Határkövek

Az Újvilág felé I.

Zavaros, forró nyár volt. Neked ez a hetedik, mondta a bátyám. Vonszolt magával minket a tömeg, a por, az izzadtságszag, a rikoltozás, a sok-sok újdonság. Ez a hetedik nyarad, mondta, és épp a hetediken ennyi csodagépet, egy igazi ipari vásárt látsz. De én csak karokat, vállakat, kalapokat láttam, pedig a lelkesedés, ami a tömegből áradt, majd szétszakította a tagjaimat. A bátyám most az út széléhez húzott, hogy jobban lássuk a szántóföldek szélén heverő, csupaszon csillogó-villogó önjárókat. Mint valami fekvő rovarok, kiáltottam. Minden gépészt figyelmes embergyűrű vett körül, mintha a híres önjárók nem is tudnának szavak, közönség, lelkesedés nélkül megmozdulni. A gépészek hadonásztak, és próbaképp lépkedtek a gépekkel a szántóföldek szélén, aztán lekecmeregtek a vasnyeregből, és magyarázni kezdték, hogy tudnak a gépek gőz és lovak nélkül gurulni. Így fogjuk egyszer, rikkantott a bátyám, egyszer majd a levegőeget is meghódítani.

Béla is, én is szomjasak voltunk a várakozástól. De egy játékos csoda feledtette velünk a fáradtságot is. Piros, kék, zöld, sárga léggömbök szálltak az ég felé, kértem a bátyámat, rajzoljon le belőlük néhányat a jegyzetfüzetébe, a motorok fölé. Figyeltem a gépek fölött szárnyaló léggömböket, aztán a piros, kék zöld köröket a bátyám füzetében, és közben, hiszen mindenki a repülésről beszélt, szorítottam magamhoz a születésnapomra kapott Petőfi-kötetet. Az ötödik léggömb után láttuk meg apuskát, pár lépésre tőlünk, az önjárók mögötti tömegben figyelt egy foghegyről társalgó fiatal gépészt. Mindenki beszélt, mindenki hadonászott, vagy a léggömböket figyelték, vagy a csodagépeket, csak az út szélén a gépészek álltak az önjáróik mellett délcegen. Én nem törődtem a gépészekkel, nem törődtem a megyei urakkal, akik körülvették őket, odarohantam apuskához, és mutattam neki a János vitézt és az égen suhanó léggömböket. Apuska vett egy léggömböt nekem, mentünk tovább, de az amerikai motoroknál egy napernyős kisasszony-csapat szétszakított minket. Úgy visonganak ezek a lányok, mondta egy úr, mintha ezek az önjárók meztelen férfiak lennének. De nem lődöröghetünk itt, mondta apuska, mikor újra összeterelt minket, sietnünk kell. Előbb szerezzünk egy katalógust, mondta a bátyám, hisz még egy-két év, és az emberek mindenhová a levegőben röpködnek. Nem félek én ettől, nevetett apuska, ennyi haladáshoz száz év kell, mondta, és elvette tőlem a léggömböt, elvette a János vitézt, és a nagyhangú angol gépészek között a kijárat felé tolt minket. Talán amerikaiak, nézett utánuk a bátyám. De nem bámulhattuk őket tovább, sietnünk kellett, mentünk apám után, még János vitéz is apám zubbonyához simult engedelmesen. Talán az ő lova is motorral jár, gondoltam rémülten, és elképzeltem, hogy mire nagypapához érünk, leugrik a címlapról, otthagyja János vitézt, és egymaga bóklászik az ipari vásár területén vagy szálldos, mint egy léggömb az önjárók fölötti tömegben.

Tormás marhahús volt nagypapáéknál, a három Torma tiszteletére, kedélyeskedett a fény felé tartva borospoharát Egry nagypapa. A tornácon ültünk, a szőlőindák alatt, mindannyian, az egész rokonság, a léggömb és János vitéz társaságában. Hát mért nem hoztad a legnagyobb fiadat, kérdezték a rokonok apuskát. Neki más jövőt szánok, hümmögött apám, aki nem szerette, ha faggatják, fölém hajolt, és egy ecetes uborkát tolt a tányéromra. Beszélgettek a földről, amit nem lehet megtartani fiúgyerek nélkül, hiszen egy igazi fiút milyen önjáró, milyen csodagép pótolhatna. De a gépeknek minden mindegy, mondták, nem figyelnek az állatokra, az időjárásra, a mezsgyehatárra, nem lehet beszélni hozzájuk, de hiszen nem is arra valók, szólt közbe apus. Milyen szép az, amikor a fiúk megnősülnek, mesélték, örül a rokonság, örülnek a szülők, örülnek ilyenkor a földek, egy ilyen fiú lakodalma többet használ a gazdaságnak, mint egy benzinmotoros csodagép vagy egy nagy tavaszi eső. És vajon tud-e egy gép beszélni, gondolkodni, önmagától meggyógyulni, kérdezgették az asztalnál, előbb-utóbb tud, kotyogott közbe a bátyám. A betegség az egyetlen közös a gépekben és az emberekben, bennünk is mindig valami elromlik. De egy jó fiú, aki az apja házánál marad, örököl mindent, bennük folytatódunk, mondták az öregek. Egy gép manapság többe kerül, mint egy gyerek, még a beteg gyereknél is drágább, de ki akarná a holdakat a gépeire ráíratni. Talán bizony a gépekre hagyod a sok holdat vagy a vejeidre, nevették a rokonok apuskát. Mi lesz veled, ha taníttatod minden gyerekedet. Majd meglátjuk, hümmögött apám. Rám bökött, a lebukó nap megvillantotta az óráját, talán ráhagyok mindent, ez a legkisebb alamuszi fajta. Legalább lesz egy fiam, aki nem akar elhajózni Amerikába. Én vidáman bólogattam.

