Vegyes cetlik a múlt évszázadból
1985. 01. 05. „Mit ha megírnál, (talán) egyszer el is mondod." (Csizmadia Gerő egyik utolsó levele)
* * *
Úgy maradunk meg: szinte túlvilági fényben lefényképezkedve a Szabolcska utcai lakás konyhájában – Andris arca piros, Eszter szemében könnyek... Dóra az ajtókat csapdossa. (Részegségeim történeteiből)
* * *
01. 18. Két létmód keresztjére feszítve. Nem felstilizált, mitizált és tragizált ez?
Nagyapám, Makara Lajos, a kolozsvári sebészprofesszor emléke anyámnál – egy tizenéveskori kislány – 80 év után! Még mindig buzog benne az apja –nagyapám – iránti rajongó lány-szeretet (anyu gyógyszer- és orvosmániája innen ered?).
* * *
A monológok árkai...
* * *
„Kegyelemben elbocsátó szeretet" (Cs. Szabó)
* * *
01. 20. Az álom (az álmok) széttöredezettségén evidensen világít át valami: a lélek, mely értelmet ad neki és át tudja világítani rendszerét.
* * *
05. 16. R. reggel bejön a könyvtárba, és összepofoz. Délben az 'Oroszlános udvar'-on, fel-alá járunk. Ő: „Ugye, eljössz?!"
* * *
85. 05. 18. Míg Dr. Feketénél vagyok (E. útlevele ügyében?), d. e. B. keresi Dórát. Hívom, lecsapja, újra csönget: „Csak azt akarom mondani: aljas gazembernek tartalak." Eszternek mesélem ezt a meghökkentő és elborzasztó ügyet a konyhában, rántott leves főzés közben. Most ő érez rá az én „sebemre". Fáj, de biztos, hogy hegedni fog. Valóság, hogy van a félelem, van a szenvedés, de az is, hogy a családban van helytállás, tűrés...
* * *
Pihenni kellene, fáradt vagyok. Janinen-nak hosszú levél.
* * *
05. 20. Az irodalmi élet nem érdekel. Bp.-et kénytelen vagyok e kultúrkocsma részének tekinteni. Nincs ring, nincs bokszolás – nekem. Művek vannak, s ha azok, akkor ők is szolgák. Ugyanis rajtuk túlmutató, nagyobb ügyek: emberi életek mélyeinek enyhítésére, megértetésére szolgáló „inasok" a műalkotások is. S az inasok inasainak (kritikusok, irodalmárok) nagyon kell tudniuk, mire való a szolgálat.
* * *
„Azonban el kell ismernem, hogy az emberek és az állatok, szenvedélyeiktől felingerelve, széttépik egymást, s így egyszerre vendégei és áldozatai egymásnak ugyanazon a lakomán." (Rivarol)
* * *
„A természet – miután a fájdalmát fokról fokra emelte följebb az érzőképesség létráján, s az életet és az érzést észrevétlen átmenetek által vezette el a növénytől a legtökéletesebb állatig, elérkezvén az emberhez – egy csapásra megtörte a fokozatosságot, és hatalmas űrt teremtett közöttünk meg az állatok között, abbéli félelmében, hogy az ember – a kiváltképpeni érzőképesség megtestesítője – túlságosan irtózna attól, hogy olyan lényeket faljon fel, akik vele együtt és hozzá hasonlóan éreznek és gondolkodnak. Nagy szerencsénk, kiált fel egy régi szerző, hogy Isten kizárt minden szellemi és szívbeli közeledést az állatokkal, amikor megtagadta tőlük a beszédet – hisz ki volna oly barbár, hogy kezét annak a báránynak a vérébe mártsa, aki így szólna hozzá: Mit vétettem neked? (Rivarol)
* * *
„Minden emberben, vagy csaknem mindegyikben, van az erénynek egy rétege – már csak valamiféle becsületérzésből is –, amelyet soha nem tagad meg. Egy tolvaj ígéretében is meg lehet bízni, feltéve, ha ezzel elkötelezve érzi magát – persze önmagával szemben. Gonosz, mihelyst retteg, és általában jó. Lusta a könnyű dolgokban, kitartó a nehezekben. Egyik nap kíméletlen és a másikon hősies. Senki sem habozik, hogy kártyázás közben csaljon, ha a többiek is csalnak: tehát egy hadicsel semmi nehézséget nem jelent annak, aki egyébként sohasem csapná be a barátait. Akik megbíznak az udvariasság ígéreteiben, ami nem több, mint a 'jó napot' vagy a 'jó estét', azok nem ismerik a nyelvet.
