Hastrman, a vizek fejedelme

A jelenlegi környezetvédelmi miniszter árt az országának. Az érintetlen természet főpapjának kellene lennie, fanatikus dogma-hívőnek, aki megvétóz mindent, amit csak az ipari, a bányászati és az energetikai lobbi tenni próbál, elutasítani mindent, amit a kormány javasol és a parlament jóváhagy. Pedig valójában a környezetvédelmi miniszternek kell kormányoznia az országot. A zöld király szerepét kell játszania. Ha nem képes erre, vagy elutasítja e szerepet, ha megvesztegetik, ha nehézfejű, alkalmatlan vagy más eszméket szolgál, akkor le kell őt taszítani trónjáról, és fejét kell venni. Majd új király lép a helyébe.

Petr Kučala feje – tanult koponya, diplomás szakember – a számítógép nagy felbontású képernyőjén görög. Alaposan megfigyelem ennek a minden jellegzetességtől mentes, sötét, gondosan fésült hajjal keretezett negyvenéves tucatarcnak minden egyes ráncát és redőjét. Ez az arc erőről, belső, szent tűzről és komoly elkötelezettségről tanúskodik, amely tulajdonságok elengedhetetlenek a zöld hivatal betöltéséhez. De Tomáš, aki a vállam fölött nézi a portrét, azt mondja, nehogy alábecsüljem Kučalát, ő a kompromisszumok embere – így nevezi –, mégsem mondható el róla, hogy többet tett volna a természet védelméért, mint bármely másik elődje, attól fogva, hogy ez az államigazgatási funkció egyáltalán létezik.

Rendszeresen bejárok a Víz Gyermekeinek főhadiszállására. Tomášsal immár, ki tudja hányadszor, arról vitatkozom, vajon hazaáruló-e Kučala miniszter úr vagy sem.

Tomáš rámutat, mi mindent ért már el a miniszter a kormányban, s szervezetével ezért nem kíván ellene fellépni, addig, amíg nem követ el komoly hibát. Ha jóváhagyná a kőfejtés folytatását a Vlhošt'on, azt ilyen hibának tartaná.

Én a magamét hajtogatom: a miniszter halálos bűnt követett el azzal, hogy engedélyt adott a hegy zsigereinek kitépésére. Ami engem illet, nem számítok a további bányászatot megtiltó vétójára.

Tomáš kérdésére, hogy akkor mit akarok tenni, kitérő választ adok. Módszereimmel biztosan nem értene egyet. Ő demokrata, humanistának tartja magát. De attól, ahogyan szeme sarkából rám néz, amikor azt hiszi, nem látom, kiráz a hideg. Ő csak ember, különösen megbízhatatlan individuum.

Szigorú alapelvekhez tartom magam:

Emberben soha ne bízz.

Tedd, amit tenned kell, de óvd az ártatlanokat.

Ha meg akarod változtatni a világot, ne beszélj róla, dolgozz egyedül.

Hallgass, mint a sír, ha csak nem akarsz rács mögött megposhadni.

Szítsd föl a dühödet, de hideg fejjel cselekedj.

Ha kell, ölj, de ne kínozz.

A vizes hajú unabomber a második robbantására készül, szürkeállománya kalkulál, zöld szíve dalol. A Víz Gyermekeinek adatbázisai hasznosak, az internet kiváló segítőtárs, akarom mondani, a merénylő legjobb barátja – csak ne állna le olyan gyakran a háló. Az információk láncszemei egymásra utalnak és a miniszter plasztikus portréjává kapcsolódnak össze: bemutatják a jellemét, magánéletét, szokásait, munkamódszerét. Kučalának pechje van, hogy ilyen népszerű. A hétvégi mellékletek kotnyeles riporterei a miniszter teljes munkanapját nyomon követik és a filmsztárok rajongóinak makacsságával fotózzák hajnalban a fürdőszobában fogmosás közben, késő este a tévé előtt, zokni nélkül, fején vizes borogatással. Igen kedvelt téma a környezetvédelmi miniszter, amint ökológiai katasztrófák által sújtott területekre látogat. A monitor még a decemberi útitervet is elárulja – Kučala egy interjú során arról panaszkodott, hogy idén nem lesz ideje karácsonyi ajándékokat vásárolni, és megnevezte az útvonalának nem éppen szívderítő állomásait. De ő, hangsúlyozta, nem futamodik meg kötelezettségeitől és a rá váró feladatoktól, és nem is fél tőlük, máskülönben már régen lemondott volna.

