Parti Naggyal ékes rövid kávétörténet

A kávé eredete, ahogy ez lenni szokott, csodás és megbízhatatlan: 850-ben Krisztus után egy Káldi nevű etióp pásztor észrevette, kecskéi adott bozótosban legelvén sokkal élénkebben ugrándoznak, mint egyébként. Megkóstolta maga Káldi is ennek a cserjének a bogyóit, a 850. év egy őszi vasárnapján. Ropogtatván a kávészemeket, nézte a felhők panoptikumát, és boldogabbnak érezte magát. Másrészt, ropogtatván a kávészemeket, boldogabbnak érezte magát, pedig feltárult előtte a felhők panoptikuma. Ugyanezért kaptak rá erre a növényre az iszlám hajdani hívei is: más tudatmódosítókhoz képest a kávé nem okoz nyugalmat, elégedettséget, spleent, látomásokat sem, hacsak azt nem, hogy tovább bírjon az ember nézni, lát amit lát,

ez a mosoly az arcodon

debilitás vagy harcmodor

tovább bírjon hallgatni, hall amit hall,

Messziről mintha térzene

rémlik, mintha vérzene

tovább bírjon menni, megy ahova megy,

Az ember egyre jobban lemenne önmagába,

na szép, ez igazán na szép,

ott belül egyre jobban Vajdajános,

nagyon hideg nyirokba lóg a lába,

s az arca nagyon szanaszét.

Ott belül roppant kicsikék az összes angyal,

szárnyuk helyén üres lapát, [Másrészt: gyereklapát.]

ha mehet is, csak úgy megy önmagához,

mint a pincébe szénért menne Freuddal,

s egymás kezét szorítanák.

és tovább bírjon írni, lesz ahogy lesz.

s mert nem bonthattam magam senkinek

hát fölkapartam a grammatikát

feszes kötést a higgadt mondaton

alkatból vérehulló alkalom

Mindez persze csak csodás – partinagyos, nem vajdajános – lehetőség. 1000 körül a kávé a virrasztáshoz kellett a muszlim hívőknek. Az arab világ volt akkoriban a tiszta optikum.

Úgy 1000 táján már nem rágicsálták a szemeket, hanem megpörkölték, megőrölték, és szép fekete levet főztek belőle. És, olvasván korunk sagá-járól, a világhálóról, ahova ment az iszlám, ment a kávé is: Arábiából Észak-Afrikába, a török birodalomba, valamint Indiába. Konstantinápolyban 1475-ben megnyílnak az első kávékereskedések, 1554-ben a kávéházak, kettő. Ment a kávé, de nem az élő mag: 600 éven át Arábián kívül nem termeszthettek kávécserjét, mert minden szemet, amit eladtak, előbb megpörköltek, ha meg nem, akkor megfőztek: hadd ne eresszen máshol gyökeret. Budán Baba – megbízhatatlan adatforrásainkat követvén nevezzük így azt a mekkai zarándokot, ki termékeny magokat hasára kötve! zarándokoltatott ki arab földekről –, Budán Baba szórta szerte vele Európa gyarmatait.

Baba! Minden de minden Teérted volt.

És most? és most?  Csókol: Pepi.

Európába egy velencei kalmár hozza be. 1615-ben. „A törököknek van valami fekete italuk – írja egy levélben –, hozok magammal belőle... az olaszoknak is" (pontok-pontok az eredeti forrásainkban). Londonban 1652-ben nyílik meg az első kávéház, azonnal filléres egyetemnek (penny university) kezdik nevezni, mert egy pennyért (de nem egy fillérért) bent lehetett lenni, részt venni az eszmecserében, s inni a kávét. Az első párizsi kávéház: 1672-ben. Magát XIV. Lajost egy kávécserjével ajándékozza meg valaki, nevét a feledés malter dolorózája takarja.

