Nap nélkül

Halasy-Nagy és az Athenaeum viszonya: a filozófiai ismeretterjesztés nagy személyiségének és a filozófiai tudományosság meghatározó orgánumának kapcsolata. Halasy-Nagy József nem rendszeralkotó bölcselő és nem originális gondolkodó: korszaka filozófiai irányzatainak érzékeny recipiálója és a filozófiai közműveltség emelésének szorgalmas munkása inkább. Az Athenaeum pedig nem tartozik a hazai folyóirat-történet legkiemelkedőbb darabjai közé: előbb az Akadémia, utóbb a Filozófiai Társaság orgánumaként azonban az intézményes-hivatalos filozófiatudomány legfontosabb, hol színvonalasabb, hol kevésbé színvonalas közlönyének számít. A gondolkodó és a folyóirat kapcsolatának vizsgálata becses adalékokkal szolgálhat a század első fele magyar filozófiai intézményrendszerének működéséhez és az egyes bölcseleti irányzatok korabeli befogadásának finomszerkezetéhez.

Esszénk két gondolatmenetre tagolódik. Az első egypár tényt vesz számba: a filozófus és a lap kapcsolatának – a filozófus lapszerkesztői tevékenységének és a lapban is tükröződő filozófiai társasági működésének, illetve a lapban publikált írásainak – adatait rögzíti. A második néhány tartalmi tendenciát fogalmaz meg: az antipozitivista korérzékelés meghonosításának, illetve a korabeli idealista irányok recepciójának a filozófus lapbeli cikkeiben megmutatkozó törekvését tekinti át.

Tényadatok

Halasy-Nagy és az Athenaeum kapcsolatának három alapvető összetevője különíthető el. Halasy-Nagy, egyrészt, a húszas évek első felében négy éven keresztül szerkesztője a folyóiratnak, másrészt, mint a Filozófiai Társaság vezető tisztségviselője, hivatalánál fogva is többször szerepel a lapban, harmadrészt pedig, a tízes évek elejétől a negyvenes évek elejéig terjedő három évtizedben számos írása – tanulmánya illetve recenziója – jelenik meg annak hasábjain. Vegyük sorra ezt a három összetevőt.

Halasy-Nagy 1920 és 1923 között tölti be a lapszerkesztői tisztséget. A korszak, ismeretesen, a hosszú életű orgánum talán legnehezebb időszakát jelenti. A háborús összeomlás, a forradalmak és Trianon sokkja, ahogy a Társaság munkájában, a folyóirat lehetőségeiben is megmutatkozik. Az addigi évi hat szám helyett összevontan évi két füzet jelenik meg mindössze, a terjedelem a korábbinak mintegy negyedére csökken: a lehetőségek alig tesznek lehetővé többet, mint a társaságban elhangzott előadások szövegének közzétételét. A tartalomban, a bölcseleti-bölcselettörténeti tanulmányok mellett, részben empirikus pszichológiai, részben misztikus-parapszichológai közlemények tűnnek föl. Halasy-Nagy, a Társaság akkori főtitkáraként, nyilvánvalóan csak társasági tisztségével összefüggő kötelességnek tekinti a lapszerkesztést: lehetőség szerint igyekszik megfelelni a vele járó követelményeknek, ám amint alkalom adódik rá, úgy tűnik, igyekszik megválni tőle: a pécsi rektorságára hivatkozva hamarosan lemond róla.

