Ágyban, tükörben

Még az életlenségről s az elmozdult fotók szépségéről

Rómában bekrepált a fényképezőgép.

A fiú tizenöt (15) lesz – csak fotóz, fotóz, fotóz (mint Marci hangja az üzenetrögzítőn: „itt Marci beszél, beszél, beszél..."). Sajátos repetíció. Így lesz tizenöt (15) életlen, használhatatlan, de mégis szép kép. Tanulva nővéreitől, ő is nézi, nézi, nézi. Az anyja pláne.

1. Hatalmas bérpalota kontúrjai píneákkal, elmosódottan.
2. A kastély fala lobogó lefolyóval, mint egy kék angolna. Kék szalag. Cordon blue. (Egy férfi állandóan azt rendelt az éttermekben.)
3. Homályos allé, alleluja (főallé ólmos éggel).
4. Nem látni semmit. Egybefüggő zűrzavar. Homályosság. Tükör által homályosan.
5. Díszes kapuzat címerrel. Két gyönyörű ablak. „A kapu a manierista és barokk művészet diadal-motívumának egyik legfontosabbja. A kapuzat a reneszánsz és barokk művészetben az épületnek jelvényviselő, azaz címerhordozó eleme, mint a kupola vagy a fölmagasodó oromfal. A kapu fogadó és átvezető szerepe a kolonnádéval rokon és díszítése többnyire kolonnádos. A kapu és oltár testvér-alkotások: a kapu a társadalmilag és művészileg magasabbrendű belsőbe, az oltár a hit és a liturgikus élet magasabb szintjére vezet." – írja ezt M. M. Sok kollegina szerelmes volt bele. Még most is tünemény. (Szó esik a gyászoló nők szarkofágjáról is.) És még: „Egy kastélykapu és egy oltár között adott esetben alig van különbség. A magyar templomok, székesegyházak kolonnádos kapuzatai és az oltárok szerkezetükben alig eltérőek egymástól (Vác, Kalocsa, Kecskemét)". Ezúttal Róma. Tényleg, egy oltár is lehet ez a kapu.
6. Felhőgomolyag. (Csak egy visszapillantó tükör a fix pont.) Tükör által homályosan.
7. Körbeforduló lépcsősor, alulról láttatott, elmozdult, futurista szerkezet. Mint egy díszlet.
8. Egy lépcső imbolyogva egy megvilágított titkos középpontba, egy oltáriszentség-szerű átjáróba vezet. Ágak, levelek libegnek, lobognak, zizegnek, mozognak – és fénykötegek a környülfekvő kertben, teraszokon. És buja növényzet.
9. Fiatal fiúk, lányok egy kőarc előtt (Kapitólium?). Szépek. Élnek.
10. Kőarc oldalról. (Férfi- és nőarc összemosódva, elmosódva.) Mint Janus.
11. Antik Róma – feltehetően a Forum Romanum egy magas helyről. Madártávlat.
12. Tetők labirintusa – titokzatos útvesztője. El lehetne engedni benne az egeret.
13. Feltehetően egy tengerrészlet – olyan is, mint bárányfelhők sokasága. Buja.
14. Kivilágított ablaksor, mozog, vibrál – mintha meleg levegő szállna fel. Gomoly.
15. Egy palota – viszonylag éles (Hotel), az oldalkontúr mozog és az ablakdíszek vibrálnak.

Egy déli ajándékrím teához, fiatal, lángolószemű férfitől:

Nagyon szeretnék lenni Grand Hotel, hol sok-sok énem lakhat el.

A 82. oldalon kinyílik egy könyv – a kisebbik könyvespolcról. 1903. november 3. kedd. Róma, Via del Campidoglio 5.

Rainer Maria Rilke írja a levelet Lou Andreas Saloménak. A kis méretű könyv (zsebkönyv) szép tipográfiájú, bordó betűs (vörös, vérvörös betűs) –szürke fényes. A betűk alatt egy portré, profilportré, papírportré (fekete) szén vagy puha ceruza. Szanatóriumban rajzolta egy nő. Szanatóriumban.

A Skálában, a református templommal szemben (konfirmációk) könyvdömping – jó drágák. A cédulázó pszichológus könyve (V.) – kinyílik egy oldalon, a fogszabályzásról is szó esik.

A segédigék angolul. Furcsa a bekeretezett lapok, a gyászcsíkos lapok, a feketecsíkos lapok lekicsinyítettsége, az eredeti méret megváltoztatása. De jó. Jó komplikált a nadrág – s jó a haj-lombkorona.) E. P.

Rilke írja Lounak, hogy mi ragadja meg Rómában. Hogy csak a vizekre fog egyszer emlékezni, a ragyogóan, csodálatosan mozgékony vizekre, amelyek elárasztják a város tereit, meg a lépcsőire, amelyek – mintha a zuhogó vízesések mintájára építették volna őket – furcsán, hullámszerűen csúsztatnak lépcsőfokot lépcsőfokra. És emlékezni fog ünnepélyes kertjeire és széles teraszos pompájára, éjszakáira, melyek hosszan-hosszan tartanak, csöndesen hatalmas csillagképek alatt.