Anyám én Rejtő Jenő vagyok s nem P. Howard

Másrészt, 1714 a XIV. Lajosnak ajándékozott kávécserje éve, mely kávécserje a továbbiakban a párizsi Jardin des Plantes büszkeségévé vált. S ezen kávécsemete Jáva szigetéről, az akkoriban egyetlen európai tulajdonban lévő gyarmatról származott. Gabriel Mathieu de Clieu tengerésztiszt ambicionálta magát, hogy Martinique szigetén kávéültetvényt hozván létre megalapítsa a „francia Jávát", amit felettesei kereken megtagadván, kiszöktetett (egy holdfényes éjszakán) a Jardin des Plantes melegházából egy kávéfácskát. De a kaland csak most kezdődik: a hajón Martinique felé egy irigy utas megpróbálta elvenni tőle a fát, de nem tudta!, csak egy ágacskát tépett le és vett magához. (Ezen ágacska csupán epizódszereplő, sorsával – hajh! – nem foglalkozunk.) És akkor jöttek a kalózok, kis híján elfogták a hajót (hajh!), aztán (then) jött a vihar, és nearly elsüllyedt, de mégsem.

egy nagy gumi az élet,

egymáshoz szorít és nem ereszt,

szürke levet csak,

navigare neszesszer est.

Fegyveres őrizet mellett Martinique szigetén 50 év alatt 18 millió kávéfából alló ültetvényt hozott létre de Clieu, amely annyi kávét termett, hogy a francia arisztokrácia ezen élénkítő ínyencségéből a népek italává vált.

Másrészt, 1683-ban, mikor a megvert török sereg kávézsákok mázsáit hagyja maga mögött, megnyílik az első bécsi (majd 1721-ben, talán már nem ebből a készletből, az első berlini) kávézó.

Iszik egy kávét, Mozart úr kérem,

ezen a lompos szombaton?

Ha abbahagyná a zongorálást,

hallanók az esőt,

Bár arra kétségtelenül tekintettel kell lennünk, hogy Mozart aligha ebbe a kávézóba tért be. Az eső, az eshetett. Akkor is, máskor is, így kezdődött a Szódalovaglás is:

úgyis tudod úgy fejezed be eső ver

eső ver egy fekete

kirepedt szájú kerti csővel

És mégsem úgy fejezi be, hanem másként, biztos azért, mert nem ő a te, ő azt mondja a végéjén, hogy

súlyosan húz el a lelkem

a strucc aki airlines

Harmadrészt 1727 táján a brazil császárnak is elkezd fájni a foga a kávékereskedelemre, ezért mindenekelőtt kávéültetvényt szeretne a foci mellé. Francisco de Melo Palheta kapitány Francia Guineába utazik, hol szintén fegyveresek őrzik az ültetvényt. A kormányzó felesége viszont diszponibilis. Búcsúzáskor szerelme jelét adja (a sly tokén of affection): egy csokrétát, benne zöldike gyanánt egy-egy kávéoltványt. Hát így, oh, Brazília! S mivel ez a brazil pont –vagy ahogy a költő mondja: „sokkal inkább pszichésen" – éppen kapóra jön, hogy egy kis intermezzót a történetbe ékeljek, hát ékelek egy kicsit, még akkor is, ha ma már ez tananyag:

szerelmes vers nincs vers van szerelem

s a királynét megölnötök nem kell féljetek. Nem is, mert 1750-ben Rómában megnyílik a Café Greco, komolytalan forrásaink szerint (mely források, ennyit mi is látunk, a bécsi törökfogásról, majd a berliniről mit sem hallottak – de miért is kellene hallania bármiről is egy metaforának?) Európa első kávéháza. A kávét maga Kelemen pápa keresztelte meg (hányadik Kelemen?, hadd legyen ő is XIV.), minekutána heves hívei a hűtlenek italának nevezték, bűnös italnak. De Kelemen pápa – so it's said – megkóstolta, és áldását adta rá.

1800 körül az őrült brazil termések (Brazil's monster harvests) következtében a kávé, újfent, a népek italává lesz. Az AEÁ-ban a kávé a függetlenségi harc egyik manifesztációja volt: így kerülték el a britek által kivetett tea utáni adózást. Mire a harc véget ért, az amerikaiak kávét ittak. Brazília a legnagyobb kávéexportőr ma is, Kolumbia követi, majd Indonézia és Elefántcsontpart. (Nem, az elefánt okán még nem ékelek: egyáltalán, végigpróbálták a „szerelmes vers nincs vers van szerelem" összes variációját aszerint, hogy hova tesszük az írásjeleket? S a kötőjelek? Hogyan értelmezik a „nincsvers" kifejezést? Gondoltak a „versvan"– „verstan" relációra?)

S most, hogy ily szépen itt van előttünk a kávé diakróniája, nézzük, mit tudunk meg belőle szinkrón.

