Kalligram / Archívum / 2003 / XII. évf. 2003. október – Parti Nagy Lajos 50 éves / Egyszer csak a torkáig ért

Egyszer csak a torkáig ért

Erkölcs és irodalom Parti Nagy Lajos Hősöm tere című regényében és a recepcióban

 

„...nekem az aktualizálás, sőt bizonyos didaxis árán is meg kellett írnom ezt a könyvet, egyszer csak a torkomig ért az undor és a félelem. Még úgy is értve, hogy »én szóltam«."

Parti Nagy Lajos'

   

(amikor a szomorú írónak igaza lesz) Parti Nagy Lajos 2000-ben megjelent könyve, a Hősöm tere2 több okból is érdemes az újraolvasásra. Egyrészt a megírása óta eltelt viszonylag rövid idő nem csökkentette a könyvben lejegyzett undorok és félelmek aktualitását, sőt az olvasó számára az „idegen-szívű" kifejezés, vagy az, hogy „minden helyi és országos adón a nagygyűlést közvetítik", több referencialitással bír, mint a könyv megjelenésekor – ez nem szorosan vett irodalmi kérdés, de az nem baj. A Hősöm tere figyelmeztet, hogy ha az ország felelősen gondolkodó, normális többsége nem képviseli eléggé felelősen a saját demokratikus normáit, akkor egy – kezdetben marginálisnak tűnő – agresszív, szónokias, gyűlöletkeltő és ugyanakkor gagyizálódó nyelvezet-gondolkodásmód köznyelvesülése (a megszokott, gusztustalan városi galambok veszélyes elszaporodása), elhatalmasodása nagyon rosszhangulatú, félelem-alapú közéletet teremt. Ez a figyelmeztetés megszívlelendő lehetett a könyv megjelenésekor, amint az utóbbi évek sajtótörténete, ha más nem, meggyőzően bizonyítja.

Másrészt, hogy egy irodalmibb okot is megjelöljek az újraolvasásra, ez a könyv különös helyet foglal el szerzőjének befogadástörténetében, nehéz pillanatokat okozott a Parti Nagyot általában értő és dicsérő kritikának. A szöveg igen hamar és igen jogosan a didaktikusság gyanújába keveredett. Reménykedem néhány olvasóban, aki megfogalmazásomra felkapja a fejét: mi volna a baj a didaxissal? A kérdésre a kortárs kritikai gondolkodásmódok alapfeltételezéseinek rövid vizsgálata adhatja meg a választ.

 

(az újabb kritika dilemmái) Balassa Péter még A hullámzó Balaton után írt esszéjében,3 a Parti Nagy-életmű mellett annak kritikai fogadtatását és a kritikai közéletet általában is vizsgálja, szövege ráirányítja a figyelmet arra, hogy az egységesen a művek nyelvi megalkotottságának módozataira koncentráló hazai kritika egyebekben nagyon is megosztott. A kritikai élet ilyen nyelvcentrikussága természetesen nem csupán az elemzők rögeszméjének terméke, hiszen az elmúlt néhány évtized (kiemelten a hetvenes-nyolcvanas évek) irodalmának legfontosabb kísérletei és eredményei elsősorban a nyelvre vonatkoztak – méghozzá éppen a hagyományos elbeszélhetőséggel, ábrázolhatósággal szemben. A fontosabb kritikusok tehát az irodalmat elsősorban az irodalmi nyelvhasználatok kidolgozottságával mérik, „szakmai" szempontokat érvényesítenek a – gyakran amúgy sem túl produktív – „ideológiai" szempontok helyett; tulajdonképpen (tudatosan vagy tudattalanul) mindannyian elfogadják tudomány, erkölcs és művészet szféráinak világos modernista, racionalista elkülönítését.4 Nagy leegyszerűsítéssel tehát a tudományos és etikai számonkérhetőség tagadása, erkölcs és tudomány kizárása az irodalom legsajátabb illetékességi területéről jellemzi a kritikusok modernista csoportját; míg a másik, hasonló irányba gondolkodó, de radikálisabb (posztmodern) kritikusi csoport mindenfajta referencialitás kötelmétől is meg akarja szabadítani az irodalmi szöveget. (Mondanom se kell, hogy még nagyon sok egyéb határozza meg, választja el és köti össze a modern és a posztmodern kritikust, ezek a szempontok azonban nem perdöntőek Parti Nagy és a Hősöm tere szempontjából.) Az első csoportba tartozó irodalmárt is elsősorban a nyelvi-retorikai felépítmény, illetve a műveknek az irodalmi hagyományokkal folytatott párbeszéde érdekli, de nem zavarja, ha a szövegnek van valóságreferenciája; míg a posztmodern kritikus hajlamos például egy kortárs szöveg előadódó referencialitását egy érvényét vagy érdekességét vesztett beszédmódba való visszacsúszásként értelmezni. Természetesen mindkét kritikusi magatartás lehet konstruktív, az elemzett mű olvasási lehetőségeit felszabadító, dinamizáló hozzáállás, és mindkettő válhat – ha az előzetes elvárás a műalkotás felé forduló kíváncsiság, párbeszédkészség fölé nő – terméketlen korlátozássá.

