Kalligram / Archívum / 2003 / XII. évf. 2003. november / Silver

Silver

Dobos Éva fordítása

 

193 ma is élő majomfajta létezik. Közülük 192 testét szőr borítja. Kivételt képez a meztelen majom, amely önmagát Homo sapiensnek nevezte el.

Desmond Morris

 

Egyetlen majom sosem látszik annyira majomnak, mint amikor doktori süveget és tógát visel.

Thomas Fuller: Gnomológia Nq 6382

   

Ezt a könyvet apám és anyám emlékének ajánlom. Meg a nővéremnek, aki osztozik velem ebben a rövid – némelyek szemében – majomtörténetben, amelyet megélnünk adatott.

 

   

I.

Felfelé baktattam az egyetemi Campus vörös sóderrel behintett kerti ösvényén a dombtetőn álló szalon felé, ahol az Alapítvány jótékonysági partyt rendezett a támogatottak részvételével.

Egy észak-amerikai lány, mondjuk úgy, barátnőm, aki jelenlétével betöltötte üres óráimat, márpedig ilyenek bőven akadtak (bár lehet, hogy ebben tévedek, s inkább én töltöttem be időről időre valami űrt feladatok tömkelegével telezsúfolt határidőnaplójában), tehát barátnőm, az Alapítvány lelkes és energikus aktivistája meghívott, mi több, „együttműködésemet" kérte a meghívottak s a támogatottak „szórakoztatásának" és „mulattatásának" feladatában. Szívesen mondtam volna, hogy köszönöm, nem, de váltig erősködött, hogy nagy fun lesz számomra, azonkívül egyedülálló, eredeti, fantasztikus „tapasztalat", nemcsak az ünnepség természeténél fogva, hanem mert e „különleges" alkalommal egy ősrégi igazságtalanság is orvosoltatik majd. Ó, igen, és bármilyen sajátságosak lesznek is a támogatottak, rám nézve semmiféle veszélyt nem jelentenek. Féltem, hogy kiesem a kegyeiből, meg lusta is voltam valaki mást keresni helyette, így hát rezignáltan beleegyeztem.

Talpam alatt csikorgott a vörös sóder. A szalon üvegkapui ragyogva verték vissza odafent a napfényt. Láttam másokat belépni. Az órámra pillantottam, még volt pár percem. Megálltam, hátrafordultam, és végignéztem a Campuson: sivatag volt. Vagy talán mégsem; fent ragyog a nap, a sóderrel beszórt ösvény elvész a fák között, amott egy pad, túlságosan messze, hogy leüljek és pihenjek egy kicsit; zöld, sok zöld, gondosan nyírt fű, gyom egy szál se, mondhatnám, semmi eredetiség, csak amire számít az ember, bokrok, növények, virágok, balra egy folyó vagy tó, erdők, ugrándozó mókusok, csiripelő madarak, s mindez azt közli velem, hogy az ember jó és toleráns, hogy a világ szép, csak tudni kell élni, mindez eleven cáfolata volt annak, hogy a Campus sivatag volna, nyilván csak én éreztem úgy.

Sóhajtottam. Volt némi fogalmam a szóban forgó „együttműködés" mibenlétéről, amire felkértek, csakúgy, mint az effajta partyk természetrajzáról. Nem egyet láttam emigrációm tizenöt éve alatt. Hogy a nevemet „bedobjam a köztudatba", s öregbítsem filmrendezői híremet, még „szponzora" vagy „védnöke" is voltam egynémely vidám mongoloid vagy idióta, netán tolókocsis, béna gyerekcsapatnak. Nemegyszer voltam kénytelen „optimizmust csepegtetni" hallgatóságomba, elszavalni a lelkesedés, a hit és a remény üzenetét, beszélni a tudomány megállíthatatlan fejlődéséről, s ama boldog jövőről, amidőn azok, akik szózatomat hallgatni látszottak – jóllehet csekély érdeklődéssel, s anélkül, hogy bármit is értettek volna belőle –, épp olyan halottak lesznek már, mint én. A végén mindig megkönnyebbülten néztem végig, mint hurcolják vissza, s pakolják be ugyanoda, ahonnan előhúzták őket. Az optimizmuscsepegtetés e „módszertana", ha szabad így neveznem, már régóta, s mindmáig egyetemesen elfogadott, s nem csupán az idiótákra, a mongoloidokra és a bénákra alkalmazzák, hanem az aggokra s a terminális stádiumban levő betegekre is, egyáltalán az élet minden olyan rendellenes kinövésére, amit nem vagyunk hajlandók elfogadni. Vagy, mint az aznapi party esetében, bizonyos very and really sajátságos lényekre.