Arról is ír Rilke, hogy november közepétől a Villa Borghese (hálószoba fotók) közelében fog lakni – egy kerti laknak épült, egyetlen egyszerű, magas ablakboltozatos helyiségből álló házban.

Később kéri Lout, hogy ajánljon neki egy-egy új könyvet. És hogy kivált a leveleit várja.

S hogy ott nem változik semmi (Róma), csak egy-egy fa váltja színét, mintha sárgán virítana. És a babér ugyanolyan.

A lány elment egyszer (a másik is, a harmadik is) a Camposanto Inglesébe (angol temető, protestáns temető), s fogával is segítve kezeit, „száját s kezét használta", leszedett három szálat arról a rózsatőről, rózsabokorról, amely Keats sírján nőtt. Később lepréselte a bimbónál nyíltabb virágokat, el is ajándékozott belőlük.

Így újabb lányok osztoztak, részesültek a Keats fehér márványportréja előtt vöröslő – majd elhalványodott, elporladt, s így még szebb – rózsákból.

Száját és kezét használta.

A fiú és a templom

A későn született kisfiú máig is a nevében, a becenevében hordja kicsiségét, vagyis hogy ő a legkisebb. (Becenevet az kap – úgy rémlik hosszú, hosszú tapasztalat után – akit kitüntetetten szeretnek, jobban szeretnek, máshogy szeretnek, dédelgetnek. Van, akit szigorúan, szinte parancsolóan, csak és kizárólagosan teljes nevén szólít az anyja.)

Most, kamaszkorúan százhetvennégy (174) cm a fiú, de ahogy azt a fényképek garmadája – a fényképalbumok – középpolgári szokás – bizonyítják, egészen pici volt. Négy és fél kiló születési súlya ellenére alig nagyobb összekucorodva, mint egy kenyér vagy az anya két lábfeje. És hát mindig ő volt a kicsi. A ház nagy, a templom pláne, az apa magasabb. Utána következik az anyja és a nővérei.

Egyik képen ágaskodik a kisgyerek a polc után, másikon eléri, majd túlnő rajta. A kutya is sokkal nagyobb, mint ő. Egyszer rámutat a nagyanyjánál a zöld (mint a jáspis) barokk cserépkályhára – és azt mondja, hogy templum. Milyen igaza van, ugyan templumot mond – de a kályha formája, s arányai valóban éppen olyanok, mint egy barokk templomé, csak kisebb (bár méretarányosan egy alig kétéves gyerek számára talán tényleg templomméretű a kályha). A hasonlóság megegyezik M. M. kapu-kapuzat-oltár összefüggésével. Egy múlt századi, nagypolgári (arisztokrata) helyre készült, a zöld kályha éppolyan, mint felmenője, őse, a barokk templom. (A fehér porcelán kályha Batthyányi-hagyaték a pesti palotából, egy empire forma 1891 körüli pontos másolata. Egy Bécshez közeli cseh manufaktúrában kopírozták, másolták, gyártották újra.)

A fotón templomnyi nagy zöld kályha előtt áll a kicsi fiú. Aztán a fiú a nagy kertben hintalóval, nagybátyjával, apja ölében, apja kezét, nagy kezét fogja – nagyobb nővére, mint egy cigánylány, csípőjén hordozza – kisebbik az ölében, anya időnként bojkottálja. Vigyék a lányok – nem tudni az utcán, ki az anya, kié a gyerek. Három egyforma magas nő, bár életkoruk különböző (minden más méretük, testméretek, agyméretek nagyjából egyformák, talán csak szívósabbak anyjuknál, bár ki tudja.)

Később a fiú növekszik, és a fotókon is egyre feljebb ér. Derékig, mellig, vállig.

A hivatalos fotók a legjobbak. Sok fotón a zsokék mellett áll – ötven feletti zsoké s tízéves fiú egyformák – farkasszemet néznek a géppel. A tizennyolc (18) éves zsoké és a tízéves fiú is egymagasságúak. Lassan, lassan fiú tizenhárom (13), sokkal magasabb a kiöregedett sztárzsokénál (53). Tizennégy (14) évesen az öreg zsoké a fia lehetne. Most már mindenkinél magasabb. Sok fotón látszanak idegenek és a lovak. A lovakat messziről figyeli. Ért hozzájuk, de nem nagyon érinti meg őket. Most már a családban csak az apja, az apja fivére – a nagybátyja –, a kályha, a kályha árnya (a templom) magasabbak nála.

Aztán elmesélte a már nagyobb fiú, hogy sokáig azt hitte, hogy amikor a nagymama órája – hatóránként, főleg délben és éjfélkor – csilingelt, szólt (bimbamozott, zenélt, csengett-bongott), hogy akkor a kályha (templom) szól, harangozik. Azt is elmesélte, hogy arra gondolt, egy kábel vezet a kályhába (templomba) az órából, s amikor delet mutat az óra, akkor megszólal a kályha (templom).

