Klára

A diszpécserhölgy szerint a levegő a legfontosabb elem a négy közül (föld, víz, tűz, ilyenek vannak még) az Ikrek számára. Az első levegő jegy az állatövben, ez az Ikrek! Déliszél-közeli, olyan.

Elmondta még, hogy a tüdő veszélyes lehet. A levegő jegy miatt, főleg. Hogy különösen vigyázni rá, nem dohányozni, sokat ki a természetesbe – természetes, így mondta, csörögte; gondolom a természetellenesből, mindenből, ami természetellenes, a műanyag, a techno-zene, a génsebészet, ebből ki. A friss levegő, az viszont jót tesz, idegeknek, stressznek is, mert az Ikrek igencsak hajlamos a stresszre, igencsak. Egyszóval, nem kell mindent mellre szívni, letüdőzni. Ez jött le végül. Hogy törődik velem! A diszpécserhölgy. Lehet, hogy megkedvelt? Ha, ha!

Gondoltam mindjárt, gondolta aztán, és ekkor már nem nevetett, hogy ezekkel a dolgokkal lesz majd a baj, ezekkel a tüdős dolgokkal. Az Ikrek papája például, nevezzük így, mert „apuci" ekkor már rég nem volt, Mérleg, ő is levegő – levegő hiányában... Tüdőrák, közölték szárazon a doktorok. Előrehaladott stádium, műtéti beavatkozás kizárt. Fölösleges. Többet árthat. Aztán mégis. A Tatryban, Vysné Hágyban (ott jó a levegő) felnyitották, bevarrták, menthetetlen. Úgy karácsony tájékán. Katéterek. Akkor jó, ha bugyborékol, reménykedett még, akkor tisztul.

Szomorú a szivem, mondta később, néhány héttel a halála előtt. Így, rövid i-vel. Mert úgy meghatóbb. Mert „szíve" az állatoknak van, a marháknak például, marhaszív, de a „sziv", az egy teljesen másfajta szerv, azzal érez az ember, az nem csak úgy dobog, bele a vad világba. Az „fájni" is tud. Az tud csak „fájni"! A „tüdő", igen, az fájhatott itt sokkal inkább, a levegő tragikus hiánya. Mit nem adott volna érte, hogy még egyszer, utoljára, egy nagy levegőt... vehessen.

Az Ikrek papája, aki még csak Ikrek sem volt.

Rák a melledet, csorikám, károgta sötéten a cigányasszony, verjen meg a devla, gonoszul megvillantva szeme sárgáját. Három szakadt romagyerek volt még a buliban, ott forogtak az anyjuk körül, az Ikrek körül, mindenki körül. A legkisebb, a karonülő-bömbölő még csak karonülő-bömbölő, de ott forgott már az is. Rííívó geci, rángatta az anyja, elhallgass, mert kitöröm a karod! A lányka, csontváz-sovány tizenvalahány éves, úgy nézett az Ikrekre, hatalmas, tüzes-fekete szemeivel, ahogy még soha senki. Klára nézne rám így egyszer, gondolta, csak egyetlenegyszer, és én nem is tudom... az Ikrek minimum szongna neki egy Sinatrát a Technopol előtt eggyel. A kissrác, kisebb a lánynál, olyan nyolc év körüli, szépségesen szép, olajos-feketén göndörödő fürtökkel, színes pasztell-ceruzákat, filctollakat, vízfestéket, egy műanyag papírvágó kést szorongatott a markában. Kínálgatta az Ikreknek, vegye meg bácsika, olcsón adom!

A jegyeket kellett volna megvenni, nénike, inkább...

A Zlaté pieskyn, a 2-es villamos végállomásánál kapta el őket, miután a kollégával már végigbirkózták az egész szerelvényt. Kénytelenek lesznek pótdíjat fizetni, asszonyom, szólta revizori hangon, ha a legkisebb potyást nem számítom, akkor... igen, összvissz egy háromezres lesz, plusz a menetjegy ára, természetesen.

Rák a melledet, csorikám!

A kolléga már hangosan röhögött. Vágd ki őket, tanácsolta, oszt húzzunk a picsába! Nincs kedvem itt éjszakázni!

Ő jó ember, csorikám, látom a szemében, de te rossz ember vagy! Ez így igaz, szólt az Ikrek kicsit epésen már, és ha tovább megy ez a huzavona, egyre rosszabb leszek! Engessen el minket, bácsika, settenkedett oda a kis göndör ekkor, és az Ikrek zsebébe nyomta a színes ceruzákat meg a többi szarságot...

Mit kezdjek én ezekkel, kérdezte értetlenül már fájront után a kantinban, filctollal, vízfestékkel, papírvágó késsel?

A kolléga még mindig röhögött.

Rák a melledet... motoszkált fejében a gyanús üzenet még Dúbravkán is, mikor egy üveg teljesen védtelen száraz fehérrel már sötétre butította az agyát. Lehet, hogy a tüdőre gondolt a cigányasszony?

Gondoljon, amire csak akar, az Ikrek nem hisz az ilyesmiben, de nem ám – templomba se jár, például, bár volt elsőáldozó, konfirmált stb. még Fil'akovón, mégsem hisz. Az Ikrek semmiben sem, különösen amióta itt Bratislavában revizorkodik. (Nem hiszek én már semmiben, mondta Klárának még az Oázában – szeretek hinni valamiben, mondta Klára, és az Ikrek erre nemigen tudott mit felelni.)

Hét előtt már a rendelőben volt.

Leadta a vizeletmintát. Vajon megtalálják-e benne a lakmusszal az esti Thurgaut?

A vért is levették... volna, ha a nővérke talál vénát, de nem talál. Először a bal, majd a jobb karját szurkálja össze. Szét. Kicsit széllelbélelt a csaj, fiatal még. Csupa mosoly, nagyon kedves. Fehér harisnyában! Klára, istenem, bárcsak itt lenne most! Nincs vénája, nyafogja, nem találom! Tapogatja, dörzsöli, nem találom (az még nem jelenti, hogy nincs), pumpálja csak, erősebben, feszíti a gumiszalaggal, pumpálni, erősebben! Az Ikrek sápadozik. Mi az, rosszul van? Á, dehogy... Gondolkodik, vegye csak le a cipőjét, minek vegyem le, a zoknit is, mutassa! Mit akar csinálni... tapogatja a lábfején az ütőeret, csak nem, az isten szerelmére, csak ezt ne! Ez az! Az Ikrek már fehér, a nővérke meg szúr – megszúr, most már pontosan, vatta, kész is.