Megint megcsikordult a sóder, a kapuhoz értem, felmentem a kis lépcsősoron, s belöktem a kaput; a nyakamat tettem volna rá, hogy nem lesz alkohol, de még egy nyavalyás kis sör sem, s hogy tilos lesz a dohányzás. Odabent légkondicionálás, nyüzsgés, de diszkrét, visszafogott nyüzsgés, egyenletes moraj, minden sértő éltől mentes elejtett megjegyzések; a farmernadrágos támogatottak – némelyik kihunyt parazsú pipával a szájában, bottal vagy pohárral a kezében üldögélt – bólogattak, vagy morogtak a tapintatos megjegyzések s az alighanem még tapintatosabb kérdések hallatán. Enyhe hányingert éreztem; ki kit támogat? Ki kit szórakoztat? Egy pusztán a szavak gyöngédségével megteremtett ideális világ tökéletes képe tárult elém. Sehol semmi erőszak.

Amikor fölfedezett, lelkesedéstől ragyogó szemmel s dossziét szorongató kezével izgatottan hadonászva száguldott felém barátnőm. Rövid keresgélés után kihúzott egy lapot a dossziéból (óh, csodálatos szervezettség, a szervezettség önmagáért való megszervezése, ami előtt kénytelenek vagyunk csodálattal adózni), majd odavonszolt az illetőhöz, akit én voltam hivatva „szórakoztatni és mulattatni". „Gyere, bemutatom neked Silvert. Kedvesebb, mint egy ember." „Hi", üdvözöltem, s kezet nyújtottam neki; megszorította a kezemet, lehajtotta a fejét s halk morgást hallatott. Tökéletesen alakította, vagy imitálta szerepét.

Tolószéke láttán belém bújt az ördög: felkaptam két poharat meg egy palack narancslevet (a poharak és a palack műanyagból voltak, alighanem elkerülendő, hogy a támogatottak bolond jókedvükben fejbe csapják magukat vagy felvágják az ereiket az üvegcserepekkel), a szék tálcájára tettem, megragadtam a támlából kiálló fogantyúkat, s tolni kezdtem a széket a kapu felé; vendégem, páciensem vagy támogatottam, nem tudtam, minek is nevezzem, súlyos volt, mint egy kőtömb. Barátnőm aggodalmas arccal követett a kapuig, tanácsokkal halmozott el, tájékoztatott a party fénypontjáról, amikor is nemtudomkinek majd átadnak nemtudommit, amiben Silvernek fontos szerepe lesz, a lelkemre kötötte, le ne maradjak a tomboláról vagy a „szuvenírek" asztaláról, s hogy az istenért, vigyem vissza időre, közben pedig folyvást az előhúzott papírlapot igyekezett rám tukmálni, hogy tüzetesen olvassam el, mert az a használati utasítás, miként kell bánnom vendégemmel, s hogyan tudok vele kommunikálni. Kinyitottam a kaput, elvettem a papírlapot, összehajtogattam, zsebre vágtam, s hátam mögött hagyva az ismerkedők elkerülhetetlen rohamát, a „Hi"-okat, a „Nice day"-eket, a „How are you?"-kat, a „Really?"-ket, a „Hová való ön?-öket, a „Jaj, de érdekes"-eket, a „Milyen a klíma az ön országában?"-okat, a „Milyenek az ottani indiánok?"-at, röviden az „örömteli hangulatot", valamint a „kellemes légkört", ráállítottam a tolószéket a fogyatékosok rámpájára, megtaszítottam, s hagytam, hogy magával vonszoljon, ki a szabadba, a szabadság felé. A szökés lendületében nem volt érkezésem megjegyezni, pontosan mikorra is kéne őt visszafuvaroznom.

A sóderrel felhintett, lejtős út a rámpa természetes folytatása volt; a kőtömb tovább vonszolt, elhagytam a fák közti padot, s csak toltam, toltam tovább, míg bele nem fáradtam. Fák közt álltam meg, s csodák csodája, egyikük alatt az árnyékban, mintha így lett volna megrendezve, üléssel kombinált piknikasztalka kínálta magát.

Utolsó erőmmel az asztal mellé löktem a tolószéket, lefékeztem, s megkönnyebbült sóhajjal roskadtam le. Elővettem a cigarettámat meg a lapos vodkás üveget, töltöttem magamnak, narancslével hígítottam, cigarettára gyújtottam, egy szippantás, egy korty, egy szippantás, s máris kész voltam elfeledni őt, míg csak el nem jön az ideje, hogy visszavigyem kipárnázott ketrecébe, hogy addig is átadhassam magam a szokásos ábrándozásnak, mely messze visz, nem tudom hová, de nagyon messze, ki a Campuson kívülre, ami mások szemében nyilván a tudás oázisa, az én szememben azonban az élet sivataga.

Könnyű érintés a karomon. Odanéztem: vastag, szőrös ujjával a tálcán maradt pohárra bökött. Spanyolul szóltam hozzá.

– Bocs. Neveletlen vagyok.

Megtöltöttem a poharát narancslével.

– Egészségedre – mondtam neki spanyolul, és megemeltem a poharamat.

Nem nyúlt a sajátjához. Kinyújtotta a karját, és a laposüvegre mutatott.

Waw, ahogy errefelé mondják. Jól megtanítottak, vagy jól kifigyelted.