A nagyméretű órán van egy szép berakás, egy intarziás dísz, egy szép vonalú kagyló. A másik órát a nőnek adta az idős hölgy – még akkor nem volt annyira idős annak a zenélő instrumentumnak a falán tükör van. Mint sok minden más, csillog-villog az óra tükre. Meg kellene csináltatni az időmérő szerkezetet. Van rajta egy zsinór. Ha azt meghúzzák, az óra napokig egyfolytában zenél-zúg, hangot ad. Nem lehet tőle aludni. S legalább huszonnégy (24) órán át zenél, zenél, zenél.

Zenél – zenél – zenél.

Provance

A francia szál (a francia vérvonal), a „jó" származás mindig ott lappangott, ott motoszkált a nő fejében. Nagymamája – apai – (műláb) a század legelején egyetemet végzett, s mindig mesélgette az árva leánygyermeknek rettenetes andersen-i történeteit – és a provance-i szálat, hogy van egy Departemente ott, a Dordogne mellett, Toulouse alatt. A nő egyszer, fia születésekor megcsinálta ugyan a családfát, de a Dordogne hullámainál elakadt. A Párducban (Gatto-pardo), a filmben van az öreg herceg mögött egy gyönyörű, nagyméretű, dúslombú fáktól zöldellő családfa (albero di famiglia), s abba beírva kalligrafikus nevek. Most már nyugaton, talán Párizsban, Brüsszelben vagy Bécsben lehet kapni ilyen nagy, nyomtatott lapokat, lombos fakoronákkal, csak a neveket kell beleírni. A nő lánya a Vatikáni Könyvtárban végül megtalálta a kis helységet: Saint Jory. Majd egy különös lovagot is talált, aki ugyancsak ilyen néven (mint az ükapa) különös históriákat írt. Végül is a nagyanyai instrukciók után majd ötven évnek kellett eltelnie (bár nem is fontos), hogy megtalálják ezt a furcsa francia helységet és a különös és titokzatos írót. Így a szabadosan gondolkodó nők (libertinus módon) mindennek utánanéztek. Szabados, szabadgondolkodású, kicsapongó, szabadszellemű, feslett, züllött, az erkölcsi törvények kötelező erejének tagadója – ilyenek voltak ők is – látszólag.

Ez a lovag a galantéria bajnoka (végre egy férfi is), titkos konstantinápolyi kalandokat, poémákat, leveleket, anekdotákat, török és arab utazásokat, filozófiai írásokat vet papírra. És manuscriptumokat rejteget. Nő-írókról, s nőnemű katonákról, katonanőkről is ír (nőkről, akik kardot, tőrt rántanak).

1700-tól a francia rokokó udvarban egy nő-központú kor bontakozik ki. A kecsesség, a szerelmi játék, a galantéria, a gáláns ünnepek különös szerepet játszanak. Ez az, amely a provence-i virágkor óta az arisztokratikus kultúra éltető eleme.

XVIII. sz.-i francia irodalom (Szerb Antal) három irányban eleven és alkotó: könnyű irodalom, erotikus regény, népszerű tudományosság.

Manon Lescaut alapmű. Nemes férfiú – egyszerű leány. Tragikus túlfinomultság – rokokó, sikamlós erotika, pornográfia, ezek a hívószavak.

Choderlos de Laclos Les Liaisons dangereusesének (Veszedelmes viszonyok) hőseiben a pszichologizáló hajlam mániává, gyilkos és kártékony szenvedéllyé duzzad. A rokokó szerelem, a dekadens kor, a szadisztikus elemek is mind-mind hozzátartoznak az ancien regime világának visszahozhatatlan édességéhez, „...még ebben az idegesítő, szadisztikusan gonosz könyvben is rengeteg rokokó báj van."

Ezek az édességek, a gyönyör cseppjei, csorogjanak azok az arcról, a vállról, vagy a dobozos kóláról, ad absurdum csorog a nyál a szájból, éppúgy, mint amikor a csecsemőhöz vagy kisgyerekhez közelít az arc. A gyönyör nyálcsepp-jei, a cseppek édessége, a bájos szavak, bájos történetek s a férfi báj. A finom érintések bája. Szerelmi bájital cseppjei. Cseppek. Csorogjanak, csorogjanak végig a gyönyör nyálcseppjei, a hátgerinc huppanóin csorogjanak. Csorogjon a nyál a szájból, csorogjon. Csorogjanak.

A Veszedelmes viszonyok alapmű. A filmen kerti útvesztőkben bolyonganak – aranyozott, kecses bútorok között próbálnak csókot lopni, öltögetik nyelveiket s szerelmi kelepce-hálóikat. Az asztal alatt matatás és lábjátékok, a derékon himbálózó szép kardok mindig keresztbe állva beakadnak az aranyozott bútorokba. A paraván fontos, meg a lépcsők, ott rohannak, kettesével véve a lépcsőfokokat, találkoznak a nők és a férfiak, kulcsokat dugnak a kő virágtartóba, leveleket felejtenek a padokon.