De ezt már nem érzékeli.

Nagy ívben lefordul a székről, magával rántva a füstüveg asztalkát, rajta mindenféle orvosi biszbasszal. Kémcsövek, ollók, fiolák, jön le mind. Az Ikrek már a linóleumon. Hever. Jól beverte a fejét, vérzik, a halántéknál. Mikor dőlt, de lehet, hogy az az üvegcse, ami a fejére pottyant, az sértette fel, lehet, hogy épp a saját húgya hullott a fejére, a müller-thurgaus... Büdösnek büdös volt, és jól fejbe vágta, annyi szent.

A nővérke fehérharisnyás lábai előtt.

Istenem, miért nem szólt, hogy rosszul van, kérdezte, miért nem mondta... igyon egy kis vizet, hisz falfehér! Elállítja a vérzést, nedves gézzel törölgeti a homlokát, a tarkóját. Masszírozza, simogatja. Jól esik. Megütötte magát? Egy kicsit. Jaj, istenem! A szeptemberi nap közben besüt az ablakon. Éppen. Látja, kedves nővérke, a napfény, milyen szép... Nem gondolja, hogy a vámpíroknak ilyenkor már aludni kéne?

Kacag.

Három gyógyíthatatlan betegség van, mondta később a doktor, úgy dél felé, a rák, az AIDS, és a hipochondria. Nézegette a vérképet, pásztázta hosszú, bütykös ujjaival – a vértérképet, mintha ezt mondta volna. (Tényleg ezt mondta?) Normális, abszolúte, semmi baja, egészséges, mint a makk. Szóval, nem Rák, Ikrek, poénkodott az Ikrek, kicsit felszabadultan már. Akkor meg mi a gond, kérdezte a doki, elmondja nekem? Elmondom. Mit is mondhatnék? Különben is, maga az orvos.

Villant a neonfény a kontaktlencsén. A fiókban kotorászott, kibontott egy szem zizegő savanyúcukorkát, bekapta.

Az a gond, például, hogy leverem a tárgyakat. Nyúlok valamiért, és mellé nyúlok. Kihullnak a kezemből... a tárgyak. És szédülök, hirtelen mozdulatoknál. Mintha nem kapnék levegőt. Légszomj, igen. Pedig a kondíciómmal nincs baj. Naponta megyek, öt-hat kilométereket, merő muszájból. A 34-es, vagy a 35-ös vonalán, végig, mert menni kell. Hülye zarándok, mondta is a költő, mert nyughatatlan vagyok, mondta a diszpécserhölgy. Mert az Ikrek jellemzően nyughatatlan egy alkat. Éjszakánként nem alszom, 3 és 4 óra között sem. És fosok reggelente. Mindent kifosok, ami bennem van, volt. Vagy kihányom. Jobb híján. És nem merek az emberek szemébe nézni, csak abba az egybe merek, de éppen elég az is...

Gond egy szál se, mondta az Ikrek, semmi, csak kicsit nehezen viselem, ezt az egészet.

Megmérte a vérnyomást, kicsit magas, hogy állunk az alkohollal, kérdezte. Mármint az Ikrek és a doki? Tegező viszonyban... a doki felpislantott, nem vészes, tette hozzá, megoldható. Minek jött ide (Bratislavába), úgy érti, miért? Hülye kérdés. Mert. Azért! Csak azért is!

Röntgenre el sem küldött, mondta később a telefonba, pedig azt hittem, baj van a tüdőmmel. Szedatívumot írt ki, Diazepam, azt hiszem, B-komplexet, és nem egyszerre bevenni az egészet, motyogta, ha lehet, mert nyugtatóból is megárt a sok, és ne foglalkozzon mindenféle ostobaságokkal, túlvilággal, csillagokkal, horoszkópokkal!

És nézzen bátran az emberek szemébe!

*

Mi lett a fejeddel, kérdezte Klára.

Bevertem a konyhaszekrénybe, hazudta az Ikrek kapásból, mikor pisilni mentem az éjjel, és nem kapcsoltam fel a villanyt. Én sose kapcsolom fel a villanyt, mondta Klára, ha éjjel pisilni megyek, sőt, ki sem nyitom a szemem, hogy aztán újra el tudjak aludni. Csak úgy tapogatózom a vaksötétben.

Észrevette, gondolta az Ikrek, a varas sebet a halántékon, pedig takarta, ahogy csak tudta, túrta oda a tincseket, borzolta rá a sérót. Később, mikor szitálni kezdett, felrakta még a viharkabát kapucniját is. Klára mégis észrevette. Nem szokta különben észrevenni az efféle dolgokat, nem jellemző. Inkább önmagát, önön apró rezdüléseit szereti figyelni, a kecses részleteket, kívül, belül. Egy rajtafelejtett pillantást, egy kiskanálnyi ornamentumot, egy apró gyűrődést a fehér harisnyán, az ilyeneket szúrja ki rögtön. Klára erre kattan. Az Ikrek pedig hálás közönség.

Rajongva hallgatta most is.

Klára pedig rajongva beszélt. A dolgairól.

Elmondta például, hogy kis balett-táncosnő volt még anno, kis balerina. Tudta az attitűdöt, tudta az arabeszket, tudta a hattyú halálát. Hogy hátközépig ért a hamuszín haja és hogy félóra kellett, amíg feszes kontyba rakta. Hogy „tiran" volt a madám, inas nyakú, leszbi kicsit – féltek tőle, persze, nagyon. Hogy rend volt és fegyelem, szigor és pontosság. Diszciplína, tüll-terror, narancslébe mártott vatta. Ez volt a menü ugyanis, nap mint nap. Húsleves helyett is, krumplipüré helyett is, kínai kaja helyett is. Minden helyett. Narancslé és narancslébe, mert Klára a narancsot preferálta már akkor is. Most passoa-orange, igen, ennyit módosult azóta a dolog, de azért narancs az még mindig, narancs bizony! Soha nem voltam annyira boldog, mondta, mint akkor, és valószínű, már nem is leszek.