Viszont a mesékben, amelyek az ember tükrei, mindig van valami esküforma, amely még a varázslókat és az isteneket is kötelezi. Talán nincs ember, aki ne követne valamely hitet vagy törvényt, de alig van olyan, s talán egyáltalán nincs, akiben a hit és törvény mindenre érvényes. Nagy művészet, hogy valami módon mindenkiben felismerjük a hídnak azt a részét, amelyen átkelhetünk." (Alain, francia filozófus)
* * *
06. 17. Franciául csevegünk, szótárakat forgatunk – és sokat félünk, nevetünk.
* * *
Pontosnak lenni, de ha nem vagy az, az is jó, az is igaz. De jobb az első.
* * *
Jó apának lenni – ez a tudott-tudatlan feladat. Férfiak több nemzedékét lenyírta, kinyírta ez a kor, a gyerekek testileg-lelkileg lecsonkolt papákkal való közdelemben élnek... Kereszt ez – de emeljen fel, emeljük fel.
* * *
A Fogarassyak végül is egyenlőek lesznek (bennem, a gyerekeimben) a Péterfi / Makarákkal (anyai őseim). Kell nekik ez a jó kis győzelem?
* * *
Melinda álma. Üvegfal... széttörik.
R. álma 1. Találkozás, rózsaszín ing, rózsaszín cipőfűző, fekete mélytó, aztán: megmenekülés. 2. Nincs faszom – ennek az a (elmeséltem) párizsi kurva az oka.
* * *
85. 12. 12. USA (New York)
Mi volt az otthon? Mi? – Otthon lenni, mi? – Egy lakásban, házban, Mo.-on, Európában, e Földön, a Világban, otthon? Talán Szalai Tercsi, a gyereklány ölében voltam otthon 2-3 éves koromban, Külsővaton, nagyanyámnál, a Krisztina körúti lakásban – néha, párszor, Szirákon – a kitelepíts során – Franka Mária falusi házában téli estéken... Otthon tudok én persze én lenni egy bankban is akár, mondjuk, sorban állás közben.
* * *
D. önvédelmi harca, a rossz indulatok. A nem-kedvesség.
* * *
Egy gyerek hot dogot eszik a buszmegállóban.
* * *
85. 12. 16. (New York)
A kis habangyalok, a hópelyhek kavarognak vidáman, és táncukkal kirajzolják öccseik, a levegőmolekulák táncát is. Ó, hogy iramlanak, lobbannak az autók után, hogy futamodnak el tőlük. Mint a fehér kis báránykák, akik elijedtek: aztán vissza. Visszaszaladnak a juhcsapatba! A gyermekkori bokrok pattintói, azok voltak ilyenek, de mindegyik egyéniség is volt. A hópehely sem arra való, hogy az emberek letapossák...
* * *
Proust: „Az ember olyan teremtmény, amely nem szabadulhat meg önmagától, másokat csak önmagában ismerhet meg, és ha ennek az ellenkezőjét állítja, hazudik."
* * *
R. mint Pszuedo-Nietzsche: Napi egészségügyi sétáim során át kell mennem egy ajtón, és az ajtóval szemközti székben ül egy ember. Vagy ő kancsal, vagy én. Egyikünknek előbb-utóbb meg kell tanulnia, hogy nem illik a másikba belekötni. És miért néz rám folyton úgy, mintha azt várná, hogy az ablakon át kiugrom a szabadságba?
* * *
R.: „Találtam neked egy mottót a jövendő Rembrandt-könyvedhez:
Három dolog:
Idegenként szemléled magad, felejtsd el a látványt, őrizd meg a nézést.
Illetve csak kettő, mert hiszen a harmadikban benne van a második." (Nem egészen értem.)
* * *
Vigilate itaque, quia nescitis deim, neque horam.
* * *
1992. 09. szeptember vége (Princeton, NJ)
Éjjel 230 van, Princetonban (N. J.) vagyok, 53 elmúltam. Jól vagyok. Szinte remekül. Az imént sétáltam egy órát ebben az éji ködbe merült, alvó amerikai Oxfordban. Csináltam másfél tucat fényképet az új Olympus u-mel, mely remekül villog, és kitűnően surran benne a film.
Künn a fákon számomra furcsa, ismeretlen madarak csippannak, mögöttük az egész éjjel ébren levő, zenélő tücskök hada szól. Ez az egész „háttérzene" olyan, mintha hatalmas, de pianissimo orkeszter szólna.