A legények, a fegyverhordozók, amennyire férfiasak, maszkulinok, néha éppúgy femininek. Az úr és a szolga szeretője közös. De az úrnő és öltöztetője, cselédje is egy férfin osztozik. Férfibáj. De még van két-három variáció. Az utolsó az úr és a legénye (vagy a két fegyvernök).

A Veszedelmes viszonyok rokokó színei, az olvadt rózsaszínek, az olvatag, omló színű rózsák, a porcelán-kékek, felhő-kékek, szatén-kékek (amely színek olyanok is, mint a kínai kancsók színe a rózsaszínű korszakból). S a selyemsárga, a sárga – a tearózsa színe, a fehér csipkék, a fehérítettek, a kibuggyanó mellek, a puha, fehér kézfejek, a szem árkai, a mellek formás, barna bimbaja, a függönyök szárnyai, a ruhák apró virágai, batiszt szoknyák, pamutharisnyák, selyemharisnyák s azok kötői. Szép batisztszoknyák. A férfiaknál komplikált nadrág és lovaglócsizma.

Lovaglónadrág, bőrnadrág, szíjakkal csukódó.

Vagy bonyolult szűk nadrág (feszesen, vagy lazán, masniszerűen összekötve), ágyéknál rétegelt applikáció, domborodó zárás, az izmos vádlin vékony harisnya, csatos cipő.

S a film vége felé John Malkovitch vívójelenete a hóban – amikor bársony vagy damaszt, vagy selyem zekéje, kabátkája, felöltője alól kiesnek, kihullnak a szerelmes levelek – a vékony papírú, meleg, kicsit gyűrött, halovány levelek véresen, előbb összekötözött, majd kioldódott szalagjukkal, kibomlott lépésükkel, kifordult papírbélésükkel hevernek a hóban, összekeveredve, árván, ázottan, havasan, fehér a fehérben, kissé összevérezve a havat is. Végül is az emlékezetben olyan a hatás, mintha a finom levelek egy gézcsíkba lettek volna betekerve – s most ez a géz szél, textilcsík, anyagszél összevérezve, összehavazva, tehetetlenül hever a földön nedvesen, gyűrötten. (Lehet, hogy egy nagyobb gyolcs zsebkendőbe – kendőbe voltak kötve.)

S Malkovitch hiúz szeme, éles pillantása, kinyújtott, mozgó nyelve, nyelvcsúcsa s varkocsba fogott haja (a rokokó copf), ahogy megold egy fűzőt, rálehel egy nyakra, szemével helyettesíti a nyelvét és nyelvével helyettesíti a szemét.

(Lovaglónadrág, bőrnadrág szíjakkal csukódó.)

Majd egy baljós éjszakán komor, viharos fellegek alatt, négylovas hintóval (gyors lovakkal) legényével őrült sebességgel vágtatva ki a kastély kapuján, elhagyják a helyszínt s a szétdúlt ágyat.

Vagy őrült vágtában száguldanak ki a kastély kapuján, állati robogásban hagyva el a terepet s a szétdúlt ágyat s megbontott ruhákat – a rohanó felhők alatt, a komor, baljós ég alatt.

Itt is van lány, aki vetél, s a szobalány szép. (Uma Thurman)

De Michelle Pfeifer arca sem semmi. Álla öble, szája mosolya s a finom redő vagy egy kis gyűrődés a szeme alatt. Orra, mint a késecske pengéje – szája íves, piciny függőhíd. Pofacsontja kis domb. Homlokán pír, leheletnyi.

Ennyi.

Ennyi.

Egy kislány imája

A kislány talán egy héttel karácsony előtt megleste (megkereste, keresgélte és megtalálta) a furcsán centrális helyen eldugott ajándékokat. A nagyobb szoba faragott komódjában voltak. Tulajdonképpen csak ki kellett nyitni a bútor két ajtaját – s egy doboz mögött rögtön meglátta az akkor divatba jött és újdonságnak számító nagyobbacska négerbabát (jelvényeken, zászlókon gyakran lehetett három gyereket együtt látni, egy fehér, egy néger s egy – sárga –kínai gyereket), egy vízfestéket – gombos vízfestéket – tizenkét színes köröcskével, vagy csak hattal, színes ceruzákat, zoknit, könyvet és egy tollat. Kicsi volt még a lány – nyolc–kilenc éves (8–9).

Levelet kellett írnia a Jézuskának. Megírta a levelet, s hogy ne okozzon csalódást nyomorúságos bajokkal küszködő szüleinek és saját magányának, öntudatosan és bűntudatosan és nagyon becsületesen a következőket írta: Édes Jézuska (Édes Jézus, légy vendégünk, s áldd meg, amit adtál nékünk), Drága Jézuska, hozzál egy vízfestéket, színes ceruzát, egy zoknit, egy tollat, egy könyvet és – illedelmesen, szégyenkezve a dolog, az ajándék nagyságától: – esetleg egy icipici négerbabát. És persze állandóan egy kistestvért is kért – minden ünnepre, születésnapra is –, amit sohasem kapott meg.

Közben szorongva várta, hogy hazaengedik-e az anyját a kórházból vagy a szanatóriumból, árva karácsonyokra és szomorú húsvétokra emlékszik.