A sok tormás hús, az izgalom, az álmomban kergetőző piros, kék, sárga léggömbök éjszaka felriasztottak. A ház aludt, jól hallottam a bátyám szuszogását a másik ágyban, megpróbáltam aludni, de lehunyt szemmel is éreztem, ahogy a szőlővenyigék fölött botladoznak a csillagok. Nem mertem az ágyamból kibújni, csak vártam tehetetlenül, hogy az álom újabb hulláma magával sodorjon. Vártam, de tudtam magamról, hogy várakozás közben is álmodom, álmomban látom magam előtt a főgépészt, ahogy magyarázza, hogy tudnak a csillagok gőz és ló nélkül keringeni az égbolton. Az idő is titokzatos, gondoltam hánykolódva, nem mozgatja senki, nem hajtja előre gőz, és nem hajtják lovak, nem veszi körül csodáló tömeg, és mégis mozog előre. Száz év kell ennyi haladáshoz, hallottam apámat újra, de nem is kellett száz év, ahogy elaludtam, láttam az angolokat, ahogy egy repülő járgánnyal megérkeznek a házunkba, Dunaszerdahelyre. Leporolják a kabátjukat, bemennek a kisudvarba, beköszönnek a konyhába és anyuskától egy pohár vizet kérnek. Anyuska nem csodálkozik és nem is változik, pedig száz év telt el, csak én csodálkozom, csak én vagyok már százéves. Ezek az önjárók mégiscsak félelmetesek, gondoltam, és mikor újra visszazuhantam az álmomba, láttam, hogy egy augusztusi nap a csodagépek elindulnak a szántóföldekre, a nyári szélben most ideges zászlók lengenek, de még a nagyhatalmú gépészek se tudják, hogy a gépek mit terveznek. Én se tudtam meg. Reggel apuska ebből az álomból ébresztett, és máris indultunk szekérrel Galántáról Dunaszerdahelyre. Remélem, fiam, ez a sok puffogó járgány nem hoz balszerencsét ránk, mondta Bélának apánk, és a szekéren ülve, mélyen előredőlve keresztet vetett egy útszéli Nepomuki Szent János-oszlopnál.

De balszerencsét hozott, vélem érezni most, mikor a legrégibb érzések helyét már újabb érzések foglalják el. A galántai vásár óta kísértett a félelmetes huszár képe, aki a gabonatáblák között egy lángoló Clayton-Shuttleworth-ön rohan a végzetébe. Apus beíratta Miklós bátyámat az egyetemre, de a dicsőség nem tartott sokáig, mert tiroli zsebkésével, bársonyba kötött imakönyvével Miki is bevonult a többiekkel. Vigyázz magadra, fiam, mondta apám suttogva, mikor a frontra induló fiúkat a város búcsúztatta, mert jobb, ha meghalsz, mintha összeszedsz valami ocsmány betegséget. Odalenne a jó hírünk, odalenne az egyetem, a pénz, amit eddig rád költöttünk, vigyázz a fronton a rossz nőkkel. Apuska szigorú, éreztem, szigorúbb már nem is lehetne, pedig nincs egy éve, gondoltam, hogy az érettségiző Miki osztálytársait, a győri bencéseket a verandánkon láttuk vendégül. De apuska úgy beszélt, mintha Mikit, a bencéseket és a többieket a rossz nők ellen szólították volna háborúba. Nagy csaták várnak rájuk, éreztem, egy pillanatra láttam, hogy a Clayton-Shuttleworth-ök mellett rossz nők állnak a lángtengerré vált gabonatáblákban, itt harcolt János vitéz is a huszárjaival, itt harcolt ősöm, Torma János, itt harcol Miki, itt fogok majd én is a kisebbik bátyámmal, Bélával harcolni, ha az idő halad tovább gőz és gépészek nélkül, rendíthetetlenül, és tizennyolc éves leszek, és behívnak minket is.

Elképzelni se tudtuk azonban, mi történik egy igazi háborúban. A levelek még le sem hullottak, de a világ rossz arcát megmutató jelek már megszaporodtak. Már nem minden hely az enyém, gondoltam, láttam, a jegyzőné, a tanítónék, a kereskedőnék, de még a kantinos Rózsika is kalapot hordtak, csak az én várandós anyuskám visel fejkendőt és fekete ruhákat. Szégyelltem anyuskát, hiszen úgy néz ki, gondoltam, mint egy nagymamácska, mikor lépked alázatosan, lehajtott fejjel apus után a templomban. Irigyeltem a selyemruhás anyukákat, akik az első napokon elkísérték a fiaikat az iskolába, leültek a padba, és pislogtak illatosan és illedelmesen a tanító úrra. Én is egyedül voltam, én is rettegtem magamra maradni a tanító pillantásával, de nem akartam, hogy anyuska elkísérjen, mellém üljön és tartsa a palatáblámat, míg leírom, az úr ír, a tanító parancsára. Mert hiába a sok föld, a tervbe vett gépkölcsönző állomás, gondoltam, ha anyuska úgy néz ki, mint a cselédje az írásjeleket gyakorló mesebeli úrnak. Az idővel ellentétben, gondoltam, a szokások sohase változnak. Az is rossz, ami változik, és az is rossz, ami mindig ugyanolyan marad.

Levetem a feketét, kisfiam, mondta anyuska, ha Miklósnak nem kell visszamenni a háborúba. De a rossz hírek ráragasztották a feketét anyuska hajára. A cselédekkel kihozatott egy öltöztetős Máriácskát a hálószobából, a varrónőnél megrendelt neki egy csillagos köpenykét. Beköltözött hozzánk Szent Miklós, a feldíszített Szent Anna, legvégül a Kisjézus, már lépni se lehetett a nagyszobában a szent szobroktól, míg közben a párhetes Emmikére csak a cselédlány vigyázott. Mikor három éves lett, és én középiskolába mentem, hiába tipegett Emmike egymaga a kisudvarban, sem anyuska, sem az öreg cselédlány nem törődött vele. Eredj innen, szólt a kislányra anyus, nekem nincs ehhez türelmem. A partraszállások, az erődharcok, lövészárkok, a piavék és doberdók, az előre- és visszanyomulások megmérgezték a portánkat, apus mérges volt, anyuska csak húzogatta a szobrait és imádkozott.