A lírikusként induló, első remekművét (Szódalovaglás) is alapvetően a líra műnemében alkotó Parti Nagy Lajost nyelvművészként éltette a kritika, és ő műnemváltásai közepette a mai napig is megtartotta a nyelvvel való intenzív foglalkozás, a nyelvfacsarás jó szokását – ezzel valószínűleg mindenkor elegendő alapot ad (nyelvcentrikus) kritikusainak a dicséretre. Balassa említett írásában a posztmodern elvárásokkal és az általa rigorózusnak gondolt kritikusokkal csatázva ugyanakkor rámutat, hogy a nyelvi dimenzió virtuóz kidolgozottsága nem jelenti a szöveg valósággal való kapcsolatának hiányát, Parti Nagyot ilyen értelemben, provokatívan nevezi „szociális realistának": „Noha a nyelvet a szöveg cselekményévé teszi, a szöveg cselekménye nem csupán nyelvi, hanem a nyelvben létrejövő fabula is". Azaz: miközben Parti Nagy szövegszervező erejű nyelvjátékaival minden kritikusának kedvére tesz, A hullámzó Balaton Balassa által leírt, nyelvben létrejövő „szociális fabulái" a fentebb „posztmodern" kritikusnak nevezett olvasót elméletileg nem igazán teszik boldoggá. A Hősöm tere aztán már a fentebb „modernista" kritikusnak nevezett olvasót is elbizonytalanítja tanító célzatával, az aktualizálhatóság hangsúlyozásának didaktikus megoldásaival: azaz az etikai szándékoltság erőteljes megjelenésével a szakmaiság érdekmentes szabadságát élvező irodalmi szférában.5 Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy minden ilyen kritikusi alapfeltevés valamilyen feleslegesnek vélt megfelelési kényszer nyomása alól akarja felszabadítani a művet, hogy egy élvezetesebb, teljesebb vagy szakszerűbb megértési folyamatnak adja át. Ahogyan a kritika (vagyis az alapját adó irodalomelmélet) visszautasítja az erkölcsi derekasságnak, aztán a valóság utánzásának vagy reflektálásának követelményét, és egy nyelvi-retorikai-strukturális megközelítésre esküszik fel, természetesen csökken a szerző autoritása is, az olvasás érthetően éppen arra kíváncsi, amit a szerző nem tudhat kontrollálni, amit nem tud didaktikusan a szánkba rágni, a kritikus a rögzített értelem ellenében olvas, az eldönthetetlenség, a többjelentésűség, az egyszerűsíthetetlen heterogenitás szövegbeli kódjait keresi. Az erkölcsi állásfoglalás egyértelmű szándéka ellentétbe kerülhet az olvasás ilyen érdekeltségével.

(Az etikusság irodalmi hibája) Az etikai és a művészi szféra elkülönítése elvileg nem kell mást eredményezzen, mint a műben esetleg mégis megmaradó, felfedezhető etikai komponens iránti teljes közömbösséget, nem állít többet, mint hogy az etikai irányultság irreleváns a mű esztétikai értékének megállapítása szempontjából. Az esztétika kezdeteitől fogva alapvető elvárás a műalkotással szemben, hogy tárgyát az érzékek nyelvére fordítsa, „megérzékítse", közegében művészi átalakító eljárásokat alkalmazva tegye közvetetten (nem fogalmilag) hozzáférhetővé: ha egy vélemény, érzés stb. csak le van szögezve, de nincs ilyen, megfelelő színvonalú átalakításnak alávetve, az nem válhat az esztétikai tárgy részévé. Tehát, elvileg: a szakszerű műkritika (ésszerű határok között) közömbös az erkölccsel szemben, a bírálat tárgyát a művészeti közegben történő megformálás színvonala adja. A következő idézetek azonban azt mutatják, hogy az etikai célzatosság, az erkölcsi elkötelezettség, és annak egyszerű kimondása nem közömbös, hanem negatív tulajdonság is lehet a műről alkotott esztétikai ítéletben.

A didaktikusság vádját Margócsy István kritikája6 fogalmazza meg, ez az írás a leginkább elmarasztaló a regény didaktikusságát illetően: „A szerző, szándéknyilatkozatai szerint is, de magából a könyvből kiolvashatóan is, erkölcsi kötelességét gondolja teljesíteni, mikor szövegének megszokott absztrakt jellegét szigorúan és komolyan megköti, ám megkötése súlyosan megterheli nemcsak a koncepciót magát, nemcsak a formálási eljárásokat, hanem az egyes mondatokat is", és ennek a didaktikai tehernek köszönhetően „olvasóját még akkor is inkább kielégítetlenül hagyja, amikor pedig maguknak az egyes nyelvi fordulatoknak nagyon tudna örülni". Az erkölcsi tanító célzat (mint máskor mondjuk egy tudományos tanító célzatú kitérő a szépprózában) teherként jelenik meg az olvasásban és magának a műnek is kárára van. A didaktikus aktualizálás olyan nagy vádnak, vagy olyan amatőr hibának tűnik fel Margócsy előtt, hogy kemény kritikáját csak feltételes mondatok sorában fejti ki: a szerző „itt mintha nyelvi humorát valamely megfontolandó társadalmi igény szempontjából kevésnek vagy komolytalannak látta volna", „a könyv mintha az elkötelezettség nosztalgiájával íródna és szólalna meg", „mintha Parti Nagy lemondott volna annak igényéről, hogy különös egyedi nyelvi világot teremtsen...". Az erkölcsi hatáskeltés jelenlétére Margócsy egy korábbi írásával7 egyetértésben Szilágyi Márton8 már a novelláskötet Gille–muszterek című írása kapcsán figyelmeztet; érdekes, hogy ez a novella éppen utópikus jellegével üt el a többi szövegtől, Szilágyit idézve: „az utópia pesszimisztikus távlata a kötetben semmiféle megerősítést nem kap a többi írástól, a tisztán világszemléleti (azaz nem elsősorban a nyelviségen keresztül megvalósuló világszemléleti) brutalitás csak itt bukkan föl". És akkor hol van a Gille–muszterek erkölcsi hatáskeltési törekvése, utópikussága az utópikus regény didaktikus kifejlettségétől! Margócsy tehát a didaktikusságot, a társadalmi elhivatottságot egyértelműen hibaként értékeli, kritikája azonban attól igazán feddő, hogy emellett (vagy mintha néha: ezért?) a regény irodalmi kivitelezését sem találja megfelelőnek, azaz a „megérzékítés" kellő alaposságát is hiányolja: „a nyílt kimondás »egyenessége« pedig a szöveg öntörvényűségének kárára megy", és még jó néhány kifogást tesz, néhányra később visszatérek.