Halasy-Nagy hosszú éveken keresztül tölt be különféle tisztségeket a Magyar Filozófiai Társaságban: választmányi tag, illetve emellett előbb főtitkár, utóbb alelnök. Tisztségei folytán pedig többször fejt ki olyan tevékenységet, amelynek nyomán a lapban is föltűnik. Így, társasági tisztségéből adódóan jelennek meg 1927-ben, 1930-ban és 1934-ben alelnökként tartott közgyűlési nyitóelőadásai. Így, a Társaság meghatározó alakjaként vesz részt a folyóirat, illetve a Társaság két legjelentősebb vállalkozásában: a Pauler-emlékszámban, illetve a Társaság ismeretterjesztő előadássorozataiban. Az 1933-as – később önálló kötetként, illetve németül is közreadott – Pauler-emlékszám a folyóirat tisztelgése az akkor elhunyt Pauler Ákos előtt. Benne Pauler kortársai és tanítványai a teljesség igényével – és több tekintetben máig érvényesen – elemzik a korszak legkiemelkedőbb gondolkodója személyiségét, rendszerének forrásait és összetevőit, munkásságának a különféle bölcseleti diszciplínákra gyakorolt hatását. Halasy-Nagy az egyik legfontosabb kontribúcióval, a Pauler platonizmusát elemző dolgozattal szerepel az összeállításban. A Társaságnak a harmincas évek végétől a negyvenes évek derekáig ívelő ismeretterjesztő előadássorozatai az intézményes filozófiatudomány és az eleven szellemi élet közelítésének céljával indulnak meg. A hamarosan nagy sikert arató vállalkozás előbb a filozófia történeti rendszereit tekinti át, utóbb a kortársi bölcselet diszciplínáiról nyújt képet. Halasy-Nagy mindkét előadássorozatban közreműködik: előbb, a történeti előadások sorában, a kartezianizmusról tart referátumot, utóbb, a diszciplináris áttekintés bevezetéseként, a korabeli filozófia átfogó képét rajzolja meg.

Halasy-Nagynak az 1913 és 1942 közötti pontosan három évtizedben összesen 31 írása lát napvilágot a folyóiratban: közülük 17 tanulmány és 14 recenzió. Az írások megjelenése tekintetében két hullámhegy mutatkozik: a tízes évek második fele, illetve a húszas évek végétől a harmincas évek közepéig terjedő időszak; a húszas évek első feléből ellenben egyetlen egy sem szerepel, a harmincas évek második felétől pedig fokozatosan megritkulnak a közlemények. A tanulmányok javarészt filozófiatörténeti tárgyúak – szerepel írás Arisztotelészről, Descertes-ról, Condillacról, Taine-ról, Madáchról, Boutroux-ról, Bergsonról és Paulerről –, a szisztematikus tárgyú írások pedig igen különféle problémákat tárgyalnak – a filozófia aktuális helyzetétől és korszerű feladataitól a fejlődésfogalmon és az „ember mivoltán" át a filozófia és az emberi lélek viszonyáig, illetve a „bölcs" és a „tudós" különbségéig. A recenziók mintegy felerészt idegen nyelvű

– főként francia – felerészt pedig magyar köteteket mutatnak be. A tárgyalt idegen nyelvű kötetek csaknem kizárólag filozófiatörténeti jellegűek, a magyar kötetek szerzői között pedig a korabeli irányzatok csaknem valamennyi fontos szereplője föltűnik: így olvashatunk ismertetést Pauler híres Bevezetéséről, Kornis Gyula Apponyi-esszéjéről, a neoskolasztikus Várkonyi Hildebrand filozófiatörténeti tanulmányáról, a jogfilozófus Horváth Barna etikájáról, a Böhm-tanítványok közül Bartók György Böhm-monográfiájáról és Varga Béla ontológiai értekezéséről.

Tendenciák

„Ez a kép, amit eddig korunk filozófiájáról adtam, azt mutatja, nincs köztük egyetlen olyan nagy filozófia sem, amelyről azt mondhatnánk, hogy uralkodik napjaink gondolkodásán. Vannak jelentékeny és igen jellemző megnyilvánulások, de egy sincsen, amelyik minden tekintetben meggyőző volna."

