„a nyelv alatti kásás hómezőkön"

„Jézusmáriám zenit s nadír

csak a nullám kerekedik

hiába is tárogatom

madárszárnyú fiókomat

hát én mivel etesselek

hát énnekem ki a fasírt

mint a széklet elrekedek

összecsukom tárogatóm

isten hozzád üres papír"

Grafitnesz. Graf(o) – szóösszetételek előtagjaként a vele összetett fogalomnak az írással, rajzolással való kapcsolatát jelöli; rajz-, írás-. Gráf – bonyolult, egymással többszörösen és áttételesen összefüggő rendszerek vagy folyamatok grafikus ábrázolása, amelyben a kapcsolatok és kölcsönhatások irányát nyilak jelzik. Grafit – a vegyileg tiszta szén hatszögű kristályos nódosulata; a ceruzabél alapanyaga. Graf(f)iti – falfirka. Fitness – alkalmasság, megfelelés, helyesség, jó egészség, kondíció, erőnlét, állóképesség. Fitnesz – Béres Alexandra. Nesz – mozgás okozta halk zörej (...) (Azzal a) nesszel: (azzal az) ürüggyel.¹

A Grafitnesz egy verseskötet címe, mely Parti Nagy Lajos verseit – visszatérő, újraíródó és „új" szövegeit – tartalmazza. Az írás és az olvasás zaja. Az írás és az olvasás során keletkezett hang. És „amennyiben a hallásról és a látásról az olvasással kapcsolatban ejtünk szót, természetesen nem arra gondolunk, hogy látni kell ahhoz, hogy kibetűzhessük az írást, hanem arra, hogy hallanunk kell, amit az írás mond. Hallani tudni egyet jelent a megértéssel."²

Mi az, ami a neszből, a nulla kerekedésének neszéből az értelmező számára kihallható? Mi az, ami ezeket a visszatért és „új" szövegeket, bizonyos szempontokból – melyek bizonyos szempontból az értelmezőéi(?) – jellemezheti?

Az egyik ilyen megközelítés a kötet át- és továbbírásait veheti szemügyre, az ebben rejlő értelmezési lehetőségeket, az újraírás alakzatait, hiszen a verssorokon és néhány motívumon kívül, úgy tűnik, a kötetekben immár rendszeresen térnek vissza/íródnak újra a korábbi versek is (ami egyszerre lehet a distancia megteremtésének és eltörlésének gesztusa). Nemcsak a „változatlanul" megjelent, illetve néhány apró változáson – sokszor csak a központozásban – átment szövegek említhetők meg (Merlin, gerlever, Irokéz, Dallszöveg, Turbógrill stb.), melyek értelmezéséhez e tekintetben megkerülhetetlen a paranomázis³ szerepe, hanem például olyanok is, mint az Arcvíz, mely lazán kapcsolható az Esti Kréta című kötetben megjelent (kevésbé „aktuálpolitikai") Pitralonhoz, vagy a kibővített/átírt Őszi Hedwigek és a kiegészített, „teljesebbé" vált Notesz.

Egy másik szempont a lírai én, az elbeszélő személyének kérdését járhatja körül. A narrátor szövegbeli megképződésének prosopopeikus játéka a kötet szövegszervező eljárásai között kiemelkedő helyet foglal el, ezt számos önreflexív gondolatként olvasható elem is alátámasztja: „az őszológiában olykor gyakori a névváltoztatás ki tudja mér'"(Őszológiai gyakorlatok); „Magát ha olykor összetuszkolá, / miért kér engedelmet, Istenem, / e porhüvely, ha csálén engedem / egy maszk alól egy másik maszk alá" (Őszi Hedwigek); „engem a nyelv a számba lóbál (Őszológiai gyakorlatok). A szavak között megbúvó elbeszélők változatos módon jönnek világra a megidézett textusokkal átszőtt térben, a „saját" és az álnéven írt versekben, de az idézőjel alkalmazásának/nem alkalmazásának és az uralkodó, hagyományos olvasói technikáink miatt főszövegeknek tartott szövegek köré írt kontextualizáló megjegyzéseknek, történeteknek, mítoszoknak (Tsúszó Sándor, Virágos Mihály [Leopold Bloom], József Attila, Dumpf Endre) köszönhetően is.