De hát mégis skapulárét kötött rám, mert ez vigyáz majd rád, kisfiam, súgta egyik gyöngéd pillanatában. Halál és mérgező levelek terjednek a levegőben, jobb neked Pozsonyban, az internátusban, mint itt a faluban, sóhajtotta. De nem ígért sok jót az 1918-as esztendő sem, pedig anyus már a templomba hordta az összes pénzünket. Csak Béla volt vidám, magas, egyenes, angolul tanult, most már felszabadult géplakatos lett, a pajtában éjszakánként egy újfajta cséplőgépet tervezett. De nem helyezkedhetett el Maier úr műhelyében, segítenie kellett apusnak a földeken. Csak egészség legyen, sóhajtozott anyus, csak éljük túl a háborút, de nem éltük túl, megkaptuk az értesítést a bátyám haláláról, utána meg a kutyánkat, Hattyút vesztettük el. Milyen furcsán sompolyog ez a kutya, mondta apus gyanakodva, jobb megelőzni a bajt, egy veszett kutya nem érdemel egy ásócsapásnál többet. Intett az egyik orosz hadifogolynak, végezzen Hattyúval.

Hagymázas, forró június volt, én tiltakoztam, de hallottam, hogy Vologya füttyent a kutyának, istenem, magyaráztam az apámnak, lehet, hogy Hattyú csak így mosolyog mostanában, vénségében így próbál hízelkedni a gazdáinak. Apám szája kegyetlen fintorba szaladt, elesett egy hete a bátyád, mondta, és te sírsz egy öreg kutya miatt. Hallottam, hogy Vologya a fészerbe indul az ásóért, közben füttyöget a kutyának, hogy maradjon a sarkában. Gyorsan anyushoz fordultam, de anyusnak csak megrándult az arca. Hallod, anyus, egyáltalán nem biztos, hogy Hattyú megveszett, de anyus csak Miki fényképét bámulta átszellemülten, és akkor se riadt fel, mikor apus a hátam mögött kiköpött, és így szólt dühösön, ha ilyen nyavalyás vagy, te fogod eltemetni Hattyút a bátyáddal. Ne vedd úgy a szívedre, mondta a bátyám, mikor Hattyút a lábainál fogva felemeltük, ne vedd a szívedre, majd véget ér ez a rohadt háború, és visszatér minden a kerékvágásba. Visszamész a gimnáziumba, és ott van előtted az egyetem, és ha akarod, ott van Budapest vagy Amerika. De én nem tudtam elképzelni, hogy leszek Hattyú nélkül boldog Amerikában. Majd lesz egy másik kutyánk, vigasztalt a bátyám, és már lapátoltuk is a rögöket Hattyú fehér bundájára. Béla már a cséplőgépről beszélt, boldogan, lelkesen, elmondta, apus is örül a találmánynak, vendégek jönnek hozzánk, a főhadnagy, a főjegyző, a tanító, talán még a plébános úr is. A plébános, mondta nyomatékkal a bátyám, az öregebb atya, aki pedig minden vasárnap a haladás ellen prédikál a templomban. Kértem a bátyámat, faragjunk egy fejfát, hogy itt nyugszik Hattyú, élt tizenöt évet, de Béla tiltakozott. Apusék Mikinek nem tudtak fejfát állíttatni, csak bosszankodnának, ha az udvarban a kutyáét kéne kerülgetni. Ha nem vagy olyan szomorú, mondta a bátyám, akkor megnézhetnéd a cséplőgépünket is. De nem néztem meg, még jobban utáltam a gépet, mióta azt képzeltem, minden rossz a galántai vásárral kezdődött el.

Perzselő meleget és viharfelhőket kergető napra tűzték ki a bemutatót. Nem a legjobb előjel, mondta anyuska, míg tepertős pogácsát kínált körbe a vendégeknek, mert nem illik az édesség egy olyan házba, mondta, ahol még fejfát sem tudtak állítani a legidősebb fiúnak. Azt se tudjuk pontosan, szegény Miki hol nyugszik. Apus az udvar közepén állt, ahogy ezt a főgépészektől látta, nem szólt semmit, csak zsebre dugott kézzel bólintott mindenkinek, aki óvatosan közelebb jött, hogy a motort szemügyre vegye. A gép már kicsinosodott, a szerelvényei egy dobozkában pihentek, a fiúk összekötötték már a régi gőzlokomotívos cséplőgépünkkel. A motort – ez volt a szenzáció, nem a cséplőgép, de hát ezt nem tudhatták a vendégek – körülállták a nagyfiúk, a bátyám, a Kohn gyerekek, Jozef Halek, az állástalan segédgépész és a szomszédból átrándult Csiba és Istenes unokatestvérek. Apus fogadta a gratulációkat, és bár nem értett a motorokhoz, dünnyögve bólogatott, és éberen figyelte a szeme sarkából, ahogy a cselédek székeket hoznak a tanítónak, Bohus főjegyzőnek, Almássy főhadnagynak. A hatalmasságok csak egy pillantást vetettek a gépre, kezet fogtak apuskával, és rögtön a frontról, a csehek intrikáiról beszélgettek. Károly császárnak se ment el az esze, mondta Bohus főjegyző legyintve.

Forrt a levegő, a viharfelhők meglapultak a fák fölött, a béresek már a cséplőgép dobjához hordták a kévéket. A bátyám odalépett hozzám, ha valami nem sikerül, Imre, akkor mehetsz Amerikába, neked adom az Angolkönyvet. Hiába szerettem őt a legjobban, nem tudtam mit mondani, mint a madarak az udvar fölött, én is rosszul voltam a hőségben. Anyus most már jeges szörpöt kínált körbe, majd elájult a fekete kendőjében, anyuska, mondtam, ne mozogj annyit, inkább ülj ide. Apád úgy áll ott, mintha ő találta volna ki a csodagépet, mondta anyuska, és elmosolyodtunk mindannyian, mert apus hátratett kézzel, délcegen, hallgatag méltósággal fogadta a városbírót, már csak a fényképész hiányzott a galántai vásárból, hogy a pillanatot emlékezetessé tegye. Jozef Halek összeillesztette a huzalokat, és ahogy minden este a pajtában, a Kohn fiúk beállították a kart, és arrébb rugdosva a petróleumos kannát, méltóságteljesen igazgatták a csavarokat. A bátyám akart odaállni a cséplőgép dobjához, de én tudtam, hogy apám majd egyetlen pillanatát se akarja elmulasztani a dicsőségnek. A Csiba és Istenes fiúk rikkantottak, ez a rikkantás pótolta a csengőszót, amire minden notabilitásnak figyelni kellett. Megdermedt az izgalom a levegőben, az urak engedelmesen, a főjegyző nyomában a motor köré sereglettek, de egy kis szóváltás támadt, apám eltolta a bátyámat, egymaga állt a cséplőgép dobjához, várva a cselédeket, akik már engedelmesen köréje gyűltek, és már adogatták volna a gabonakötegeket. Mielőtt felberregett volna a motor, nagy álmos csend lett, éreztem, ha nem is egy fényképész, de a hátunk mögött egy gonosz, sóvár arc les minket, oda se néztem, csak éreztem, hogy anyuska keresztet vet. Kohn Rafi, Istenes Gyuszi és a bátyám már a legutolsó kart húzták meg, a levegő a hirtelen robbanástól megdermedt, és tudtam, egy pillanat alatt semmivé lesz minden.