A kortársi filozófia helyzetét összefoglalóan áttekintő referátumából származó jellemzés mélyen találó. Ha van meghatározó jegye a két háború közötti filozófiának, az éppen a meghatározó filozófiai irányzat föltűnő hiánya. A pozitivista paradigma összeomlása – plauzibilitásának megkérdőjeleződése és magyarázóerejének megszűnése – után kialakuló „újidealista" irány maga is gyűjtőfogalom: különféle, egymástól eltérő, s csak az antipozitivizmus közös bázisán összekapcsolódó irányzatcsokor összefoglaló elnevezése. Az irányzatcsokor irányzatai – a neokantianizmus és az életfilozófia különféle változataitól a bolzanoi logikán és a meinongi tárgyelméleten át a husserli fenomenológiáig – a pozitivizmusellenesség platformján tartanak tehát csupán kapcsolatot egymással: a pozitivizmus materializmusával, naturalizmusával és antimetafizikus beállítottságával szemben idealisták, antinaturalista beállítottságúak és a metafizika iránt nyitottak tehát. A századelő „újidealista" irányát a két háború között történet- és kultúrfilozófiává alakító szellemtörténet, hasonlóképpen, nem egységes és zárt irányzattá szilárdult bölcseleti iskola, és nem kizárólagos vagy akár uralkodó beállítottság. Egyrészt, tartalmilag, inkább a történelemre és a kultúrára irányuló, rokonjellegű filozófiai és tudománymódszertani reflexiók laza csoportja csupán, másrészt, szerepét illetően, a korérzékelést befolyásoló, ám folyamatosan a történelem- és kultúra-értelmezés alternatív iskoláival szembesülni kényszerülő szemléletmód mindössze.

Halasy-Nagy idézett jellemzése éppen azért lehet ilyen pontos, mert nem a külső megfigyelő pozíciójából készült: a különféle kortársi irányzatokkal szembesülő gondolkodó útkeresésének tanulságai is megfogalmazódnak benne. A kortársi bölcselet állapotát összefoglalóan áttekintő referátum – egyébként, figyelemre méltó módon, a Halasy-Nagy utolsó Athenaeum-beli írása – ebben az értelemben a filozófus saját törekvéseinek is dokumentuma. E törekvéseknek a lapban két, egymással összefüggő és egymásra épülő motívuma ragadható meg egyértelműen: az antipozitivista korérzékelés meghonosításának és a különféle kortársi idealista irányok recepciójának kísérlete.

(Antipozitivizmus) Az antipozitivista korérzékelés meghonosításának kísérlete a korábbi, a tízes évek második felében megjelent írásokban érhető tetten. Legelső dolgozatát, szigorúan történeti beállítottságú és inkább csak filológiai erényeket, semmint fölismerhető filozófiai álláspontot eláruló Condillac-tanulmányát nem tekintve, valamennyi e korszakbeli írását az antipozitivizmusnak ez az igyekezete hatja át. Az igyekezet tökéletesen beleillik a lap korabeli irányába. A korszak lapszerkesztője ugyanis Alexander Bernát, aki éppen a pozitivizmussal való szakításnak és az „újidealizmus" megszólaltatásának a fórumává próbálja tenni a folyóiratot. A folyóirat eredetileg, az előző század utolsó évtizedében, az európai áramlatokhoz képest némiképp megkésve éppen a pozitivizmus orgánumaként indul el: első szerkesztője, Pauer Imre az antimetafizikus–naturalista pozitivista filozófia recepciójának céljával indítja el. A pozitivizmus folyóiratbeli monopóliuma–hegemóniája azonban a századfordulótól oldódni kezd, a tízes évek elejétől pedig teljesen megszűnik. A szerkesztést 1915-ben átvevő Alexander eminens törekvése, hogy a folyamatot beteljesítse: a pozitivista programmal határozottan szakítva, a század eleji „újidealista" iskolák fórumává tegye a lapot. Az antipozitivista tendencia kettős törekvésben nyilvánul meg: a korábban előtérben álló pozitivista gondolkodók átértékelésében, illetve a korábban háttérbe szorult antipozitivista filozófusok újrafölfedezésében. Halasy-Nagy mindkét törekvésben szerepet vállal: az előbbiben Taine-tanulmányával, az utóbbiban Boutroux-esszéjével, illetve Bergson intuíciótanát ismertető dolgozatával.