Somolygott, harapdálta az ajkait. Lassúkat pislantott, rejtegetve a kobaltkéket. Szeplősen-szépen, már megint.

Szóval ezért a fehér harisnya, kérdezte az Ikrek, én meg már azt hittem, nővérke vagy. Nem, mondta Klára, nem ezért, bár ki tudja, de nem, csak mert szép, igen, azért, és én szeretem, ősszel különösen, mikor a színek jobban érvényesülnek, és olyankor a fehér is jobban érvényesül (ó, a színek, gondolta az Ikrek, micsoda színeket látok én azóta, ha te azt tudnád, Klára, ha én egyszer azt elmondhatnám), különben is, ma már a nővérkék nem hordanak fehér harisnyát meg fityulát, meg ilyesmit, ma már a nővérkék egészen másképpen néznek ki. Hogy fityulát nem hordanak, az lehet, de hogy fehér harisnyát hordanak, az holtbiztos! Hisz ott feküdtem, emlékezett az Ikrek, (fél)holtbiztosan, ott feküdt a lábai előtt, nem is olyan rég a linóleumon, és saját szemével láthatta, hogy hordanak. Nem is tudta akkor hirtelen, teljesen elbizonytalanodott, hogy Klárát akarja-e vagy a nővérke hűvös kezeit, ahogy a tarkóját masszírozza. Valószínű, Klárát szerette volna, mint nővérkét, ahogy az Ikreket masszírozza vissza az életbe, de hát Klára balerina volt és nem nővérke, és Klára „študent" volt, angol szakos a Komenskýn (láthatta a csippkártyán is), és nem távutas medika. Bár csak az lenne, sóhajtozott az Ikrek, bárcsak szelíd orvostanhallgató lenne, és az Ikrekkel törődne élete végéig, vagy az Ikrek élete végéig, ahelyett, hogy döglődő hattyúkat táncolna, amilyenek a Draždiakon is letyefetyélnek kenyérbelet kunyerálva. Az Ikrek akkor akár a csillagokat is lehozná az égről Klárának, akár a Kastor és a Pollux ikercsillag-szarságot is, mindent, és fehérharisnyás lábai elé pakolná.

Miért nem lettél nagyobb balett-táncosnő, kérdezte, aztán? Mert volt egy kisebb balesetem, mondta, tulajdonképpen megszakadtam, igen, ne röhögj, ez nem nevetséges, valahol itt belül, mutatta a hasa, az ágyéka körül. A dokik sem tudták, pontosan mi a gond, hol a perforáció. (Csak a baj van ezekkel a dokikkal, gondolta az Ikrek, még mindig rángatózva kicsit a nevetéstől, okosmackó mind, de ha valami, akkor semmi, csak a vállukat vonogatni.) Megitattak másfél liter folyékony gipsszel, hogy az majd beszivárog a repedésen, és megmutatja, hol a bibi. Persze semmit sem mutatott meg, és szálanként jött kifelé. Mert meginni a gipszet, hát az sem egy világbajnok dolog, de azért megoldható, viszont kifelé már szilárd állapotban jön, illetve jönne: orál, anál – keresztben, átlósan, rézsút a gémberedett stukkó.

És mi lett aztán? Semmi nem lett. Rászíjaztak a műtőasztalra, és kivették a vakbelemet. A vakbelemnek persze, mondanom sem kell, semmi baja nem volt, de kivették. Aztán vagy húsz öltéssel összevarrtak, és finoman közölték, hogy a táncos karrieremnek lőttek. Szomorú történet, így az Ikrek, miközben Klárát próbálgatta elképzelni, ahogy ott fekszik meztelenül a műtőasztalra szíjazva, nagyon... szomorú. Úgysem lehettem volna príma-balerina, tette hozzá, mert túl magas és nehéz voltam már akkor is. Legfeljebb egy jó szólótáncos, színpadi tánc, dzsesszbalett, ilyesmi, vagy egy jó koreográfus, igen, az még érdekelt is volna...

De Klára inkább angol szakos lett a Komenskýn (és baptista, persze). Perpillanat Poe-t fordít, ez az egyik kedvenc. A versei, mondja, csodálatosak, és ezt próbálja, a hangulatot, a ritmust, kicsit másképp, kicsit úgy, ahogy ő, Poe gondolta, inkább úgy, ahogy képzelte, írta. Amúgy Emily Dickinson a szívügy meg Sylvia Plath, de azért próbálkozik mással is, igyekszik. (Nyomul, mondja a költő, nem nyomulok, mondja Klára, csak akarok valamit. El akarok! Mit akarsz el, kérdezte a költő, Klára? Ezt akarom, mondta, hogy ez jó legyen, hogy ez valakinek élményt okozzon majd, ahogy ő, Klára fordítja, értelmezi, interpretálja Poe-t. Ösztöndíjat akarsz, Klára, az USÁ-ba, egy kövér kis ösztöndíjat, Philadelphia, sőt, New York, például – el, még egyszer [mert volt már ott egyszer, arrafelé, még anno, a mamával, és nagyon szeretne még egyszer], igen, ezt akarod, és ne beszélj itt nekem hangulatról meg ritmusról, ne mondjál nekem ilyeneket, mert a végén még elhiszem. Egyszerűen csak elmenni akarsz, vigyorogta, oda! Irigykedsz, sziszegte Klára, mert neked meg itt kell rohadnod Blavában, mert akaratgyenge, önérzeteskedő kis seggfej vagy, semmi más, és pipa volt – lett már megint.) Kutyus, szisszent fel, nézd, nem fog átérni, jaj, a Zochován a 3l-es előtt (ott, ahol az Ikrek Klárát várta, meglátta, követte stb.), elkapja, levágja, nem kapja el... Nem kapta el. Éppen nem. Huh!

Ó, szegény, hogy megijedt!

Szereted, kérdezte az Ikrek, a kutyákat?

Hátsó szándékkal, mert az Ikrek nagyon szeretett volna beszélni róluk –róluk is (vagy a színekről, például), Klárának, róluk és a velük, úgymond, kapcsolatos dolgokról.

Igen.