Ha megtetted volna, megmenthetted volna az irhádat. A lézernyomtató egyik papírt köpi a másik után, és Alice megint megkísérli elmagyarázni, mi a különbség aközött, ha valaki az irodatechnika használatára kapott lehetőséggel helyesen él, vagy ha visszaél vele. Ha csak sejtené, mit forralok magamban, azonnal lecsapná a biztosítékot. És többé biztosan nem kínálna zöld teával.

[...]

Az éjféli mise véget ért. Szent Lúcia napjának első órája van. Az éneklés folytatódik, a holany-i hívek és a vendégek menetben vonulnak a keskeny országúton, majd egy földúton a mezőn álló kicsiny Szent Borbála-templomig, ahol a hálaadásra kerül sor. Fáklyákkal, lampionokkal vagy egyszerű gyertyákkal világítanak, amelyeket a szélben és a szitáló esőben újra meg újra meg kell gyújtani. A polgármester és a pap halad elől, aztán a kisgyermekek következnek szüleikkel s a sort végül a Víz Gyermekei zárják. Félúton, a nedves mezők közepén, túl a fácánoson és a Waldstein-allén röviden elbúcsúzom Tomáštól. Ürügyet is találok, miért válok el tőlük: meghűltem. Néhány lépés erejéig utánam indul, de a sötétség, mely elnyel, bezárul előtte, így hát némán visszatér övéi közé. Én pedig a városka és a víztározó felé irányítom lépteimet, melyek mögött az egykori szent hegy csonka gúlája magasodik. A vízparton egy fűzfavesszőt szakítok és kabátujjamba rejtem. Majd lehúzom, és kezembe veszem a cipőmet, azzal nekiiramodok a vízfelszínen. Nagyon régen nem szaladtam ily könnyedén, mint ezen az éjszakán, ebben az ítéletidőben. A bosszú gondolata melegíti a szívem, ereimbe friss vért pumpál. Ha most állna valaki fönn a parton és a tározó fölött a malmok irányába nézne, a vízfelszínen egy lángoló férfit látna szaladni. Nem nézek se jobbra, se balra, egyáltalán nem nézek a lábam elé. Ha odalenn pislákoló sárgás fényt látnék meg, szíves-örömest hagynám magam eltéríteni általa.

Hajnali négy óra előtt már a csúcson vagyok. A kifosztott hegy legmagasabb pontja az eredetinél több tíz méterrel alacsonyabban és romokban áll, de még így is jócskán a vidék fölé magasodik, mintha nem kívánná feladni kiváltságos magaslati pozícióját. Az út utolsó harmadát a tar hegyoldalban tettem meg, az északi lejtőn immár az összes fát kivágták, itt fönn csupán néhány eltakarítatlan törzs hever. Az utolsó álló fenyőket a kilenc ujjamon meg tudnám számolni, a bükköket már régen mind egy szálig kidöntötték és eladták.

A lenyesett, halomba hordott gallyak közé rejtőzöm, illatos tűlevelekkel takarózom. Jó nedvesek, számomra ez tökéletes. Napfelkeltéig maradt még néhány órám – addig nyugodtan alszom.