A Taine-tanulmány az átértékelés céljával készül tehát. Beállításában a francia gondolkodó nem pozitivistaként, hanem éppen pozitivizmusa ellenére lesz korának reprezentatív filozófusa: jelentős gondolkodó, akinek jelentősége azonban éppen abban áll, hogy képes meghaladni saját pozitivista előföltevéseinek korlátait. Pozitivizmusa, úgymond, éppenséggel megakadályozza, hogy eljusson az „igazi filozófiai kérdésfelvetésig", a transzcendentális probléma megfogalmazásáig. „Azt mondja, nincs semmi más, csak a törvények és a tények; mégpedig úgy, hogy a törvények teremtik, hozzák létre a tényeket. Itt megáll. De honnan vannak a törvények és miből teremtik a tényeket? Ez már nem érdekli őt. A filozófiának ez a kritikai fajtája, mely ott kezdődik, mikor a legegyszerűbb, a legvilágosabb dolog problémává válik számunkra, ismeretlen volt előtte." Ismeretelméleti dogmatizmusa folytán problematikus marad mind tapasztalat-, mind észfogalma. Egyrészt a „tapasztalat fogalmát sohasem vetette alá kritikának s e dogmatikus értelemben használt fogalomnak nincs rendszerében világos jelentése". Másrészt „szemében az ész is csak egyféle: a tudományos ész s a tudomány módszerében magának az észnek a módszerét látta". Hogy mégis jelentős, a francia szellemet megtestesítő filozófus, annak köszönhető, hogy pozitivista–antimetafizikus programja ellenére mégis nyitott marad a metafizika iránt. „Taine megállt a metafizika küszöbén... Tiszta metafizikai munkát nem írt, de minden művét áthatja és elevenné teszi a metafizikai szellem." A Boutroux-esszé és a Bergson intuíciótanát elemző dolgozat az újrafölfedezés szempontját tűzi maga elé. Boutroux az esszében a metafizikai hagyomány tiszteletreméltó életbentartójának minősül. A szabadság alapkérdésén töprengő és az etikai idealizmus alapbeállítottságát valló gondolkodó történeti jelentősége eszerint abban áll, hogy „a pozitivizmust egyenesen szíve kellős közepén, a tudományban, a természeti törvény invariabilitásának eszméjében sebezte meg". A természet fejlődésének tételével – és így a természettörvények változatlanságának tagadásával – nemcsak a bergsoni metafizika előtt nyitott utat: a „tudományt is védekező mozdulatra késztette". A metafizikai tradíció lángelméit „őszinte lelkű lánczszemeknek kell összefűzni, akik a filozófiai szellemet az átmeneti korszak alatt gondosan fenntartják. Ő is egy ilyen lánczszem volt, még hozzá olyan korban, mikor a filozófia léte alapjában volt fenyegetve. De a sor nem szakadt meg, s ebben dicsőséges része van neki!" Az intuíciótant elemző dolgozatban Bergson metafizikájára kerül a hangsúly. Az ókori és a romantikus, azaz a plotinoszi és a schellingi intuíciótípust összekapcsoló bergsoni intuíció, úgymond, a par excellence „metafizikus intuíció tipikus példája". Megfogalmazója kiemelkedő szerepet játszik ugyan a pozitivista–naturalista irányok hegemóniájának végső megtörésében, irracionalizmus és misztika irányába nyitott metafizikája azonban maga sem mentes az aggályoktól. E metafizika ugyanis egyike csupán „a tudomány fölé emelkedni akaró" metafizikáknak, amelyeknek „közös tévedése, hogy az abszolútumot egy merész lendülettel, a logikai módszerek megvetésével akarják megragadni s ezért legfeljebb fogalmakat tudnak hypostasálni". A tévedés végső oka tehát az – abszolútumot az igazságban fölismerő – érvényességfilozófiai abszolútum-fölfogás hiánya, illetve – az ismeretet tükrözésnek, az igazságot a valóság adekvát képének tekintő – korrespondenciaelméleti-képelméleti igazságfogalom. „Minden metafizika, amely – mint a bergsonizmus – irracionális misztikába torkollik bele, ennek a teljes egészében elfogadott képelméletnek logikus következményei elől menekül a miszticizmus csöndes révébe. A probléma megoldhatatlanságának érzése hozza létre e fordulatot. Az abszolútum, melynek valami formában való fennállása logikai posztulátum, hajótörést szenved az igazságelmélet zátonyain vagy magát az elméletet zúzza össze azáltal, hogy képtelenségét megmutatja. Scylla és Charybdis szirtjei közt még nagy megnyugvás, ha a misztika hullámok nem járta vizére kijut a metafizikus." Halasy-Nagy nyilvánvaló meggyőződése szerint a pozitivizmussal szemben csak valamiféle nem misztikus és nem irracionális, ám hangsúlyosan idealista metafizika nyújthat valódi alternatívát.

