■ Géczi János (Vers)

Címtelen; Minden éjszakának megvan a maga álma; Újraírom; Strófa

Címtelen

Antik jelen

ami múlt volt – a jelenhez vándorol

a tegnapi kéz a maihoz ér

mint Istenhez égő csipkebokor.

S lesz Isten és lesz égő csipkebokor.

A lusta higanyban a tékozló fémfény

mondatoktól sűrű a vidék:

karjában harcos holt harcostársát tartja

mint Odüsszeiája minden hexameterét

Homérosz: teljes önmagát

s a sziklarésekben a selyemkaftánú sok pipacsot.

Antik jelen: ezüst és vér – és örök

hiába törik szét sorokba e

hol menny hol pokol vidék

fények szakadnak a zúgó mélybe

sötétség rombolja saját egét

egymásba olvad minden képmás.

Annyi szó kezdte el mondani magát

formálja meg végül egy-nevét.

Minden éjszakának megvan a maga álma

amely csak az övé. Ha nem csal az emlékezet

e nappal nélküli világban merő fénysárga

történetet képzelek el: a múlt és a jövendő Napja

a jelenben amint összeér. A változatokat ismerem

de nem a végsőt: a két tükörlap között

miként az univerzum

az végtelen

őrzi majd a tükrök mögött folytatódó útvesztő sötétjét

amelybe többé be nem tévedek.

Hová lesz a felejtés? Hová?

Virradatot alkony vált s rőtbársony estét bársonyrőt reggel

némelykor fellobban egy piros virág

hogy jelezze: év múltán újra ott lesz

ahol a hamuba hull

átszalad a macska a perc kongó folyosóján

s bevégezetlenül fut tova.

Minden hű marad

s ami mint a seb

miként visszahúzódik a hegbe majd a folttalanságba

a maga örökkévalóságában enyészik el.

S ami kétségből lágy ízből borzongásból összeforrt

miként a dalok könyvében a tercinák

az s annak a neve áldott.

Újraírom

újraírom ahogy jön

átlépi a pára foncsorát

öt percen át

mondom egyetlen lépése szavát

és nem írtam újra amint elhalad

a fű örvényét és a bokrokat

az árnyékot ahogy

alakjának az ösvényen ruhát ad

Strófa

A gyík még melegszik a kőfalon

Egy növény tátogva kapkod

fény után. Talán habszegfű – most

nem fontos. Hát hagyom. Csak a gyík

ahogy issza szürcsölve a meleget a kőlapon.

Odahajolnék hozzá úgy nézném hogy te is lássad

szétdülne a pillanat s beszakadna

a vállad a hátad is ha közelednék felé.

Visszaomol a voltba s vele

a zöld torok a fal a nyár és a romhalom

fölzabál mindent – gödör a sötétet

Ne hunyd be bennem a szemed ne

mozdulj. Elmondom én milyen

védtelen s miként dobol a szivem.