A földkotrógép ébreszt fel, amely éppen fölkapaszkodott az alattam tátongó gödör egyik teraszára. Kialvatlan és elővigyázatlan vagyok. A szakadék pereméhez kúszom. Alighogy megvirradt, máris kezdetét vette a munka. A fehér sisakot viselő munkások csoportja közepette meglátom a hírhedt lőmestert. Nyaka körül gyógyászati segédeszközt, világossárga gerincmerevítőt visel. Éppen üvöltözik valakivel. A merevítő élénk színe átvilágít a szürke párafoszlányokon. Lenne csak egy távcsöves puskám, kívánni sem lehetne jobb célpontot.

Az én fegyverem azonban másféle és másnak is szánom: egy kristálytojás, amelyben a jobb jövő tündököl. Várok. Ha majd ideér az a másik, behajítom ebbe az átkozott vájatba, és óriásit fog durranni. A robbanás nem árt a kőnek, de a kő gyilkosainak csak az árnyéka marad majd és Kučala címeres gazember örök tűzön fog pörkölődni.

Saját fogaim csikorgását hallom. Aztán még egy zaj üti meg a fülem: valaki köhintett mellettem. Odanézek, és menten megdermedek. Fekete overallos fickót látok, kezében adó-vevő. Megnyomott egy gombot, és éppen beszélni kezdett volna, amikor meghallotta a fogcsikorgatást. Hová lett az óvatosságom? Az ellenség néhány méternyire megközelített, és én még csak észre sem vettem. Ő sem tudott rólam. Most mereszti rám a szemét, mintha kísértet lennék.

A miniszter tehát félti az életét, ez a fickó mellettem egy profi, a rendőrség különleges egységének tagja: elárulja a távcsöve, a rádiója, a rövid csövű géppuskája, melynek torkolata villámgyorsan felém fordul, miközben a férfi mutatóujja a ravaszt szorítja. De nem egy egész hadseregnek kellett volna jönnie? Hátamra gördülök, majd megint hasra, így már elérem a fűzfavesszővel, és huss! Még sikerült fejéhez emelnie egyik karját – helyesebben szólva immár – mancsát, míg a másikkal ügyetlenül meglöki a fegyvert, amely lecsúszik a

szakadék peremén és valamivel lejjebb a lefejtett kövek között köt ki. Ellenfelem már nem egy magabiztos bodyguard, csupán egy patkány, amellyé rémült tudatalattija változtatta – a fűzfavessző, mint mindig, most is csak katalizátor volt. A felnőtt férfi rágcsálóvá változott – gyakorlóruhában és barettben, nyakában távcsővel. Ijedt sivítással elmenekül. Felemelem a rádiót és jelentem, hogy minden rendben. A készülékből valaki kérdez valamit, de sikerül még idejében kikapcsolnom.

Kicsit sajnálom, hogy röpülő bombám nem teljesen gömbölyű, nincs feketére festve és nem lóg belőle sistergő gyújtózsinór. Megszállottként gyönyörködöm a pillanat szépségében – elvégre mikor sikerülhet az embernek egy ilyen szépséges, ilyen klasszikus merénylet. Célzok, dobok és figyelem a pusztítást.

Vagyishogy...

A tett képe elébe szaladt a megvalósításnak. Valamit elrontottam. Ahogy a bombát hajítottam, egy másodpercre elbizonytalanodtam. Kezemet nem a meggyőződés, hanem a kétség vezérelte, magával ragadott a pillanat jelentősége, valamint a mesterlövésszel való konfrontáció. Talán emiatt remegett a kezem. Hidrogén és oxigén elegye robbanó flogiszton-fürdőben, ez a csodálatos, sikamlós, halastószagú gránát kicsúszott az ujjaim közül és sután repült. Röppályája nem sikerült kellőképp ívesre, így célt tévesztett. Nem zuhant egészen a kráter mélyére, ahol a fényes fehér sisakot, sötét gyapjúkabátot és szürke zakót viselő delegáció tagjai fagyoskodtak. A küldöttséget egy vörös sisakos ragián vezette, ez a megalkuvó mitugrász, aki környezetvédelmi miniszternek mondja magát, és aki a hegy lerombolásáért felelős. A bomba magasan a feje fölött robbant, megpattant a sziklaterasz peremén: kicsiny napocska fénylett fel a kőfejtő fölött, sugarai tűzből és vízből voltak, de túl magasan bomlott elemeire ahhoz, hogy bárkiben is kárt okozzon. A minisztériumi delegációra, a lőmesterre és Titania igazgatójára csupán por, apró kavicsok és szitáló eső hullott.

