Pilinszkytől Mészölyig (és vissza)

Talán nem túlzok, ha azt állítom, hogy létezik az irodalmi műfajoknak egy közvélekedés szerinti hierarchiája, amelyben a könyvismertetés és a kritika nem éppen előkelő helyet foglal el. Ennek alapján akár azt is gondolhatnánk, hogy egy író csak akkor fanyalodik rá a kritikaírásra és könyvek recenzálására, ha alkotói válságban van, vagy netán akkor, ha a (nietzschei hatalom akarásából táplálkozó) kritika démona megszállja őt. Egyik eset sem túl hízelgő, ezért óhatatlanul is felmerül a kérdés: ha már egyszer (vagy többször) megtörtént, nem kellene-e inkább titkolni e „félrelépéseket"?

Pályi András Képzelet és kánon című könyve, mely több mint harminc év kritikai terméséből, recenziókból, reflexiókból ad válogatást, alaposan rácáfol a fenti doxára. Kitűnik belőle ugyanis, hogy íróját egy olyan belső igény hajtja – az értelmezés igénye –, amely nélkül nehezen boldogul a magát és mesterségét valamennyire is komolyan vevő irodalmár. Mert az könnyen meglehet (sőt több mint valószínű), hogy a kritika nem a műfajok királynője, s az is előfordulhat, hogy az író (és olvasója) számára e reflexív írások csupán valami másnak a melléktermékei; azt azonban nehezen tagadhatná bármelyikük, hogy fontos és legfőképpen hasznos melléktermékekről van szó. Aki egyszer áttörte a hallgatás falát, bajosan tudja kivonni magát az értelmezés kényszere alól. Többek között azért sem, mert a megszólalás (perspektívához kötöttségéből adódóan) eleve magában foglalja az értékelés és az értelmezés mozzanatait. Amikor értékelünk, nemcsak tárgyunkról mondunk véleményt, hanem – mivel az ún. tárgyunktól sosem tudunk teljesen függetlenedni, tőle elszakadni – egyben saját vélekedéseinket is kockára tesszük. Kicsit sarkítva azt mondhatnánk, hogy az értelmezés mindig szól az értelmezőről is. Innen válik nyilvánvalóvá annak felismerése, hogy az írás nemcsak a megértésnek kitüntetett terepe, hanem az önértésé is. Ha az értelmezést (és a kritikaírást) olyan tevékenységként fogjuk fel, amelynek haszna abban áll, hogy hozzásegíthet bennünket saját magunk megértéséhez, könnyedén eljuthatunk ahhoz a ponthoz, ahol az értelmezés kényszerből igénnyé válik.

Az esszé- és kritikaíró Pályit is, ha jól látom, elsősorban az önszituálás és az önértés szándéka vezérli. A kötet egyik írása a Megíratlan regényem címet viseli. Anélkül, hogy szándékomban állna egy erőszakoltan egységesítő nézőpontból láttatni, vagy, urambocsá, megideologizálni az itt recenzált könyvet, megfontolásra érdemesnek tartom a kérdést: vajon nem lehetne-e ez a kötet az a bizonyos meg nem írt regény? Hiszen az írások majd' mindegyike (gyakran alig észrevehetően) magáról az íróról is szól. Arról az irodalmárról, aki 1942-ben született, élete legmeghatározóbb élményének '56 őszének történéseit tartja, aki közel állt az Újholdhoz (noha nem volt újholdas), aki a huszadik századi magyar irodalom legjelentősebb alkotóinak (Pilinszkytől Mészölyig) a barátságát élvezhette, s nem utolsósorban, akinek sokáig tartott, míg megtanulta saját mércével mérni magát. Ez a szemérmes író az elbeszélője, s ugyanakkor alig rejtett hőse minden írásnak. Hol háttérbe húzódik, hol személyesebb hangot üt meg – az olvasó azonban mindvégig érzi jelenlétét. A figyelmes olvasó hallja, hogy itt valaki beszél, s nemcsak beszél, hanem mond is valamit. Emberekről, akik valamilyen (művészi és/vagy emberi) szempontból közel álltak hozzá, könyvekről, amelyek megszólították, történetekről, amelyek meghatározták – egyszóval saját magáról. A Képzelet és kánon minden sora mögött Pályi megíratlan regényének hősét fedezhetjük fel.