S egy Budapest – New York (1914) kiadású imakönyv, egy kis fekete, rézkapcsos imakönyv (3x7 cm). Az imakönyvecske címe: Gyöngyszemek legfontosabb imákkal katholikusok számára... Legerősebb Jézus – legtökéletesebb – legigazságosabb – legalázatosabb (mint az apa) – legtürelmesebb – Jézus, a világ Megváltója – hív a Pásztor, a világ igazi világossága – örök bölcsesség – Jézus, a tökéletesség tüköre – az angyalok öröme, pátriárkák királya – próféták világosítója – szüzek jegyese – Minden Szentek koronája.

A halkéseken, a homályos ezüstön, és a fényesen is, a süteményestálon, a cigarettatárcán, kefén és fésűn, utazó flakonon és gyűrűkön is kis koronák ékeskednek, fényeskednek (örök világosság fényeskedjen neki). És a talán sohasem használt névjegyeken. Az apa névjegyein. Éji homályon. Halkések.

Legtökéletesebb, legigazságosabb, legalázatosabb apa.

Az apa.

A koronák

A koronák veszélyben – éppúgy, mint a koronáriák (koszorúserek, koszorúerek). Főleg ebben a korban – a szép férfikorban. Már a férfi apjának is volt avval valami baja.

Korona és koszorú a magyar nyelvben megkülönböztetett. Másutt, más nyelvekben egy szó jelöli mind a kettőt. A koszorú (latin corona) győzelmes tárgy – győzelmi jel. Van, akinek koszorú jutott, vagy inkább tövis - vagy az sem.

A bélista, a kitelepítés rossz, a börtön még rosszabb. Az árvaház két évig fájdalmas – egy hatéves lány évekig egyedül, még fájdalmasabb. A régi fiú, a rézágyas, a testvéreivel négy évig lelencben, így négy gyerek veszekszik – és fél a református árvaházban. (A pécsi gyár-komplexumukat államosították, egy órát kapnak a pakolásra, kisgyerekek összeszedésére, a szép bőröndök összerakására... végül az apa börtönbe kerül, az állapotos anya szintén... gyerekek lelencbe... szép bőröndök elkallódnak, jó ruhák úgyszintén.) A kisebbiket egyszer megverik, bátyja nem áll a pártjára. A pasi azóta sem felejt. (M. Zs. P.) Egy barát (az öngyilkos) szintén lelencben – névváltoztatás is történik. Öt gyereket öt évig keres, majd próbál azonosítani a rokonság és a szülőpár. Furcsa módon ez is Debrecenben. Ott volt ugyanis az árvaház. Az ország „apja" a fiú keresztapja. (R. M.) A szülők szociáldemokraták.

A nagyapa köztársasági elnök 1947 körül. (In. m. Sch. F.)

Nagy nehezen megtalálják az azonosíthatatlanságig megnőtt, megváltozott gyerekeket. Végül azért hasonlítanak egymásra. Így teljessé válik újból egy sokgyermekes család. Hat gyerek, hét gyerek. (Debrecen)

A teljességet is jelenti a koszorú, a tökéletességet s az éggel való szoros kapcsolatot. De a kiválasztottság jelképe is. A görög istenek attribútumai is növényekből font koszorúk voltak (tölgylomb, babérlevél, búzakalász, fehér nyár, szőlőlevél). A győzteseket megkoronázzák.

Van koszorú mirtusz – esküvőre. A nő az esküvőre készülődik. Ruhákat válogat – tesz-vesz –, cipőt vesz, szép. Később elterjed a városban, hogy halottaknak gyártják ravatalra a spanyolok. A lány tervez, haját rendezgeti.

Nonkonform öltözéket szeretne. A konyhában fő a leves – lány nemigen házias. Sosem nyúlt kuktához. Most feszegeti. Sikerül. A zavaros paprikás lé a nyakába ömlik, arcába csap a csatakos gőz. Leforrázva ordítozik, sikítozik a kertben a havas bokrok között. A szomszéd jön barna napolajjal, és közben a mentő is megérkezik. A mentős a szobában a képeket nézegeti, a dolog nem nagyon érdekli. Kérdezi a kortárs képek eredetét.

A lánynak az arca, karja, válla, melle odavan. Arca eleven seb. Másnapra arc sincs – csak lárvaszerű hólyagok, vagy húsz – egybefüggő csúnya seb –, mintha férgekkel, nyüvekkel, szarvasbogár-lárvákkal volna tele. Arc-maszk. Arcmaszk. Az arcbőr rendkívül gyorsan regenerálódik, gyorsan gyógyul. Mikor fizetés (paraszolvencia) nélkül kilopakodnak a kórházból, arcbőr helyén sötét var.

Irány az anyakönyvvezető. Fiúnak így is jó a lány, varral. Persze azért nem nagy a lutri, nem túl kockázatos a vállalkozás, ha marad is a folt, az kicsi.

