Szakralitás, színház, Pilinszky, becsületes olvasó

„Magyar misztikus" – írja Nádas Péter Pályi Andrásról, majd hozzáteszi: „Szent borzadály nélkül nem lehet olvasni az írásait. Hadakozik Istennel, kihívja, káromolja. De minél mélyebbre ereszkedik, s minél forróbb életanyagot tár elénk, előadásmódja annál elfogulatlanabb, hűvösebb. Nem ismer olyan mélységet, amelyből ne nyílhatna újabb mélység; feneketlenül. Másfelől nem ismer olyan légritka magasságot sem, ahol ne vehetne természetes ritmusban lélegzetet." Pályi elbeszéléseiből és kisregényeiből, amelyek tavalyelőtt két kötetben szintén a Kalligramnál láttak újra napvilágot, olyan írásművészet bontakozik ki, amely számára a tudat elragadottságát közvetítő monológ éppúgy megfelelő lehetőségnek látszik isten megtapasztalásának vágyához és egyúttal akár a legbizarrabb erotika átéléséhez, mint a realisztikusan pontos helyzet- és állapotrajz. A Provence-i nyár és az Éltem – Másutt – Túl írásaiból olyan írói alapállás bontakozik ki, amely radikális formában veti fel az emberi létkérdéseket. Ez a radikalitás sokszor a legártatlanabbnak tűnő helyzetekből bontakozik ki, a hétköznapi történések részeként tárul elénk, s felforgató tevékenységéhez leggyakrabban a szexualitás tabuizált területeit használja fel. Aki a szexualitásról beszél, az mindig a fennálló rend ellen emel szót, mondja valahol Foucault, és Pályinál talán az is izgalmas kérdés, hogy melyek azok a „rend"-ek, amelyeket kikezdenek az írásai, amelyeken vírusként tenyészve élősködnek és áramoltatják át jelentéseiket. Ilyen rend lehet a test, amely a kulturális emlékezet kódjait őrzi, s amelybe Pályi előszeretettel rója ördögi jeleit. Ilyen az egyház, amelynek dogmáin parazitalétüket élik a Pályi-szövegek, s meglehetősen sokat köszönhetnek e szövegek a vallásnak is, annak a személyes vallásnak, amely viszonyítási pont, meghaladni vágyott mérce és rejtett kötöttség is az író szépirodalmi szövegei számára a szubverzió terepén.

Pályi András éppen ezért – mivel a testbe írt szakralitás és erotika szinkron eseményeiből, blaszfémia és misztika különös keverékéből építi fel szövegvilágait – válhatott a jelenkori magyar irodalom elismert, ám meglehetősen rokontalan szerzőjévé. Istenhit és szexualitás összekapcsolásával keletkezett szövegeinek világa egyedi, bizarr történeteiben szentség és pornográfia ütközik. Bevallom, amikor belekezdtem a Képzelet és kánon olvasásába, azt azzal az előzetes tudással tettem, amelyet az említett kisregények és novellák jelentettek számomra, s ebből következően létrejött valamiféle előzetes elvárásom is a Pályitanulmányokat és –kritikákat illetően. Sosem tanulság nélküli szépírók kritikusi, publicisztikai munkásságát nyomon követni, József Attila, Ady vagy akár Németh László esetében is meglehetős tanulságokkal szolgálnak. Erre vágytam egyrészt, erre vártam: megismerni a Pályi-titkot, a szövegek és szerzőjük titkára valamiféle nehezen körvonalazható választ keresni és találni. Másrészt meg: valamiféle értékhierarchiát találni, hiszen mindig izgalmas, ha kiderül, hogy egy íróember hogyan gondolkodik írótársairól, milyen értékek mentén kötelezi el magát, s melyek azok, amelyek közömbösek számára. Harmadszor pedig: az izgatott, hogy a szerző szépirodalmi szövegeiben megjelenő erotika, pornográfia, blaszfémia vajon elméleti szinten hogyan mutatkozik meg, vagyis az erotográfia elméleti belátásai mentén szerveződő tanulmányokra és problémafelvetésekre vadásztam.

