéket. A városiak meg körülálltak, és röhögve mutogattak a félkegyelmű sírásóra. De engem nem zavart, mert tudtam, hogy amit csinálok, jó. Fel is töltöttem egy jókora darabot az ingoványból, de mire másnap reggel kimentem, hogy elmerengjek munkám gyümölcse fölött, a betemetett rész helyén fortyogó iszapot találtam. Elnyelte az ingovány a földet, beszippantotta feneketlen bendőjébe. Én meg csak álltam, és csorogtak a könnyeim, mert megértettem, hogy a mocsár tisztátalan hely, hogy az én gyönyörűséges kertem egyenesen a pokollal határos. Ettől fogva kerültem a lápot, mondom, még gondolatban is.

Szóval ezért dobtam ott el a nyomozó testét, mint valami undorító szemétdarabot, és attól fogva a mocsárnak adtam a többi okvetetlenkedő tetemét is. Ugyanis, hogy szavamat ne felejtsem, a lány felmagasztosulásának napjától kezdve egyre több idegen nyüzsgött a kertemben. Eleinte csak engem zaklattak a kérdéseikkel, de aztán már a földet is. Túrták a sírokat meg a gyepet, én meg csak nevettem rajtuk, mert tudtam, hogy a föld megőrzi azt, ami az övé. És vártam türelmesen. Aztán este, mikor felkelt a hold, portyázni indultam, hogy segítsek a világ gyógyításában, mert annyira elhatalmasodott mifelénk a káosz, hogy a föld immár nem bírta egyedül cipelni hatalmas terhét. A testeket aztán rendre a mocsárba dobtam, mert nem érdemelték meg az én szerelmem kegyeit.

Akkortájt hallottam először a hangokat. Eleinte csak álmomban, egészen távolról, mintha valami örökké nyüzsgő kaptár nyugtalanságát sodorta volna felém a szél, aztán már ébren is, újhold idején, egyre érthetőbben és kivehetőbben szólt hozzám a mocsár, de nem történeteket mondott, ó nem, sikoltozott és hörgött, hogy megfagyott bennem a velő. Egy koromsötét éjjelen aztán megláttam őket. Ott tolongtak az ablakom előtt mind, vigyorogva integettek felém, nyúlós mozdulatokkal hívogattak, de én fejemre húztam a takarót, és hajnalig vacogtam a félelemtől. Akkor aztán, az első kakasszóra bosszúsan és átkozódva eltűntek, de egy hónap múlva, új holdkor visszatértek megint, hogy magukkal csábítsanak. De nem ez volt a legrosszabb. Egy idő után végképp elnémult az én hallgatag kedvesem, nem engedett be többé mindentudó csöndjébe, és én magamra maradtam, árvábban a kivert kutyánál.

Holnap újhold lesz megint, én pedig belefáradtam a félelembe és a magányba. Elvesztettem a szerelmemet is, mert nem voltam méltó hozzá, pedig mikor lapátolás közben elvakított az ostoba gőg, azzal kérkedtem magamban, hogy lám, társak vagyunk a világ újrateremtésében, társak vagyunk a törvény helyreállításában. Holott bárgyú serénykedésemmel csak zavart keltettem magam is, s ahelyett, hogy békésen kivártam volna, míg ő ölel magához, vak erőszakosságommal sebeket ütöttem fenséges nyugalmán.

Mondom, fáradt vagyok, és tudom már, amit tudnom kell. Holnap alkonyatkor kiülök a házam elé, és ott várom meg társaimat a kárhozatban, hogy mielőtt örökre elmerülök velük az ingovány reménytelenségében, még egyszer, utoljára beszívhassam egyetlen szerelmem bódító illatát.