Az esküvői fotók foltosak – (restaurálják) retusálják. Szilveszterkor folt van. Aztán folt nincs – volt, nincs. Marad a hibátlan bőr. Csak a fénykép a bizonyíték és a zárójelentés. A kar viszont heges marad. Látszik.

Esküvő. Mint a hó, szitál a púder. Haj összefogva aranypántlikával, aranyzsinórral. Selyemszalag, zöld – a fehérgalléros, zöld kordbársonyruhán. Nagyon vékony a lány. Lábán fehér bőrcsizma (Róma). Sokkal később a fehér, mirtusz nélkül – de alabástrom. Akkor nyakék. Most csak fehér szegfű. Vacsora a Várban, a Pest–Budában három fiúval. Egy férj, plusz két hímnemű tanú. És púderként szitál a hó.

A Vőlegényei Vetkőztetik a Menyasszonyt, sőt... A Legényei által lemeztelenített Mátka.

A Legényei által lemeztelenített Mátka.

Az arcon a fekete – sötét – folt egyre fogyóban – mint a hold –, mell fölött egy kis heg megmarad. Zöld ruha alatt vastag gézkötés, mellkason, karon is tépés. Tépés. A lassan gyógyuló bőr nagyon büdös.

A sebek bekötözve. Tépéssel.

Tépéscsinálók alszanak. Szól a zongora.

Tépjék szét a gyolcsot, a lepedőt, kössenek belőle tépést a sebre, hágcsót az ablakra – kötelet, leereszkedni, vért elállítani, árva gyereket melegíteni, állat lábát bekötni, vagy a kisgyerek kezecskéjét, lábacskáját, legyen az törülköző vagy ágybavaló – csecsemő köldökére való, nyakra, hátra, karra – pelenkára. Hajra. Fényes hajra.

Alszanak a tépéscsinálók – vagy szorgoskodnak s tépik a gyolcsot, a lepedőt, s kötnek belőle tépést – vagy hágcsót. Összefogják a menyasszony haját, s bekötik márványderekát.

(Ebéd a Márványmenyasszonyban.) Szól a zene. Szól a zongora.

Szorgoskodnak, s tépik a gyolcsot.

S alszanak a tépéscsinálók. Alszanak.

A tépéscsinálók.

És vetkőztetik a menyasszonyt.

Egy Apa

Az apa Munkást szív. Nikotex Munkást. Eleven az emlékezetben a puha papírdoboz, a betűk (a papírdoboz betűi), a nikotinos, szép kéz, szép körömágy (mindig gondosan visszanyomva a bőr), formás, férfias köröm. Sohasem hosszú. Most bezzeg mindenki – Marlboro, keményfedelű (három éve, és modorosan hosszú körmök). Nagyon karakteres kézfej – semmi puhaság, semmi álnokság, semmi erkölcsi gyengeség. Amúgy gyenge – iszik is eleget. Bercsényi utcai lakás udvari szobájából (harmadik emelet) kislány egyszer majdnem leesett, Böngyi, aki depilált a gáznál, kapta el utolsó pillanatban. Ő a húg, az őrangyal, nagy mellei feszítik a fehér blúzt, álomban gyakran főszereplő, régen meghalt.

Southworth és Hawes: Halott kislány portréja – rossz nézni, gondolni sem jó rá – amúgy szép fotó – mintha élne, kis keze összekulcsolva, lábacska összerakva, keresztbe, göndör haja tapad a halántékra, épp olyan, mint a gyerekkori fotók, az alvók 1950-ből. Kis térd, mint finom kalács, két kis zsemle – fehér csipkés párna s fehér, gyűrt ágydrapériák. A lakás udvari szobájával (harmadik emelet) szemben a Dohánygyár – kaparó, érdes, furcsa szag a levegőben, dohányszaggal vegyült égett papírszag. Hűvösvölgyben a Nádor utcával szemben egy villa (régi nyaraló) – a Kinizsi utcával szemben egy gyerek (fiú) megeszi a cserebogarat. (Ott, mert saroktelek.)

A házzal szemben kút. Viszik a vizet az asszonyok. Mérnök a férfi, bevezetteti az utcába a vizet, majd a házba is. Ez volt szinte az egyetlen, amit el tudott intézni. A kislány – aki olyan is egy kicsit, mint a halott kislány – mindig csak várja, várja, várja. Egyedül van, fél. Nagyon fél. (Anya Varázshegy – Zauberthon, Zauberberg). Sötétedik. Fél a lakásban és fél már a kertben is. Ezért kiül az ablakba, a rácshoz tapad, kapaszkodik a fehérre festett vasba, és vár, vár az apjára. Az hol megjön, hol nem. Messziről, a Bercsényi utca környékéről, az Elöljáróságról (bélista után).

Hol félcipőben érkezik, hol bilgericsizmában. Ha nagyon rossz állapotban van, le kell fektetni egyedül. Lehúzni valahogy a bordó csizmát, de van, hogy be kell vonszolni a kertkapuból. Érthetetlen, hogy ez hogy sikerül. Bajnokká változik, vitézzé változik a lány, viszi az apját (a bajnokot, az erőst, ezúttal a tehetetlent, az elesettet, az urat, a berúgottat) a hátán, vállán, mint a trójai hős. Egyébként ajándékként szablyára vágyik és mentére (biztos Egri csillagok). A gyerek (lány) amúgy kb. kilencéves.