Itt egy nagyon szép, ódon, a belle epoque-ban készült kis íróasztalnál ülök az egyetem vendégház-palota-villájában. Az asztalkának vöröses színezetű a fája, és elől, bent 2 kis fiókja, 3 levél- és cédularekesze van. Ez a papír, amire írok, ez is igen jó, és a Stouffer Haborpalace Hotel, Baltimore feliratú noteszlapok papírjához hasonlóan szürke a ceruzám is (a végén radír!). A lapon, mint valami hosszúkás egér, úgy szaladozik, és ugyancsak halk, surranó hangot ad, amikor ír(ok).
Ma, 92. szeptember 22-én, mely az ősz első napja (tegnap volt az ún. Aeqinox vagy Aequilibrium). Elutazom innen, két napra rá ebből a furcsa szeretem-nem-szeretem országból is. De jó lesz otthon lenni és átölelni szeretteimet.
írhatnám, mondhatnám, de csak az itteni embereknek, lényeknek: „Aludjatok, drágák... Nemsokára majd én is kummantok még egyet" (Egy téves telefonhívás ébresztett fel egyébként).
De az igaziaknak, az amottaniaknak ezt nem mondhatom, mert ott már javában reggel van, és a legtöbb ember már rég ébren. (Hogy pontosan mennyit mutatnak hazámban az órák, talán 8-at, talán 10-et, nem tudom – tegnapelőtt állították át a mutatókat a téli időszámításra).
Sokat vicceltem Baltimore-ban Poe nevével. Ott lakott, meg lehet nézni a házát. Van az a híres refrénsora, a „...Nevermore." („Soha már.") Nos, rájöttem ott, B-ben, hogy a költő a szülővárosa nevével is játszik itt, mert a nevermore-ra a Baltimore is rímel, sőt, a 'nevermore' a neve fonetikus kiejtésével az 'állán pó'-val is rímbe hozható. Hát így – ilyen a nyelv, az agy.
Nekem most nem fáj, hogy Princeton és egyebek – egykettőre soha már (károgjon csak másnak a fekete madár rút hangja!), sőt örömmel hagyok itt mindent evermore, de biztos, hogy egyszer majd fájni fog: itt kell hagyni, mindent, örökre. De hát ismerem Mary-(land) igéit, latinul is ...et ora pro nobis, peccatibus, nunc et in hora mortis nostrae. Ámen.
Ámen? Áááááááá... jaj, de áááááálmos vagyok... már éjjel 3 van.
* * *
Pilinszky: „...véghetetlenül jó... kimeríthetetlen tanulság... kifürkészhetetlen értelem... unalom előtti műveket teremt – mint a modern művészet (?)... A Nagy Művészet Unalmon túli..." PJ szerint Bachban egyetemes a gyengédség.
* * *
Mégis, aminek jól kell történni, az jól is történik.
* * *
Minél kevesebbet auktorokra hivatkozni. Lehet, hogy minden mondatunk alá lábjegyzetet is tehetnénk, hiszen csak szorgalom kérdése, hogy megkeressük: amit mondunk, ki mondta már előbb...
* * *
Minden kornak vállalni kell az evidenciák gyötrő újrafelfedezését, a maga anyagából, perspektívájából kiindulva. Végül is egyetlen ez, az enyém, Stendhalé és mindenkié.
* * *
Démonibb vagyok sokaknál? Az életet szeretem, és ezzel Szt. Pál módján kérkedek.
* * *
Szerintem az emberi ráció éppoly szerves része az élet dzsungelének, mint a mindennapok minden jelensége – a táplálkozástól a szerelemig. A virágoktól a csillagokig.
* * *
Az én jelmondatom ez legyen: „Tiszta ész és szárnyaló szenvedély!"
* * *
Osvát-jegyzetek
„A művész nagysága: ha életteljességéből nem veszítve éri el a teljes semlegességet."
„Az író legértékesebb ajándéka: lehet a világot másképpen is látni. És lehet a világot így is jobban látni."
„Realizmus. Ahogy egymás szubjektivizmusának: belső tükrüknek fájó reflex-megvilágításában állnak a dolgok."
„Meztelen legyen az elbeszélés, a mozzanatok ne kapdossák minduntalan elő a kis tükreiket, hogy – mint az utcán arcukat szépítve a nők – vonzerőt pingáljanak magukra."
„Világtalan az a képzelet, mely sohasem téveszti magát össze a valósággal. Egyre látni a határvonalat a lehetséges és a lehetetlen között, le nem venni a szemünket a korlátainkról, önismeretünk fikciójába fojtani magunkat – olyan ez, mintha a védő szemhéj a szem láthatárává merevednék."