De a megidézett textusok – hogy csak néhányat említsünk meg: Weöres Sándor, Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Petőfi Sándor, Kovács András Ferenc, József Attila, James Joyce szövegei –, valamint a szövegben felfedezhető stílusok, műfajok, típusok, költői sztereotípiák vizsgálata is egy interpretáció alapját képezheti. Ezek a textusok és jegyek, melyek általában meghatározó alakzatként az iróniát, illetve a paranomázist hozzák játékba, működésük módjával állandó mozgásban, lezáratlanságban tartják az értelmezést. És talán ezen a helyen újra megemlíthetjük az önidézést és a motívumok (nyál, domesztosz, kakaó, Chips, Cola stb.) vissza-visszatérésének eljárásait is.

Egy újabb szempont pedig a szójátékok kérdésével foglalkozhat, melyek a Parti Nagy-szövegek interpretációjában az értelmezők számára sokszor meghatározó szerepet játszanak. Ezek mindenekelőtt az eldönthetetlenség, a sem/sem, a derridai hymen működtetésével vesznek részt az értelmezésben. Talán nem is kell jobb példát említeni, mint a kötet címét, mely az egyik szövegben is visszatér, mégpedig az „őszi fitnesz"-re rímelve: „csak a papír és rajt e kis grafitnesz". De persze ez nem szűkítheti le az értelmezést, s a grafit nesze, illetve a rím által kiemelt értelem közti ingadozáson túl a szövegen alapuló bármilyen más interpretáció elfogadható.

A következőkben a szöveget alkotó elemek közül bővebben azokat járjuk körül, melyek a szójátékok egy fajtájának tekinthetők: az értelem megképződésének módozatait olyan helyeken, ahol esetleg egy denotáción alapuló (és még inkább egy referenciális) megközelítés részben vagy teljesen kudarcot vallana. Ezeket a helyeket egy ilyen olvasási mód értelmetlennek nyilvánítaná, kiegészítéssel tenné értelmessé, vagy pedig azzal magyarázná, hogy a ritmikai, verstechnikai szerep indokolja az adott „szó" enigmatikus, de általában megfejthető, játékos alakját (a költői szabadság és leleményesség, esetleg a szerzői eredetiség megnyilvánulását látná benne) – egyszóval valamilyen módon egy, a háttérben meglévő tiszta jelölt–jelölő kapcsolatra apellálna: vagy az attól való eltérés, vagy az arra való kiegészítés okán. Annak próbálunk meg tehát utánajárni, hogy ha csődöt mond a denotáción alapuló olvasás, mi az, ami az értelem konstituálódását biztosítja. Vajon elég ehhez a konnotáció másodlagosnak tartott rendszere, egy tágabb értelemben vett kontextus⁴?

A szóban forgó szöveghelyeket Parti Nagy Lajos kötetében (a teljesség igénye nélkül és a meghatározott csoportok közti átjárhatóságot fenntartva) a következőképpen lehet besorolni: olyan szavak, szószerkezetek, melyek nyelvtanilag nem helyesek (nem helyes szótő, [nagy nyögtönben hevertek], nem helyes toldalék [gurgulánt robajjal], az összetétel szerkezete nem szabályszerű [Trotzdem Béla / tirolizakóban], más szó javára történt elírás - itt szintén a paranomázis működése érhető tetten [s tornác kedvében bukfencet hányt]); olyan szószerkezetek, melyek szavai, betűsorai „nem illenek össze", s melyeket általában egy megidézett, parafrazált tér kontextualizál (...sors nyiss nekem rét, de várjátok csak cifra kentagáják / azért a víz az úr); „értelem nélküli" betűcsoportok és egyéb jelek (Henna elkeff, a Hal éji éneke első pontja, a Notesz egyes helyei, a Köszönytyű „hibás" akrosztichona okozta alakok); külön csoportba kerülhetnek a rím vagy a ritmikai szabályok miatt deformált szavak, melyek ugyan nyelvtanilag nem helyesek közé is sorolhatók lennének, ám értelmezésükben nagyobb szerepet játszik egy megidézett szövegtér (Látom a sánta kutyát, / hányja a hót, ne métert, ötlete oly kitekert, / s pentameterje harminc" – néz be szobámba Kazincz'; a szárnyul alá búvó VADKACSÁKOK kis vicceit, megannyi csacska ÁTOK).