Bár a regény további kritikusai pozitívabban vélekednek az irodalmi kidolgozottságról, a didaktikus, egyszerű történetvezetéssel, nagyobb szerzői autoritással járó, egyértelműségre törekvő etikai szándék az ő szövegeik szerint is mentegetésre szorul. Dérczy Péter amúgy dicsérő kritikája9 szerint a betétregény (az utópikus galambtér, illetve a galambbá operált hős be- és leépülésének története) „majdnem a nemzeti szocialista mozgalom történetének »szó szerinti« leképezése". „A történet így önmagában nagyon egyszerűvé válik, a helyzetet az sem menti, hogy a betéten belül is van egy mini-betét..." Ebben a részletben, ha jól értem, a didaktikus egyszerűség egy hiba, valamilyen – Parti Nagy által engesztelésül a regénybe írt – komplex irodalmi rafinériának kell „megmentenie a helyzetet". Dérczy érvelésében az utópia irodalmi hagyományaira hivatkozva tagadja az aktualizálás direktségét: „A szöveg korábban már említett direktségét, alkalmi »kiszólásait« a korunkbéli Magyarországról a disztópia fantasztikuma, szürrealitása enyhíti, s egyben bizonyos mértékig értelmezhetőségét is megszabja: azt sugallja, hogy bár a történet példázatos, minden lokalizációs eljárás csak mint a fantasztikum része érvényes". Bedecs László10 esete a legérdekesebb, mert az ő szövege enged leginkább bepillantani ebbe a – nyilván egy egész kritikai szemléletet, és nem az egyszeri kritikust jellemző – gondolatmenetbe. Bedecs azt tételezi, hogy bár „Parti Nagynál minden galamb gonosz", a galambhoz általában kapcsolódó pozitív kulturális töltet erősebb is lehet az olvasóban, mint az egész regény és szerzője, és a galamb-szimbólumhoz kapcsolódó, a szöveg által létrehozott kétértelműség (hogy jó vagy rossz a galamb) eldönthetetlenségként jelentkezne a jelentésalkotásban: „lehet, az elbeszélő téved, rosszul interpretálja a történteket", „talán a galamb a látszólagos bűnben is galamb marad, mert a szimbólum erősebb, mint az egyéni interpretáció." A folytatás azt is nyilvánvalóvá teszi, mért van szükség erre az értelmezésre: „Ez persze nyitott kérdés, de ennek a kételynek, épp a regény érdekében meg kell lennie. Ha ugyanis nincs, akkor jogos a vád, hogy a Hősöm tere egy didaktikus és viszonylag triviális üzenetet közvetítő regény." Azért, van szükség a kétely, az eldönthetetlenség szerintem nem igazán indokolt felemlegetésére, hogy ezzel a kurrens irodalmi erénnyel ellensúlyozni lehessen az etikai üzenetet. Mi a baj az etikai üzenettel? Bedecs gondolatmenetében ironikus módon éppen az, hogy az olvasók teljesen egyetértenek vele, hogy triviális – ha Parti Nagy erkölcsi üzenete nem volna kedvünk szerinti (és ettől önmagában érdekesebb volna), kevesebb irodalmi erénnyel is legitimálni lehetne: az „erkölcsi kötelességét teljesítő elbeszélő (...) abszolút elfogadható értékítéleteit azzal hitelesíti, hogy meghagyja a tévedés lehetőségét".

Rejtélyesnek tűnik, mikor lett az irodalomkritikai közgondolkodásban az egyébként demokratikus alapú etikai célzatosság zavaró hiba. Elméleti magyarázat is elképzelhető: az érzékek művészi közegében az erkölcsi elhivatottság egyszerű fogaimisága idegen test, nem való oda – számomra ez a modernista álláspont túlzásig vitt képviseletének tűnik. Meglehet, szerepe van a didaxisellenességben annak, hogy a szocialista irodalmi rendszerben elméleti szinten megfogalmazódott egy ideológiai korrektség igénye, és így az ország demokratizálódása a politikailag irányzatos irodalomértéstől való felszabadult elfordulás lehetőségeként tűnt fel. Parti Nagy regényének esete azonban azt mutatja, hogy szemléleti elcsúszás ment végbe a fentebb emlegetett modernista, etikasemleges alapokhoz képest. Abból a tételből, miszerint nem kifogásolható, ha egy műnek nincs etikai vagy tudományos hitelesség-igénye, az lett, hogy kifogásolható, ha van. Az olvasást és a művészeteket külső (vallásos, tudományos, törvényszéki, társadalmi) igényektől megszabadító teória preskriptív ízlés-tétellé lett. Különös kritikai álláspont, hogy a műalkotás szférájában mindent szabad, kivéve túllépni a szféra modernista határait. Ehhez jön persze, hogy a didaktikus szándék gyakran tényleg csökkenti egy szöveg élvezeti értékét, gyakran unalmas stb. De ebből legalább két dolog nem következik: 1. hogy amelyik szöveg didaktikus, az unalmas; 2. hogy ha egy didaktikus szöveg unalmas, az unalomnak a didaktikusság az oka.

