Férc

„Tollászkodtak sült emberre várva"

Parti Nagy írásmódjáról minden esetben el kell mondani, hogy az keveredés: elsősorban nyelvi és műfaji regiszterek vegyülnek vidoran, de sokszor láttuk már az egy narráció keretein belül fikcióként és realitásként körülírt világok közötti problémátlan átjárást, a narrációs technikák összefolyását, ilyenek. A Hősöm tere a Parti Nagy Lajos írásaira jellemző általános keveredéspoétikának egy új(abb) konkretizációját hozta: a fajok közötti határok összemosódását írta le hátborzongatóan konkrét módon, beleértve nyúzást, átültetést, hónapokig fájó sebvégeket, különleges kezelést, szárnynövesztést – az ember galambosodásának minden egyes fázisát, ráadásul belülről, a növekvő galambbőrön belül eső perspektívából (is).

A meghasadt narrátor beszámolói arról, hogy egyik énje miként vált az egyszerűen „palomistának" nevezett mozgalom¹ hatására testileg-lelkileg terrorgalambbá, és hogy ezt a folyamatot miként követte végig másik – mellesleg szépíró – énje növekvő rettenettel, több szinten nyújtja a transzgresszió pontos látleletét. A hallucinoid történetben a széthasadást és a – valami mássá való -összevarrást tükrözi például a műfaji keveredés. Ha röviden felidézem, milyen műfaji- és stílustörténeti hagyományokon vezette végig Bodor Béla² a Hősöm terét, szembeötlő, hogy az egyes meghatározások többnyire két, egymástól távolodó szemantikai részből gyúródnak össze – valamivé, ami nem válik homogén egységé, hanem továbbra is hordozza komponenseinek domináns jegyeit: ál-állattörténet, groteszk parabola, ironikus allegória,³ lélektani burleszk, negatív fejlődésregény, politikai vélekedés napló- és levélregény formájában.

Ezt a műfaji össze-nem-illést, melyet Parti Nagy elképesztő nyelvi katyvasza is felerősít, a regényből vett idézet írja le elég pontosan, amit a történet szintjén is elfoglalt hangsúlyos helye miatt metafikciós gesztusként értelmezhetünk: „akkor volt először ez a kényelmetlen érzésem, ez az elvarratlanság-érzés, mely azóta úgy tartozik hozzám, mint a bőröm. Olyasmi ez, mint amikor valami furcsaságot talál a számítógépben az ember, egy rejtélyes művelet nyomát, amit nem ő végzett el. Hogy ugyan senki nem járt benne, de mégis volt ott valaki. Másrészt akkor éreztem először az átható domestos-szagot"⁴ (kiemelés G. A.). Ugyanezt a kifejezést használta Margócsy István is, mikor helytelenítő mellékzöngével írt arról, hogy a Parti Nagytól megszokott bravúros nyelvi fordulatok mögött ezúttal túlságosan nyilvánvaló a regény didakszisa,⁵ kilóg a határozott aktualizálás és „a szörnyű társadalom mint állatbirodalom!"⁶ üzenet – ahogyan Bodor meghatározás-kísérleteiből mindig kilógott a Hősöm terének valamelyik vonatkozása. Lehet arról vitázni, hogy mennyire és mihez képest kellene következetesnek lenni a regény szövegének, de tulajdonképpen az egész össze-nem-illés és mégis-egymás-mellé-illesztés kérdése, valamint az erre vonatkoztatott metafikciós metafora akkor válik fontossá, amikor kiderül: a regényben valóban varrásról lesz szó, eleven test átszabásáról, betoldásáról, bővítésről és szűkítésről, ilyen értelemben válik a fenti metafora többszörösen is adekváttá a regény egészének leírására.