Az Újvilág felé II.

Mindenki hátraugrott, csak apuska maradt a felcsapó lángok közt mozdulatlan. Mindenki megállt ott, ahová a robbanás sodorta, csak az idő, a gyilkos önjáró kerekei forogtak. A láng belekapott a gabonakévékbe, közelített a pajta ajtajához, a tartalék petróleumkannákhoz, de a lángok között felcsattant hirtelen anyuska hangja, mit álltok itt, kiabálta a fiúknak, azt várjátok, hogy az egész ház leégjen. Ó maga indult el a vizesdézsához, a karjuknál tuszkolva a béreseket, mint egy rég elfelejtett motor, amit a másik robbanása keltett életre. Tűz van, kiabált a szomszédoknak, akik a kerítésre könyököltek, jöjjenek át segíteni, látják, mi történt a szegény urammal, kiabált, és úgy sürgött-forgott, mintha a lángokat a fekete szoknyáival akarná eloltani. Úristen, micsoda tragédia, suttogta Bohus főjegyző, egy pillanat és vége mindennek. De anyuska, aki a béresekkel már eltaposta a lángokat, és már arrébb húzatta a megpörkölődött gabonakévéket és a tartalék petróleumos kannákat, szilárdan lecövekelt előtte. Ugye, tekintetes úr, van igazság, és nem felejti el letartóztatni ezeket az átkozottakat. Bohus főjegyző, Almássy főhadnagy úgy néztek rá, mintha megbolondult volna, de anyuska csak hajtogatta, a börtönben akarom látni a robbantókat.

De kérem, Tormáné asszony, nem történt itt semmiféle merénylet, magyarázta Bohus főjegyző, az öreg Torma csak a legutolsó pillanatban állt a cséplőgéphez. A motor felrobbant, és a tűz okozta az öreg Torma halálát, mindannyian nagyon sajnáljuk, tragédia történt, magyarázta anyuskának Almássy főhadnagy. A bátyám már megkapta a behívót, két hét múlva kellett berukkolnia, ezért anyuska nem hagyta magát, szeme várakozóan rámeredt a főhadnagyra, és konokul ragaszkodott a fiúk letartóztatásához. Merev arccal nézte, ahogy a főhadnagy, vonakodva bár, de maga előtt tereli a sildes sapkás Jozef Haleket, a feketeruhás Kohn fiúkat, a bátyámat, az Istenes és Csiba unokatestvéreket. Még mindig nem volt ideje sírni, összeszedette a bemutatóra kihordott székeket, biztonságba helyezte a poharakat, a pogácsákat, a szikvizes palackokat, el ne törjetek valamit, még néhány óra és ragyogjon ez az udvar, parancsolta a cselédeknek. Engem odébb tuszkolt a dermedten álldogáló tanító elől, eredj, fiam, azonnal menj el a paphoz, este pedig majd bemész a fogdába a bátyádhoz, megmondod neki, amíg a háború véget ér, maradjon veszteg. Aztán leült egy kisszékre az udvar közepén, és sírva fakadt.

Bementem hozzá aznap, bementem hozzá másnap, de a bátyám konokul hallgatott a robbanásról, ahogy konokul hallgatott anyuska is. Almássy főhadnagy először csak ímmel-ámmal, később, mikor a konok hallgatás felbőszítette, egyre több kedvvel vizsgálta a balesetet, kereste a faluban a felelősöket. Mit tudhat egy motor, kérdezte Almássy főhadnagy tőlem is gondterhelten. Szakértők érkeztek Pozsonyból, a robbanásról csak a mi városunkban feledkeztek el. Augusztusban már szállingóztak hazafelé a katonák, a fronton vörösek lettek, büdösek és idegenek, mondta róluk a plébános, de a parasztok ezzel sem törődtek, csak a névtelen levelektől és a közelgő járványtól rettegtek. Almássy főhadnagy nem félt a járványtól, már nem félt a névtelen levélíróktól, csak azt tudta, mindennaposak a világban a merényletek, Magyarország miniszterelnökét is töltött fegyverrel üldözik Budapesten. Bár nem értett a robbanómotorokhoz, de elhatározta, hogy kibogozza a szálakat, és megtalálja a tetteseket.

De hiába volt a sok utánajárás, rájött, hogy a Csiba és az Istenes fiúk csak a rikkantásokban és a lelkesedésben vétkesek. De ott voltak a Kohn fiúk, ott volt az állástalan segédgépész, Jozef Halek, akiket a háború keltett életre, mint potenciális összeesküvőket. Még egyikük se töltötte be a tizennyolcat, anyuska nem is akarta őket bajba keverni a vallomásával, és utána a hallgatásával, mikor megkérdezték, az apa és fia közti szóváltások gyakoriak voltak-e. Mert tudta anyuska, hogy az alapos gyanúhoz csak hallgatnia kell, hallgatnia sokatmondóan, lesütött szemmel. Almássy főhadnagy, aki kezdetben a Nagy Összeesküvésben még kételkedett, táviratban is megérdeklődte, hogy be lehet-e építeni egy robbanómotorba egy huzalt, csavart vagy gondolatot, amely lemészárol egy családapát, egy tekintélyes magyar parasztot, de a szakértők csak hümmögtek. A robbanómotor újdonság volt, senki sem hihette, hogy ismeri minden titkát. A kihallgatásokon részt vett a plébános, a szerdahelyi rabbi és egy somorjai géplakatos, hiszen vizsgálták az ügyet nemcsak technikai, hanem lélektani oldalról is. De hiába, a Kohn fiúk nem is hallottak a Karamazov testvérekről és az Internacionáléról.