Úgy tűnik, Pályi András számára Pilinszky, Nádas Péter és Mészöly Miklós művei a legmeghatározóbbak. A három szerző közül is leginkább Pilinszky, aki nemcsak mint költő, hanem mint napló- és prózaíró, mint színművek írója, és főleg mint keresztény és művész is foglalkoztatja Pályit, aki nem minden meghatottság nélkül emlékszik vissza rá: „Sorsom külön kegyeként tartom számon, hogy a hatvanas évek közepén két évig egy szerkesztőségben dolgozhattam Pilinszky Jánossal. Nem mintha nem lett volna alkalmam előtte is, utána is számos mélyenszántó beszélgetést folytatni vele; épp ellenkezőleg, inkább a magamfajta friss bölcsészdiplomásra jellemző triviális kérdéseket nem sikerült volna feltennem máskor, csakis az Új Ember szerkesztőségében együtt töltött hétköznapok üres perceiben. "(111.) Pályi azonban nem állt meg itt, sőt mondhatjuk, hosszú évek alatt a tökéletességig fejlesztette a kérdezés tudományát Pilinszkyt illetően. Persze, az azért nem állítható, hogy mindent tud Pilinszkyről, mert hiszen mit is tudhat tökéletesen az ember, de az igen, hogy akár egy művelt olvasótól is összehasonlíthatatlanul többet tud az ő szeretett költőjéről – szóval egy átlagos irodalmárral összehasonlítva igenis leírható az, hogy Pályi mindent tud Pilinszkyről. Egészen megdöbbentő az, ahogy sorban, oldalakon át, egymás után javítja ki a Pilinszky-életművet kutató kollégákat, legyen szó akár Pilinszky naplójáról, akár leveleiről. Elfeledett Pilinszky-cikkeket említ, megnyitók alkalmával írt beszédeket, színikritkákat éppúgy, mint ahogy évszámokat pontosít, nevek ürügyén tesz félelmetes tárgyi tudásról bizonyosságot. Lenyűgöző ez az egész szerzői életművet felölelő jártasság, bár ez mégis csak az egésznek ama primitív, mechanikus, laikus oldala lenne, hiszen még lenyűgözőbb az a mód, ahogyan hit és művészet, kereszténység és megváltás, színház és evangélium kapcsán beszél Pilinszkyről, egyszóval ahogyan eligazodik és eligazít a Pilinszky-értékek világában, ebben a paradoxonokkal telített, nagy ívű költészetben:

„Pilinszky alighanem a kelleténél jobban kedvelte a paradoxonokat. Mit kedvelte! Ez volt szellemi lételeme. Így a katolicizmushoz való viszonyát is mélységes paradoxon jellemezte. Nem akart »katolikus költő« lenni, sokkal inkább »katolikus« és »költő«, ami a kívülálló számára azt (is) jelenti, hogy a keresztény hagyomány nyelvén kívánta megfogalmazni azt az egzisztenciális drámát, amely a modern ember kiszolgáltatottság-élményéből fakad, s amelybe az »üres ég« tapasztalata ugyanúgy beletartozik, mint az ember »jelenlétvesztése« a világban. Csakhogy a keresztény tradíció nyelve a huszadik századra már alkalmatlanná vált e dráma kifejezésére, különösen abban az egyházias-konzervatív hangfekvésben, amely a hitbuzgalmi sajtót általában jellemzi. A vallásgyakorlatból a szekularizáció térhódításával épp azért lett egyfajta világnézeti giccs (tisztelet a kivételnek), mert az lényegileg behunyja a szemét a kor nagy drámája láttán, s megelégszik egy közhellyel, miszerint a modern ember minden baja abból fakad, hogy elfordult az Istentől. Ezzel szemben Pilinszky úgy használja a hagyományos keresztény nyelvet, hogy egyértelműen elutasítja a vallási sztereotípiák mögött rejlő szellemi tunyaságot, s innen ered e sokszor látszólag hitbuzgalmi célú szövegek sajátos belső feszültsége: a már-már tüntetően felvállalt anakronizmus nála a forró aktualitást és »az idő teljes drámáját« egyaránt magában rejti." (78–79.)