Belelöttyintettem egy keveset a narancslevébe. Most már csakugyan felhajtotta, sőt a koccintás is neki jutott eszébe. Koccintottunk. Amikor azt mondtam, „egészségedre", mintha visszhangzott volna a szó. Tökélyre vitte az „úgy tesz, mintha" viselkedést. Nem volt kifejezetten emberi, inkább a karikatúránk; erről tanúskodtak mozdulatai, ahogyan a csomag cigarettára bökött, s mutató- és középső ujját a szájához emelte.

–  Uramisten, te aztán tudsz élni! Már csak a beszéd, meg egy nő hiányzik.

Adtam neki egy cigarettát. Meggyújtottam. Élvezettel, gyönyörűséggel szívta, félig lehunyt szemmel, s a füstöt is ugyanígy fújta ki. Úgy gondoltam, most, hogy elsődleges igényeit kielégítettem, immár nyugton álmodozhatom tőle. Visszatértem az italomhoz meg a cigarettámhoz.

–  Sajnálom. Nem beszélek spanyolul. – A mély, öblös hang mintha egy remegő mellkasból tört volna fel, s angolul szólt.

Körülnéztem. Sehol senki. Rápillantottam; csaknem fehér szakáll és haj, kerek, talán kissé szomorú, kék szempár, fájdalmas, netán enyhén ironikus mosoly.

–  Csak nem... Alabamából való vagy? Vagy igen? – kérdeztem angolul, kétkedve, bizonytalanul.

Még szélesebben mosolyodott el.

–  Nem, Gabonból való vagyok, és a nevem Silver. De ezt már tudod. – Egy hajtásra kihörpintette az italt.

Szemügyre vettem.

 

 

II.

Azt állítani, amit Marlow mondott Lord Jimről, hogy ugyanis „közülünk való volt", talán nem a megfelelő kifejezés. A mutánsok, a vallási vagy tudományos jelenségek vagy csodák közé sorolni, ugyancsak. Kijelenteni, hogy „természeti jelenség"-nek tekintettem, hazugság volna; hogy meglepődtem, féligazság. Ha azt mondom, bizonytalanság fogott el, kétely, akárha egy szabadjára eresztett bolond vagy épelméjűség-flepnijét lobogtató idióta előtt, legalábbis elbeszélése kezdetén, akkor állok legközelebb az igazsághoz. Engem ugyan nem Disneyland bűvöletében neveltek, szoktattak s háziasítottak, ám mégiscsak leéltem már tizenöt évet egy olyan földrészen, ahol a teazacskók meg a kekszecskék táncra perdülnek és dalra fakadnak a televíziós képernyőkön, így hát elképzelhető, hogy a meglepődésre való képességem időközben megrongálódott vagy berozsdállt.

Pár szót magamról. Szüleim franciák voltak, algériai telepesek, „feketelábúak", ahogy a népnyelv hívta őket. Az algériai forradalom győzelme után Franciaországban nem volt számukra hely, így kénytelenek voltak Argentínába költözni, az ország egy északi tartományába. Hétéves voltam akkor, a nővérem tizenöt. A francia kormánytól kapott segítség hamar elfogyott, az pedig, amit az argentin kormány ígért, alkalmazkodásra képtelen apám hőbörgései miatt vagy tévedésből, sosem jött meg. Kutya egy életünk volt. Anyámnak három év múlva nyoma veszett, és csakhamar a nővéremnek is. Mivel az argentinok szívében még mindig megkülönböztetett helye volt „a kis francia nőcskék"-nek, könnyű és kényelmes kenyérkeresetet találtak maguknak. Én az apámmal maradtam, aki alkoholista lett, s pár év múlva meghalt, részegen óbégatva a Marseillaise-t. Buenos Airesbe mentem. Minden elképzelhető munkát elvállaltam. Franciatudásom jobbfajta munkákhoz is hozzásegített. Talán a bárokban, a megannyi elvetélt álom hallgatása közben, vagy mert annyit jártam moziba, felébredt bennem a szenvedélyes érdeklődés a film iránt. Filmrendezést tanultam. Diplomát szereztem, s nem tudtam, mit kezdjek vele. Beszoptam, mint valami hülye a közszájon forgó anekdoták meg az ezernyi csődöt elleplező egy-két sikersztori hatására, hogy Észak majd felkínálja nekem, amit Argentína nem adott meg. Kanadába emigráltam. Örökre elvesztettem anyámat és a nővéremet, s rájöttem, hogy anyanyelvem már nem a francia, az angol pedig sohasem lesz az. Spanyolul írok.