Kérdés, vajon az egyébként Parti Naggyal vélhetően egyetértő kritikusok miért tartózkodnak a Hősöm tere erkölcsi üzenetének kifejtő, értelmező összefoglalásától, mikor pedig megjegyzéseiket szívesen olvasnánk. Ennek a tartózkodásnak talán az a – nem teljesen oktalan – félelem lehet az oka, hogy etikai kérdésekről közéletünk olyan eldugott szegletében is, mint az irodalomkritika, csak politikai kérdésként lehetne beszélni. De még ha nehézségekbe ütközik is, úgy érzem, az értelmezés és kommentálás nehéz feladatát vállaló irodalomértés saját illetékessége tárgyában lehetne kicsit rugalmasabb. Eddigi fejtegetéseimmel mindössze arra célzok, hogy az olvasó vagy kritikus – ha már nem áll semlegesen a kérdéshez – inkább örülhetne, amikor a saját erkölcsi érzékének megfelelő etikai megállapításokat olvas egy szövegben. Én örülni szoktam.

 

(Az etikusság hiányának irodalmi hibája) A Hősöm terével foglalkozó elemzések általában a szöveg érzékeny, figyelmes olvasatát adják, ám legtöbbször csak utalnak a könyv hangsúlyos erkölcsi tartalmaira, és ennek a kérdésnek a kifejtése helyett (amelyre – fentiekből világosan látható – nem érzik illetékesnek magukat) belefeledkeznek a gyakorlatukhoz amúgy is közelebb álló narratológiai kérdések, hagyománytörténeti szempontok és nyelvi megoldások méltatásába, elemzésébe11 – megismétlem, elsősorban itt is a rejtélyekre, a bizonytalanságra helyezve a hangsúlyt, tehát mindarra, ami valamilyen monologikus mondanivaló ellenében felhozható. Ezek az elemzések hasznosak és alaposak, Parti Nagy olykor vitathatatlanul rejtélyesen, többféleképp értelmezhetően írta meg könyvét, azonban az erős erkölcsi mondanivaló odaértése nélkül az „irodalmi elemzések" nem nyújthatnak teljes képet a könyvről, sőt, több irodalmi-erkölcsi probléma nem értelmezhető igazán az etikai összefüggések figyelembevétele nélkül. A kritikusok röviden kitérnek arra, hogyan határoznák meg az erkölcsi tanulságot, de utalásaikból eléggé széttartó meghatározások sejlenek fel, az elemzések kérdésirányának megfelelően: Dérczy Péter az író klasszikus, egyetemes értékekhez való ragaszkodását az epikus hagyományok intenzív beépítésében fedezi fel (utópia, fejlődésregény, levélregény stb.); Bedecs László felismeri az aktualizálás tétjét, és a „regény nem csekély etikai vonatkozásai"-nak kulcsszavául a megvetést, annak bonyolult viszonyrendszerét választja; Balassa Péter könyvkritikája12 (amelyet csak azért nem idéztem eddig, mert kívül marad a kritika etikaellenes vonulatán) érdekes töprengésében hasonló kulcsszónak találja a mértéket, és a hatalomvágy mértéktelenségét írói érzék mértékletességével állítja szembe. Ezek a kísérletek azonban inkább a Hősöm terében megjelenő erkölcsi dilemma autentikus (bár sajnálatosan tömör) továbbgondolásának mondhatók, mint a dilemma hű összefoglalásnak. Parti Nagy könyvének központi, értelmiségi felelősségről szóló gondolatát egy rövid megjegyzéssel intézik el.

Amikor Bedecs úgy fogalmaz, hogy „a realitás és a fikció hatványozottan jelentkező narratológiai problémája" a könyv „talán legizgalmasabb" kérdése, csak annyiban van igaza, amennyiben az etikai kérdéseket a fentebb vizsgáltak tanulsága szerint nem szabad az irodalmi elemzés legizgalmasabb kérdésének nevezni, például a realitás és a fikció hatványozottan jelentkező etikai problémáját sem. Pedig ez a viszony legalább annyira erkölcsi, mint narratológiai problémaként jelenik meg a szövegben. Realitás és fikció, avagy író és hős viszonya véleményem szerint eléggé koherensen értelmezhető etikai szempontból ezzel persze nem zárva ki más értelmezések lehetőségét, különösen „irodalmi szempontból". Azt hiszem, kissé túlzó, amikor Margócsy a „személyiség megérthetetlen megkettőződésének" játékáról beszél; Bedecs is leírja, hogy „mindvégig felfoghatatlan a megkettőződésnek ez a módja", noha utána mégis megpróbálja (jó irányba indulva) megmagyarázni; „ugyan nem könnyű kibogarászni, hogy melyikük ki, hogy ki kicsoda is, s az éppen létesülő nyelvi világban hol helyezkedik is el, röviden, ki ír kit, annyi bizonyosan megállapítható: alteregók" – írja Dérczy, aki egyébként szintén ennél árnyaltabban is elemzi a helyzetet. Zavarba ejtő ez a visszatérő hivatkozás a helyzet megérthetetlenségére, hiszen író és hőse regénybeli megkettőződésének lehetséges egy nem bonyolult, végigvihető erkölcsi értelmezése, amire a könyv elején fontos szöveges utalást is találunk.