(Az idealizmus recepciója) A különféle kortársi idealista irányok recepciójának kísérlete elsősorban a későbbi, a húszas évek végétől meginduló cikksorozatában lesz szembetűnő. Halasy-Nagy, ismételjük, nem saját szisztémát alkotó és eredeti doktrínákat megfogalmazó gondolkodó: szerepe szerint elsősorban közvetítő, a kortársi idegen áramlatokat a hazai közönséggel megismertetni igyekvő filozófiai ismeretterjesztő. Recepciós tevékenységének értéke így nem annyira az originális és alkotó adaptációban, mint inkább a szerfelett széles körű tájékozódásban és a kiemelkedően gyors figyelemfölhívásban mutatkozik meg. A folyóiratban az általa recipiált irányok közül hármat érdemes külön is megemlíteni: a tágan fölfogott „érvényességfilozófiai hagyományt", az egzisztencializmust és a kortársi filozófiai antropológia irányát.

Az „érvényességfilozófiai hagyományhoz" tartozik valamennyi, a valóság szférájának kontingenciájával és a zűrzavarával az érvényszféra szükségképpeniségét és rendjét szembeállító iskola: az értékfilozófiai neokantianizmustól a fenomenológián keresztül a tág értelmű platonista tradícióig. Halasy-Nagy, láthatóan, a modern kor nyugtalanságával, értékvesztettségével és kételyével szemben szilárd fogódzókat, változatlan értékeket és cáfolhatatlan bizonyosságokat kínáló iskolák híve és elkötelezettje. Ezért foglal állást már hivatkozott Bergson-tanulmányában az abszolútumot az igazsággal azonosító fölfogás mellett. „Mi az, ami minden körülmények között »érvényes«? Ami nem szorul semmi másra?"– kérdezi. „Ilyen csak egy van: az igazság. Ez az egyetlen, mely nem lehet nem-igaz; amely önmagáért igaz és fennállásában sem megvalósulásra, sem elgondolásra nem szorul; lényege ezektől nem függ; léte, melyet éppen az érvényesség fogalma fejez ki, minden más lét rációja, de neki magának további igazolásra nincs szüksége. Térhez és időhöz nincs kötve, hanem tiszta permanencia." Ezért tekinti a létet és az értéket szembeállító, „ha örök valóságokat nem is, de örök értékeket ismerő" neokantiánus értékfilozófiát a kor legbefolyásosabb irányzatának. Ezért nevezi a fenomenológiát „korunk filozófiai eszméltetőjének", valamennyi „komolyan számbajövő filozófust" Husserl „adósának". Ezért lesz számára a legjelentősebb kortársi magyar bölcselő a platóni ideavilág rendjét nagyszabású rendszerbe foglaló, az igazság „időtől és embertől, felismerésüktől és elfogadásuktól független" fennállására „ráeszméltető" Pauler Ákos.