„Az alkalmazkodásra való képtelenség teszi a lírikust, de a mértéke az a hatalom, amivel ezt a képtelenséget megindokolja... Vannak, akik sohasem tudnak megfeledkezni ideáljaikról. S már ezáltal költők..."
* * *
Nous habitons le plus charmant des abattoirs. (A legbájosabb vágóhídon lakunk.)
* * *
Nous sommes ceux qui ne pêut survivre qu'en oubliant à chaque instant et ceux qui ne pêut vivre qu'en refusant l'oubli. (Olyanok vagyunk, akik csak a szüntelen feledés segítségével tudják folytatni az életüket, meg olyanok, akik élni csak a feledés elutasításával tudnak.)
* * *
Le verb aimer, mot valise: il engouffre pêle-mêle l'amour cannibale, la peur de la solitude, le besoin de Père-Mère, le désir de fair souffrir, le besoin d'être souffrant, l'édification d'une idole á l'usage personel, l'aspiration á mettre tout des voeux dans le même panier, le gout de contact des épidermes, Dieu, la recherche d'un associé, l'envie d'avoir des enfants, le désir, et même, parfois, la tendresse. (A „szeretni" ige egy pakk: vegyesen van benne az emberevő szerelem, a magánytól való félelem, az apukázás-anyukázás igénye, a szenvedésokozás vágya, az öngyötrés igénye, egy személyes használatú idol megalkotása, az a kívánság, hogy mindent egy kosárba dobáljunk, a bőrök érintkezésének íze, Isten, társkeresés, gyerek utáni áhítozás, vágy, és néha még a kedvesség is.) C. Roy: Somme toute
* * *
„A srácok már ott virítottak a mozi előtt" (Marsall)
* * *
„Hol az Ili néni?.. Megvan! Ott virágzik a ruhája..." (Egy kislány az autóbuszban)
* * *
„Csillagász, biológus, kémikus szeretnék lenni. Régebben még nyuszi is. De most már ezt titkolom." (Egy másik kislány az autóbuszban)
* * *
Miért Dosztojevszkij? – kérdezik Bressontól. Mert valószínűleg ő a legmodernebb szerző – válaszolja. – Belső világunk szerkezetét, e szerkezet alaktalanságát és rétegzettségét senki nála jobban nem ismerte.
* * *
(A filmbeli „szépség" kísértése.) „...a nagy vadászatban nem sikkad-e el a lényeg: az, hogy a szépség „az eszme formája" legyen – vagyis közvetítő és nem egyszerűen önmagáért való." Bíró Yvette: Filmkultúra, 1971. 3. sz. 46. 1.
* * *
„...létünk célja nem a boldogságban, hanem a boldogságra való méltóságban van." Fichte levele Johannes Rahnnak, 1790. szept. 5.
* * *
Baráti fény önti el a szobámat, mikor a kis villanylámpámat meggyújtom. (1971)
* * *
Gondolkodni arról, hogy mit kell leírni és mit csak mondani!
* * *
Egy alagút, melynek élfénye épp akkor tűnik el a vasúti kocsi alumínium ablakkeretének pereméről (előbb halványodott, majd egészen kihunyt), amikor ellenderengésként az ablaküvegen a másik alagút végének fénye megjelenik.
* * *
Félig béna kislány – csonka válla fehér blúzocskában rázkódik.
* * *
Medika (doktornő? Magyar-Petrányit olvas): piros ruha, hátul fehér „szárnyak": Tömzsi repülőgép – indulásra készen...
* * *
Öregasszony lökdösődik előre a kocsiban, helyet kér. „Kórházból jöttem" – mondja. Leül, merev, motyog, némán peregnek az ajkai. Feláll – túl korán. Az ajtó kinyílik. Nem akar még leszállni. Dühödten, némán rácsap a 'gonosz' ajtóra, úgy, mint egy ellenséges, rossz állatra, légyre – elhessegetni valamit.
* * *
Hőség. Autóbusz Budán. Szeplős, fehér bőrű, kövérkés, „mongolos" leány a buszon. Leül nagy nehezen. „Nem is érdemes már leülni" – mondja az anyjának. Beszél magában. Feláll, a következőnél leszállnak ők is. Merev, húsos, fehér combjai vannak, nehéz egy-egy mozdulatot megtennie a lábaival. Izzadságcseppek a homlokán és a lábizmain is. A meggyötört, megalázott test szenvedése.
* * *
Egy lány a villamoson egy neki írt, hosszú szerelmes levelet olvas. Az egyik bekezdésnél megáll az olvasásban, mosolyog, visszatér a szöveghez. Belepillantok a levelébe, elolvasom ezt a mondatkezdést: „Sárga selyem hangversenyruhád..." Merengve, mosolyogva száll le, most magára gondol, a képre magáról, melyet a fiú róla őriz, és amit leírt a levélben. Boldog.