Elmondta volna például, hogy a macskákat jobban szereti, mint a kutyákat, sőt, a kutyákat inkább nem szereti, mint szereti, különösen Fil'akovón, a Mládežnícka vagy az ulica 1. mája vonító korcs kutyáit utálja. Meg a tacskókat, spicceket, spánieleket és a többi retardált vakarcsot. Egyébként a kóborokkal szolidáris, főtt csirkenyak, fonnyadt virsli, szalámivég, húsvétkor sonkacsont, ilyeneket hord nekik. A kóborok nem ugatnak világfaszára, a kóborokban van gerinc! A nagyobb példányok, mondta volna, ötven kiló fölött például (mint a gagarinos nő bernáthegyije, gondolta volna, bár látni még sosem látta), már szerethető, társszerű lények, akár jöhetne is egy, ha nem Dúbravkán rohadna, panelban – de a többit légvonalban sintérkézre juttatni!

Na de a macsekok, az igen, azok aztán vagány egy népség! Nincs szükségük emberi (gondoskodom, tehát vagy) istápolásra, kontúrokra stb., elvannak maguknak a forró bádogtetőn, nyivákolnak, szaporodnak (nyivákolva szaporodnak), persze kihasználják a sapiens-t, ki hát, hülyék lennének, ha nem. Odadörgölőznek-dorombolnak alkalomadtán, és alkalom mindig adódik, az alkalom az olyan, adódik, de ha nem, de ha nincs, az sem baj, akkor megoldják a dolgokat egymás közt a macsekok, de meg ám! Egyéniségek, individuumok, mondta volna az Ikrek Klárának, fejtegette volna... Én is a macskákat, mondta volna erre Klára, én is azokat, sőt, macska, igen, az voltam előző életemben is, édi macsekhölgyemény, szende cicamica, biztos vagyok benne, és az szeretnék lenni a következőben is, mármint a következő Klára-életemben, vagy inkább a következő macska-Klára-életemben! Nohát, micsoda véletlen, így az Ikrek, micsoda mázli, hogy te is, Klára, a macskákat inkább... Én nem mondtam, hogy a macskákat inkább, mondta volna, én azt mondtam, hogy a macskákat is, de a kutyusokat is, egyszóval az állatkákat, mindenféléket. Szóval engem is, humorizált volna az Ikrek, szóval, téged is, nevetett volna Klára (is).

(Lement megint a Thurgau, ugye, hogy lement? Le bizony!)

Szóval a macsekok inkább – az Ikreknek, igen, erről szeretett volna mesélni Klárának, erről is és az Ikrek papájáról, például, aki Mérleg volt és levegő hiányában... szintén macsek-párti. Korcskutyus labdába nem rúgott nála, nem szerette, egyszóval nem kellett neki, macska kellett, bár avval is, hogy úgy mondjam, kissé ambivalens viszonyban volt.

Ikrek-Mérleg-papa és macsek, karöltve.

Kézfejével simogatta például, soha nem tenyérrel, nem húzogatta szőrirányt, kobaktól farokig, kézfejével csak, ököllel szinte, böködve-búbolva. Csak semmi szentimentalizmus, egy macskával meg különösen ne, mondta mindig, és nem is! Mikor leszedte például a fecskefészket (az a dög!) az eresz alól, addig spekulált, amíg egy kábelen araszolva el nem érte, míg a fiókákat fel nem falhatta, Mérleg-papa bedühödött (nagy madárbarát), elkapta, úgy, ahogy volt, bekhendből a falhoz basszintotta. Nyekkent csak a macska, aztán másnap, a drótkerítés alatt félúton elakadva találtak rá, mind a kilenc életéből kihűlve... Vagy mikor a szomszéd szólt, rühes a cica, megtenné-e, hogy likvidálja, mármint a Mérleg-papa, mert ő, a szomszéd, értelmiségi, fogtechnikus, hasonlók, mondta (nem mondta, sugallta), nem akarja szép kacsóit ily brutál ügyekkel koszolni össze. Beöntött a papának, nem beöntést, törköly-háziszőttest inkább, mire a papa azt mondta, jó. Cicc, cica, hívta oda, jött is a macska, kézfejével, ahogy szokta megbokszolta. Rühes az, te!, nyávogta a szomszéd, ugyan, ugyan, szólt a papa, és belerakta a krumpliszsákba. Aztán a szeneslapáttal, tartott egy ideig, a macska csak forgott a zsákban, ütötte agyon. Jött át a vér a vásznon, szivárgott lassan a sóderra... Vagy a nagy kandúr (Nagy Kandúr), lenyomott akár egy tacskót is, mint a zsír. Szeretve volt, becsben tartva, de rákapott a patkányra. Semmi más, csak a patkányhús, az kellett neki. Függőségbe esett. Olyan lett, mint egy elhasznált partvis, kiálltak a bordái, csörögtek a csontok. Langyos tejkúrára fogta a papa, lassú méregtelenítésre, de mire összeszedte volna magát, levágta a Hungarokamion, nyerges vontatóstul...

Aztán ez... de mondjam még, Klára? Elmondjam?

(Elmondom, mert úgysem figyelsz. Nem is vagy itt, a 6-os villamoson, a 34-es buszon, sehol sem vagy itt, csak ott vagy itt, vagy ott sem, csak én vagyok itt, az Ikrek, ahogy haladok, suhanok, vitetem magam a rendszerrel, és mégis, neked mondom, mert mindent neked mondok már, neked pofázok, és jó, hogy nem figyelsz, tulajdonképpen ez a legjobb benne.)

Ott ült végig, az ágya mellett. Enni, szarni ment csak ki, a Chicago Bulls feliratú piros-kék sildes sapkájában aludt. Aztán rajta a Mérlegen, odadörgölődzött-dorombolt, a hasán volt már. Ott lakott, ráköltözött. Lezavarták, visszamászott. Hagyd, legyintett a papa, nem nehéz (nem a szart!), és legalább nem vagyok egyedül. Nem vagy egyedül, mondta az Ikrek, hagyd, mondta ő. Ott döglött a macska, végig a hasán, halkan fűrészelt, lágyan dorombolt. És egyszer csak csend lett, amolyan semmilyen-csend, feszült, szürke. Felborzolódott hirtelen, nyavintott egyet, tépett ki a szobából.