Halek Józsi is gyanús figura volt, senki sem ismerte Szerdahelyen a szüleit, és egyre csak azt hajtogatta, dolga van kint. Te sietsz, ripakodott rá Almássy főhadnagy, még te sietsz, üvöltött rá, és a zsebéből összegyűrt térképeket vett elő, ezek mutatták a jövendő cseh birodalom határait. A térképeken a cseh határ elnyúlt Miskolcig, Budán cseh katonák néztek farkasszemet a magyar parlamenttel, és egy különös korridor húzódott a Dunántúlon, ami a cseheket a délszlávokkal összekötötte. Mit szólsz hozzá, te gyilkos, ordított rá Almássy főhadnagy németül, de Jozef nem tudott semmit se szólni, csak lehajtotta a fejét, és bámulta a térképeket. Talán ti, csehek küldözgetitek a Csallóközben a névtelen leveleket, mondta a főhadnagy. De hiába, a főhadnagy járatlan volt a műszerészetben és az okkultizmusban, egymaga nem bírt ennyi gonoszsággal, ezért a Kohn fiúkat, a bátyámat és Jozefet átvitette Pozsonyba. A tanítás később kezdődött, de már nekem is indulnom kellett a líceumba, anyus a lelkemre kötötte, hogy látogassam a bátyámat, és őérte is sokat imádkozzam, míg egyesíti a földjeinket.

A járványtól sújtott faluban anyuska régi-új birtokpapírokat hasonlított össze, elutazott Ekecsre, Udvarnokra, Hódosra, elcserélt egy rosszul termő vizes kaszálót egy Dunaszerdahely környéki szántóra, utánajárt apám szülőfalujában a Diós-major körüli jognak, aztán nagy levegőt vett, és elindult a testvéreihez Galántára. Tárgyalt a régi örökségéről az Egry fiúkkal, fenyegetett, zsarolt, tanúul hívta a Szűzanyát, rosszullétet színlelt vacsora közben, hogy az egyik vizes rét árát pénzben fizettesse ki a testvéreivel. Hiányozni fog ősszel a férfikéz, mondta, mikor a tor végén kikísértük a kapuhoz a rokonokat, de te csak visszamész a líceumba, döntötte el. Mondtam, hogy otthon maradok, a nehéz időkben a segítségére leszek, de anyus csak a fejét csóválta, mert hiszen taníttatni akart, azt kívánta, hogy pap legyek. A plébános meggyőzte, hogy az Úrnak ilyen időkben minden szőlőmunkásra szüksége lesz.

Elmondtam volna anyusnak, hogy én csak a könyveket és nem a papi életet szeretem, de anyuska úgy hitte, azért történt a robbanás a kisudvarban, azért robbant a gránát Olaszországban, mert rokonunk, a Bujdosók fia, Mályi Géza a hivatás ellen vétkezett. A Jóisten számon tartja az ilyen családokat, mondta anyuska, kell egy másik fiú, aki a szégyent lemossa. Ha a bátyám kimegy

Amerikába, elkel a segítség itthon is, mondtam anyuskának, de anyám csak rám nézett megbotránkozva, félrebeszélsz, fiam, a robbanás után nincsenek gépek, nincs többé Amerika. Furcsa zavart éreztem, anyuska nyögve letérdepelt imádkozni a szentsarokba, megérzett ebből ő is valamit, mert hátra se fordulva hozzátette, jobb a bátyádnak egy-két hónapig a fogdában, mint a fronton és utána a szibériai börtönökben. Mondtam neki, hogy az oroszokat már megverték, senkit se visznek Szibériába, de anyuska nem is figyelt, csak pergette maga előtt a rózsafüzér-szemeket.

Elestek mind a latintanárok, mondta Urbán Jancsi, mikor első nap leültem mellé a padba. A latin helyett is tornaóra lesz, folytatta, nem lesznek többé declinatiók, ezt egy pillanatra még a cséplőgép felrobbanásánál is nagyobb csapásnak tartottam. De Pozsonyban ez volt a legrosszabb hír, itt nyoma se volt az utcákon izgalomnak, felrobbant motoroknak, névtelen leveleknek. Itt nem is hallottak arról, hogy a fogdából kiengedett Istenes fiú a Csallóközben fegyveres ellenállást szervez. Aranyszakállas idősebb urak sétáltak a fasorokban, talán az ilyesfajta urak miatt tiltotta el a lázongástól az Istenes fiúkat Almássy főhadnagy, hiszen ő is egy igazi, komoly hadsereget várt, ami falusi suhancok helyett útját állja a fosztogatóknak. Nyugodtan, méltóságteljesen mindenki várt valamire, csak a kutyák nem, ők mókásan belehengergőztek az avarkupacokba. Újra eszembe jutott Hattyú, sokszor álmodtam róla, de ez az álom mindig úgy ért véget, hogy lapátoljuk a rögöket apus nyitott koporsójára.

Hát vártuk a tornaórákat, hiszen mi is vártunk valamit az első napokon az osztályban. De sok óra elmaradt (nemcsak a latin), és mindig azt hallottuk, várakozzunk csak. Te tudod, hogy épp ebbe az osztályba járt Štefánik, kérdezte az egyik várakozás szünetében Urbán Jancsi, aki Hurban volt valójában, csak Zalán tanár úr hívta a magyarórákon Urbánnak. Štefánik születését előjelek hirdették, mesélte Jancsi, ide járt a líceumba, aztán csillagásznak tanult Prágában. Elfordultam Jantól, én szerettem volna kijutni Štefánik különleges tanterméből, de nem lehetett, vártunk a fizikatanárra, vártunk mindig mindenkire, pedig az órák csak ritkán kezdődtek el. Sajnálom, hogy annyi latintanár elesett, mondtam, Jan szeme felcsillant, az új világban nem lesz több háború, hanem örök igazság és béke, és annyi latinóra, amennyit csak akarsz. Jan csillagjósnak nevezte magát, jövendő csillagjósnak, mert hogy hasonlítson Štefánikhoz, kikunyerált az apjától egy távcsövet.