A Pilinszky-költészetet érintő kérdések és tanulságok más Pályi-írásokat is áthatnak, érezni a Pilinszky-líra felől érkező mély vallás- és költészetismeret, a világnézeti tusakodás és az esztétikai hívószavak jelenlétét. Ilyennek tartom a Kemenczky Judit, Vörös István, Székely Magda, Jeles András és Határ Győző köteteiről íródott kritikákat, esszéket. A Székely Magda költészete kapcsán írott gondolatok egynémelyike akár Pályi-önképnek is megfelel, s a Pályi-írások titkához is közel vezethet: „Régebben a misztikus tapasztalat a hitélet peremvidékén született, az emberi egzisztencia kérdéseit mindig közvetlenül vetette fel, azaz a misztikusok a lelkük mélyéről szóló »isteni hangot« gyakorlatilag a dogmák fölé helyezték: alapvetően a belső tapasztalat határozta meg életformájukat és életfelfogásukat. Nehéz elképzelni, hogy a vallásos világkép modern hanyatlásával a belső hang iránti érzékenység elvész az emberi kultúrából, még ha a hangot, amely belülről szól, nem is tartjuk isteni eredetűnek." (152.) Majd így folytatja: „A magam részéről ehhez mégis hozzátenném: számomra az a misztikus, akinek a belső tapasztalat mintegy élete iránytűje lesz. Ez a tapasztalat – a »látás«, a »megvilágosodás« élménye – valójában a csönd szinonimája, hisz e belső élmény lényege, hogy közvetlenül nem adható át, legfeljebb csak metaforikusan. A misztikus a lélek csöndjét teszi életgyakorlattá." (153.)

Pályi szembenéz azokkal a szövegekkel is, amelyek szinte teljesen ellentmondanak saját világnézeti beállítottságának, meggyőződésének, mégis – mintegy az ellenkező oldalról – valami sajátos belső kapocs fűzi azokat hozzá. Főleg Jeles András és Határ Győző kötetei kapcsán érezhető ez a feszültség, amelynek levezetése, megoldása olyan nagyfokú szellemi nyitottságról tesz tanúbizonyságot, amely meglehetősen ritkaságszámba megy. Jeles András naplója, jegyzetei kapcsán írja: „Vegyük csak Pilinszkyt; neki amúgy is megkülönböztetett helye van a Jeles-féle pantheonban. Ő volt az az írástudó, aki kivételes invencióval vágta ki magát a Jeleséhez hasonló csapdahelyzetből: a katolicizmus szakrális nyelvét használta esztétikai nyelvként. Jelesnek ez már nem megy, az ő szemében ez az értékrend végképp devalválódott. Maga a kereszténység nem egyéb (mármint Jeles szerint – N. Z. megj.), mint »majmok a szentélyben«, amelynek fő jelképe egy közszemlére kitett hulla (...) Ebből pedig nyilvánvaló, hogy Pilinszky szemkápráztató stiláris mutatványa nem ismételhető meg." (181.) Határ Győző gondolatai kapcsán pedig a következő feladatot tűzi ki maga elé: „Mondjuk, amikor kijelenti, hogy »minden templom fölösleges és haszontalan«, ám »ebben a fülsértően csörömpölő, duhogva dübbögő diszkóvilágban legalább van egy hely, amelynek makulátlan csendjében elmeditálhat az ember arról, hogy minden templom fölösleges és haszontalan«. Ennek a »jó, ha van«-nak kellene utánajárni, azt hiszem." (187.) A Jeles András-i és Határ Győző-i gondolatokkal, eszmefuttatásokkal, végkövetkeztetésekkel Pályi láthatóan messze nem ért egyet, mégis újraolvasásra biztatja magát, hogy nem sokkal később megfogalmazzon egy újabb fontos gondolatot, amely megint csak önmagára irányítottságában válik érdekessé: (Határ Győző szerint) „Az ember azért ruházza fel magát istenekkel, hogy túlélje önmagát, újra meg újra elhalassza a végórát, megússza a szembenézést önmagával. Tény, hogy manapság van a misztikának egy, a fentiekkel homlokegyenest ellenkező értelmezése is, miszerint a misztika nem a vallásos tudat »kisiklása az erotika felé«, hanem eredendően érzéki tapasztalat, amely annak idején csupán a kor normáinak és fantáziavilágának megfelelően jelentkezett vallásos köntösben. A vallások hitelének megroggyanásával és a szekularizációval tehát feltűnik egy eleve nem vallásos, erotikus »misztika«, amely a mélylélektan és a költészet határvidékéről hozza tapasztalatait, s amely elveti ugyan a régi virágnyelvet, minthogy az alól amúgy is mindig kilógott a lóláb, mégis minden profanitásával megmarad a mágia hatáskörében." (194.) Jól látható, hogy ezek a sorok az előbb már idézettekkel egyetemben elég sokat elárulnak arról a szerepről, amelybe helyezte magát Pályi, pontosabban arról a szerepről, amelyet szépirodalmi szövegeinek is biztosítani kíván. Ezt pedig valahogy így fogalmazhatjuk meg: a misztika eredendően erotikus lényegében a belső csend szakralitása kapcsolja a Pályi-elbeszéléseket mégis valamiképpen a „templom csendjéhez". Amelytől nemhogy megszabadulni szeretne, hanem inkább a Pilinszky-féle stiláris mutatvány újraírását kísérli meg a misztika erotikus tapasztalatának birtokában.