Ha csak annyit mondanék, hogy ez a hős vérbeli kritikus, alighanem félrevezetném az olvasót. Hiszen kritikus alatt olyan írástudót szokás érteni, aki a legkevésbé sem riad vissza attól, hogy igazát megfellebezhetetlennek tartsa, s megpróbálja azt minden áron elfogadtatni. Pályi András természetesen nem ilyen értelemben kritikus. Inkább értékek közvetítője ő, elsődleges tapasztalatokkal rendelkező szemtanú, ki bensőséges viszonyban van saját tárgyával. Tárgyközelisége azonban mégsem hátráltatja érvényes ítéletek kimondásában. Számos példát lehetne idézni a könyvből, legyen elegendő most egyetlen. A Fancsikó és Pintáról szóló 1977-es írásban – melynek mondandója a „boldog író" metaforája köré rendeződik – olvashatjuk: „Az igazi történet a világ felfedezése. A világ megnevezése. Ami azt is jelenti: a szavak felfedezése." Vagy: „Mégis boldog írónak mondható (ti. Esterházy), mert a világ természetéből kiolvassa a harmóniát." Az ilyen és ehhez hasonló mondatok megfogalmazása nem nélkülözheti a kritikusi éleslátást. S ami egyáltalán nem mellékes: érvényük az évtizedekkel mit sem csökkent.

Míg a régebbi keletű írások frissességükkel hívják föl magukra a figyelmet, az újabbak között nem egy akad, amely képes a tárgyalt művet eddig feltáratlan horizontból értelmezni. Ilyen az 1999-es keltezésű írás Márai utolsó naplójáról (Cherchez la femme). Pályi rögtön az elején körültekintéséről biztosítja olvasóját; az alábbi szöveg megírását, mint olvashatjuk, kétévi (!) eredménytelen nyomozás előzte meg. Csak ezután meri a kritikus nyugodt szívvel leírni kiinduló feltevését: „...a Napló 1984–1989 nem igazi Márai-kötet, nem illik szervesen az életműbe, és nem egyszerűen azért, mert hagyatékból került kiadásra, hisz a legtöbb írónak van hagyatéka, s azt általában ki is adják, hanem mert – némi túlzással szólva – nem is irodalom ez, inkább dokumentum." E hangsúlyos felütés után tesz egy kitérőt: elmeséli saját esetét Máraival. Közben szót ejt az író arisztokratizmusáról, s megállapítja (valószínűleg helyesen), hogy a nem létező Márai-filológia helyét továbbra is a Márai-mítosz foglalja el. Ezt követi a Napló egyes részeinek kommentálása. A kritikus lépésről lépésre, finom műgonddal járja körül a kérdést, mitől oly rendhagyó az utolsó napló. „Az »ars moriendi« nem ismeri a polgári illemet, az irodalmi stílust, szétzilál minden játékszabályt." Márainak ez az első naplója, amelynek nem ő az egyedüli főszereplője. Pályi felfigyel arra, hogy az író az Egy polgár vallomásai után először írja le – mi több, kétszer egymás után – felesége, Lola nevét. Lola halála után Márai azt teszi, amit még soha: olvasni kezdi felesége naplóit, közben pedig „szemünk láttára" veszíti el „hatalmát az anyag fölött". Kendőzetlenül tárul elénk két ember tragédiája. A kritikus most sem ítélkezik, nem von le elhamarkodott következtetést. Csupán felhívja a figyelmet egy lényeges dologra. „Ha kiadó lennék – írja –, aligha szabadulnék a gondolattól, hogy Márai Lola naplóit kiadjam. Azért a fénycsóváért, amit a Márai-életműre vetne, s amit csak ő tehet meg, ama »minden« birtokában."

A kritikus nem mindig kerül ennyire előtérbe, van úgy, hogy szinte észre sem vesszük, vagy – kellően zavarba ejtően – szinte szavát sem halljuk. Ilyenkor háttérbe húzódik, s igyekszik minél többet mutatni abból, amit fontosnak, értékesnek tart. E ponton a példa szemléltetéséért kénytelen vagyok saját primér olvasói tapasztalataim felidézéséhez folyamodni. El kell mondanom, hogy ugyancsak zavarba jöttem, amikor szembesültem azzal a jegyzetemmel, amelyet a Pilinszkyről szóló írások egyikének első olvasása során írtam a kötetbe: Az írás legjobb mondatai mind Pilinszkytől valók. Ezt azért mégsem írhatom le, gondoltam. Aztán rájöttem, hogy ez a mondat valójában nem lesújtó. Tényleg Pilinszkytől származnak az írás legjobb mondatai – olvasáskor szinte csak ezeket húztam alá –, de miért volna ez baj egy olyan írás esetében, amely Pilinszky gondolkodói nagyságáról kíván meggyőzni? Pályi úgy építi föl írását, hogy apránként adagolja a költő bölcsességeit, így fokozva az olvasó revelációját, miközben ő maga végig a háttérben marad. Azt hiszem, ehhez nemcsak mesterségbeli tudás, hanem nagy-nagy alázat is szükségeltetik.