Minden haladt a maga útján, a csillagok is, a seregek, a tárgyalások, csak a fogdában nem voltak rossz nők, amiben a bátyám és Jozef nagy titokban reménykedett. A Kohn fiúkat összezárták a morva zsebmetszőkkel és egy gútai tyúktolvajjal, a bátyámék szobatársa két pesti kasszafúró és egy emlékezetkieséses holland matróz volt, aki egyszer csak megjelent Pozsonyban, hogy megkeresse a saját hajóját a Duna-parton. Nem találta meg, a fiúk ezért egész nap makaózhattak a hollanddal a tömlöcben, és várták a robbanásügyi szakértőt Prágából, aki majd kivizsgálja az esetet. De a szakértő késlekedett, ezt anyuska imádkozta ki, mondtam a bátyámnak, szeretné, ha késne, amíg a dolgok visszaállnak a kerékvágásba. De nem álltak vissza. Zalán tanár úr lobogó hajjal magyarázta, hogy Károly császár csak az örökös tartományoknak adott szabadságot, de ez a szabadság nem vonatkozik a Királyi Magyarországra. Január legelején le kellett vonulni mindannyiunknak a tornaterembe, morogva vonultam én is a többiekkel, már megint egy nyelvóra marad el, gondoltam. De nem maradt el, Polak tanár úr beszélt hozzánk szlovákul, Wilson Mestót dicsérte, amely végre-valahára, hosszú harcok után visszatért az övéihez. Wilson Mesto egy amerikai város lehet, gondoltam, ahol nincsenek postások, nincsenek latintanárok, és nem is érnek rá latint tanulni, mert a wilsonmestóiak egész nap robbanómotorokat csinálnak. Nem is értettem, miért kell egy idegen várost ünnepelnünk Amerikában. Az olasz egyenruhás cseh tiszt, aki Polak tanár urat követte, már nem Wilson Mestót, hanem a felszabadított Bratislavát éltette, de hiába éltette, én ezt a várost sem ismertem. Nem ismerhette senki, hiszen Pozsonynak volt igazi szlovák neve. Mikor a beszéd közben néhányan Štefánikot éljenezték, akkor csapott belém, valami megint felrobbant, lehetséges, hogy most Pozsonyra vonatkozik ez a sok vadonatúj név.

Az utcákon mindenhol olaszok jártak, de nekem nem volt időm csodálkozni, az olaszok kiejtését megfigyelni, mert a bütykei miatt óvatosan lépkedve anyuska érkezett az internátusba. A nevelőmnek azt mondta, súlyos beteg, haza kell vinnie, és olyan ráncos volt, olyan elgyötört, hogy a nevelőtiszt azt hitte, órái vannak hátra. Az utcán se egyenesedett ki, fogta a kezem, és süteményektől roskadozva megindult velem a fogdába. De nem is tudtunk a bátyámmal beszélni, mert a főfoglárhoz, Lehota bácsihoz új vendégek érkeztek, ezek nem zsebmetszők vagy tyúktolvajok voltak, hanem nyakkendős, kalapos urak. Hallottam, hogy internálni fogják a hangos magyarokat, na, nekik sem lesz sok idejük makaózni, gondoltam. Lehota bácsi szíves mosollyal megígérte, hogy átadja az üzeneteket, átadja a süteményeket, és előrement, hogy a kavarodásban anyuskát és engem kitessékeljen.

Ahogy így egymagad kószálsz Pozsonyban, nem vagy biztonságban, mondta a vonaton anyuska, és elmesélte, hogy a rokonok összefogtak, támadást intéztek a földjeink ellen, eljött hát a pillanat, amikor védekeznünk kell. így beszélnek, gondoltam, a Csiba és Istenes fiúk is a titkos tanácskozásokon a pajtában, és szelíden tanácsoltam anyuskának, hogy vonja vissza a vallomását, és kiengedik a fogdából a bátyámat. De anyuska legyintett, előbb-utóbb csapatokat verbuválnak a faluban, végzetes lenne a földnek három felnőtt halála. Nagymegyerre kell mennünk békét kötni, légy majd nagyon udvarias, apád összeveszett a Bujdosókkal, de nekünk most védelmezőre van szükségünk. Sárgás-fehér, maszatos hó hullt, de a védelmezőink már a peronon vártak minket. Ezek mind bolondok, súgta anyuska, de azért légy nagyon udvarias Károly bátyához. Nincs, aki segítsen a szegény özvegyen, szipogta üdvözlés helyett anyuska, meglátod, Károly, még néhány hét, és száraz kenyérért könyörgök hozzád a gyerekekkel. Amerikás Károly mögött ott állt a két hatalmas fia, Lajos és Ferenc, szigorúan néztek a kezeit tördelő anyuskára, de nagy méltósággal meghajtották a derekukat, hogy anyuska megcsókolhassa őket. Csak arra volt jó a sok iskola, mondta Bujdosó Károly, hogy a fiaid felrobbantsák az apjukat. Ami elmúlt, elmúlt, énekelte fejhangon anyuska, nincs több gép, nincs több Amerika, most csak a te segítségedben bízhatunk, kedves bátya.

A kedves bátya kihúzta magát, néhány métert hátrált, s mikor a pillantása lőtávolba vett, megkérdezte anyuskától, hogy minek tanul akkor a legkisebb. Anyuska azt kántálta, hogy papnak neveltet. Imádkozik értetek is, mondta olyan hangsúllyal, mintha a Bujdosóknak ezt is be kéne a vételárba számítani.