Van jávai és van (Yemen fővárosáról lett elnevezve) mokka kávé, továbbá vannak robuszták és arábikák. A jávai és a mokka araboknak számítanak, de a mokkát már nem termesztik; a jávait – mivel nem volt elég rezisztens – szintén lecserélték robusztusokra. Így, egyes források szerint, ma az arab kávék közül néhányat jávainak meg mokkának hívnak, de Latin-Amerikában termesztik őket, mert ott van minden, ami kedvező számukra: gazdag televény, megbízhatóan gyakori esők, ideális tengerszint fölötti 900–1000 méter. A kávészemkóstolóknak tudniuk kell, hogy egy kávészem

olyan furcsán van a szemem

néz nézd dörzsölöm nem fáj néz

rugózik dörzsölöm nem fáj néz

egyik tenyeremből a másikba

tehát egy kávészem Észak-Brazília Sao Paulo államából származik-e, vagy honnan. A szemet ízlelgetik, szagolgatják, tapogatják, de le nem nyelik. (Igazuk van: nem minden szem kávészem, és fordítva sem: minden kávésem sem.

azér nem könnyű élni

éppenséggel promt nehéz

pont olyan a halé ni

ahogy isten szeme néz)

A világ kávétermése jelenleg körülbelül 1,5 milliárd köbméter folyékony kávé, amennyi víz a Mississippin másfél óra alatt lefolyik.

És mi az, hogy kávé?

A „kávé" szó a latin Coffea névből ered, a Rubiaceae növénycsalád egy tagja, mely több mint 500 fajta trópusi fát és cserjét tartalmaz. Köztük egészen kis cserjék – köztünk szólva: „ahogy a pónilóhalál / kicsik vagyunk mindannyian" – és 32 láb – „egyik lábáról a másik lelép" – magas fák, a leveleik is igen változatosak, lilától sárgáig, however a zöld a predomináns. 25 féle kávéfajta ismeretes, ezek közül a legismertebbek az arab kávé (Coffea arabica) és a Coffea canephora (var. robusta). A világ kávétermésének 70 %-át az arab kávé teszi ki, melyet brazil kávénak is neveznek, persze, mert Brazíliában termesztik. A két legismertebb arabkávé-variáns a Typica és a Bourbon, továbbá a Caturra (Brazíliából és Kolumbiából), a Mundo Novo (Brazília), a Tico (Közép-Amerika), a San Ramon és a dzsamaikai Blue Mountain.

Az arab kávécserje egy nagy bokor, sötétzöld, ovális levelekkel, a termés szintén ovális, valamint két lapos kávészemet tartalmaz. 3-4 év kell ahhoz, hogy az elültetett mag teremni kezdjen, élettartama 20–30 év. Az arab kávé egyik hibridje a Maragogype – melyet elefántszemnek is hívnak, mert akkora a termése. Ha valaki egy Maragogype kávécserjét küldene ajándékba, így egyszerre adhatna égimás kávét és szivetnyomó elefántot, amint az írva van és ígérve volt mint elefántkitérő:

adok neked egy elefántot

vedd a szívedre

enyém is nehéz

legyen a szívre nospa

egyik lábáról a másik

lelép

udvarias ma

Egyébként a Maragogype szintén brazil, Brazília Bahia nevű államának egyik megyéjét nevezik Maragogypének. Ma már Guatemalában, Mexikóban, Nicaraguában, El Salvadorban és Kongóban is termesztik. A Coffea canephora 32 láb magasra is felnövő fa, gyökérzete gyenge, felszíni (shallow root system). Termése kerek, ahhoz, hogy megérjen, majdnem egy évre van szüksége. De mi az az egy év? Az ovális és az arab kávészemeknél kisebb szemek tudják, a kávészem éppen azért tud segíteni az embernek, mert ő maga – szó mi szó – nem ember, hogy hirtelen üresnek érezze a napokat, a szavakat, magát, és ettől megrémüljön, hogy „olyan hiábának tűnik ez az egész". (Ó, Coffea canephora, megengeded-e, hogy idézzek épp ezen a helyen, kinek termésed és sorsod ürügyén, egy Parti Nagy-szonettet? Grazia.