A láttatás, a rejtőzködés, a pontos kérdezés mind-mind Pályi kritikusi eszköztárának elmaradhatatlan kellékei, csakúgy, mint az önreflexió, az önirónia, a kommentár és az egyszerre több nézőpontot érvényre juttató helyesbítés, korrekció, visszavonás alakzatai. Főként ez utóbbiak érzékeltetik kitűnően a kritikus belső dialóguskényszerét és -igényét. Mintha szakadatlan párbeszédet folytatna (sőt néhol egyenesen vitatkozna) egy képzeletbeli partnerrel. A „vagy épp ellenkezőleg", az „azonnal helyesbíteni is magam", a „vagy mégis" és a „de nem, mégsem" típusú fordulatok a pontosításnak, a tárgy helyes megragadásának vágyáról árulkodnak. Nem tanácstalanságot tükröznek, hanem az értelmezés nyitottságára, pontosabban annak nyitva tartására buzdítanak. Elbizonytalanítják az olvasót, de nem az értékek tekintetében – a megnyugtató választ teszik kérdésessé. Az értékbiztosság legalább annyira sajátja Pályi írásainak, mint a biztos tárgyismeret. A mai széleskörű gyakorlattal ellentétben nem tartózkodik a véleménynyilvánítástól, nemegyszer kendőzetlen egyszerűséggel képes ítéletet alkotni az adott könyvről. Példaként a Nádas Péter első regényéről szóló, először 1979-ben megjelent írásának zárómondatát idézném: „Az Egy családregény vége ennek ellenére az újabb magyar próza egyik legegyénibb vállalkozása – és az utóbbi évek egyik legjobb regénye."

Roland Barthes, akit egyébként Pályi is többször idéz, a Critique et vérité (Kritika és igazság) című írásában azt a felelősséget hangsúlyozta, „amelyet a kritikus a saját beszédével szemben érez." A kritikának – olvashatjuk – „meg kell kísérelnie, hogy a saját nyelvén újra létrehozza a mű szimbolikus feltételeit." Ezt kétféleképpen lehet elhibázni. Vagy hamis szószerintiséggel, amely tautológiát, fecsegést eredményez, vagy tudományos, eldologiasító beszéddel, amely „mozdulatlanná merevíti a megtalálni vélt jelentettet." Főleg ez utóbbi tekinthető a mai kritika gyermekbetegségének. Pályival kapcsolatban azonban ez a vád fel sem merülhet. A Képzelet és kánon szövegeinek íróját nem fertőzték meg az irodalomtudomány nehézkes beszédét terjesztő vírusok. Érthetően, világosan fogalmaz, jól láthatóan egyetlen dologra törekszik – hogy megértsék. Nem keveri össze a két, egyébként Barthes által is egyértelműen különválasztott diszciplínát, a kritikát és az irodalomtudományt. Kimondatlanul is követi a barthes-i formulát: „A kritika nem tudomány. A kritika értelmeket tárgyal, a tudomány értelmeket hoz létre." Ahhoz, hogy működőképes legyen, a kritikának nem az irodalomtudományhoz kell segítségért fordulnia, hanem a nyelvvel kell szembenéznie. Mivel azonban e nyelv nem található meg kész állapotában sehol, a kritikusra marad, hogy létrehozza azt. Kritikusként Pályi András minden írásában újra és újra megalkotja azt a nyelvet, amellyel képes érvényesen szóra bírni tárgyát.

A kötetben szereplő írások közül nem mindegyikre illik rá egyértelműen a „kritika" műfaji megjelölés. Olykor a vizsgált könyv csupán ürügyként szolgál az esszéíró és a vallomástevő színrelépéséhez. Elegendő, ha megnézünk néhány felütést, rögvest kiderül, hogy a szerző szívesen bocsátkozik kardinális kérdések feszegetésébe. „Istenről és halálról beszélni még a mai szekularizálódott világban is hálás dolog..." (Út az „engedelmes léthez"), „Valóban létezik olyan belső terra incognita az emberben, ahová a másik emberi tekintet nem hatolhat be?" (A leírhatatlan leírása), „Az ember, amióta a világon él és tudomása van önmagáról, semmire sem vágyik oly mélyről jövően és elementárisan, mint az oltalomra." (Ekhnáton a földön). Máskor a bensőséges hangból, a beszélő saját helyzetének előtárásából kitűnik személyes érdekeltsége. „Ha az ember váratlanul arra kényszerül, hogy két hétig a kórházi ágyat nyomja, sok mindenről adódik alkalma eltűnődni, ami a hétköznapok sűrűjében eszébe sem jutna." (Sivárság és szépség), „A Vigilia-asztal az Építész-pincében: ott találkoztunk először, épp negyven éve, ha emlékezetem nem csal." („Legyek a táplálékod") A példákat hosszasan lehetne még sorolni. Kritika, esszé és vallomás többnyire nem különülnek el élesen egymástól, szólamaik eltérő hangsúllyal ugyan, de egyaránt jelen vannak a kötet szinte minden írásában.