A kislányra egy öreg apáca vigyáz. Ha napi munkájával végez, elmegy talán az esti misére, a völgybe, vagy a Mátyás király útra, a hegyre, a testvéreihez. Az egyik félóra járás, öregnek talán sokkal több, az út oda-vissza számítódik, aztán a mise, plusz idő. (A mise ötven – 50 – perc is lehet – így két óra, két és fél óra is eltelhet.) A másik út rövidebb, öt-hat perc, talán tíz. De az apáca elbeszélget. Anna néni. (Anyós is Anna, egyik lány is Anna.) Beszélgetéssel ez is megnőhet két, két és fél órára. A kislánynak mindez, az út is – a távol töltött idő egy végtelenség, örökkévalóság. De végül is mindegy, hogy ott van-e, otthon van-e az idős asszony, hisz ő egy idegen, és a lány az apját várja. Az anyjában nem is reménykedik, álmodni sem mer arról, hogy hazajön. Azóta is fél este otthon. Nagyon. A Keletiben, Nyugatiban, Blahán, teherautósok, taxisok, nepperek között nem. Ott nem fél. Sőt. Gyalog éjszaka sem – legfeljebb vigyáz.

Gyermekét várja a nő – mármint hogy a Nyugatiban –, a velencei gyorsot várja a kisfiúval. Éjfél van. A fiú csodálkozva nyugtázza, hogy anyja annyira sem fél, mint egy férfi, sőt. Akkor miért fél otthon – gondolkodóba esik. (Róma külvárosában sem fél – sem Kispesten, gyalog lejön dühödten a Citadelláról, le a lépcsőn – ott ember le nem megy tizenegy után. A nő lenéz, felméri a terepet – kocsi mögött van-e valaki – nincs – lesprintel. Végig le a hegyen. Ugyanúgy a töltés mögött. Éjszaka, hajnalban, kocsival országúton, Solymáron, Nagykovácsin, a Hűvösvölgyben, Kispesten, gyalog aluljáróban, újságért.)

Éjszaka, télen, nyáron egyedül sétál a nő a Gellérthegyen. Köbölkúti utca, vagy kisköböl, vagy nagyköböl (mint az iskolában), Bakator, Somlói, aztán le a lépcsőn, a Brazil Nagykövetség mellett, hátra-hátranéz (néha a háta mögé), aztán vagy vissza a Ménesin, Szüreten, vagy – mint a régi szerelmek idején – le a lépcsőn – sötét van, de nagy a kivilágítás –, a szép templom mellett – mise elmúlt –, és a Villányin haza. Az ablakok közül sok kivilágítva. Éppen mondja a televízió, hogy Szent Imre, hiszen az említett templom is az. (A templom előcsarnokában áll a szobra, és a körtéren is.) A nő házában is ég a villany. És a Serleg utca sárga fényű lámpái is látszanak. Nagyon sötét a délután és nagyon sötét az este, és az éjszaka. És a pasi vagy alszik, vagy késik.

És az apa késik, mindig késik. Igaz, majdnem két óra az út haza. Hosszú idő a villamos, két kilométer a gyaloglás. Jó és egészséges. Na de öttől (sötétedni kezd) nyolcig, kilencig az idő rettenet, borzalom. Persze egy kisgyerek egyszer csak elalszik, az jó, akkor már nem fél.

A felnőtt nem alszik el, az vár a végtelenségig, az örökkévalóságig. Akár kettőig, négyig. A bírónőnél mindig ég a villany. Meg az utca erős neonja is ég. Ha nem, akkor telefonál a tüdőbeteg az Elektromos Műveknek. Számlák. Még a kivilágított templom tornya ég. Másutt sötét van. Amúgy az éjszaka barátságos – jó a sötét, kevés az ember, szép csillagos az ég, vagy felhős, vagy fátyolos – s a hold hol kerek, hol fogyó. A csillagok, mint szétszórt szikrázó üvegdarabok, csillárdarabok, lámpácskák, elérhető fények, kis fáklyák, messzi tüzek, csillagporos karácsonyfa az ég – olyan, mint az anya fekete bársonypongyolája, mint egy finom nyúlszőr kalap. Mint egy fiitteres mellény – csillog-villog, aztán elkomorul, szomorú, szigorú – egyedül hagy mindenkit, az ég önálló, nagyon szuverén, különösen éjszaka. Nem borítja be, mint egy palást, védőn az elhagyott gyermeket, az elveszett jószágot, nem borítja be a templomot, nem borítja be a népet. Nem olyan, mint a palást szárnyai, nem védők az égtakarók, a fellegek, a rohanó, megvilágított éjszakai felhők, a felhőpalástok.

És elmegy az utolsó villamos is.

És marad az anya fekete bársonypongyolája. Meg egy tarka, virágos, nyári. A lány egyébként körülbelül kilencéves.

Kilencéves (9).