** *
Eszter „delavár" nyelven ad parancsokat a nála idősebb unokatestvéreinek. A fiúk benne vannak a medencében, és engedelmeskednek. János és Tamás fejtik meg a „delavár" nyelv értelmét. E. egy kis Afrodité, ahogy a nagy kölyköknek parancsol. (1971 nyara)
* * *
Arc a kettős tükörben. Három kép van – az igazi és a két tükörkép. Az arcon keresztben árnyék. Felemeli a kezét, mintha az arcpírt akarná letörölni. Felnéz, szemében (kék) fényvillanás...
* * *
János! Nem vagyok annyira rossz... – kiáltom a barátomnak magamban.
* * *
A repülőtéren, Moszkvában, leültem az ország tíz legjobb úttörőjével kártyázni. Mongóliából jöttek – jutalom-kirándulásról. (Diana meséli)
* * *
Virágporba fagyott méh – dér merevítette virágrabló.
Szövegezésünk, kihagyásaink etikája és nosztalgiája... Miért a sok kihúzás, a becketti tömörítésre törekvés és Faulkner képtelen áradása – egyazon epika – mondja MM. (Szöveg-henye, írás- és grammatikagyalázó környezetünk kényszerít a görcsre, tovább és tovább. Ugyanakkor az oldottság, a mondat nyugodt kifejtésének nosztalgiája is...)
* * *
71. 9. 20. Lengyel taxi a Vámház körúton, zaj, tömeg, sűrűn parkoló autók között. Zászlócskája „szabad"-ra állítva, rajta nagybetűkkel WOLNY. A karosszéria tetejére spárgával kötözve verseny-motorcsónak. Ennek oldalán, hanyatt vetette magát a felirat: ESSO. Bent, szétszórt csomagok között, elegánsan felöltözött fiatalember, nyakán hatalmas, friss, hófehér kötéssel: ájultan hever – alszik vagy halott?
* * *
Szeptember reggel hosszan, élesen besüt a nap a szobádba, az utolsó ébresztő – szembesítés...
* * *
Kicsiny piros bogárka, miért akarsz Aiszkhülosz és Thoreau közé befurakodni? Menj az Újszövetség és az Ulysses (Joyce) közötti résbe!
* * *
Zs. álma. Vidéki ház, meszelt fal, pitvar. Zörgő kukoricaszár. Zsámolyon árválkodik. Nénike jön. Hozza az ajándékot. Rossz, használt vödör. Ő ebben van benne. Szellő fúj, s a néni az ujjával hívja – vissza... Elmagyarázza a néni, hogy nem akármilyen szélben kell használni a vödröt. Ez maga egy ejtőernyő: szivárvány, kibomló fénygömb, vajszínű napsugárszálakkal: langyos. Ez még visszatartja, szél fúj, útra készen áll...
* * *
Jiminezt olvasva az autóbuszban. A szöveg hálója (szavak, fogalmak, írásjelek, hanglejtés, grammatika, s mindennek mérhető pszichológiai rácsa): körötte hárman, nem egyenrangúan, önmagukban is továbbsokszorozva – az egyetlen stabil, a van, a valóság rajtunk túli, öntudatlan valója, mindaz, ami nem-én, s nem is az író Te-je –, a dolgok tényállása az író körül s körülöttem (s e között a két pont között nem csak tér, a lezajlott, mállandó, növekvő idő eltolódása is):
Mégis vegyük egynek e nem-személyest, melyet e háló merít, s mely hálónak a költő magából fonta szálait (kapott anyagából sodrotta, válogatott benne, bütykölt rajta), tehát úgy szőtte e fogalmak, grammatikák és egyéb bogok, szálak rácsát, hogy merítsen abból, ami körülötte, benne az ő számára múlandó valóság, s ez lebeg most előttem, visszafejtvén, lesodorván a szálakat, a magam (személyes világában), tudásom szerint, újra belső alakot adva annak, ami belőle, az íróból és e belső alakon át átkerül oda, s visszavetítve ismét kívülre is, nézvén mint valami rajtam kívüli világ képét, hozzám szűrődő hangját... A lét sokszoros hálós tükröződései, prizmái, torzításlehetőségei.
* * *
A következő oldal félelme: 1) elvesztem a fonalat; 2) az írást újra fent kell elkezdeni és végig kellene írni. Helyet adtam, ami kitöltésre vár...