*

Vett a Šancován két hullámos papagájt.

Egy sárgát, zöld foltokkal-pihékkel, és egy kék-szürke-fehéret (kobalt). A sárga lesz majd az Ikrek, tervezte, mert a diszpécserhölgy szerint az Ikrek színe a sárga, a kék pedig Klára, mert a kék meg a Kláráé (az Ikrek szerint). Macskát akart eredetileg, kis cirmos macsekot, ezért is tért be az alagsori petshopba, de éppen se kis cirmos, se kis kormos, se kis semmilyen nem volt. Perpillanat nincs, mondta a csaj, de lesz, mihamarabb. Az nekem késő, mondta az Ikrek, nekem most kell! Társra vágyom! Sajnálom, de nem tudok segíteni! (Na ja, gondolta, pedig jó kis csaj volt.) Esetleg valami mást, esetleg kutyust? Kutyust inkább nem, pedig aranyosak, igen, látom, az a retriver például, igen, csak nemigen tudnám hova, garzonba Dúbravkán nem lehet, félév múlva már nem tudna megfordulni, igen, igen, értem, esetleg madárka, esetleg hullámos papagáj?

Hogy micsoda?

Fehér kalitkában, mint egy reneszánsz nyári lak, mondta a csaj, olyan, vitte a 83-assal ki a dúbravkai Pri Kríži megállóig. Az utasok hülyén néztek, a papagájok hülyén nézték. Mindjárt előkapom a revizor-kártyámat, hunyorgott az Ikrek, aztán majd nézhettek! Hogyan etetődnek ezek, kérdezte még a csajtól. Kimért konglomerátum-kaják például (köles, búza, napraforgó stb.), nálunk is kapható, aztán zöldség, gyümölcs, főtt tojás, kalciumpótló-csőrkoptató szépia, naponta friss víz, ilyenek. Bónusznak vitaminszív, vitaminrúd. Lengyel készítmény, „dla malych papug", vagyis kisméretű (törpe) papagájok részére, többféle ízben: „owocowa" (gyümölcsös), „miodowa" (mézes), „jajeczna" (tojásos). A kis ördögök („papug") megvesznek érte. Jobb kedvükben naponta legalább egyet ledarálnak. Rosszabban kettőt.

A „papugok" (és most tevődött utoljára idézőjelbe) hamar belakták a dúbravkai garzonlukat, hamar, úgymond, magukévá tették. A nappal keltek, harsogva, recsegve, verebekkel povedáltak, faltak, zabáltak, vitaminrudakat pusztítottak el, sárga és kék, kék és sárga pihékkel borították be a lakást. Verték a port, kavarták a légkört. Ha az Ikrek kiengedte őket a reneszánsz nyári lakból, mint a keselyűk, úgy repültek, köröztek fölötte. Pirospaprika-füzér, folk-mintás, faragott fűszertartó, B-komplexes fiola, grúz tea, francia kártya, fokhagymás alpesi só, üres Thurgau-üveg stb. – verték le mind a gumírozott, katonazöld–drapp pepita abroszról. Rátottyantottak a színes Bratislava-térképre, végül a karnison landoltak pihegve. Onnan mutatóujjra kényszerítve tessékelődtek csak be, vissza a kalitkába. Gonoszul néztek, különösen a sárga nézett úgy, az ördög-szemeivel, gondolta az Ikrek, úgy néz ez rám. Jött az este, jött a papug-takarodó, szólni sem kellett, felültek a trapézra, csilingelve (csilingelőst vett nekik az Ikrek, kis csengőkkel, még a Šancován), borzolódtak pihe-puhán, farkincásan, nagyokat ásítva a két ördögfióka, éjjeli nyugovóra térve.

Papugok – a dúbravkai lakban.

Az édes almát, az őszibarackot, a különféle színes vackokat (a kis cigánygyerek színes ceruzáit például), és Sinatrát, természetesen, szerették a legjobban. És persze bunyózni, egymással, a sárga-papug és a kék-papug (stabil nevük a későbbiekben sem lett, pedig voltak az elején minden: Pascal és Pierre, Zíb és Zuluba, Tip és Tap, Ördög és Pokol, Beavis és Butthead, Kistomi és Nagytomi, Ikrek és Klára stb., ez utóbbi csak addig, amíg ki nem derült [a csőr feletti elszíneződésből], hogy mindketten fiúk). Hangosan kommentálni az eseményeket, belekerregni mindenbe, belepofázni. Szárnyat verni, sasszézni, trapézon ordítani, ezt szerették nagyon.

Az Ikrek, persze csak fokozatosan, megkedvelte azért őket.

Furcsa úgy hazamenni, mondta a telefonba, hogy várnak ott valakik. Már a liftből hallom, ahogy karattyolnak, khekherésznek. Zsörtölődnek. Aztán rosszindulatú kérdéseket szegeznek a mellemnek, ilyeneket, hogy: mi van öcsi, megjöttél? meg hogy: hol a (...) voltál? (mégis, hol lettem volna?), meg hogy: neked nem számít, hogy mi itt éhen, szomjan halunk, döglünk stb., kaja, pia, vitaminrúd, hasonlók, az nem játszik, ugye, nem jellemző? (mi az, hogy nem jellemző... csak nem azt akarjátok csicseregni, hogy nem kaptatok eleget!) csak az a ribanc, az a Klára, vagy ki (no, no, rázza az ujját fenyegetően az Ikrek, vigyázni a csőrre!), csak az számít, ugye, de a papugok, az semmi, csak a szórakozás, etye-petye, tengsz-lengsz, tivornya (milyen szórakozás? miféle tivornya?), de, hogy mi itt egész délután a tűző napon (egész délután a damaszt firhang mögött!), kitéve úvének, ózonnak, mindenféle ibolyának, süttetjük le magunkat (ismétlem, egész álló délután árnyékban voltatok a kifeszített damaszt mögött!), csontunkról a húst, húsunkról a pihe-puhát, neked az 8, ugye?...

Hüledezik csak az Ikrek, igazságtalanok vagytok, mondja, ilyen jó dolgotok még a papugkirályságban, a Sancován sem volt, mint itt, Dúbravkán, az meg, hogy egész nap szinte nem vagyok itthon, hát bocsika, duruzsolja költőtől eltanult kicsinyítőképzősen, bocsi-bocs, de nem direkt az egész, nem szándékosan művelem, csak így hozza a determ és a diszpécserhölgy által szerkesztett harmonogram.