Ezt a lehetséges etikai olvasatot is ugyanaz a helyzet generálja, amelyet más összefüggésben a regény befogadásában láthatunk: az erkölcsi megközelítés hiánya az irodalomban. Az irodalom saját illetékességi területét kereső önállósodási folyamatnak a részeként az is az olvasás (általában elfogadott) konvenciója lett, hogy a szerző jogi értelemben nem felelős azért, amit a hőse mond vagy tesz, hősének szavai nem kezelhetők egy az egyben a szerző szavaiként. Hasonlóképpen, egy modern, működő demokráciában a szerző mint állampolgár nem gyújthat fel büntetés nélkül középületeket, regényhőse azonban – ha írója megmenekíti az igazságszolgáltatás elől – igen, és így tovább. A fiktív tér, a hős tere olyan irodalmi tér, amiben egy ideje hagyományosan nincs helye az etikai megközelítésnek. Ezt a teret természetesen egy létező ember, egy szerző hozza létre a nyelvben, aki eközben nyilvánvalóan teljes gondolkodási szabadságot élvez, a fikció keretei között. A „más bőr vásárra vitele" (95) ez, legalábbis az író-elbeszélő kezdetben ezt hiszi: „az illető révén, igen, a szerencsétlen esetén keresztül, végre, és úgyszólván kockázat nélkül beleláthatok ebbe a »falon túli« világba" (94). Csakhogy a Hősöm terében éppen ez az etikailag nem kontrollált fiktív tér szabadul el, és fordul a semlegességét tehetetlenül őrző írója ellen. A megkettőződés-történet ijesztő kifutása azt sugallja, hogy az író (erkölcsileg is) felelős a hőséért. A hétköznapok erkölcse és a fikció világának hétköznapi erkölcstelensége – az író mint létező lény tudatának ez a két aspektusa már a regény bevezetőjében szóba kerül: „Fura szerzet vagyok én, azt hiszem. Íróként minden érdekel, ami deformált, ami rontott, minden, amitől a »civil« ösztöneimmel irtózom vagy amitől akár csak tartok" (22). A civil ösztön – éppen a korlátlan szabadság híján – erkölcsileg is ítél, talán az irtózás is kapcsolható a Bedecs által feltételezett erkölcsi alapú megvetéshez, míg az író-én és az általa teremtett fiktív világ az alkotói szabadság eredményeképpen sem félelem, sem erkölcs által nem korlátozott. Beszédes az is, hogy a Parti Nagy Lajos által a regény előtt teremtett fikciók a regény belső terében egymásba nyílnak: az életmű dinamikusan részt vesz az utópiában, a dolgok alakulása azt érzékelteti, valamikor a játékból elkezdett mondatokért (amelyek nem fejeződnek be, amikor mi nem folytatnánk őket), a gondolatkísérletekért is felelősséget kell vállalni. A komollyá váló játékban egy új, a szerzőnél korábban nem hangsúlyos, végső időszakaszba érnek a korábbi szereplők. A hullámzó Balaton című novella monológja még csak hátborzongatóan utal a majdani végre, és a szöveg befejeződik, mielőtt az elérkezne, de a Hősöm terére mindez már a múlt: miután Balatony Kálmán bőre nem tágul tovább, kiengedi óriási macskáit, azok felfalják őt, majd maguk is felfordulnak – na akkor kezdődik el az utópia, egy olyan szövegtér és -idő, amelyben a szellemes előreutalások előbb-utóbb könyörtelenül, kínzó részletességgel jelen idejűvé válnak. Ez a vízió Parti Nagy üzenete: ideje a fikcióban is demokratikusan félni,13 azaz felelősséget vállalni, mindenkorra, gondolatkísérleteink idejére is megmaradni erkölcsileg figyelmesnek. Ha civil énünk nem kontrollálja az író-ént, az utópia lepereg, és a saját hősünkkel kialakuló írói azonosság tehetetlen áldozatai leszünk. Ez a regény kérdése: hogy mekkora lehet a hősöm ilyen ellenőrizetlen, szabad tere. A regényhős, az „illető" átváltozásának végén annak is nagyon plasztikus, felelős megfogalmazását találjuk, mi az az állapot, amelytől az etikai gyakorlatozás kell távol tartson minket, mitől fél igazán az író-értelmiségi: az ami a számon, az a szívemen morálisan nem védhető állapotától. A diktátorrá vált hős magáról írja: „Én most már sivítva okádok ettől az értelmiségi nyavalygástól, és a zúzám kivan a nem egyértelműségtől, és én ezentúl nem fogok mást gondolni, mint amit a helyzetemből fakadóan mondani kell, sőt, azt fogom gondolni pontosan, méghozzá belülről, amit mondok, és bájbáj" (262).