Menekülök a vijjogó rendőrségi szirénák elől, és amikor a vízhez érek, ahová el akarok rejtőzni, nevetést hallok a hátam mögül. Sarkon fordulok és meglátom a hastrmant: gondtalanul lépdel, egyáltalán nem érdekli, meglátja-e valaki. Szivarfüstbe burkolózik, és azon vihog, milyen baklövést követtem el. A felszín alá merülök – ugyanabban a pillanatban csobban ő is.

Másnap járok utoljára a Víz Gyermekeinek holešovicei központjában. Kiszállok az autóból, átlépem a kaput és elvegyülök a kavargó karácsony előtti embertömegben. Néhányan utánam fordulnak, két árus valamit mutogat egymásnak. Azt fontolgatom, nem lenne-e biztonságosabb most csak átsétálni a piacon, és inkább egy másik napon visszajönni. Jelen vannak a kémeik. Valaki hirtelen a vállamra teszi a kezét. Egy fiatalember az a Gyermekek közül. Átfurakszik a sokaságon, ruhaujjamnál fogva húz, távolabb a kíváncsi tekintetektől. Egy üres bódé sarkához vezet és az egyik csarnok túlsó vége felé mutat. Egy büfésátor áll ott. Azt mondja, ott találom Tomášt, aki néhány szót szeretne váltani velem.

A lelkemre köti, hogy ne járjak többé hozzájuk, nyüzsögnek ott a rendőrök. Soha többé nem léphetek oda be, állítólag múltkor valaki lefényképezett közvetlenül a bejáratnál, aztán felismertek a holany-i ünnepségen is, nem sokkal a merényletkísérlet előtt. Szemrehányást tesz: miként okozhattam nekik ekkora csalódást?

Felhajtom a dzsekim gallérját és szemembe húzom a sapkám. A megadott helyre megyek. A sátor előtti, rozsdamentes acélból készült pultnál nekem háttal egy kócos, szőke férfi áll zöld dzsekiben és fekete kordnadrágban. Megkerülöm és Tomáš Mor szemébe nézek.

Böjt ide vagy oda, Tomáš sült kolbásszal tömi magát, hozzá pedig rummal meglocsolt gőzölgő kávét kortyol. Kedvem lenne valami megjegyzést tenni, de amint meglátom az arckifejezését, elmegy tőle a kedvem.

„Maradjon még," mondja két falat között, „vegyen valamit, viselkedjen természetesen. És legyen óvatos, ha valami gyanúsat észlelne, ha mondjuk két-három fickó közelítene maga felé, lépjen olajra. A mögött a raktár mögött van a teherporta."

A pultnál egy piaci törzsvendég stílusában sört rendelek, majd visszatérek Tomášhoz. Távolabb, a csarnokok közötti utcácskákon nagy a sürgés-forgás, a gondterhelt arcok – legalábbis a műanyagpohár pereme mögül úgy tűnik – csakis a kínált portéka iránt érdeklődnek. Itt, ezen a kieső helyen, nyugalom van.

„Hova tűnt?" kezdi Tomáš, és teli szájából húsdarabkák röpködnek. Rettenetes dühös, hangjában nyoma sincs a korábbi tiszteletnek.

„A keddről szerdára virradó éjjel? Elegem lett, megfáztam. Aludni mentem."

„És hova? Nem volt ott a közös szálláson."

„Az csak rám tartozik."

„És ami aztán reggel történt, az is csak magára tartozik?"

„Mire gondol?"

„A Petr Kučala elleni gyilkossági kísérletre." „Gyilkosnak tart engem?"