* * *
Ott a „Hold", mondom, de hát ez az „ott" is mi mindent egyszerűsít. „Ott fent", holott a kép itt van a szememben, itt bennem képződött, és kéttengelyes látásmódom tanultsága miatt tudom egyáltalán távolinak látni-tudni; s egyszerre megtéveszt és nem téveszt meg a látvány: alapvető csillagászati ismereteim gyanújától megzavartan próbálom oly távolinak látni, amint most tudom, és ezt a tudást, az irdatlan űr tudatát ismét megszelídíti az a már ki nem iktatható felismerés, hogy ember-foglalta hely a Hold, s így ez az „ott" most már „itt" is, ámulatom, látványom emberi szemtükre ilyen.
* * *
A hangsúlynélküliség egyhangúságot eredményez.
* * *
From Gholies and Ghosties
Long Leggitie Beasties
And Thus That go
Bump in the Night
God Lord Deliver Us
(Atlantában, 1985 novemberében Robertánál olvasott fali szöveg: vallásos szülők amerikai gyerekeinek régi, lefekvés előtti esti imádsága)
* * *
Agyagos utak, köd, éles déli fény, párálló magasság, hómező vakító otthontalansága.
* * *
Persze, hogy az idő műve volt... De hát vajon vak szolgái vagyunk-e mi az időnek? Keze rettentő nyomai láttán is? (Illyés)
* * *
Fonetikus naturalizmus a párbeszédekben.
A megértés akadozik: a dekódolás nehézkessé válik és távolít, a különöst hangsúlyozza.
* * *
Az ember kezdettől fogva kárhozatra született, meg ártatlannak is, és nyomorúságában – ahogy illik – e két témára fütyörészi dallamát. (D. Barnes)
* * *
Zsennye (96 késő ősze)
– tölgyfa
– öreg? fiatal?...
– gólya...
– zsennyei park, dér, sír, madárhangok, hajlások a tölgy-törzseken, tavalyi fekete gomba a tönkön
– stop: óvónő
– ibolyák, tavaszi sárgák, temető
Mindegy, hogy hová nézel, árnyékod rámered a földre, a kerítés deszkájára – és ha valaki ránéz, ki mondaná erre az árnyra, hogy az egy emberé?
* * *
MOST (ha ők) akkor MAJD (birtokuk, jutalmuk)
Lelki szegények mennyek
Szelídek föld
Sírók vigasztalás
Igazságra vágyók igazság
Irgalmasok irgalom
Tisztaszívűek Isten látása
Békességesek nevük: Isten fiai
Igazságért üldözöttek mennyek
* * *
Az én irántad való szerelmem feltételes megálló, de ha nem szállsz fel a járatra, akkor...
* * *
Ad Marno-probléma
A radikális annyit tesz: gyökeres. Mélyre, az alapba (a földbe) hatoló. Csak kiállni lehet vagy kitépni, de ha ezt megteszik, meghal, elpusztul az egész (a radikalitás öngyilokja).
A radikalizmusban épp ezért van valami lényegi vagy-vagy (melyhez erő, sőt erőszak kell). És ez metaforikusan, de világosan oda is mutat, hogy a radikalizmus lényege nincsen a szemünk előtt, vagyis a felszínen, hanem lent lakik, mélyen lent. Igazán radikális például az ilyen mondat: „Egy életem, egy halálom..." M. J. radikálisan – a szónak 'vad' jelentésében is – száll alá és hoz fel, és csodás módon e mélyből jött fantazmákat (gyökér-törzsek, hajnal-gyökerek, alapozások, igen finom belső tapasztalások), melyek a nyelv szintjén, mintegy 'fentre' törnek ki, és érzékelésünket vissza is vezetik a radikális, gyökeres mélybe...
Pedig (másfelől) TD az igazán radikális, bár szelíddel álcázza ezt, mert alapjai valóban radikálisok. Vadság és szelídség. Ám – s ez a bibéje – a mély nála nem fordul ki, inkább fordított az irány: egészen új gyökereket ereszt: fentről. Vagy a magból. Megszólaltatva, leképezve (vagy inkább sejtetve), hogy az Élet fent van, nem lent a gyökérnél, legalábbis amíg élünk. Alá-gyökerezésünk hajszálgyökerei, végső szálai eltűnnek a szemünk elől. Vagyis a prioriak a végső alapok, dolgok. Tér és idő megélése pl. – és ennek tudata.
Miközben van ez a tudattalan, nem ismert gyökérzet. Talán ez az a vanás, amiről TD ír.