Az egzisztencializmusra, úgy tűnik, nem valamiféle, biztonságot kínáló gondolati otthonként talál rá, hanem, ellenkezőleg, nyugtalanító kihívásként szembesül vele. Egzisztencializmus-recepciója ilyenformán nem affirmatív: a gondolati irányra a figyelmet igyekszik fölhívni csupán. Vonatkozó írásainak legfontosabb erénye a kiemelkedő tájékozottság és a rendkívüli gyorsaság. Már megjelenése után két évvel hivatkozik Sein und Zeitre: fejlődés eszméjéről nyújtott áttekintésének egyik pontján előbb a „világban-lét" és az „itt-lét" kategóriáit világítja meg, majd a haláltapasztalat heideggeri analízisét rekapitulálja. „A halál, az elmúlás döbbenetes ténye kényszerít a magamon való eszmélkedésre. A hozzám hasonló lények elmúlásának a példájából teljes bizonyossággal látom a magam elmúlásának elkövetkezését is. Létem tudata ekkor a »gond«, a jövőn érzett aggodalom képében áll elébem." Rá néhány évre, „Madách bölcsességét" elemezve és a madáchi gondolati költeményt „szekularizált teológiát" magában rejtő „kultúrkritikai műként" meghatározva, arról beszél, hogy „ma Heidegger és Jaspers úgynevezett exisztenciális filozófiája próbálgatja fogalmi síkra vetíteni azt az élményt, melynek Madách költői módon adott kifejezést". A heideggeri gondolkodás új fogalmi kereteivel és új nyelvével láthatóan csak részben számot vető utalások mindenesetre a magyar visszhangok sorában alighanem a legelsők között hívják föl a figyelmet Heidegger és a Sein und Zeit jelentőségére.

A kortársi filozófiai antropológia irányára történő hivatkozása végül ismét kiemelkedő tájékozottságát és érzékeny receptivitását bizonyítja. A tradicionális embertanok kritikájára épülő és az ember metafizikai helyét újradefiniálni igyekvő német filozófiai antropológia húszas évektől kezdődő kibontakozását, több folyóiratbeli utalásának tanúsága szerint, érdeklődéssel figyeli. E vonatkozásban az „ember mivoltáról" írott esszéje a legjelentősebb. Ebben, alapvetően a hagyományt követve, az én különféle „rétegeit" állítja szembe egymással: az „ösztönök", a „homályos törekvések" és az „érzelmi hullámzások" „vad, barbár és titáni világát" meg a „gondolatok", az „akarások" és az „értékélmények" „világos, rendezett, olympiai világát". A mondottakat azonban, többek között az irány nyitóművére, Scheler Die Stellung des Menschen im Kosmosára is utalva, igyekszik belehelyezni a filozófiai antropológia kialakuló paradigmájába.

*

„A mai filozófiában is a mai kor szíve lüktet, s a filozófia bizonytalansága, tarkasága máris annak a jele, hogy ez a szív beteg: egyenetlenül dobog, kihagy, majd nekilendül, aztán ellankad, és sok remegés van benne. Hiányzik belőle az egységes akarat, az értékek tudata ingadozik és sötétben keresi az utat. Korunknak nincsen olyan Napja, mely mindnyájunknak egyformán világítana, mint például az antik világnak az Ész, a középkornak a Hit. Az újkor szakított a transzcendens világgal, ezért nagy sötétségben botorkál, vagy mesterséges fényforrásokat használ, amelyek világánál csak kisebb csoportok bújhatnak össze."

A bölcseleti orientációhiány történetfilozófiai hátterét megfogalmazó Halasy-Nagy maga is e saját „Nap nélküli" világkorszak filozófiatudományának művelője. Ahogy a gondolatilag hozzá talán legközelebb álló kortársai, a nála idősebb Pauler Ákos és a nála ifjabb Brandenstein Béla, ő is valamiféle menedéket keres a bölcseletben: tőlük, a rendszerépítőktől eltérően azonban nem alkot saját szisztémát. Sokoldalúan művelt, kivételesen tájékozott és rendkívüli munkabírású tudóstanárként a szűk filozófusszakmán kívüli szélesebb érdeklődő közönségre azonban alighanem náluk is jelentékenyebb hatást gyakorol.