„Hát nem gyilkosság lett volna, ha sikerül? De ne szavakról vitatkozzunk. Ha jobban tetszik, hát politikai indíttatású merénylet volt. Nem ugyanaz a végeredmény? Szerintem igen. Az emberi élet szent."

„Engem nem érdekel a politika."

„Nem? A környezetvédelem ügye végeredményben szintén politikai kérdés."

„Számomra nem. És ha magának az... Eddig nem tudtam eldönteni, hova is tegyem magát. Most már látom, hogy csak megjátssza a naiv zöldfülűt. Úgy gondolom, a Víz Gyermekei nem annyira a maga természet iránti elkötelezettségéből, mint inkább a politikai ambícióiból jött létre. Maga csupán a környezetvédő álarca mögé bújik."

Mintha le akarna keverni nekem egyet, de nem teszi meg. Undorodva összegyűri a papírtálcát.

„Ha részt is vennék valaha a politikában, csakis azért tenném, hogy hatásosabban védhessem azt, amit a Víz Gyermekeivel képtelen vagyok megvédeni. De sem én, sem a Víz Gyermekei közül senki nem folyamodna durva erőszakhoz. Mi a békés eszközök hívei vagyunk."

„Az erőszak erőszakért kiált. Soha nem kerülheti el. A bankrablót soha nem győzheti meg, hogy juttassa vissza a pénzt a trezorba. Egyszerűen a földre kell fektetni, lefegyverezni, ártalmatlanná tenni. Én már elég öreg vagyok ahhoz, hogy tudjam: ezekre a gonosztevőkre, a táj kifosztóira csak egyféleképp lehet hatni – egy jó nagy ökölcsapással a szemük közé. Az ipari miniszter pedig minden hájjal megkent gengszterfőnök, rács mögött a helye. Ha pedig nem akar rács mögé kerülni, hát a föld alá kerül." „Ez megengedhetetlen."

„Hogy tovább fosztogathassák a földet? És maga eközben továbbra is a humanizmusról fog prédikálni?"

Erre nem válaszol. Arcán a dühöt elkeseredés váltja föl. De csak rövid időre.

„Kell, hogy legyen harmadik út. Egyelőre nem tudom, merre vezet, de próbálom megtalálni. A humanizmus elveit soha nem adom fel, és ezt maga sem teheti meg. Rejtőzzön el valahová, ne jöjjön többet közénk, és főleg hagyjon fel az erőszak minden formájával. Az erőszak a pokolba vezető út."

„Engem nem kötnek a humanizmus elvei. Korábban hittem bennük, de csak ámítottam magam."

„De hát maga is ember, nem? Nem szabad kezet emelnie embertársaira."

„Egy embernek nincs joga arra, hogy megvédje a másik embert – de egy ragadozó halnak? A hegy, az ő erdői és forrásai, a tavak, amelyeket ezek táplálnak, a mezők, amelyeket öntöznek, a falu, amelyhez a mezők tartoznak – ők az én felebarátaim, nem az emberek. Az én felebarátaimat megalázták, megtizedelték az emberek, akik ki tudja honnan kerültek ide és egy idő múlva távoznak, gazdagon, véres kézzel. Nem csupán a bosszúról beszélek. Számomra a dolgok jobbá tétele a fontos. A maguk szervezete jó, le a kalappal, de nem megy ki a fejemből, hogy a fiatalok számára csupán divatot jelent, magának pedig ugródeszkát az előbbre jutáshoz. A leendő szavazótáborát szólítja meg, hiszen ön ügyes, okos, és képes kihasználni a helyzetet. És biztosan pozitívan fogja befolyásolni a közvéleményt, talán még sikerül is kissé enyhíteni a természetre az ipar által zúdított csapásokat. Csakhogy ez édeskevés. A hegyet mindinkább szétforgácsolják, a vidék a szemük láttára dől romjaiba, elveszíti harmóniáját és szépségét; és még ha sikerül is ezeket a folyamatokat lelassítaniuk, megállítani biztosan nem lesznek képesek. Ezért a föld – a víz – elküldött engem, aki elválaszthatatlan része vagyok, azért, hogy segítsek rajta. És lehet, hogy végül fel is áldoz majd. Erre a Víz Gyermekei nem képesek. Ugyanis saját maguknál kellene kezdeniük. Önmagukat kellene feláldozniuk."