Tizenöt éven át tévelyegtem erre meg arra, s a diadal és a siker pontos lelőhelyét kutattam ahelyett, hogy a nyugalom és a béke lakhelyét kerestem volna. S mintha holmi külön emberfajtát alkotnánk a világon, a labirintusokban, amiket végigjártam, sok hozzám hasonlóval hozott össze a sors. Kevesen diadalmaskodtak, sokan eltűntek vagy köddé váltak. Nemegyszer már-már karnyújtásnyira volt tőlem a siker, vagy csak azt hittem. Francia-lgériai származásomat elrejtve, a latin-amerikaiság fényében tündököltem, ami az „érdekes ember" légkörét vonta körém. Barna bőrömre rájátszottam egy kicsit egy mexikói stílusú bajusszal. Rendeztem néhány rövidfilmet, írtam pár játékfilmforgatókönyvet, amelyekből nem lett semmi. Sosem játszottam ki a folklorizmus aduját, hiába is várták el tőlem; sosem voltam hajlandó szellemekkel, gaucsókkal, manókkal s ilyen-olyan varázslásokkal benépesíteni fogadott hazámat. Becsődölt filmrendező lévén, a tárgy oktatásával keresem a kenyeremet. Részidőre szerződtetett, vándortanári portfóliómban többféle kurzuskínálat is található, ilyenek, mint „A latin-amerikai film története", „A latin-amerikai film és a cenzúra... avagy a katonai vagy nem-katonai diktatúrák", mely témák igen közkedveltek Kanadában és az Egyesült Államokban, e tőrőlmetszetten szabad és demokratikus országokban. Alighanem én vagyok az egyetlen, aki tudja, hogy tizenöt év után olyan messze vagyok Latin-Amerikától, akár a Marstól. Az egyetemek és a különféle alapítványok pompás, jól kivilágított és svábbogármentes archívumai azonban nagy valószínűséggel képesek ellensúlyozni és pótolni e hiányosságot.

 

 

III.

Mint mondottam, szemügyre vettem, a mesterségemből fakadó szakmai ártalomtól indíttatva, mintha bizony az volna a sírig tartó túlélés egyetlen záloga, hogy örökösen az orrom előtt lebegtetem az illúzió sárgarépáját, miszerint most végre rátaláltam a témára, „az én filmemre", amely majd eljuttat a világhírig. Szemléltem hát, hunyorítva, a két tenyerem öbléből formált lencsén át: a karját borító szőrzet fehér volt, ezüstös visszfényekkel, s akár albínónak is elmehetett volna, ha néhány barnás folt – még szakállában és taréj formájú hajában is – ellent nem mond ennek; széles homloka nem vallott kifejezetten majomra, de emberre sem, hacsaknem az antropológusok által regisztrált számos közbülső változat valamelyikére, s ezt csak még bizonytalanabbá tette, hogy szőrzete előrehaladott kora folytán erősen megritkult. Szemöldöke sűrű volt és fehér, elő-előbukkanó fekete szálakkal, s erőteljesen rajzolódott ki a kék szempár felett, melyet sok német is megirigyelhetett volna; e két szemet – most vettem észre – szomorúság felhőzte, olykor pedig meg-megvillantak, talán mert ereikben már keringeni kezdett az alkohol; arcbőre kifejezetten bőrszínű volt: aranybarna, napbarnított. Magasságát az adott pillanatban, lévén, hogy tolószékben ült, nehéz lett volna meghatározni, elég annyi, hogy teste masszív volt, vaskos és erőtől duzzadó. Farmernadrág, vörös kockás ing, digitális óra a csuklóján – ezek voltak külső ékességei, kiegészítendő az összhatás emberi jellegét. Hagyta, hogy „fókuszáljam", s láthatóan igen elégedett volt magával: széles, enyhén pisze orra alatt egyre határozottabb mosoly rajzolódott ki, ami látni engedte a hiánytalan, tökéletes, fehér fogsort, az alig kiugró metszőfogakkal. Meg kell mondanom, vonzó volt. Vagy fotogén. Állkapcsa bizonyos hollywoodi színészekére emlékeztetett, akiket éppen állkapcsuk tett híressé.

Leeresztettem a kezemet.

– Szép vagyok? – kérdezte, s abban a pillanatban tűnt szemembe a tolószéke támlájának egyik rúdjába tűzött amerikai zászlócska.

– Elfogadható.

Behemót testével előredőlt, s a poharat az asztalra tette.

– Légy szíves, tölts még egy kicsit – kérlelt. – Hogy hívnak?

– Marco, szolgálatodra – s mindjárt fel is szolgáltam neki egy jókora adagot, tisztán.

Poharát fölemelve Saludot mondott spanyolul, s akárcsak az előbb, most is egy hajtásra döntötte le az italt.

Egy darabig hallgatott. Nyugodtan ült, s egyre jobban kifényesedő szemével a vidéket pásztázta, én pedig igyekeztem kikerülni a legevidensebb kérdést, amely a nyelvemre tolult: „Hogy tanultál meg beszélni?" Mivel nem vagyok birtokában annak az alighanem angolszász nevelésből eredő finom művészetnek, hogy úgy beszéljek egy sikethez, mintha az hallana, a következő kérdéssel igyekeztem „természetesnek" s könnyednek mutatkozni:

– Hogy jutottál idáig?