akkor az ember lángban áll könyékig

rettegni kezd úristen el ne múlj

s rettegni kezd hogy sért e könyörgés is

hiszen szabad vagy múlhatatlanul

akkor az ember mint újságpapír

megáll a tűzben ferdén feketén

ég az arcán az ólom mint a zsír

a napra cseppent üdvözültekén

ez a szonett is úgy fordul feléd

hogy nem egészít és nem is egészül

kerek szerelmem szép malomkerék

hol életem maroknyi lisztje készül

a rettegésem mért is értenéd

forog forog patakja hangja nélkül

No jól van, jól van, ne sírj már, persze, igazad lehet ezzel a sírással, mert hogy is van az, hogy valami múlhatatlan elmúlást okoz, elmúlaszt egy múlhatatlant, de tisztánlátni jöttünk, nem elkámpicsorodni, folytatlak, édes canephorám, ott, hogy) Nyugat- és Közép-Afrikában, Délkelet-Ázsia széltében-hosszában és Dél-Amerika egyes részein, mint például kedvenc Brazíliánkban, termesztik a Coffea canephorát, de ez utóbbi helyen Conilon néven ismeretes.

A jó kávéhoz elsősorban frissen pörkölt és őrölt kávé kell, akármennyire elzárnánk és hűtőszekrényben tárolnánk is az őrölt kávét, 10 nap után elveszítheti az aromáját. A legősibb elkészítési mód a török kávé: egy ibrikbe annyi csészényi vizet és púpozott teáskanál kávét teszünk, ahány adag kávét szeretnénk főzni, lángon vagy forró homokon háromszor hagyjuk fölbuzogni, vigyázva arra, ki ne fusson az edényből, majd kitöltjük csészékbe, megvárjuk, hogy a zacc leszálljon a csésze aljára. Különféle presszókávéfőzőket csak a 20. század elejétől használnak. És itt néhány kávérecepttel kívánok szolgálni:

Ír kávé – előmelegített ír kávéspoharat háromnegyedig töltünk presszókávéval, két teáskanál cukrot, 1 pint ír whiskyt keverünk hozzá, tejszínhabot teszünk a tetejére.

Kioki kávé – előmelegített kávéscsészébe presszókávé, 1 pint brandy, 1 pint Kahlua vagy más jó minőségű kávélikőr, tetejére tejszínhab.

Brulot kávé – nagy, előmelegített brandyspohárba másfél pint konyak, 1 teáskanál cukor, 1-2 szegfűszeg, 1 darabka fahéj, 1 darabka narancs- vagy citromhéj – mindezt finoman melegítjük két percig, 10 uncia kávét (közepesen pörkölt) töltünk hozzá, majd fél pint Grand Marniert.

Royal kávé (más néven: Glória kávé) – előmelegített borospohárba 10 uncia kávét töltünk, fél teáskanál porcukrot keverünk hozzá. Egy kockacukrot forró tálra helyezünk, és ráöntünk másfél pint brandyt. Meggyújtjuk a brandyt, és azonnal rátöltjük a kávéra, megengedvén a lángoknak, hogy égessék el az alkoholt.

Mexikói kávé – előmelegített nagy brandyspohárba 10 uncia kávé (mexikói vagy guatemalai), másfél pint Kahlua likőr (esetleg két evőkanálnyi Tequila), tetejére tejszínhab, őrölt fahéjjal és kakaóval meghintve.

Egy hosszú kávé – ez már nem recept lesz, hanem versvan: titá-titá-titátá, a ritmust írtam, nem a verstanát, ott nincs miért megállni, hogy hihetetlenül könnyed jambusok, mert hihetetlenül könnyed jambusokban egy őszi vasárnapban, egy csésze kávéban, nem, nem az ég van benne, nem „minden", a csésze kávéban csak tükröződik az őszi vasárnapi égbolt, mely a kávéivó kedve tükre. A mintamondatok nulla között volt néhány egymás mellé tett szava (és így versvana) Parti Nagy Lajosnak, ahol a kávé és a tükör az értelmetlenségig széttört mondatok egyik viszonylag összetartozó szintagmája volt.

kávé tükre fogni kezem hideg kanalat

roppant fotel roppant fotel

súgom egy trombitába

girlandi vízumom van

pamuthurkák az ablakába

egy trombitába súgom szeretlek

képzelhetni mi jön ki

Valami ott nagyon megszakadt, az énben, messze van magától – „fogni kezem hideg" –, még messzebbre készül, valami giccses fölöslegesbe – „girlandi vízumom van / pamuthurkák az ablakába" –, mert a helyzet a vers egyetlen viszonyt kifejező szavát a trombitába-suttogás értelmetlen aránytalanságába teszi. A „kávé tükrére" itt látszólag semmi szükség. Az viszont, hogy rá semmi szükség, közelíti a „kávé tükrét" ahhoz, amit az én érzékel egy szituációban. Erről ugyan alig mond valamit, de nagyjából ennyi elég is fölismerni: ez a nemteheteksemmitésunomazismeretvulgarizálásait-helyzet, arról, hogy valami múlhatatlan elmúlást okoz, elmulaszt egy múlhatatlant. Térbeli metaforával is megy: az én-te közötti távolságból én-én közötti távolság lesz. Tisztánlátni jöttünk, jó szolgálatot tesz nekünk a távolság, ami van.