Pályi persze nemcsak Pilinszkyről tesz megfontolandó észrevételeket, nemcsak a vallás és a költészet feszültségeit tematizáló írásokat szemlézi, hanem a már említett Nádas- és Mészöly-kritikák mellett ír Mándyról és Márairól, Esterházyról és Tolnai Ottóról, Konrád Györgyről és Végei Lászlóról. Írásaiból az is kiderül, hogy mély, kitörölhetetlen nyomot őriz 1956-ról, és bizony differenciáltabb, árnyaltabb jelentéseket társít az egész 56-os tematikához, mint legtöbb kortársa. Ebből a kötetből derül ki az is annak számára, aki esetleg nem tudta volna, hogy Pályi nemcsak olthatatlan szerelmet érez a színház iránt, hanem, ami ritkább, esztétaként is képes megnyilvánulni egy-egy darab kapcsán – s a Képzelet és kánon egy kisebb terjedelmű, de akár színikritikák gyűjteményeként aposztrofálható virtuális kötetet is magában rejt.

Hogy miért lett Képzelet és kánon a kötet címe? Kánon talán azért, mert elég végigfutni a már említett névsoron: Pályi kötete olyan szerzők műveit tárgyalja, akik a magyar irodalom élvonalában foglalnak helyet, s a kortárs olvasói közmegegyezés szerint kanonikus pozíciójuk megkérdőjelezhetetlen. És miért képzelet? Talán azért, mert Pályit annyira uralja saját képzelete, hogy szinte tudomást sem vesz azokról az irodalomelméleti változásokról, mozgásokról, amelyek a kötet írásainak idején a magyar irodalomban lejátszódtak. Pályi éppúgy a „saját" képzelgéseit, gondolatait, kételyeit tette közzé a kötet legkorábbi írásaiban, mint a legkésőbbiekben, éppúgy „saját" értékrendjével szembesítette a vizsgált szövegeket a hetvenes években, mint mondjuk 2001-ben. Így aztán, ha nem olvasnánk a Pályi-írások alatt található évszámokat, igen nehéz lenne következtetni megírásuk idejére (más szempontból ugyan, de voltak olyan szövegek, amelyeket én látatlanban a rendszerváltás utánra datáltam, aztán kiderült, hogy 1988-ban jelentek meg –ez persze nemcsak a szerző éleslátására utal, de a magyarországi és a csehszlovákiai politikai helyzet különbségére is). Vagyis Pályinál sosem lelhetünk, mondjuk, hangzatos strukturalista vagy posztstrukturalista elvekre, esetleg azok érvényesítésére, annál inkább kanyargós gondolatmenetekre, amelyből a gondolkodás szenvedélyére következtethetünk. Meg talán a gondolat becsületességére, mert folyton érezni az olvasás intenzitását, hogy nem a könnyebb formációk felé mennek el ezek az írások, hanem mögöttük érezni a „komolyan vevés" művészetét.

Nos, Pályi Képzelet és kánonjából sokat megtudtam arról, hogyan gondolkodik a szerző kortárs írókról, hogy milyen értékrend mellett érvel. Jóval kevesebbet tudtam meg a Pályi-titokról, ezt a keveset próbáltam felvillantani ebben a rövid írásban. De ez így is van jól: Pályi nem árulja el teljesen önmagát írásaiban, misztika és erotika, vallás és a hit személyessége témájában ugyan többször elmélyedhetünk, de – szerencsére? – a titok él. Viszont, nagy bánatomra, éppen az erotográfia témájában kaptam a legkevesebbet, a kötetben található írások szinte sosem kérdeznek rá szépirodalom és obszcenitás, szépirodalom és pornográfia vagy szöveg és test kérdéseire. Talán mert – ahogy mondani szokás – a magyar irodalom ilyen prűd, és nincsenek megfelelő kortárs magyar művek? Nem hiszem, hiszen mondjuk Nádas Pétertől az Emlékiratok könyvét nemcsak az 56-os problematika kapcsán lehet felidézni...

Ez azonban csak saját olvasói vágyam kivetítése, amelyhez a már olvasott Pályi-elbeszélések „segítettek". Ebben a témában Pályitól nálam továbbra is a Szabadíts meg, a Kövek és nosztalgia és az Éltem lesznek a csúcs.