Bujdosó bácsi jót nevetett, jól jártunk mi is a fiunkkal, a fattyúval. Mályi Géza, ahelyett, hogy imádkozna értünk, beállt kommunistának. De anyuskát nem érdekelték a vörösök, csak a birtokrészünk Nagymegyer határában, felkászálódtunk a szekérre, és én ott láttam meg III. Bujdosó Károlyt, a velem egyidős, mogorva unokatestvéremet.

Végigkocsiztunk a hatalmas, hallgatag falun, aztán beléptünk a híres falvédős szobába, ahol a vadászok elindulnak az ajtónál hajnalban, és minden este megérkeznek az ablakhoz ugyanazzal a zsákmánnyal. Megnyugtatott, hogy van egy ház a világon, ami olyan szilárd és biztos, mint a latin igeragozás. De a vadászok között megláttam a kiugrott papot, Mályi Gézát, anyuska elfordult szörnyülködve, és vigyázott rá, hogy a vacsoraasztalnál Gézától a legtávolabb ültessék le. Legalább szomorú ez a Géza, mondta anyuska később elégedetten, látszik az arcán, fáj neki, hogy Isten ujjait eleresztette. De engem vonzott Mályi Géza és a különös, úri szomorúsága, és az is tetszett, hogy olyan keveset vesz a tányérjára. A levesnek Bujdosó-íze volt, emlékeztem erre a telt, sáfrányos, bársonyos ízre még kisgyerekkoromból. De a leves után mégsem laktam jól, anyuskának udvariasságból a hajkoronás Bujdosó Anci szolgált fel, akit már ismertem, de a többieknek egy hajlékony derekú cselédlány, akiről le se tudtam venni a szememet. A copfja csapkodott körülöttem, a hús, amit elém tett, a számat is megégette. Ide, Böbe, kurjantott Bujdosó Károly, és a fiai előtt megsimogatta a cselédlány derekát. Anyuska a szemét törölgette a fekete zsebkendővel, éreztem a rosszallást még a ruháiból is, de én egyre csak Böbét bámultam, és csak később vettem észre, hogy a Bujdosó fiúk lehajtják a fejüket, és Mályi Géza is szomorúan turkálgatja az ételt. Hirtelen átsuhant rajtam, miért is végez titkos küldetést egy forradalmár a Bujdosó-házban.

Másnap megtekintettük anyuskával a gazdaságot, a földeket, a disznóólakat, ahol két éve a szerb hadifoglyok dolgoztak. Száraz kenyérért építették az ólakat, dicsekedett Bujdosó Károly, itt dolgoztak a tífuszjárvány után is, mondta, mert nekem nem árt a halál, megismertem már Amerikában. A hosszú copfos Csák Böbe, aki a vacsoránál szolgált fel, ott nevetett mellette, ha nem hallottam a hangját, akkor is éreztem az arcomon a copfja csapkodását. Kár volt ennek a Károlynak háromszor is feltámadni Amerikában, suttogta anyuska, de tudtam, arra gondol, II. Bujdosó Károly fiait a háborúban nem fogta a golyó, ez a két fiú ma is ott baktat a sáros földön Bujdosó Károly nyomában. Meg kell becsülnünk, amink van, magyarázta este a falvédős szobában Bujdosó Károly, és míg ők anyuskával huzakodtak a vételáron, a hajkoronás Bujdosó Anci zongorázott. Milyen finomak az ujjai, és milyen szabályos arca van, gondoltam, és a zene annyira megnyugtatott, hogy kedvem támadt beszélgetni valakivel a Bujdosó-házban. Felálltam, kerestem Mályi Gézát a konyhában, a verandán, a hátsó szobákban, de csak a pajtában leltem meg, ott üldögélt Csák Böbével a félhomályban. Böbe ruhája szétnyílt, talán, öcskös, politikáról akarsz beszélgetni, kérdezte Mályi Géza mosolyogva. Mondtam neki, hogy Pozsonynak most sok neve van, sok olyan név, ami semmilyen nyelven nem jelent semmit. Talán majd mindenhol új nevek lesznek, mondta Mályi Géza, egy zavaros történetet mesélt, amiből nem értettem semmit, mert nem tudtam másra gondolni, csak Böbe copfjára. Szerettem volna Vörösmartyról, a kedvenc költőjéről kérdezgetni, de a kibomlott ingű Böbe olyan szorosan tapadt hozzá, hogy azt se tudtam, milyen nyelven beszél Mályi Géza, és én melyik lábamra álljak. Még sok áldozatot kell hoznunk, mondta Mályi Géza, de én szegény vagyok, hazátlan és számkivetett, senki és semmi, magyarázta. Mikor Böbe melle előbuggyant, kifutottam, az ajtóban beleütköztem a Bujdosó fiúkba. Miért nem megy az övéihez ez a hitehagyott pap, kérdezték tőlem, mintha én tudhatnám Mályi Géza útjait.

Pedig tudtam. A Bujdosó-házban, ahol a vacsoránál Böbe fürtjei repkedtek és esténként Bujdosó Anci zongorázott, én is nagyon boldog voltam, és csak azért imádkoztam, hogy anyuska ne tudjon túl gyorsan megállapodni Bujdosó Károllyal. Majd úgyis a költészet dönti el, gondoltam, hogy őszintén, igazán, szívből, melyik lányba vagyok szerelmesebb. Éjszakánként faggattam anyuskát Anciról és Mályi Gézáról, akikről azt suttogták, gyerekkoruk óta titkos jegyesek, de ne kényszeríts, fiam, hogy én erről a gonosz papról meséljek, mondta anyuska. De ha ő Bujdosó Eszti törvénytelen fia, miért hívják Mályi Gézának, faggattam volna, de anyuska csak legyintett. Eltelt a január, eltelt a február, anyuska szívesen visszaküldött volna a líceumba, de féltett a felfordurlástól, féltett az izgalmaktól a városban, így hát Nagymegyerről ijesztgette levélben a rokonokat. Leírta, hogy kibékült a rettenetes Bujdosókkal, lesz majd munkása, aki tavasszal a földeket felszántja, lesz majd védelmezője a földjeinknek, de szerencsére meghallgatta imáimat az ég, és Bujdosó Károly, aki Amerikában is legyőzte a halált, nem állt olyan hamar kötélnek.