A tépelődő író visszatekintve ezt mondja a gépén lévő, fiktív énje által küldött levelekről: „Érthetően, bár teljesen értelmetlenül azt gondoltam, hogy amíg odabent vannak, kevésbé valóságosak" (87). Ez a vallomás talán az egész fiktív világra igaz, az író fejében, a regényben. A Hősöm tere szerintem egyfajta civil felelősségtudat állandó szükségességét állítja, akkor is, amikor az elképzelés még nem „idekint", hanem csak „odabent" létezik. Általánosan: az összevissza beszéléstől óv. Közhelyesen, megint csak az írástudók felelősségéről van szó, megint csak a vétkesek közti néma cinkosról. Az, hogy egy ilyen civil felelősségtudatú szöveg a didaktikusság várható vádját is vállalva aktualizálja a mondandóját, kiemeli a maga etikai olvasatát, talán éppen abból az aggodalomból fakadhat, hogy a tágan értett befogadói-értelmezői közösségben megszűnhet a konszenzus, ami az etikai didaxist feleslegessé tenné. Úgy látszik, A hullámzó Balaton novellái még megelégednek egy nagyon áttételesen létesülő szociális realistasággal, ami valamilyen konszenzuális demokratikus érzékenység meglétét feltételezi az olvasói közösségben (mondván: az olvasók majd úgyis kiolvassák a szövegekből Parti Nagynak „plebejus demokratizmusát"), és úgy látszik, ez a konszenzus a Hősöm tere szövege számára már nem evidensen adott.

 

(újítás és ragaszkodás) A civil felelősségtudat a Hősöm tere előtt sem hiányzott Parti Nagy műveiből, ám ennek központi kérdéssé tétele azt eredményezte, hogy Parti Nagy valamelyest szembehelyezkedett az értelmezőivel: a szerző inkább az etikai megközelítés hiányát, az irodalomkritikusok inkább az etikai megközelítést tartják hibának. A Hősöm tere problematikájában az írás etikai dimenziója valamivel fontosabb lett, mint az írás nyelvi felfedező munkája – ezt Margócsy nagyon pontosan érzékeli. Éppen ezért a korábbi, Parti Nagynál bevált értelmezői eljárásokhoz képest ez a szöveg elég komoly váltást igényelne, más befogadói álláspontot vár el az olvasótól – ezt nem érzékelte talán súlyának megfelelően a kritika.14 A regény mint etikai-irodalmi egység azonban nem csak a kritikusainak jelentett nehézséget, hanem szerzőjének is,15 aki a regény megírásának mikéntjében olykor ingadozni látszik. Az például szerzőnek és kritikusnak egyaránt elképzelhetetlen, hogy a regény hangja lehetne egyszerűen önéletrajzi hang, és ezért mindannyian saját eszközeikkel kiemelik ennek bizonytalanságát (ami a szerző esetében kicsit gyengíti a civil felelősség eszméjét). Úgy érzem, a szerzőben is problematikussá vált etika és irodalom kettőssége, és hol a társadalmi, hol az irodalmi céljait helyezi előtérbe a regényben, nem mindig keresve meg a kettő szintézisének lehetőségeit.16 Céljainak és eszközeinek nem teljes összhangja olykor érezhető, a könyv ennyiben marad el egy elképzelhető etikai-irodalmi remekműtől. Azt gondolom tehát, a Hősöm tere nem hibátlan könyv, de hibáiért az erkölcsi célzatossága legfeljebb csak nagyon áttételesen felelős. Szerintem a demokratikus tanító célzat alapvetően javára válik a szövegnek.

A Parti Nagy által vállalt elbeszélői helyzet a novellákhoz képest nagyon megváltozott. Regényt egészen másképpen kell írni, mint novellát. És a szerző nagyon figyelemreméltó gesztust tesz a műfajváltás sikerességének érdekében: többszólamúvá teszi a regény nyelvi terét. A korábbról ismert Parti Nagyos beszédmódot (a nyelvi dilettantizmus, a rontottság hihetetlen leleményeit) egy nagyobb szerkezet részévé teszi, a butaság nyelve helyett a zsarnokság nyelvének szerepét osztja rá, és ennek az (etikailag nem kontrollált, túlságosan is szabad) beszédnek az ellenpárjaként megteremti a civil nézőpont hagyományos beszédmódú szólamát. Ezt a fontos gesztust nem értékeli eléggé a kritika, Bedecs a hagyományos elbeszélői szólamot a galamb-terror nyelvéhez képest „vitathatatlanul lapos összekötőszöveg"-nek titulálja, és persze értjük, mire gondol, csak épp megfogalmazása megint az etikai megközelítés hiányáról tanúskodik. A civil nézőpont (az író-elbeszélőé), amely tehetetlenül szemléli önállósodott regényhősének átváltozását, éppen cselekvéseinek hiányával és nyelvi visszafogottságával van jellemezve. Margócsy azt is jól veszi észre, hogy a civil közegben nem történik semmi („az emberi világ kidolgozatlansága és vázlatossága meglepő és kiábrándító"), de nem feltételezi, hogy ennek értelme lenne a regény I logikájában. Pedig a regénybeli elbeszélő mindvégig kulturált, hagyományos prózaszövege (amelynek egyetlen költői szokása az I. részben gyakran alkalmazott hasonlat) és ugyanakkor a figura teljes bezárkózottsága, az a szerzői trükk, ahogyan egyedül marad saját lakásának életterében, és nem próbál idejében cselekedni, segítséget kérni – ezek teszik érzékelhetővé a civil-énrész attitűdjét és fentebb említett tehetetlenségét. Ahogy arra Dérczy és Bedecs is felfigyel: a regény (már-már színpadiasan szervezett) nyelvi terében a regény-hős útját kísérjük végig a civil szerző csiszolt, egyáltalán nem agresszív prózájától a galambok gyűlölködő, erőszakos és ostoba nyelvéig. A regényhős addig hallgatja és leveleiben addig ismétli Tubica és Rencike agyrém-nyelvezetét, amíg az sajátjává nem válik, minden ideológiai alapjával egyetemben. Nyilvánvaló, hogy a nyelvhasználat és a mögötte álló vagy épp általa konstruálódó gondolkodásmód elválaszthatatlan egymástól. A fiktív tér nyelvi kettéosztottságával és a két nyelvi-magatartásbeli végpont közötti utat leíró cselekménnyel a regény irodalmi szerkezete alkalmassá válik az erkölcsi probléma ábrázolására, ha tetszik, megérzékítésére.