Az organikusság mint „szólásforma-hasonlat" TD-nél; az elágazó, hurkokat vető, meg-megcsavarodó mondatai: ágak, ágazatok (megannyi finomság van ezekben). A „majd erre még visszatérek" fordulatok (ami olyan egy kicsit, mint Füst Milán Hábi Szadijában a körkörös bezárások, 'ezeregyéjszakázások'). Aztán vagy visszatér, vagy nem... nem tett esküt, hogy biztosan úgy lesz... A személyes, élő 'mondás'-mondatok, mondat-ágak, úgy ízesülnek egyfajta organikusnak tetsző szerkezetté, hogy közben szellemi közlekedő-edények telnek, emelkednek. Mégis csak van ebben valami olyan 'nem tudatos' is, mintha a tudat lehunyt szemmel járna – belülre kerülünk valamibe... Lent a gyökerek táján is. A radikalitás majdnem-sötétjébe. Épp ezért a „gyökér" szó nem is egészen jó hasonlat-fogalom erre. Végül is – bármilyen szépen írja is Nemes Nagy – az ember nem hasonlít a fákhoz, a növényekhez se – és ez persze, néha bajos.
* * *
„A regény a teljessé vált bűnösség korszakának (ellentétben a görög epopeiával) formája (Fichte), és uralkodó formának kell megmaradnia, míg a világ e csillagzat uralmának jegyében áll." (Lukács: A regény elmélete. In.: Utam Marxhoz. Összegyűjt. Művek I. 175. 1.)
* * *
Az az elképzelés, hogy a társadalmi tudat hazudik önmagának, s hogy a hazugság mögötti igazságot éppen az a mód leplezi le, mellyel a hazugság megszilárdítja magát, Marxtól eredő tanítás. (C. Lévi-Strauss. L'Express 1971. III. 15–21.)
A párhuzamos cselekmény-bonyolításról, az elváló utakról:
(háttér jel) (ua. mint B-nél)
AB –––––– B––––––––––––––––A–––––––AB (és egyéb
(eleven jel) (ua. mint B-nél) variánsok)
(a háttér és az eleven interferálnak) pl. BA
* * *
MM-ről, TD-ről??
Újakat keres, és ezek kutatása során, ennek folyamatában új szabályrendet teremt – azzal a föltett szándékkal, hogy olvasóját is meggyőzi látásmódjának igazáról, valóságdarabokat, emlékképeket egybeszerkesztő egyéni logikájának igazságtartalmáról.
* * *
Az író sohase mások kérdéseire felel. És nem röviden, körülbelül, nagyjából. Visszaállítja a szemléletes állapotot, ahonnét a vélemények eredtek. Elölről kezdi a világot. Tulajdonképpen a hallgatás és a szó határzónáján tartózkodik, a senkiföldjén, s csak be-betör a nyelvbe, a tér-idő-anyag rögzíthetőségébe, azzal, amit át tud menteni a nyelven inneni tartalmakból. Aztán megint elhallgat...
* * *
Az embernek az a nagyobbik fele, amely sohasem választott semmiféle foglalkozást...
* * *
...nem hordozza a vállán a nemzet sorsát, nem letéteményese az emberiség jövőjének, hanem azon kívül, hogy király és lidérces messze fény, csak egy ürge
– közben meg semmi...
(Idézet lehet ez? De kitől? Oly ismerős... lehet, hogy én?)
* * *
1987. június. Úton Moszkvába, és m.-i benyomások
Derültnek látszó, napfényes reggeli ég felé emelkedik a gép; ahogy felkapaszkodik, kitetszik, hogy a tiszta lég szórt pára-gyolcs tömeg, laza felhővé sűrűsödve fátyolként takarja a földet. Hamar megszűnnek hát a lenti néznivalók – itt-ott egy-egy útkanyar, tó, patakvonal gyanítható a reggeli, ferde fénytől meg-megcsillantva. Kelet-Magyarország már felhős: az alattunk lassan vonuló puha, fehér felhő-mező – akár a bárányok gyapja. Csomós, hullámos, simogatni, nyírni való. A Kárpátok fölött a felhőréteg megemelkedik, szálas anyaga szétbomlik, a „K-medence" határvonala nem csak víz-, felhőválasztó is. Aztán egyszerűbb, sima, hosszú szálakból egyenletesre szőtt felhőtakaró-mezőség jön, felette az ég olyan, mint a legszebb Mária-palástok színe a középkori (pl. Giotto-) képeken, mély azúr, moccanatlan és gyönyörű valami/semmi. Az égi látókörből most hatalmas ívet látni a gép ablakán át, a peremén kicsit más (egy fokkal halványabb) kékkel. Vakít a nap: nincs más, csak ezek a végletesen leegyszerűsített, már-már részletek nélküli tények vannak: a fény, a kék szín és a felhő-hófehér. S a gép zúg, morajlik benne, mintha tűkohóból nézném a békét, egy vad erő tárházából a végső nyugalmat. A látótéren – lent is, fent is – hirtelen ellenirányba suhanó gépek tűnnek fel a légifolyósóban, szembe futnak és vissza, hátra, utánuk pillantva csak a kondenzcsíkjuk cérnaszálnyi vékonya marad, mely csak vágtató útjuk irányát jelzi. Kijev után megint szakadozott felhők, s mikor ereszkedni kezd a gépünk, mintha völgyekbe, szakadékokba suhannánk alá, fehéres szórvány lebben el suhanva az ablakunknál.