Egyelőre nem a mi időnk, hanem Mályi Géza ideje jött el. Váratlanul elbúcsúzott a pajtában Böbétől, elbúcsúzott a zongoránál Bujdosó Ancitól, csak a fiúktól, Károly bácsitól, Anna nénitől nem köszönt el. Minek kéne búcsúzkodnunk, mondta Bujdosó Károly, ő is Bujdosó, ő sem hal meg olyan könnyen. Lehet, hogy a latintanárhoz hasonló Mályi Géza még Károly bácsinál is félelmetesebb, gondoltam, és figyeltem, ahogy összeszíjazza nekem az ajándékba adott versesköteteket. Károly bácsi közben anyushoz fordult, ha elviszed magaddal Böbét is, akkor elengedem szántani hozzátok az egyik fiamat. Mért vigyem magammal, talán lop ez a lány, kérdezte anyuska, de Károly bácsi laposan a fiaira nézett, mert ő is tudta, amit a fiai is tudtak, hogy Csák Böbe felér egy forradalommal. A Csákok mindig minket szolgáltak, mormogta Károly bácsi, nem akarom ezt a lányt kihajítani az utcára.

Leszámolunk a gazdagokkal, leszámolunk a kölykeikkel, kiabálták az emberek, mikor felcipekedtünk a vonatra. Anyuska gyorsan összegörnyedt, és bólogatott, mintha egyetértene, engedjétek ezt a szegény nénit, kiabálták a katonák, és anyuska hajlongva leült az egyik ülésre. A szemét élesen ránk szegezte, miközben Böbe derekát körülölelte a sok katonatekintet. Mikor a hangoskodásukat megszoktam, már vidám, bátor fiúknak tartottam a katonákat, a beszélgetésükből kitaláltam, hogy sokan Pestről érkeztek. Majd vad kutyákat tartunk a vörösök ellen, mondta anyuska, mikor leszálltunk a vonatról, és a főutcán kerülgettük az üvegcserepeket. Magabiztos volt, mert úgy tudta, hogy a rabokat átvitték Pozsonyból Prágába, ma a biztonság is a cseheknél van, mondogatta. Hogy a híreket megtudjam, átszaladtam a szomszédba, hiszen a Bujdosóknál kétféle örökkévalóság létezett csak, a világforradalom és a mezei munka. Bezárlak titeket egy kutyaólba, ha a tavaszi munkák idején mentek háborúzni, mondta unokáinak az Istenes nagypapa. De hiszen a hazánkról van szó, hajtogatták az Istenes fiúk, míg a hajlott hátú Istenes néni ott állt mögöttük, és tördelte a kezeit. De nem hallgathattam sokáig őket, anyuska mindenhova jött utánam, és másnap szántani küldött a hozzánk költöző Bujdosó fiúval. Majd pótolod ezt az évet, kisfiam, vigasztalt, és minden este a legkedvesebb ételeimet főzte. Aztán nyár lett, a melegben lelassultak a hírek, azt se tudtam, hogy Pozsony Bratislava vagy Wilson Mesto maradt-e, úgy képzeltem, az osztálytársaim Zalán tanár úr vezetésével harcolnak a Kárpátokban. Miután Csák Böbét először megsimogathattam a kamrájában, hallottam, hogy Štefánik repülőgépe Pressburg–Pozsony–Bratislava–Wilson Mesto fölött felrobbant.

De anyuska semmit sem bízott a haladásra, a gabonát is a lovakkal csépeltette. Fájós lábakkal újra utazgatni kezdett, elment Galántára. Pityergett, fenyegetőzött és fizetett, a Jóistent emlegette, aki védelmébe veszi a szegény özvegyet, és közben Ilus nővéremnek erős, munkabíró férjet keresett. Csak ne legyen kommunista, katonatiszt, feltaláló, sóhajtozott, mert az ilyenek felgyújtják a házat. De az erős, munkabíró férfiak, akik régen összegyűjtötték a holdakat, akik régen magasra emelték a körmeneti zászlókat, ma ott hevertek a lövészárkokban. A földek után anyuska ezért a rokonokat akarta összegyűjteni, a férjjelölteket, akik élve vagy halva a föld alatt bolyonganak. Mikor átvettük a békefeltételeket, anyuska csak a templomba ment el, és lehajtotta a fejét, hogy tovább keresse a földben az elesett unokaöccsöket. Mindenkit megtalált a föld mélyén, csak apuskát nem, hiszen az ő halálával a saját szabadságát vásárolta meg. Te csak tanulj, fiam, te csak olvass, mondogatta, hogy vissza tudj menni januárban a líceumba.

De én már nem latint tanultam, hanem a Mályi Gézától kapott versesköteteket olvasgattam, és eljártam Csernai néni szeánszaira, hogy tanulságos levelekben számoljak be mindenről Bujdosó Ancinak. Szeánszozott az egész város, a gazdagok Csernai nénihez, a szegények és a parasztok pedig a lövészárkok mélyét kutató anyuskához jártak. A tanulságos levelekbe latin idézeteket szőttem, és a bátyámról rám maradt Angolkönyvbe verseket írtam Csák Böbéhez. Néztem a tarlókat szerelmesen, irigyeltem a Csiba és Istenes fiúkat, hordtam apuska régi kabátját, anyuska nekem ajándékozta a régi óráját, miközben a kamaszkor úgy borult rám, mint egy leszakadó égbolt. Te csak tanulj, fiam, gyakorold a latint, gyakorold magad az olvasásban, mondta anyuska minden reggel. A városban már nem gyűjtöttek katonákat, anyuska alkalmasnak tartotta az időt, hogy befogasson és elinduljon a bátyámért, akit nevetséges vádak alapján fogva tartanak egy isten háta mögötti morvaországi börtönben. Hajlongott, sírt, aranyakat hullajtott a szlovák tisztviselőknek, valami rettenetes félreértés történt, zokogta Lehota bácsinak. Lehota bácsi már magas posztot töltött be a rendőrkapitányságon, utánajárt és közölte anyuskával, hogy a motor maradványai alapján a mindentudó cseh gépészek se értik, mi történt. Jozef Halek és a Kohn fiúk holnap, a bátyám egy hét múlva indulhat haza.