Így a skizoid hős tárgyiasult (egyik? másik? melyik?) énjének átműtését közelebbről szemügyre kell vennünk, mintsem azt egy „allegorézis" címkével el lehetne intézni. Igaz, hogy a külső, testi elváltozás belső átalakulással jár, ennyiben a zsugorodás, szárnynövesztés stb. az áldozatból diktátorrá torzuló tudat jelölője, de ugyanakkor ez az elevenen átszabás a poétikai folyamatokra is utal, a szöveg központi működési elvét tükrözi. Amint arra a regény minden értelmezője különös figyelmet fordít, az „illető"⁷ e-mailjeinek nyelvezete a testihez hasonló átalakulást mutat, egyre inkább átfordul abba a roncsolt, körülményeskedést és barbarizmusokat kavaró szlengbe, ami a Tubica Cézár főgalamb vezette klánt kezdettől fogva jellemzi, és amit a narrátor-alteregó hatékonyan magáévá tesz, beépít beszéd- vagy inkább írásmódjába. Ugyanakkor a galamb-ego levelei megőriznek egy bizonyos távolságot a palomista nyelvezethez képest, ettől is annyira hátborzongató: egyszerre hordozza az írónarrátor és a terrorgalambok beszédének jegyeit, ugyanannál a metaforikánál maradva: látszanak a varrásnyomok. A november 10-i e-mailben, tehát az átváltozás hatodik hónapjában írja: „Basszáj, basszáj, pont olyan ez a szag, mint tökös koromban a koppasztásé, mondta ma Tubica önironikusan, és kruhaházott, és együtt kruhaháztunk ezen a népes kísérettel, csak úgy zengtek az érintett termek és létesítmények, míg az ablakokon rőten, barnán, csőrsárgán zörögtek be a maradék lombok, e jelmezbáli hullák."⁸ A halandzsabeszédből egyetlen szó lóg itt ki, az „önironikusan", ami így, a kontextusból kiragadva is jelzi, a beszélő igenis ismer egy árnyaltabb gondolkodásmódot, a kegyetlenül dilettáns szöveg számára nem eleve adott, de választás eredménye. Ez a tudatosság-kijelzés a Tubicáék beszédéből hiányzik, mert nem a maga szemantikai, grammatikai és stiláris elhibázottságában következetes. A galamb-narrátor beszédmódjában feltűnő „varrásnyomok" akkor itt annak a szimptómái, hogy elengedte a kezdeti – nem túl aktív, de mindenképpen – felelősséget, mellyel a palomista terrorhoz viszonyult. A Hősöm terének döbbenete éppen az, hogy a narrátor átműtött részének volt mit elengednie.

„amideformált, ami rontott"

Az eleven test átszabásáról, összevarrásáról elsőre Viktor Frankenstein szörnye ugrik be – a párhuzam, bármilyen banális lenne is a motívum-egybeesés, fogódzókat ajánl annak értelmezéséhez, hogy mi is történik a Hősöm terének megalakított figurájával. Az összevarrás aktusának történetbeli pillanatát követő egyes mozzanatok is rokonítják Parti Nagy regényét a Mary Shelleyével. Például, hogy miként válik a visszataszító fizikum szörnycselekedetek okozójává, hiszen Frankenstein gonoszkodó teremtményének egyetlen mozgatórugója a társadalomból való kirekesztettség: megjelenése miatt nem tud alkalmazkodni az őt körülvevő új világhoz. A keveredés, összevarrtság azért visszataszító, furcsa – nevezzük bárminek: mindenképpen erős érzelmi választ kiváltó –, mert látszanak a komponensek, nem válhat homogénné. Ilyen értelemben sehogy sem simulhat be környezetébe, egy térbeli modellben elgondolva: szükségszerűen alul kell maradnia vagy fölül kell kerekednie. Parti Nagy szörnye nem beszél erről a kirekesztettségről, mint azt a Mary Shelley-é teszi, traumája legalábbis nem hajaz annak lelkiző sértettségére. De érzetekről sokszor szó esik az e-mailekben, az olvasónak (az író-narrátornak és a könyv olvasójának egyaránt) minden érzékszervét egyszerre támadják le, öntik el a mondatok;⁹ az emberi test galambbá alakulásának interiorizációja a képességek átalakulásával is jár, a beszámolók alapján úgy tűnik, az „illetőnek" például a szaglása élesedik, egy idő után az érzelem és érzetleírás egybeesik. Az érzetleírás pedig többnyire a kínról szól: fájdalomról, vagy arról, hogy az új test érzékelését, legyen az egy idő után akár kellemes is, az elme zokon veszi. Így a Hősöm terében is be kell következnie a síkeltolódásnak, az illető mindenek fölé kerekedik, megteheti, mert nem tartozik egyik világhoz sem.