Egy Anya

A férfi 1912-ben született. Harminchárom (33) éves volt, amikor egyetlen lánya megszületett. Mezaliansz (mesaliance) történt házasságkötésükkor – elég nagy. A férfi nagyon jó származású volt. Francia tábornok-család (arisztokrata is félig), porosz, osztrák vérrel kevert, így bilingvis volt, de majdnem anyanyelvi szinten beszélt franciául is. Vezetékneve azonos egy francia helységgel Provence-ban a Dordogne mellett, Toulouse alatt.

A nő cívis lány, kilenc (9) évvel volt fiatalabb a férjénél. Szülése előtt öt gyereket vetélt el. Leánykája megszületése után néhány hónappal tüdőbeteg lett, és titokban, de néha hallhatóan is a gyereket okolta betegségéért. Még nem volt sztreptomicin. Egy év múlva megoperálták. Ülve kikötözték, erős szíjakkal, csatokkal, melyek szép bőrövekként ölelték körül fehér, tajtékfehér (porcelánfehér) mellektől duzzadó szép felsőtestét, és érzéstelenítéssel szétvágták a hátát, s összezúzták a fél tüdejét. Thoraco plasztikának hívták a beavatkozást. A nő ordított a félelemtől és a fájdalomtól és a csontfűrész hangjától. Egy-két évig púpos maradt, sokáig, tán évekig morfiumért könyörgött. Már évtizedekkel ezelőtt meghalt mindenki azok közül, akiket így műtöttek. (Csúnya, hosszú heg maradt a hátán, melyet mindig szégyellt, és gyakran szemrehányóan megemlített.)

Kislányát a Bakáts téren egy apácazárdába tették be, ahol fekete főkötős apácaarcok hajoltak rá, apácák etették és tették tisztába. Két-három (2-3) hónap múlva a Nagymamájához vitték vidékre, az jobb megoldás volt. Később az anya időnként kiszökött a Korányiból (vagy kimászott a mesterségesen kilukasztott kerítésen, vagy kikönyörögte – mint gyönyörű nő – az ügyeletes orvos engedélyét). Valahogy eljutott a pályaudvarig, és a postavagonban feküdve öt-, hat-, hétórás utazással érkezett a vidéki városba. (Izzadtan, lázasan, verejtékben úszva feküdt egy priccsszerű fekvőalkalmatosságon a spárgával átkötött csomagok, levelek, állatok, biciklik között.) A kórház, a szanatórium és különleges szépsége rendkívül narcisztikussá és furcsává változtatta.

Egy sajátos börtönben élt évekig, és ez deformálta a karakterét. Helyzete egyszerre volt drámai, szomorú, különös és kiváltságos. Erősen festette magát –a szanatóriumban így szórakoztak az asszonyok –, nagyon szép volt és különös ruhákat hordott. Az anyja sajnálta és kényeztette, ezért éjszakánként szép pongyolákat varrt neki (mint később a lánynak). Volt egy fekete bársonypongyola, amitől még az orvosok feje is kilapult. Meg sok szép ruha. De a háború előttről is sikerült több szép holmit megmenteni.

Amikor a hosszú vonatút után a beteg nő bement a nagy fakapun, a kislány csak nézte, nézte bűvölten, csodálkozással, ámulattal – a megérkezett idegent, a szép fiatalasszonyt –, talán rémlett valami a lelke mélyén, hogy az az anyja. Meg nem érinthette a fertőzés miatt, az anya sem nyúlhatott soha hozzá. (Ezt fegyelmezetten és okosan betartotta, ezért anyósa és sógornője megvetették.) A kislány közeledett, megpróbálta idővel megérinteni szép ruháját – nézte, mustrálgatta –, csodálkozva figyelte, mint egy filmszínésznőt. Próbált néhány óra múlva közelebb menni.

Az anya néha hátulról begombolta csipkés kötényét, ez heves izgalmat váltott ki a kislányból. Egy-egy ilyen érintés felnőttkorában felizgatta, főleg ha férfi volt az illető. Később az anyját soha nem engedte másfél méternél közelebb magához felnőttként sem. (Soha nem engedte magához közel a közben meggyógyult, nagyjából egészséges nőt.)

Amikor súlyosbodott a helyzete (a nő állapota hol jobb volt, hol rosszabb, ha romlott, akkor nagyobb volt a fertőzés veszélye), a kislány csak az ajtóig mehetett, és onnan beszélgethetett kicsit szűkszavúan, dacosan és sértődötten – de vágyódva, szívhasadva, szívszakadva –, távolságtartóan és mégis a sírás határán a saját édesanyjával. Tulajdonképpen könnyebb volt, ha hónapokig nem látta. (Néha meglátogatta a hegyen, a szanatóriumban, akkor a kerítésen keresztül nézhette – az volt a legrosszabb.)

Később senkit nem engedett másfél méternél közelebb, s egy váratlan érintés felizgatta.

Messziről beszélgetett, szűkszavúan, dacosan, sértődötten, vágyódva, szívhasadva, távolságtartóan, a sírás határán egy idegennel.