A nyelvi tér többszólamúsításának klasszicizáló újítása mellett Parti Nagy sok régi, bevált és fontos írói megoldásához ragaszkodik, ami néhol jó, néhol nem: sok érdekes megoldást is eredményez, de ebből a ragaszkodásból származik véleményem szerint a regény elbeszélői szerkezetének problematikussága is. Szilágyi Márton még A hullámzó Balaton novelláit jellemezve előre – rejtélyes intuícióval – kifejti a novellák és az utópikus regény közti különbséget: „a monológok szociológiai hitele egy imaginárius, nem létező valóságszelet applikálásába illeszkedik bele. Ám nem ennek az elemeiben referenciális, egészében irracionális valóságábrázolásnak a teljes körű leírása történik meg (ahogyan ezt például az utópiák vagy ellenutópiák teszik). A novellák tehát nem beavatnak és megismertetnek, hanem éppen a monológok sajátos lehetőségei miatt magától értetődően bevezetnek egy működésképesnek ábrázolt világba". Az idézet rávilágít, hogy az utópia konvenciója más elbeszélői technikát követel meg, mint amit Parti Nagy novelláiban működni látunk. A Margócsy István elemzéséhez fűzött egyik margináliában Szilágyi Ákos általánosságban a hagyományosan nagy terjedelmű regényről jelent ki hasonlót: „azt a nyelvi feszültséget, ami a figyelmet mindvégig lankadatlanul fenntartja, lehetetlen »epikus kidolgozottság«, vagyis követhető külső és belső történet és tárgyias részletezés nélkül fenntartani". A Hősöm tere elbeszélői (és olvashatósági) problémája vélhetően abban van, hogy Parti Nagy nem teljesen hajtja végre a műfajváltásnak megfelelő elbeszélői fordulatot: megtartja egyeduralkodónak a monológot. A regényhős e-mailjeiben az egész utópia monológként bontakozik ki, a felidézett beszélgetéseket, a feltűnően hallgatag hőshöz intézett hosszú galamb-beszédeket végig (a hagyományos dialógus helyett) monológba ágyazott függő, szabad-függő beszédként olvassuk. Az ebből fakadó humoros hatás kis terjedelemben meggyőző, nagy terjedelemben azonban inkább fárasztó, a megoldás valahogyan a feszültség, az olvasmányosság ellen kezd működni. A Hősöm tere utópiájának jelenetezése feszes, gyorsan és ijesztően követik egymást a megállíthatatlan folyamat újabb stációi, csakhogy az elbeszélés technikája olykor elfedi ezt az erényt. Persze a monológ-forma mellett szólhatott az, hogy ezzel nyelvileg is a regényhőshöz kapcsolódott a teljes fikció, azaz a „hősöm" tere.

Parti Nagy egy másik régi megoldása viszont (a monológ megtartásával szemben) nagyszerűen illeszkedik a regény szerkezetébe, fontos szerepet vállal a jelentés megérzékítésében: a régi vonzalom a metamorfózis toposza iránt, amely valamilyen megfoghatatlan változást fantasztikus fizikai átváltozással jelöl, a Hősöm terében is produktívnak bizonyul. Az ember helyére törő galamb és a galambbá változó ember aszimmetrikus oppozíciója (kiegészítve más keresztezett fajok említésével, néhány abszurd rémtörténettel) az asszociációk sokaságát indíthatja be, és elbizonytalanítja az irodalmi szövegekhez általában társuló antropomorfizáló olvasói képzeletet. Erre lehet példa a könyv egyik kiváló jelenete, amelyben a szövegileg nem teljesen leírt és ezért az átváltozás amorf állapotában érzékelt test kerül az előtérbe: nem tudjuk, milyen mértékű a hős átváltozása (bár tudunk lebőrözésről, tollbeültetésről stb.), és a hős testének nem leírt részleteit – mint később kiderül – helytelenül ruházzuk fel az ember formájával. A jelenetben a lábadozó regényhős járókeretével elvonszolja magát Rencikéhez, az unatkozó galambfeleséghez, aki megpróbálja elcsábítani őt. A párbeszéd eléggé egyoldalú, Rencike hosszan beszél, a regényhős néhány szavas válaszokat vet közbe. Csak sokára tudjuk meg hallgatagsága okát: „Beteg vagyok, mondtam, és becsuktam a szájnyílásom. Fog nélkül nem szívembeszél az ember" (122). Az ilyen remek megoldásokat még lehetne sorolni. Az átváltozások sorozata és folyamata, az emberi test bizonyosságának elvesztése szintén az erkölcsi értékvesztés központi képzetét hangsúlyozza: a metamorfózis Parti Nagy-féle toposza hasonló jelentésekkel telítődik, mint a nyelvek többszólamúságának előbb említett megoldása.