Mert valamiből azért élnünk is kell, nemde?

Ilyen egyszerű az egész, mondja az Ikrek, egy nagy szart, mondják erre ők, és jönnek halálos döfésként a védhetetlen imperatívuszaikkal. Ilyenekkel, hogy: mi még aprók vagyunk, velünk foglalkozni, minket nevelni kell, röptetni, nap mint nap, hogy a kondi meglegyen, megmaradjon szomorúan végtelen téli estékre is... De hisz még csak szeptember vége felé van, tiltakozik a revizorgazdi, az nem számít, recsegik a papugok, vannak dolgok, amiket soha nem lehet elég korán elkezdeni, mert a papugoknak a telet bizony át kell vészelniük, ha huzatos dúbravkai lakásban, hát ott, de át kell! És ideje lenne már megtanulni fontossági sorrendet tenni az ún. dolgok között, és végre, de nem utolsó sorban, tiszta vizet önteni a pohárba (a műanyag itatóba például a reneszánsz nyári lakban), hogy legalább ezen ne múljon!

Khe, khe, khe!

Nem, nem, nem, ezen aztán tényleg nem múlik, nem bizony! Az Ikrek odaadó, törődő, aggódó stb., gazdi, gyám, apa, anya, szülő (!) stb., egy szót, annyit sem lehet rá mondani e téren. És ne is!

És a papugoknak kuss legyen mára már! És alvás!

*

Szept. 20-án az Ikrek megkapta első fizetését. Boldog volt nagyon.

Nagyon boldog vagyok, közölte a kollégával, kivillantva Tetraciklintől elsárgult fogát, miután kézhez kapta az összeget és kiegyenlítette a tartozását. Meghívta vacsorára is. Spéci receptem van, mondta, közben cseveghetünk majd erről-arról.

A kolléga örömmel.

Ott ül most a dúbravkai lakásban, a katonazöld–drapp, pepita stb. konyhaasztalnál és megjegyzéseket tesz a készülő étekre. Beleszagol a levegőbe, beleorront. Mit sütsz kis szűcs, faviccel hülyén, aztán a papugokat kezdi ingerelni. Nyúlkál, matat, zaklatná őket mindenáron. Papigájok, pipegi idétlenül, dugogatja az ujját a nyári lakba be. Harci-papigájok azok, inti óva őt az Ikrek, a faszodat is letépik, ha tovább dugogatod. Nincs irgalom senkinek se, így vannak nevelve!

A csirke (terelné el a bepörgött madaraktól a vendéget, a felszökkenő szagokról a gyanút) reményeim szerint kínai lesz. Boncolás megtörtént, húsos rész a pácban, csontos rész a levesben. Olíva olaj, szójaszósz, vörös- és póréhagyma. Kevés curry. Félédes fehérbor, gyomorégetős Biela Pani, ha a kínaihoz ez kell, hát ez kell! (A kollégának amúgy mindegy, mondja, ő mindenivó, és null perc alatt be is nyakalja a maradék Pani-t. Amúgy van Thurgau is a frigóban, két üveggel mindjárt [fizetés utáni dőzs], biztos, ami biztos! Sor kerül rá, ne félj!) (Sor is került rá, ne félj!) Rizs, petrezselyem zöldje, vékonyka csík paprika még, aztán jöhet a mehet!

A kolléga már tömi magába, kul kaja, guszta, böfögi kétpofára, mint a pézsmapocok, kérődzve, csámcsogva. Az Ikrek szelíd szeretettel nézi, falatozik persze ő is közben, kortyolgatva tolerál. Jó fej, állapítja meg már többedszer, ez a srác, tényleg, egy nagy gyerek, olyan ő, csupa szív, csupa szív.

(Klárát szerette volna eredetileg az Ikrek, persze hogy Klárát, meghívni erre a vacsira, vele költeni el, neki szerezni apró örömöt kínai kajával, Thurgauval, neki játszani el a cizelláltan ínyenc, lazán hedonista világpolgárt, akibe egy Klára, a tartós értékeket felismerve, a fáin részleteket, csakis úgy persze, csakis erre fogékonyan, akár belé is szerelmesedhet. A kínai kaja és a homok-száraz Müller Thurgau, bizony, nyerő cucc lehetett volna ebben az ügyben. Csakhogy az Ikrek elbaltázta-basszintotta, hogy úgymond ezt is, és... ah, ne is mondjam, nem is mondom tovább!)

Hogy vagytok, jól vagytok?

Váltott témát az Ikrek, a kollégára és a gagarinos nőre, pontosabban a köztük lévő viszony állagára és minőségére célozva, bizalmasan, hunyorogva, de semmiképpen nem bizalmaskodva és sandán. Jól vagyunk, válaszolta kelletlenül a kolléga, jól hát, hogy a francba ne, amiből az Ikreknek kábé az jött le, hogy mindenhogy vannak, csak jól nem. Mire alapozod ezt, akarta tudni a kolléga, mármint, hogy az Ikreknek az jött le, ami lejött – hanglejtés, testbeszéd, magyarázta az Ikrek, hogy mást ne mondjak, például a szupraszegmentális tényezők is (ilyet Klára mondott még anno, a Galerkában a költőnek, valamire, nem emlékszem már, mire, mire a költő erre csak annyit, lófaszt!) árulkodnak az állapotokról.

Lófaszt! Mit tudhatsz te erről? Semmit se tudok, keveset, nem sokat, annyit se... valóban, igazad is van, lehet!

Te, kollegiális kolléga!