Amit a Frankenstein még alaposan betanít olvasójának: az érintés egyszerre fertőzés- és jelentésáttevő. A metonimikus mozgások Shelley regényében annyira erősek, hogy szövegen kívül is hatnak, amint azt a könyv vulgárrecepciója mutatja: bármennyi felvilágosító jellegű munkát végezzenek az irodalomtörténészek, a szörnyet emlegetik továbbra is Frankensteinként (megkockáztatnám, hogy a tudósnak a köztudatban nincs is neve); a teremtő érintése névátvitellel járt. Shelley művében amúgy kibogozhatatlan a metonímiák szövedéke (a tudós neve áttevődik a szörnyre, akinek viszont külső csúnyasága csúszik egy szinttel „beljebb", lelke válik visszataszítóvá, és ez szinte azonnal visszahat Victor Frankensteinre, aki elbolondul stb.). A Hősöm terében is egy konkrét érintéssel kapcsolódik össze az író-narrátor története a terrorgalambokéval, amikor először odakölcsönzi Tubicánénak a mikrohullámsütőt keltetőgépnek. Akkor lép ki a semleges megfigyelő szerepéből, következik az egyre organikusabb beépülés a palomabirodalomba. A hattyúharapás hege is akkor újul ki, közvetlenül az érintés után – később kiderül, a palomisták vettek mintát a bőréből. Akkor, az „elvarratlanság-érzés" jelentkezésének pillanatában azonban úgy tűnik, valami tudatalatti vagy természetfeletti erő okozta, hogy a testi épség elkezdett lebomlani, mintegy egyenes folyományaként annak, hogy elfogadta a galamb-játékszabályokat. És ettől a résztől kezdve erősödik fel a szöveg metonimikussága, az egy mondaton belül lazán egymás mellé kerülő beszédmódok miatt, melyek egyébként határozottan elkülönültek egymástól, aztán a humanoid/humánus és ettől idegen elemek keveredése miatt – úgy, hogy a laza szöveganyagon mindig látszik, miből készült.

„hogy legalább fikcióvá hazudjam"

Annak, hogy a komponensek nem olvadnak eggyé (tulajdonképpen egyáltalán nem olvadnak) a Hősöm terében, narratológiai okai is vannak: Angyalosi Gergely¹⁰ hívta fel rá a figyelmet, hogy az egyébként határozottan elválasztott szintek nem érhetnek össze a regényben: az elbeszélő története és az elbeszélt történet, bár közelednek egymáshoz, különállóságukat meg kell őrizniük. Ha a hatalomra jutás utáni pillanatról is olvashatnánk, amikor a történet logikája szerint a galamb-narrátor valószínűleg elpusztítja az író-narrátort, az az egész fikcionális keret felszámolódásához vezetne. Ezért állítja meg Parti Nagy a regény történeteinek közelítését ott, ahol még kivehetőek a részek, a két ego között a távolság még akkora, hogy láthatják egymást – „Most bizony csak annyira hasonlítottunk egymásra, mint egy arc külső és belső oldala; nekem folyt a tátott puha számból a könny és a nyirok, neki villogott a bronzkemény, peremes mosolya. Egyenesen rám bámult az egyetlen működő kamerán keresztül, mely közvetlen közelről, a süket képernyőn keresztül mutatta, és platina csőrvédőjét félretolva egyszerű, könnyű szavakat formázott: ki fogunk tömni, hjmajomkám!" .^u

Minden keveredés ellenére nem érhet össze a két világ (illetve kizárólag a szerencsétlen-hatalmas „illetőben" érhet össze), azért sem, mert különböző modusban vannak megteremtve: egyik realisztikus eszközökkel, amelynek lakója, az író-narrátor minden, a józanésznek ellentmondó jelenség fölött hüledezik, a másik meg hallucinatorikusan konstruált, ahol meglepődés márpedig nincs, a Tubica-klán flegmán megy szembe a csodákkal.