Összegzésként, az ismerős fordulattal élve: a regényben csak néha válik szét a szöveg tartalmi és formai elemre, általában egységet alkot „formalom és tartorma".

   

   

   

Jegyzetek

  1. Röptér – Parti Nagy Lajossal beszélget Csontos Erika. Élet és Irodalom 2001. március 16.
  2. Parti Nagy Lajos: Hősöm tere. Magvető, 2000.
  3. Balassa Péter: Liedérc. Parti Nagy Lajos, a szociális realista. Nappali Ház 1995/4.
  4. Talán felesleges is ezt a részt egy idehaza is jól ismert elméleti írásra tett hivatkozással erősíteni, de a biztonság kedvéért álljon itt a Max Webert parafrazeáló Habermas szövegének (egyik) magyar lelőhelye: Jürgen Habermas: Egy befejezetlen projektum – a modern kor. In.: A posztmodern állapot. Századvég Kiadó, 1993.
  5. Az életmű ilyen logikáját persze inkább kell a véletlennek, mint valamilyen szerzői tervezésnek tulajdonítanunk. Míg az elkészült szövegek olvastán általában jól látható az összefüggés, hogy egyes problémákhoz miért járul valamilyen műnem, műfaj, Parti Nagy maga bizonytalanul nyilatkozik a Narancs-interjúban: „nem mindig tudom megokolni, hogy mikor mi és miért lesz vers vagy próza". „Nyelv és húsvérröhögés" – Bori Erzsébet interjúja Parti Nagy Lajossal. Magyar Narancs 2000. június 22.
  6. Margócsy István: Margináliák. Parti Nagy Lajos: Hősöm tere. 2000 2000/11.
  7. Margócsy István: Nyelvhús. Holmi 1995/7.
  8. Szilágyi Márton: Metamorphoses prosae. Parti Nagy Lajos: A hullámzó Balaton. Nappali Ház 1995/4.
  9. Dérczy Péter: Formalom és tartorma. Parti Nagy Lajos: Hősöm tere. Alföld 2000/ 11.
  10. Bedecs László: Galambrealizmus. Parti Nagy Lajos: Hősöm tere. Tiszatáj 2001/5.
  11. Különösen így van ez Bombitz Attila és Baranyák Csaba elemzéseivel, amelyekre az interneten találtam (a www.irodalmiakademia.hu Parti Nagy oldalának szakirodalom-listájában), és amelyekkel ebben az írásban – éppen kérdésirányuk miatt – nem is foglalkozom.
  12. Balassa Péter: Feszített vértükör. Parti Nagy Lajos: Hősöm tere. Élet és Irodalom. 2000. július 21.
  13. Vö. a Narancs-interjúval (ld. 5. lábjegyzet): „Itt erkölcsi kötelesség bátran, felemelt fejjel félni, épp azért, hogy ne kelljen még egyszer megijedni. S ez nem mond ellent Bibónak; demokratának lenni annyit jelent, mint nem félni – például a félelem kinyilvánításától. Igenis, elkelne a józan többség határozott, demokratikus félelme ama rasszista, idegengyűlölő sovén kisebbségtől, mely egyre hangosabb, egyre mindennapibb, ezáltal közönyössé, tehát lassan csendestársává, szinte cinkosává teszi a jó szándékú és mafla többséget, engem is, téged is, de ez messze vezet."
  14. Ez a megállapítás persze az egyes kritikusokra különböző mértékben igaz. A legkomolyabb kivétel Balassa Péter, aki – mint más elemzéseiben – Parti Naggyal kapcsolatban sem tartózkodott az etikai kérdések végiggondolásától. Talán nem véletlen, hogy a Parti Nagy pályáján a regénnyel bekövetkező elmozdulást is ő konstatálta és üdvözölte leginkább. Mint írja, a Hősöm tere „az ómódinak bélyegzett egyszemélyes felelősség és bűnösség tekintetében kérlelhetetlenebb, mint ahogyan az életmű eddigi darabjaiból megismertük az értékelő nézőpontot".
  15. Ezt látjuk a különböző nyilatkozatokban is. Parti Nagy beszámol egy etikai indíttatásról, például a dolgozatom címét is inspiráló mottóban (ld. 1. lábjegyzet), de a már említett Narancs-interjúban is (ld. 5. lábjegyzet), ahol Závada Pál közreműködéséről beszél: „ha nem mondja, hogy ezt feltétlenül meg kéne írnom, pontosabban, hogy szerinte ezt most kéne megírnom, akkor alighanem hagyom a fenébe". Másrészt viszont arra is utal, hogy reméli, regénye nem allegória, hanem fikció, amit ekként is olvasnak majd; hogy nála a történet és a nyelviség egyaránt fontos; hogy szövegének nemcsak aktuális töltete, hanem remélhetőleg általános érvénye van stb.
  16. Az így kialakult helyzetet írja le Margócsy úgy, hogy a regényben túl sok minden kerül szóba, számos hagyományos irodalmi probléma, vázlatosan, néha kidolgozatlanul, és ráadásul „ahogy bomlik ki a regény, a történet egyik összetevője egyre inkább a másik ellenében hat".