Tekintete elidőzött rajtam, majd hátradőlt, s elmosolyodott. Már semmi kétségem sem volt afelől, hogy birtokában van az emberi lények minden tulajdonságának és ékességének. Alig kezdett bele elbeszélésébe, szellemi képességeivel kapcsolatos minden esetleges kételyem is nyomban elpárolgott.

Tisztázzunk még néhány dolgot: elbeszélésemben „nézőpont"-tól függően hol az „amerikai", hol az „észak-amerikai" kifejezést használom. Egyik sem felel meg a valóságnak; ki merné azt állítani, hogy egy argentin nem „amerikai" is egyben, vagy azt, hogy egy mexikói „észak-amerikai"? Meglehet, hogy mindez fölösleges szőrszálhasogatás. A világ „amerikanizálódott". Íme, a bizonyíték: ha anyám és nővérem ma is úgy akarnának érvényesülni, mint „kis francia nőcske" korukban, akkor szőkére kellene festetniük a hajukat, homlokpántot, szoknyát és bőrmellényt kellene viselniük. Vagy legalábbis jeanst, hogy beálljanak a világ alvajáróinak nagy, kollektív menetébe.

Az idézőjelbe tett szavak és a fordítások saját megoldásaim. Silvernek nem volt alkalma átnézni a végleges változatot. A világról és az emberekről alkotott vélemények Silvertől valók. Hogy művelt volt, sok „művelt ember"-nél jóval műveltebb, ahhoz nem fér kétség. Sokkal több ideje volt a kulturalizálódásra és humanizálódásra (ha egyáltalán szinonimának fogható fel e két szó), mint az úgynevezett emberi lényeknek, akik „az élet nagy dolgai"-ról szoktak hablatyolni.

Idestova több mint egy év telt el az óta a nyári délután óta, amikor Silver egy szombati napon, a Stanford Egyetem Campusán elbeszélte nekem történetét. Most, egy másik egyetemen, egy másik sivatagban, egy diákszállóban levő szobám oázisában, ami olcsóbb, mint egy szállodai szoba, s átmeneti, mint valamennyi, Kanadában, ahol odakint hideg van, szél és hó, miután elolvastam egy hírt egy tudományos folyóiratban, amely éppúgy puszta véletlenségből keveredett hozzám, mint minden más, mert nincs kinek elmesélnem ezt a történetet, a papírnak mesélem el. Úgy írok Silverről, mint egy barátról, bár olykor – anélkül, hogy felkiáltanék: „Silver én vagyok" – gyanúsan úgy fest a dolog, mintha önmagamról írnék; úgy írok róla, mint egy meleg, otthonos zugról, amely immár örökre eltűnt. Most ébredek csak rá.

A történet azonban lényegében az övé. A költői ömlengések s egyéb banalitások alighanem az enyémek.

 

 

IV.

Nem emlékszem, lehetetlen is visszaemlékezni életem első hónapjaira, vagy akár éveire. Mondjuk úgy, megszülettem, növekedtem, aztán egyszer csak kinyitottam a szememet, mintha álomból ébrednék, s a dolgok lassacskán felöltötték valódi alakjukat. Mondjuk úgy, hogy ma már nem tudom biztosan, mi az, amit csak elmeséltek nekem első éveimről, s mi az, amire csakugyan emlékszem. Mondjuk úgy, hogy még a bizonyos és megélt emlékek is egyre változnak, ahogyan lassacskán megértem őket. Ama távoli időt Dianne Foster, Gregory Foster felesége elbeszélése alapján rekonstruálom; Fosterék mindketten amerikai szociológusok. E történet szerint, melyet az évek során maga Dianne ismételgetett el jó néhányszor, meg-megtoldva ezzel-azzal, Gregory meg ő Gabon fővárosában nyaraltak, és sétálgattak a piacon. Valami eredeti, érdekes holmit akartak venni, hogy magukkal vigyék emlékbe az Egyesült Államokba. Elhagyom a piac részletes leírását, a bódéval, ahol afrikai bálványokat árultak, a másikkal, ahol a civilizáció bálványait kínálták: vasalókat, órákat, rádiókat, darabokra szedett televíziókat, a tamtamzenekarral, amely előtt állva Dianne, Gregory nagy rosszallására megriszálta a csípejét, elég, ha annyit mondok, hogy Dianne szerint élete legboldogabb napja volt, amikor megpillantott engem egy néger nyakába csimpaszkodva. Én remegtem a félelemtől, s talán az éhségtől is, a néger kezében levő coca-colás üvegből és cucliból rögtönzött cumisüveg üres volt. A jelek szerint az amerikai pár láttán még erősebben kapaszkodtam a néger nyakába, s csurrantottam is egyet, amitől megesett rajtam Dianne szíve. Úgy vélte, alighanem valamilyen trópusi kórságban szenvedek. Szemet szúrt nekik különleges színem. Kérdésükre, hogy milyen fajta majom vagyok, a néger azt felelte, hogy csimpánz, mely egy balesetben elveszítette az anyját. A néger természetesen orvvadász volt. Dianne, aki később elmondta, hogy mindjárt érzett valami „furcsát", valami ösztönös vonzódást, amint meglátott, igazi, spontán állatrajongó angol nő lévén azon nyomban behunyt szemmel is megvett volna, amerikai férjének azonban szüksége volt egy vagy inkább több érvre. Egy érvnek ott volt az ár: a bolondnak is megérte. Egy másiknak az, hogy a kutya mellett, ami már volt nekik, játszópajtás és jó mulatság lennék a fiaiknak, Bilinek és Charlie-nak. A döntő érv azonban egy kutatási téma volt, Dianne ötlete, amelyből egyedülállóan érdekes doktori disszertációt írhatna: „Egy csimpánz fejlődése gazdag környezetben". Gregory, a Stanford Egyetem tanára, már megszerezte ugyan a maga doktorátusát, ám Dianne-nal párhuzamosan ő is sokat profitálhatna belőlem, s jó pár cikket kanyaríthatna a témából. A kockázat dacára is, hogy egy-két hónap alatt elpatkolhatok az anyahiány vagy holmi ismeretlen betegség következtében, úgy látszott, érdemes belevágni, vállalni a kihívást. Megvettek.