A narráció keretein belül elváló, valós(abb)ként és fikcionált(abb)ként láttatott világok közötti problémádon átjárás talán az Ibusárban volt még ennyire hangsúlyos; a Hősöm terében is megkérdőjeleződnek a fikció és a valóság fogalmai, illetve az érzékelés, alapbeállítottság kérdésévé válnak. Két kizáró jellegű perspektíva mutatkozik meg a regényben: egyrészt a bérházban (és egyetlen/ép tudattal) töltött utolsó éjszakára összehívott barátok számára nem létezhet egy referencialitását megőrző történet, „Ez nagyon jó, ezt azonnal tessék megírni"-val hárítják el a rémítő beszámolót, aminek a realitását bizonyítani hivatott jelek a beszélő testi reakciói: „Önkéntelenül lehalkított hangomat, kiütköző verítékemet az előadás, illetve az írói játék részének tekintették, és meglehetősen élvezték".¹² Másrészt Tubicáék percepciója egyáltalán nem ismeri a valótlan fogalmát, az elbeszélő történetének szintjén innen támad a konfliktus a Lajos nevű író és a palomisták között, akik a szerző A hullámzó Balaton című novellájában leírtaknak tudományos módszerére lennének kíváncsiak, vagyis hogy miként volt lehetséges Kálmánka bácsi számára a bőr tágítása annyira, hogy 570 Balaton szeletet bírt megenni óránként, ha nem veszi le az ezüstpapírt – a „kitaláltam" szó, amelyben a fikció fogalma lecsapódik Tubica Cézár beszédében, egyszerűen száműzetik a nyelvhasználatból. A harmadik fajta perspektíva az eldönthetetlenségé – az első rész író-narrátora gyakran tesz utalásokat arra, hogy a galambterror terjeszkedése „csak" szerzői fantáziájának terméke lenne, a második részben pedig önmaga lehasadt és átműtött, galambbá váló részét minősíti hol rossz viccnek, hol halucinációnak. Mindazonáltal a Hősöm terének retorikája szerint az a lehasadt és átműtött én valós, a gondolat, hogy mindez csak fikció lenne, önáltatásnak tűnik.

A három fajta szemléletmód szépen kavarog a Hősöm terében, mindeniknek megvan a maga kijelzője – ahol a testiség megjelenik, ott a valós perspektíva érvényesül: az író-narrátor éterien elmélkedő passzusaitól a galamb-narrátor vértől és domestostól csöpögő új testbeszédéig.

„fölfújják nagyalakúra"

A Hősöm terében az egyik visszatérő motívum, ami ritmikusan fogja össze a narrációt, a testméret-változtatás. A galambok növekednek, az átoperált embereket különleges zsugorító szerrel kezelik, A hullámzó Balaton gyomor- és bőrtágításról beszél, és a regénytől némileg független betétnovella is e körül forog. A megnövekedett hajléktalanok novellája nemcsak a történetből lóg ki, de abban is különbözik, hogy a metonimikus működési elvet megszegi: a testi változás nem tevődik át semmilyen szinten, a növekedéssel nem jár viselkedésbeli változás. A hármak megőrzik naivan züllött viselkedésmódjukat, a környezet éppen ezzel a következetességgel nem tud mit kezdeni. És nem tudnak mit kezdeni velük Tubicáék sem, hiszen ha a külső átalakulás nem interiorizálódik, mit sem segít a hatalomátvételben – pillanatnyi és mellékes deformáció, minőségi változással nem jár. A hajléktalanok intermezzója aztán el is sikkad a történet további részében, mintegy ellenpéldájaként a Hősöm tere metonimikus alapelvének.