Zöld, sok sárgával megszórva: a Moszkva környéki nyárelő a pitypangok százezreit növeszti a földön, a réteken – ez a kép fogad.
* * *
A benzingőz itteni édeskés szaga rögvest megcsap, makacsul veled marad.
Az emberek „kifejezése" – tömegben – enyhültebbnek, jobbnak hat, mint három évnek előtte. A szakállasok megszaporodtak, de az egyenruhások, katonák száma, úgy tűnik, nem változott. (A metró mozgólépcsőjén szerez az ember ilyen összbenyomást.) Szüntelen ráakad a szemem egy-egy tányérsapkára – tisztek.
* * *
Félig üres étterem. A főnöknő, a rosszarcú „banya" odavezet a szállodai restaurant egyik asztalához, ahol már két nő ül. Levéteti velük az üres székről az odatett táskájukat, és egy mozdulattal hellyel kínál. Hitetlenkedek, de nem tévedés: a két kifestett, kidekorált hölgyet 'árulja' így – talán nyugati turistának gondol (a szakállam miatt). Dühöngök: a 'madame' még válogatni se enged, csak elém rakja a maradék árut. Ők is zavartan beszélgetnek, semmi kedvem a helyzethez. A fals szituáció egykettőre leleplezi magát. Amikor késői ebédemet és a hozzá rendelt pohár boromat elköltve fizetni készülök: a személyzet – látva a kínos helyzetet – már hozza is a számlát. Meg is sajnálom a két nőt –ők végül is – talán – ártatlanok. Búcsúzóul, látható meglepetésükre, már csak azért is, hogy így tegyek közös asztalnál töltött időnk (– olyan ez, mint mikor az ember sokáig utazik emberekkel a vonaton, s ha nem is beszélnek, régi ismerősként búcsúznak a leszálláskor –) történetének végére pontot, mindkettőnek kezet csókolva távozom.
* * *
Messze, kint M. peremén: a Botanikus-kert metróállomás. Mindenütt az elhanyagoltság, a félkészség, a dúltság. Egy tengő, senki által nem gondozott ligetben járok. De most a nyár, a telt zöldekkel teli természet megteszi a magáét.
Odébb fehér kupola, kerítés mögötti kolostor-templom. Mint egy orosz mesében: az erdőcske mélyén, napfényesen, csendben, csak a virágokon mézelő bogarak hangja hallatszik. Kívülre festett, aranyozott, színes ikonok a templomfalon. Orgonabokrok virágzanak. Magas fenyők vannak a ligetben – apró tobozokkal az ágaikon. Az erdőcske szélén – mintegy ellenpontként – hatalmas betontömbökkel kerített, de félbe-szerbe hagyott kerítéssel körbevett Zil-teherautó-telep (garázs?) A tépett plakátok az energiatakarékosságot hirdetik. Benzin és olajszag elegyedik a friss tavaszi fű és a tobozok, fenyők illatába. Sár van, kátyúk, mai orosz világ.
A parkon át vezet a gyalogút az állomás és a lakótelep között: kijárják, amerre a legrövidebb. Férfi, vállára akasztott táskával: vizslakölyök nézeget ki a táska kissé nyitott cipzárjának nyílásán a hóna alól. Morcos macskát sétáltat az ölében a kislány. Apa csecsemő-gyerekét tolja a nyári kocsiban – nevetgél a csöppel.
Odébb – egy másik elvadult, vegyes lombú erdő, csodás madárhangok szólnak, cinkék, rigók, begyek fújják a cifrázott alkonyi nótát.
Mezőféle – patakkal. A vízen megszakítás nélkül folyik az olajszenny, a sirályok mégis le-lecsapnak valamilyen döglődő apróhalért. Dömperek dúlták a széles terepet, mely a szeméttelep és a dögtemető vegyese.