Elmondta aztán (csak neked, mint barátnak), részegedőfélben már, alámerülőben, a Thurgaut is megkezdve, naná, mindkét Thurgaut (szopogatta rendesen a barát borát), hogy hogyan is mennek a dolgok a gagarinos nővel. Elmesélte, hogy a gagarinos nő az egy jó kis gagarinos nő, és hogy ő, a kolléga hálát adhat istennek, így mondta, hogy egy ilyen vumennel (volumennel) hozta össze a revizori gondviselés. És akkor még semmit nem mondtam, mondta, és akkor még a lényeges dolgokról egy árva kukkot sem, a részletekről még egy árva kukkot sem, mert, csakhogy tudd, az ördög bizony ott lakozik, azokban a részletekben, ennél a nőnél meg pláne ott. (Ez tényleg komoly lehet a kollégánál, gondolta halkan az Ikrek, ha már az égieket – isten, ördög stb. – is belekeveri az ügybe. Egyébként, ezzel semmi újat nem mondott, mármint azzal, hogy az ördög a részletekben, mert hát Klára ördöge is, jusson csak eszünkbe, a részletekben, vagy mi az ördögben, lakozik.) És, mit találtál, kérdezte, a részletekben? Pinát találtam, bólogatott, harcias, feneketlen, kötekedő pinát. Anyáskodót, törődőt, ragaszkodót később. Káoszt, űrt, vákuumot.

Rést végül, és repedést, amit a kolléga, legyen ez becsületére mondva, igyekezett is betömni tisztességgel.

Mert a kolléga, tudjuk, nem igazán szereti a résnyire nyitott réseket. Érzékeny piszkosul a huzatra.

Vrakuňán (ez még mindig nem a nő), az előszobában. Az előszobában, mert az előszoba volt az egyetlen hely, ahol a gagarinos nő hajlandó volt (réseket betömni, bármilyen – fizikai, metafizikai repedéseket akár). Az egyetlen hely, ahol a gagarinos nő halott férje, mondta a gagarinos nő, nem volt jelen. Mert máshol mindenütt. Az ebédlőben, például, mikor nézték volna a nagyképernyős Oraván a Birodalom visszavágot, egyszer csak megjelent, és kiüldözte a kollégát az előszobába. Vagy a konyhában, füttyentett egyet a káposztás kukta, csörrent a Samsung mikró, a halott férj asztrálteste rögtön vibrálni kezdett, mint Obi-van Kenobi. Bocsáss meg, könnyezett a gagarinos nő, én nem tehetek róla... hát én se, akarta mondani a kolléga, rá se ránts, mondta inkább, egy szót se többet erről! Nekem megteszi az előszoba is!

Nálad, a szoba-konyhás albérletben miért nem, kérdezte az Ikrek, ah, válaszolta a kolléga, inkább nem, inkább ne szokjon oda, meg aztán sose tudhatod, mi van, ha ott meg az asszonyka asztrálteste kezd majd el vibrálni...

Ott töszködte akkor is, ott piszmogott benne a gagarinosban, közeledve egyre a szép és hepy end felé, mikor a hölgyemény igen nagy és igen nagyon lompos bernáthegyije (hüpp, hüpp, hüpp, barbatrükk) belenyalt a seggébe. Pont oda, abba a tohonya kanyonba, abba a szőrrel benőtt eróziós vájatba, bele az ánuszába, az a nagy batár, nyáladzó, barnafoltos, bűzlő építmény a szivacsosan cuppogó, reszelős nyelvével. Hukkle, nyögött fel a kolléga, hogy a rosszseb! Mi a baj, kérdezi a gagarinos, mi a „problém"? Semmi se van „problém", csak úgy tűnik, hogy eggyel többen vagyunk ebben a buliban, mintsem nekem, mezei revizor kollégának ez ildomos lenne...

Nyerít a röhögéstől a revizor kolléga, és nyerít már az Ikrek is.

Jól érezték magukat a dúbravkai pajtában akkor, később ekképpen emlegetve fel azt a napot, nagyon jól. Az Ikrek pedig, miután a kolléga búcsút intett, hát aztán tényleg nagyon jól. Hanyatt vágta magát a garzonlak előszobájában, majd a kollégára és a gagarinos nőre gondolván, pontosabban elképzelve a kettőjük között lezajló szerelmi adok-kapok nüánszait, szenvedélyes, vad onanizálásba kezdett. Érezte ő, tudta, hogy egy gagarinos nőnél maximum űrturista lehet, legfeljebb bolhás Lajka-kutya, de azért derekasan végigbrusztolta az akciót. Itt-ott azért becsúszott némi zavaró tényező: a nagy, ordas bernáthegyi somfordált be például a képbe (még jó, hogy az Ikrek hanyatt feküdt), aztán a gagarinos nő alakult át Klárává, a kutya meg gagarinos nővé, aztán az Ikrek kollégává, Klára kutyává, a gagarinos nő vibráló férjévé, a vibráló férj Gagarinná stb. Nagy gruppen kerekedett a végére, szó, mi szó.

Már a marcsa sem a régi, tűnődött az Ikrek, miközben az ondót törölgette lefelé levandula illatú vécépapírral a köldöke-környéki tájakról, vacakul megöregedtem.

*

A Šafkón ólálkodott.

Le kell állnom a piával, gondolta, egy időre feltétlen, de felfedezte, hogy a Krymben akciós a Budvar. Potom pénzért hirdetik, bűn lenne kihagyni! Benyomott kettőt, szép komótosan, közben bámészkodott kicsit. Klárát remélte felbukkanni valahonnan, most meg, hogy már tart a szemeszter, pláne, bár nem beszéltek meg találkát, mégis. Klára persze sehonnan sem. Ragacsos lett a keze a sörtől, bratislavai budikban nem (sem) bízni, döntötte el hamar, megnyalta inkább a hüvelykujja körmét. Vissza a térre.

Indult épp a 95-ös, nem szállt fel.

Hol lehet Bratislavában pisálni? Sehol sem lehet, mert Bratislava, az egy ilyen hely. Bárhol lehet, mondaná a kolléga, egyszerűen kidobod az út közepén, és még a bátrabbak sem mernek majd szólni, meglásd (és ne is!), mert Bratislava, az egy ilyen (illem) hely!

Ott állt a hot-dogos bodega mellett.

Éhes volt, lett hirtelen. Vásárolt harmincért egy olasz hot-dogot, káposztával. Káposztával, mert a káposzta, az bizony slovenskói specialitás, különösen a hot-dogokban, hamburgerekben, bagettekben az, mondhatni a káposzta a menő, sőt, a menü, itt Bratislavában mindenképpen, slovenskón mindenképpen – belekúrják mindenképpen. (Euro-hot-dog, az majd később – az meg olyan, hogy ráfőzik a műanyag fóliát a virslire, úgy megy a mustárba.) Csorgott a kecsöpp, potyogott a káposzta szanaszéjjel. Kibújt a virsli a kettészelt kifliből, kidugta a nyelvét.