Tudvalévően: nem csupán az Athenaeum hasábjain kifejtett munkásságával.

Jegyzetek helyett

Halasy-Nagy teljesítményének összefoglaló értékeléséhez, mint a legfrissebb földolgozásra, a huszadik század hazai filozófiatörténetét egészében áttekintő kézikönyv első kötetének Halasy-Nagy-portréjára támaszkodom (Hell Judit –Lendvai L. Ferenc – Perecz László: Magyar filozófia a XX. században. Első rész. Budapest, Áron, 2000.), az Athenaeum méltatását illetően pedig saját Athenaeum-monográfiámra utalok (Perecz László: A pozitivizmustól a szellemtörténetig. Athenaeum, 1892–1947. Budapest, Osiris, 1998.). – A folyóiratban megjelent Halasy-Nagy-közlemények számbevételéhez Gulkai Márta munkája volt a segítségemre („Az Athenaeum repertóriuma", in: Kőszegi Lajos (szerk.): Athenaeum-tár. Veszprém, Comitatus, 1998.). – A meghatározó filozófiai irány hiányát megfogalmazó gondolat helye a bölcseleti diszciplínák kortársi helyzetét szisztematikusan sorravevő társasági előadássorozat bevezető előadása: „A mai filozófia", in: Kőszegi Lajos (szerk.): i. m. 196. – A századelő „újidealizmusának" említett monográfiámban igyekeztem részletesebb rajzát adni, a szellemtörténeti korérzékelést pedig a két háború közötti tendenciákról szóló tanulmányomban próbáltam alaposabban jellemezni: Perecz László: „Filozófiai irányzatok és viták a két háború között", Pro Philosophia Füzetek, 11–12. (1997). –Említett legkorábbi, bölcseleti szemléletét tekintve még behatárolhatatlan tanulmánya a „Condillac paedagogiája", Athenaeum, 1913/4. A Taine-tanulmányból vett idézetek helye: „Taine lélektanának méltatása", Athenaeum, 1916/ 1., rendre a 27., a 41. és a 25. oldalról. A Boutroux-esszé idézetei, sorban: „Boutroux Émile filozófiája", Athenaeum, 1919/5-6. 193., 194. oldal. A kétrészes Bergson-dolgozatból hozott idézetek: „A metafizikai intuícióról II.", Athenaeum, 1919/2. 59. oldal, illetve „A metafizikai intuícióról I.", Athenaeum, 1919/1. 15. oldal. – Az „érvényességfilozófiai hagyományról" beszélve előbb a korábban hivatkozott Bergson-tanulmány második részéből idézek, a 61. oldalról; utóbb, a neokantianizmusról, a fenomenológiáról és a Paulerről szóló mondatokat egyaránt „A mai filozófia" helyzetét áttekintő referátumából veszem, rendre a 196., a 195., és újra a 196. oldalról. Halasy-Nagy kiemelkedő Pauler-értelmezéseinek két, folyóiratbeli darabja egyébként a Pauler-emlékszámban megjelent esszé („Pauler platonizmusa", Athenaeum, 1933/6.), illetve a Pauler-féle Bevezetés harmadik kiadásáról írott recenzió („Pauler Ákos: Bevezetés a filozófiába", Athenaeum, 1933/4-5.). – Az egzisztencializmus-recepcióról megemlékezve előbb „A fejlődés eszméje" című hosszabb dolgozatát említem (Athenaeum, 1929/1–2.), az idézeteket az 5. oldalról hozom, utóbb a „Madách bölcsessége" című közgyűlési nyitóelőadására utalok (Athenaeum, 1934/1–3.), a 4. és a 14. oldalról idézve. – A filozófiai antropológia recepciójával kapcsolatban „Az ember mivolta" című esszéjéről beszélek (Athenaeum, 1940/4.), az idézetem a 224. oldalról származik. – Az utolsó idézet végül ismét „A mai filozófia" helyzetét elemző előadásából való, a 191. oldalról.