„mellém lépett"

Ami egymás mellé kerül, átadja egy részét a szomszédos szónak, mondatnak, tudatnak, testnek, így fertőzésszerűen terjed a rontott szó, Tubicaszleng, palomaterror, és végül: ideológia. Arról még nem esett szó, hogy mindez egy ideológia működését tárja fel, illetve konstruálja meg. Egy ideológia, nem is nagyon számít, melyik, vagy pontosan milyen részekből állt össze, lényeg, hogy bármilyen másságot ezerrel pusztít. Sokkal fontosabb itt a részletes kép az ideológia metonimikus terjedéséről, és az alapelgondolás, hogy a hatalom leginkább a zsigereken keresztül jut messzire. A hős átalakulásának története éppen nagyfokú konkrétságával tudja feledtetni a képletes jelentést, hogy aztán a testi kínok leolvasásába beleborzongott tudat ráébredjen a példázatra. És mivel a Hősöm terében minden az egymásmellettiségnek ezt a torzítását tükrözi, előbb-utóbb be kell mozdulnia az olvasó realitásérzékének, sokkal inkább, mint az egy sima példázattól elvárható lenne. „Mintha egy kúttal ülnék szemben ilyenkor".¹³

Jegyzetek

1. Paloma: galamb, nyilván. De ez nagyon sokáig nem derül ki, az olvasóban csak a kétely munkál, egyre inkább bizonyos, hogy nem emberi ez a garázdálkodó, hatalmaskodó mozgalom. Utólag világosodik meg a kezdőmondat is: „A Hősök teréről nemrég lőtték fel az ezer darab óvodást." (Parti Nagy Lajos: Hősöm tere. Magvető, Budapest, 2000. 9.)
2. Bodor Béla: Élettér légköbméterben. Holmi, 2001/IV. 524–530.
3. Az ironikus allegória Bodor által bevezetett fogalma illusztratív ilyen szempontból: „Ennek a fogalomnak tehát az lenne a lényege, hogy a centrális metaforát (féregember, galamblélek) megfosztjuk retorikai szubsztanciájától, nevezetesen jelentésének helyettesítőként megőrzött kettősségétől, és visszájára fordítva, konkretizálva kiterjesztjük. Iróniája pedig abban áll, hogy a helyettesítő szó (féreg=hitvány, galamb=szelíd) fenntartással történő elfogadása helyett a totális, behelyettesítő elfogadást választjuk, vagyis szereplőnket egészében helyettesítjük a rá alkalmazott szókép konkrét, nem metaforikus megfelelőjével. Persze ha ezt elfogadjuk, Parti Nagynál akkor is van még egy visszacsavar, amennyiben itt a szókép maga is önnön jelentésének tarthatatlanságában, sőt ellentétes értelmében lepleződik le, visszatérvén az irónia szoros értelmezéséhez a retorikában" (uo. 524.) 4. Parti Nagy, i. m. 18.
4. „(...) a könyv oly egyértelműen, s oly nyíltan aktualizál, hogy – horribile dictu! – még frenetikus nyelvhasználati gesztusaiban is megbicsaklik, s olvasóját még akkor is inkább kielégítetlenül hagyja, amikor pedig maguknak az egyes nyelvi fordulatoknak nagyon tudna örülni (...) Bizony, e könyv olvastán mindvégig ott kísérti az olvasót az elvarratlanság érzése". (Margócsy István: Parti Nagy Lajos: Hősöm tere. 2000, 2000/11. 64–65., kiemelés a szerzőtől)
5. Uo. 65.
6. A két narrátor megnevezése nem könnyű feladat, amint a regény szövegéből kiléptünk, hiszen egy skizoid tudat két variánsáról van szó, körülírásuk fedheti egymást. A Hősöm terében világosan lehatárolt, hogy mikor ki beszél, az e-mailek keletkezésének időpontja jelzi az egyik, a zárójeles, mintegy mellékes megjegyzések a másik hangot. Az író-narrátor, aki az első rész beszélője is, »illető"-nek nevezi a második részben létrejött alter-egóját, akire jelen írásban „galamb-narrátor"-ként, „galamb-ego"-ként is hivatkozom.
7. Parti Nagy, i. m. 255.
8. Csupán két pontos mondat: „Mikor magamhoz tértem, pezsgőt bontott. Folyott az édes habja bele a sebbe, rá az ágyamra." (uo. 90.)
9. Angyalosi Gergely: Palomista vérbábszínház. Holmi, 2001/4. 520–524.
10. .Parti Nagy, i. m. 281.
11. Uo. 76.
12. Uo. 94.