A kávé tükrében nem látni az eget, ehhez túl sötét, még ha hosszú kávéról is van szó, sok kondenzált tejjel. Nem az a kis csepp, melyben „jól benne van aparsprotótó". Hát akkor mi van?

Ma ősz van és vasárnap,

avarszag és dohányzom,

az asztalkán fajanszban

még gőzölög az égbolt,

egy öntöttvas fotelben

ülök a cifra balkon,

kavarva hosszú kávét,

míg végre lusta tükrén

eloszlik és bedrappul,

mint kondenzált ökörnyál,

a kedvem égi mása.

Konkrét szituációban végletes metafora gőzölög, a konkrét szituációt ugyanazzal a mozdulattal díszíti és vág le belőle (a szavakból, természetesen, de azért nem kell fellélegezni, szavakból is vagyunk): „ülök a cifra balkon", majd visszaveszi az égbolt-metaforát, és a konkrét szót teszi be, de a verslábhoz pászítva (titá-titá-titátá: kavarva hosszu kávét), a mondat végére meg az történik, hogy részint a tisztánlátás magába issza a kedvem égi mását, részint a kávéban feloldódik a kondenzált tej, részint meg az ég annyira távoli, hogy róla nem sokat mondhatunk, az ökörnyál éppen elég égnek, vagy az ég másának. A versmondatot tükrözi a másik versmondat, a kedvről:

Pedig szép itt a Herbsttag,

ahogy körülkeríti,

mint birtokát a gazda,

a parkot és a kertet,

hogy majd planíroz, ásat,

és télre házat épít

e zöldből és vörösből,

ahonnan úgy hiányzol,

hisz csak neked, ha egyszer,

ha egyszer még, neked csak,

valami házat, allét,

napórát lusta tűvel,

hová a hosszú árnyék

magát befűzni boldog,

s szakadt zakóm zsebébe

a forró őszi holdat

bevarrja éjszakára.

Derűsen szemlélődő, bizakodóan töprengő – ilyen a kedv, melynek tükre a kávéban feloldódó kondenzált tej. Ezen alapjában véve nem változtat, hogy a bizakodás formája a másik embernek elképzelt kert, ház. Más ez, mint a „végképp másoknak remél" általánossága, jóllehet a „nekedről" nem mond semmit, csak azokat a lélegzetelállítóan közvetlen szavakat olvassuk, de hát ez éppen elég ahhoz, hogy emberre gondoljon az ember, s ne kerüljön „lelkiállapotba a kósza test" (Diletták).

De hogy lehet „egyszer", „egyszer még" házat, kertet? Az ige hiányzik – nincs ígéret és nincs igeidő. Egyszer egy örökkévalóságot, benne napóra lusta tűvel. A napórának nincs tűje, az árnyék van a tű helyett. Van még egy Parti Nagy-vers a tű fokáról, címe Tevecérna, hogy jutna be a teve – „tevék vagyok púpos kisangyalok" (Szódalovaglás) – az örökkévalóságba, sehogy:

Elsavanyúl a virág, a halillat,

dromedár nyúlik, az éjteli dombsor,

mint tű fokát, a szűkülő pupillát

keresné, s görbül el rajt milliomszor.

Ha selyemszál volnál, azon is a görcs,

excellence-i cérna, par par excellence,

mire kisimulnál, éppen beletörsz,

mire kifordulnál, szépen belehalsz.

Ami a Tevecérnában a folyton szűkülő pupilla, az itt egy sem nem szűkülő, se nem táguló rés: önmagába fűződő árnyék.

Azt hiszem, jól összegabalyodna a napóra, ha árnyékból való tűibe belefűződne a hosszú árnyék. Ahogy az értelem is a félelemmel szemben: nem áll -elképzel, szavakat talál, időmértéket, szakad és varr egyszerre. Boldog –