Gregory – biztonsági és higiéniai okokból – nem engedte, hogy Dianne hozzám érjen. Felkerekedtek a négerrel együtt – én a vállán –, s beállítottak az Egyesült Államok nagykövetségére. A nagykövet az oly egyszerű s mégis oly eredeti és érdekes projectről értesülve tapsolt örömében, s közbeiktatva a karantént, jóváhagyta bevándorlásomat. A nagy múltú amerikai tudomány s általában a haladás nevében üdvözölt amerikai földön, gratulált a lehetőséghez, hogy hasznára lehetek az emberiségnek, s a kiváltsághoz, hogy a lehetséges világok legjobbikában élhetek. Hogy megmutassa, nemcsak szimpatikus, de bátor is – „nem bírta ki a hülyéje, hogy ne vicceskedjen egy kicsit a szónoklata végén", mondta Dianne –, belapította az orrocskámat, amitől úgy rám jött a prüszkölhetnék, hogy a csurrantásokkal együtt majd' kiadtam a lelkemet.

És a majmocska elindult Amerika felé, egy speciális, bélelt ládában. Trópusi állatok bevándorlási szakértői fogadtak, karanténba dugtak, hogy megóvják a civilizált lényeket a kórságaimtól, gumikesztyűs kézzel döfködtek tele oltásokkal, hogy megóvjanak a civilizált lények betegségeitől, s jól meghintettek DDT-vel, hogy kiirtsák állítólagos bolháimat. Dianne szerint meg is öltek volna, ha nem ellensúlyozza mindezt némi anyai gondoskodással, bár azt is csak védőmaszkban és műanyag köpenyben engedélyezték neki.

A karantén után, mivel majmok számára készült speciális gyerekágy nem volt a piacon, az első hónapokat a fiúk egy régi kiságyában töltöttem, Fosterék hálószobájában. Pelenkásan – mivel a bébimajmoknál „természetes" módon a záróizom szabályozása még nem működik –, Dianne meleg mellén csüggve töltöttem ezeket a hónapokat, ő ugyanis, hogy megóvjon az „anyahiány" traumájától, a pótanya szerepére vállalkozott. Odadugtam a fejem, ha melegre és gyöngédségre vágytam, ott jártattam végig ujjacskámat a kaliforniai naptól mindig aranybarna bőrén, ott játszogattam a nyakláncaival, s tanultam meg, hogyan pottyantsak be egy pénzérmét a mélyedésbe, s keressem azután lejjebb, miközben ő kacagva ölelget, csókolgat, majd megdicsér: „Jó fiú vagy. Merészebb és okosabb, mint egy emberi lény."

Igen, ezek a jelenetek mélyen belém vésődtek, s még ma is látom őket. S voltak más jelenetek is, emlékek egész tárháza arról a csupa melegség világról, amely immár mindörökre elveszett. Nem ítélem el Gregoryt, amiért Dianne szemére vetette: „Többet törődsz a majommal, mint a fiaiddal, vagy azzal, hogy haladj a doktoriddal" – talán ez volt az igazság.

Dianne úgy nevelt, mint egy emberi lényt, s mivel a majmok családjába tartozom, akik csak az esős napokon fürdenek a dzsungelben, neki köszönhetem, hogy hozzászoktam a mindennapi fürdéshez, bár a dologhoz egy kellemetlen jelenet kapcsolódik, amelyre már csak riadalmam s Dianne utólagos magyarázatai okán emlékszem.