Tomáš hallgat. Lassan megiszom a söröm, ő meg a kávéját. Végül aztán megszólal.

„Bolondnak tarthatnám, amit az imént elmondott, elegendő lenne ahhoz, hogy beutalót kapjon a bohnicei bolondokházába. De ennél azért valamivel jobban ismerem. Azt gondolom, hogy az ön esetében az olyan fogalmaknak, mint értelem és őrültség, nincs jelentőségük. Ön, legalábbis én így érzem, másféle, mint mi – erre már ott a víztározó mélyén felfigyeltem. De bármiféle is ön, a messiáskomplexusát, abbéli meggyőződését, hogy kiválasztott személy, én veszélyesebbnek tartom, mint az egész Titaniát és a hozzá hasonló cégeket. Másfelől viszont hajlandó vagyok elismerni, hogy amit az áldozatról mondott, abban igaza van. Ezzel kezdeni kell valamit. Magamnál kezdem és a szervezetemnél. Szavamat veheti, hogy hamarosan meglátja az eredményeinket. Most fusson. Menjen valahová, de ne túl messzire. A határon úgyse jutna át. Isten önnel, többé nem látjuk egymást."

„Tomáš, várjon. Mit akar tenni?"

„Egyelőre semmit, ki kell várnunk az év végét és azt, miként dönt a miniszter. Azután lépünk, de hogy mit, azt még nem tudom."

„Én viszont nem vagyok hajlandó várni. Felkeresem és rákényszerítem, hogy ne engedélyezze a további bányászatot."

„Egyedül nem sikerülhet, most a támadás után egy egész hadseregre való fegyveres védi. És miért éppen őt veszi célba? Ő csupán egy aprócska láncszem, és nem is a legrosszabb. Mihelyst lejár a megbízatása, távozik."

„Ő dönt a Vlhošť ügyében, az ipari miniszternek és a bányászati hatóságnak fejet kell hajtania előtte."

„Nem fognak fejet hajtani. Amíg az ipari minisztériumban lesz legalább egy olyan ember, mint Aleš Mastil, addig a bányalobbynak a legmagasabb helyeken is nyert ügye lesz. Tudta, hogy Hana Brianovová rokona? Nem egyenes ági, csupán unokatestvérek, vagy ilyesmi, úgyhogy Mastil nem vádolható összeférhetetlenséggel és nem lehet felmenteni a tisztségéből. Ő csupán helyettes. A miniszterek váltják egymást, ő mint szakértő, tanácsadó és ravasz lobbista, marad. Csak tippelhetünk, mennyit kasszírozhat a döntéseiért. Ide értem a miniszteri döntéseket is, amelyek az ő befolyására születtek. Csakhogy semmit sem lehet bizonyítani. Bizonyítékok nélkül pedig az embert bezárják rágalmazásért."

„Akkor tehát" jegyzem meg távozóban, mert hirtelen veszélyt érzek, „a sötét üzelmeinek másképp kell véget vetni."

Zsebre tett kézzel – hogy ne lássék, mennyire remeg – elvegyülök egy zajos turistacsoport tagjai közé és felveszem tempójukat. A kijárat felé tartanak. Visszanézek. Tomáš mellett két egyenruhás áll és bizonytalanul néz körül. Mögöttük egy kövér óriás tornyosul államvédelmis ballonkabátban, és ordít: hisz egy perccel ezelőtt még ott látott engem! Mindkét rendőr kezét kikapcsolt pisztolytáskáján tartja, de fészkes fenét sem érnek vele.