A Képzelet és kánon, ahogy alcíme hírül adja, esszék és kritikák gyűjteménye. Az írások legkorábbika 1966-ból való (Az aszkézis képletei), míg a legújabb keletűek 2002-ben jelentek meg először (Ekhnáton a földön; A megbocsáthatatlan tisztaság; A leírhatatlan leírása). Felmerül a kérdés, milyen tanulságokkal járhat egy olyan kötet összeállítása, amely több mint három évtized termését fogja össze. Pusztán ez a tény könnyen egyértelmű válaszra sarkallhatná a hermeneutika klasszikusain edződött elmét. Mivel minden megszólalás magán viseli a történeti kor időindexét, amelyben keletkezett, mi sem nyilvánvalóbb, mint annak megfigyelése, mennyiben különböznek egymástól az időben ily távol álló szövegek. Az írások azonban szolgálnak némi meglepetéssel. Ha a szövegek végén található évszám figyelmen kívül hagyásával olvassuk a Pilinszkyről vagy a Mészöly Miklósról szóló részt, azt tapasztalhatjuk, hogy az írások látásmódjukat, hangvételüket tekintve felettébb egyneműek. Olyannyira, hogy még a legszakavatottabb literátor is csak bajosan tudná megállapítani róluk teljes bizonyossággal, melyikük való legkorábbról. Hasonlóképpen járunk, ha a két egymást követő Esterházy-írást vesszük szemügyre, ahol legfeljebb az utóbbiban felbukkanó „posztmodern" jelző lehet segítségünkre a kérdés eldöntésében. Miről árulkodik mindez? Messzemenő következtetések levonása helyett csak annyit állapítanék meg, hogy Pályi András kritikusi attitűdje, nyelvi-gondolkodói magatartása irigylésre méltó folytonosságot mutat.

Ha találgatni volna kedvünk, mi a titka ennek a folytonosságnak, a lehetséges válaszok között ott szerepelne a rendszeresség, annak feltételezése, hogy a kritikaírás Pályi számára „napi" feladat. A „napi" kritika azonban nem nélkülözhet egyfajta esetlegességet, hiszen a kritikus szinte sosem tudja előre, mivé állnak össze a különböző folyóiratokban megjelentetett írásai. Feltételezem, hogy a Képzelet és kánon nem egy előre kitalált munkaterv szerint íródott, hanem egyes részei fokozatosan, mintegy a rendszeres munka folyományaként csiszolódtak egymáshoz. Talán még maga a szerző is meglepődött azon, milyen törésvonalak mentén rendeződött el végül a kötet anyaga. Úgy vélem, pontosan ez az előre-nem-láthatóság teszi az efféle „gyűjteményes" könyveket igazán izgalmassá. S e helyt nemcsak a szerző által kiötlött „fejezetcímek" szerinti tagolásra gondolhatunk. A szövegek belső utalásrendszere sajátos összeállásokat teremt. Így válik „központi", jelentésszervező metaforává az Újhold, 1956 ősze, a színház...

Lényegében ugyanaz a mechanizmus működik itt „nagyban", mint ami a kötet egyes írásait is jellemzi. Ezek az írások váratlan találkozásokról számolnak be, olyan könyvek párbeszédéről, amelyekről korábban senki sem tételezte volna fel, hogy közük lehet egymáshoz. Legkifejtettebb formában A csonkítatlan szó felütésében olvashatunk erről: „Lehet, hogy a véletlen és az aktualitás szeszélye sodorta egymás mellé azt a két könyvet, amelyről alább szólni szeretnék, valóságosan azonban mélyebb köztük a kapcsolat, mint elsőre gondolnánk." Ez a bizonyos mélyebb kapcsolat azonban mindig csak utólagosan válik láthatóvá, miután a két könyvet a „véletlen" vagy az „aktualitás szeszélye" egymás mellé rendelte – tehetjük hozzá. E „szervezőelvek" jóvoltából kerül egymás mellé Háy Gyula és Sylvia Plath (aki egyébként a kötet első részében is feltűnik Pilinszky kapcsán), Török Gyula és Lövik Károly, Cholnoky Viktor és Wass Albert. E nem várt találkozások nemcsak az értelmezés tervezhetetlenségét példázzák. Metaforikus kötődésekre vetnek fényt, s egyúttal a hagyomány folytonosságát hangsúlyozzák. Ez utóbbi gondolat pedig akár a kötet mottója is lehetne.