Egy napon Dianne meg én éppen a kádban fürödtünk, ami számomra mindig új és új tájak felkutatásával és felfedezésével járt, miközben Dianne akkorákat kacarászott, hogy Gregory végül már nem állhatta meg, és benyitott a fürdőszobába. Vad dühvel szegezte a kérdést Dianne-nak: „Mi a rosseb történik itt!?" Megdermedtem. Dianne ránézett: „Mi ütött beléd, Greg? Csak nem vagy féltékeny? Csak szerszámhasználatra oktatom." „Miféle szerszáméra?" „Hát... a csapok használatára. Erre. Hogy hogyan kell nyitni és zárni őket." „Elég legyen, Dianne! Azon mesterkedsz, hogy megrontsd!" És becsapta az ajtót maga mögött.

Később, a Dianne-nal folytatott hosszú és józan érvekben bővelkedő beszélgetése után („Silver, ez szörnyű! Mindig olyan józan érvekkel hozakodik elő! Annyira amerikai!", mondja majd évek múlva nemegyszer Dianne) betiltattak a játékok (az érv az „Oidipusz-komplexus" okozta trauma elkerülése volt), abbamaradtak a fürdések, s Dianne komolyan nekilátott disszertációja megírásának.

Amikor már három lábon futkároztam a házban, szilárd ételt ettem s szabályozni tudtam a záróizmomat, ami „tudományos szempontból" az érettségem bizonyítéka volt, nagy változások történtek. Kiköltöztettek a hálószobából meg a kiságyból, adtak egy ágyat meg egy szobát a földszinten, a konyha mögött, ahová egy folyosón lehetett eljutni. Az egész házban működő légkondicionáláson kívül szobámat még egy rádióval, egy televízióval és egy rúddal is felszerelték, hogy nyújtógyakorlatokat végezhessek s hintázhassak. A szobához egy kis fürdőszoba is tartozott, saját kizárólagos használatomra, itt fürödtem. Dianne finom útbaigazításai és tanácsai nyomán megtanultam vécére járni s elegánsan kitörölni magam a vécépapírral. Fogat mosni is megtanultam. Különös módon, a fogmosás helyes és tudományos módszerét nehezebben tanultam meg, mint a vécére járást. Sehogy sem akaródzott megértenem, miért kell az alsó fogaimat alulról fölfelé, a felsőket pedig fölülről lefelé kefélni, nem pedig végig az egészet, ahogy természetesen kívánkozott volna. Amikor megtanultam, s a tetejébe értettem már a rádió bekapcsolásához, az állomások kereséséhez, a televízióhoz, a csatornák váltogatásához, s el tudtam végezni néhány „fürdés előtti", emberi stílusú testedző gyakorlatot, úgy vélték, hogy figyelemre méltó, sőt kiugró tehetségről és képességekről adva bizonyságot, igen jelentős lépést tettem előre a társadalomba való beilleszkedésem s a gazdag és civilizált környezethez való kivételes alkalmazkodásom folyamatában.

„Újjászületett" lénnyé nyilvánítottak. Hogy megünnepeljék fejlődésemet, érettségemet s a civilizált lény két alapvető eszköze, a vécépapír és a fogkefe használatának sikeres elsajátítását, hosszas vita után Gregoryval, aki inkább amerikai földre lépésem napjára szavazott volna, végül azt a napot választották születésnapomul, amelyen „fölfedeztek", amint a néger nyakába csimpaszkodom. Kis, zártkörű születésnapi ünnepséget rendeztek, Dianne saját kezűleg készített „házi tortáján" egy szál gyertyácskával, amelyet megtanultam elfújni – ekkor kaptam életemben az első tapsot. Még Bill és Charlie, Fosterék fiai is tapsoltak nekem, jóllehet gyűlöltek. A kutya őszintébb volt; ugatása filmbe illően vidám hangulatot kölcsönzött a születésnapi mulatságnak.

Aznap, amikor végleg kinyitottam a szememet, s már felügyelet nélkül jártam ki a szabadba, egy dombon épült, pompás házban találtam magam, otthonos, székekkel, napernyős asztalokkal, nyugágyakkal berendezett terasszal. A terasz mellett medence, körülötte pedig mindig zöld, nyírott, lejtős gyep, bokrokkal, növényekkel, virágágyakkal, egy minigolfpálya, két garázs, egyikben q nyolchengeres, csillogó-villogó luxusautó, amelyet Greg használt, a másikban egy angol kocsi, Dianne Austinja.

Amikor kinyitottam a szememet, óh, nem tudom pontosan mikor, s azt sem tudom, hogy az emberi lény – a majomról pedig még kevésbé – valaha is kinyitja- teljesen, észrevettem, hogy a terv vagy tervek, amelyek miatt megvettek, már teljes gőzzel haladnak előre. Dr. Gregory Foster, a Stanford Egyetem tanszékvezető tanára az „egyéni viselkedésmódok összehasonlított társadalmakban" vagy „egyéni viselkedésmódok összehasonlítása különböző társadalmakban" témára szakosodott szociológus volt, én pedig valamiféle „érdekes nyitás" voltam tanulmányaiban, amelyek most a majmok viselkedését hasonlították össze az emberekével, és fordítva. Az efféle dolgokban jártasabb Gregory egyre-másra fogalmazta az ösztöndíj- és támogatáskérő beadványokat a velem véghezvitt kutatáshoz. E kutatás „hasznos az emberiség számára", mert általa „mélyebben megértjük majd önmagunkat". Ráadásul szeretnek engem, s ez tesz ideális alannyá Dianne tanulmánya számára. Az emberek általam s dolgozata segítségével „megtudják majd, kicsodák, és mi tette őket ilyenekké", s ez majd hozzásegíti őket, hogy „megváltozhassanak, és jobbíthassanak viselkedésükön".