Megfigyelte, ahogy egy zsokészerű passzer, olyan hatvanasféle, fekete rablósapkában, pár méterre tőle, szintén eszeget: sültkrumplizik zsírpapír-stanicliból. Bekap kettőt, rágódik rajta egy darabot, kiköpi a betonra. Aztán megint kettőt, megint ki. Hízni nem akar vagy csak az ott röpködő madárkákat eteti ekképpen? Verebek, galambok, itt-ott egy-két cinege is akad, de a verebek főleg, igen, azok a kedvencei. Jönnek is csapatostul, sippogva, cserregve, bunyó indul a hamiért, élethalálharc – a madárzsoké meg csak köpködi a nyálas krumplipépet. Van ott egy kis féllábú, billeg jobbra-balra (talán macska tépte meg vagy a 12-es villamos, vagy valami gonosz, ebadta kölyke), úgy tűnik, mintha ő lenne a kedvenc. Kezéből csipeget már szinte, tenyeréből falatoz, ugrabugrál örömében a kis kripli, a kis borzas, szürkén-barnás tollcsomó.

Verebek, a Šafkón.

Költő a Šafkón!

A kurva életbe! Ez meg most honnan, mely irányból lepte meg az Ikreket? Nem, még nem lepte meg, még nem vette észre (hála istennek), az Ikrek vette észre, igen, az Ikrek előbb! Jaj, ugrott görcsbe a gyomra, csak észre ne vegyen! Semmi kedvem sincs most a költővel (most se), költészetről akár, semmiről se, beszélgetni. Semmi, de semmi! (Egyébként, és ezt csak így zárójelben: a költők általában nem vesznek észre. Úgy értem, senkit sem vesznek észre, nem csak az Ikreket nem, senkit, mert a költőknek, a kékkönyves-csegevarásaknak főleg, nemigen van szükségük efféle észrevételekre, tulajdonképpen nemigen van szükségük bármire is, pontosabban: bármire se, vagyis nem, vagyis nincs, vagyis elmehetnek a picsába, és el is mennek, remélem, anélkül, hogy felfedeznének bármit is, egy Ikreket is akár a hot-dogos bodega mellett.)

Nem szeretem ezt a költőt, mondta a telefonba, pedig néha szeretem.

Követni kezdte.

Át a 4-es villamos után, a Štúrován, kábé húsz méter távolságból. A járdán. Főleg szembetömeg: sodornak, taszigálnak, széparcú deáklányok, nekik magyarázó deákfiúk és egyéb más öntudatos bratislavai népek, olyan elégedett-asszertíven. Mint a pelyva, annyian, akad kik közt elrejtőzni. Esélye sincs a költőnek, hunyorogta rosszmájúan, hogy észre vegyen, semmi, hogy leleplezze a kullancsot.

Jól működött megint az Ikrek mimikrije.

Mikor befordult a Laurinskára, az Ikrek már tudta, hogy a költő a Galerkába megy. Ez egy galerkás költő, gondolta, hova máshova is mehetne? – csakis oda, a szent Galéria Café múzsáktól hemzsegő enteriőrjébe, csakis oda be. Vagy inkább nem, vagyis igen, oda, de nem be, szóval nem be a térbe, vagy hogyan is mondjam ezt, hanem csak úgy oda, az ajtóba, a Galerka ajtajába, küszöbére, kinn is vagyok, benn is vagyok-jára. Megáll majd ott, megtelepedik, végképp nem beljebb, egy centivel sem, de nem ám, de nem is kijjebb, pont ott fog végződni ez a stirlices séta-fika. Igen, a Galerka ajtajában, mert a költő, filozofált az Ikrek, olyan ajtóban-álló típus volt. (Persze ez az egész agymenet most csak szigorúan átvitt értelemben, úgymond, képletesen szólva, mármint hogy a költő az ajtóban stb., mert azért bemegy majd a költő, fizikailag, de be ám a Galerkába, és vedeli majd a Bechert, megvedel az majd mindent, ami jön, amire meghívják, amire az Ikrek meghívja, például.) Szóval, ott a küszöbön, ott az ajtóban – megállni és jelen lenni. De miért? Mert ha bent, a Galerkában például, történik (megtörténhet) valami, a költő a küszöbről mindent lát, mindennek a részese lehet, egyszóval semmiről nem marad le, viszont ha a Galerkával történik (megtörténhet) valami (összedől, például), akkor ő elsőként, a küszöbről menekülhet ki. Kint aztán, a biztonságosban, aggódik majd nagyon – azokért, akik bennmaradtak.

Végig a Laurinskán, végig a Panskán (nem végig, csak a Galerkáig), és a költő, mily meglepetés, meg is érkezik ekkor.

Mi van, ha Klára is ott ül bent, hasított az Ikrekbe az eddig fel nem merült esetleg, valamelyik firkált faasztalnál, és pampolja az LM-lájtot? Mi van, ha a költő most Klárához tart éppen, mi van, ha éppen ő a túra célja, mi van, ha a Klárával megbeszélt randira (és az Ikrekkel pont ezért nem-megbeszélt randira) igyekezik, mi van, ha mi van? Jaj, csak ezt ne, gondolta az Ikrek, kicsit expresszíven még a krymes Budvartól, csak ezt ne (azt ne) adja meg az Isten (na, már ő is, mint a kolléga, jutott eszébe, már én is az égieket...), mert ilyet, ha van, ha létezik, ha leledzik bárhol is, hát nem tehet az Ikrekkel!

De igen!

Nem tudni persze, mire az igen, mire a nem, de ami tény, az tény, Klára ott ült bent a Galerka egyik boxában, ott abban a kib. boxban, pampolta az LM-lájtot (most nem LM-lájtot pampolt éppen, hanem hosszú Westet), a költő pedig spontánul, és ami a legfájóbb, bensőségesen visszaölelte.

Valami megint pusztul bennem, gondolta, és bement, csak azért is, a költő után a Galerkába.

Zavarok, vagy zavarhatok?