Mondanom sem kell, Marco, hogy cselekedeteimet, életemet a legapróbb részletekig dokumentálták; fotókat, magnószalagokat, filmek tömkelegét s egész papírhegyet találhatsz az Alapítvány archívumaiban, amelyeknek – engem is beleértve – mindez az alapköveit alkotta. Éveken át szüntelenül magamon éreztem Gregory szigorú, fürkész tekintetét, s ő, hogy jobban tudjon koncentrálni – és ma már úgy vélem, azért is, hogy az elmélyültség és bölcsesség védjegyével lássa el a dolgot –, mindvégig egy kihunyt parazsú pipát harapdált. Takarékossági, valamint egészségi okokból, a hosszú élet reményében már rég felhagyott a dohányzással.

Dianne is sokat fürkészett engem, ám – ehhez nem fér kétség – egészen másféle tekintettel. Ha rám nézett, szórakozottan s ábrándosan mosolyodott el, s cigarettája szívatlanul égett a kezében, míg csak Gregory rosszallóan nem figyelmeztette, hogy a hamu mindjárt leesik, vagy már le is esett.

Mindkettőnek folyton keze ügyében volt a fényképezőgép, a jegyzetfüzet meg a ceruza, s ha csak megvakartam az orromat, tüsszentettem, felmordultam vagy bármit csináltam, tüstént a füzet után kaptak és jegyzeteltek, vagy a fényképezőgépre vetették magukat s lefotóztak. E boldog pillanatok idején órák hosszat beszélgettek – olykor vitatkoztak –, taglalták viselkedésem hogyanjait és miértjeit, illetve az a mögött feltehetően megbúvó mély értelmű, transzcendentális jelentéseket.

Igen, nem kétséges, hogy bár akkor erre nem ébredtem rá, a megfigyelések ezen időszaka alatt fejlődött ki ítélő- s felfogóképességem, és idézőjelben mondva, ekkor fejlődött ki „emberi agyam". Sok ilyen beszélgetésről készült magnófelvétel. Ha ásítottam, példának okáért, Gregory hangja azt mondja: „Álmos", Dianne-é pedig azt: „Igen, álmos szegényke. Nem lehet, hogy a terhére vagyunk?" Én szándékosan még egyet ásítok. Gregory: „Megint ásít. Ez már az unalom jele." Dianne: „Igen, az ember volta miatti unalomé." Gregory: „Ne túlozz! Ez a majomunalom, az emberi unalom előfutára. Ami közös jelenség a legkülönfélébb társadalmakban. Ezt feljegyzem." „De Greg, honnan tudhatnánk, melyik a természetes unalom, és melyik az, amelyet a gazdag környezet gerjeszt? A mi jelenlétünk, például." „Dianne! Engem hasonlítasz össze a majommal?" „Óh, Greg, nem ezt akartam mondani. Én csak..."

Túrom az orromat, turkálok a lábujjaim közt, két-három percig merően nézem a talpamat, abbahagyom, megint nézem, kinyújtom a kezem és a plafont fürkészem, nem esik-e az eső a szobában, az ablakhoz megyek, s kezemet a homlokomhoz emelve, mint egy katonatiszt, a látóhatárt tanulmányozom, majd ahogy a tévében láttam, hirtelen felpattanok, körbe járok, újból visszaülök, azután megint felpattanok, de ezúttal egy ugrással; mindez, s nem emlékszem, még mennyi minden följegyeztetett, magnóra vétetett, lefényképeztetett és elemeztetett.

Ha azt a megjegyzést hallottam: „Nem igazán értem. Nem tudom felfogni", elismételtem magamban. Érlelődtem és fejlődtem anélkül, hogy észrevettem volna.

Silver elhallgatott. Én is némán könyököltem az asztalon, arcomat két tenyeremben nyugtatva. A szemét figyeltem, a huncut felvillanások, ha voltak is korábban, már kihunytak. Ajkába harapott, körülnézett, s végül a laposüvegre mutatott. Töltöttem neki. Alighogy kimondta a „köszönöm"-öt, már le is hajtotta.

Néhány másodpercig tűnődött, majd folytatta elbeszélését.

   

   

Pablo Urbányi 1939-ben született Ipolyságon, 1947-ben szüleivel Argentínába távozott, 1977 óta Kanadában él. Spanyolul ír. Magyarul eddig néhány elbeszélése és egy kisregénye (Felsőfokú tanfolyam a korszerű spanyol nyelvből; 1992) jelent meg Dobos Éva fordításában.