Ha a denotátum hiánya ellenére is értelmet tulajdonítunk a szöveg ezen helyeinek, mindenesetre induljunk ki abból, hogy tulajdonítunk, akkor ez arra látszik utalni, mintha a denotáció szerepe nem lenne megkérdőjelezhetetlen (akár rendes működésének színterén is). Azzal, hogy ezt megtesszük, a denotáció és a konnotáció megkülönböztethetőségét vonjuk kétségbe, s a denotációt is az eddig kizárólagosan a konnotáció helyeként értelmezett kontextus részeként kezeljük. Egy ehhez hasonló a jel-, illetve szóértelmezés nagy hagyománnyal rendelkezik, ám általában csak a denotátummal egyébként rendelkező jeleket érinti. Mindenekelőtt Stéphane Mallarménak a szintaktikai kapcsolódásokban rejlő lehetőségeket kihasználó, a szó (a jel) szerepét felértékelő szövegeit említhetjük, elméleti oldalról pedig a formalista iskolákat, köztük az New Criticismet, melynek egyik meghatározó képviselője, John Crowe Ransom szerint a parafrazeálható, referenciális logikai struktúrára épülő lokális textúra – mely kizárólag az irodalmi szöveg sajátja – értelme is az alkotáson belüli környezettől, az ott fellelhető kapcsolódásoktól, a konnotátumoktól és nem a denotátumoktól függ. De a denotáció Roland Barthes szerint sem „elsődleges értelem, ám úgy tesz, mintha az lenne. Ennek az illúziónak a leple alatt tulajdonképpen nem más, mint a legutolsó konnotáció (mely egyszerre megalapozni és lezárni látszik az olvasást)."⁵ (kiem: B. Zs.) Tehát ha elfogadjuk, hogy ezeknek a szóban forgó denotátum nélküli szöveghelyeknek értelem tulajdonítható, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy ezen értelmek konstituálódásában nem egy tekintéllyel bíró jelölt működik közre, hanem egy konkrétabb, a papírlapon őt körülvevő, „belső" és egy elvontabb „külső" kontextus, melyeket az értelmező működtet.

Észrevehetjük, hogy tulajdonképpen már felosztásunk csoportjainak meghatározásánál is implicite erre a „belső", illetve „külső" kontextusra utaltunk. (Azt mindenképpen szükséges azonban megjegyezni, hogy ez a megkülönböztetés a „külső" és a „belső" kontextus között egyáltalán nem szigorú, sokkal inkább formális, mint funkcionális. S ha valamelyikről kiemelten beszélünk, az az értelmezésben betöltött hangsúlyosabb szerepének köszönhető.) A „belső" kontextus az első és a harmadik, a „külső" pedig a második és a negyedik esetében kerül meghatározóbb szerepbe az értelmezés során. Az egyik példánk így szólt: „...sors nyiss nekem rét", mely A dublini vegyszeres füzet című szöveg egyik, Virágos Mihály nevéhez kötött versének mottója. A „rét" nyilvánvalóan nem kapcsolható a megszokott szintaktikai eljárásokkal a többi szóhoz, kivéve, ha a ré tárgyas alakját látjuk benne (ré: a dúr skála második hangja; nagybetűvel: az egyiptomiak napistene⁶). Ez azonban nem vezet megnyugtató eredményre. Nagyobb sikerrel járunk, ha szemügyre vesszük azokat a legfontosabb egymásra rétegződő textusokat, amelyek között a szöveg elbeszélője mozog, illetve amelyek a szöveg olvasása során megidéződnek és ezt a mottóként megjelenő „elrontott" idézetet és azon belül a kérdéses szót értelmezni segítik. Mindenekelőtt James Joyce Ulyssese jelent egy ilyen réteget, melyre ráépül a magyar romantika és annak ironikusan megidézett nyelvhasználata, de legalább ilyen mértékben a romantikát hasonló módon megszólaltató szövegek is, mint például Weöres Sándor Psychéje. De az egyik legfontosabb talán Petőfi Sándor A dublini vegyszeres füzeten végig tapasztalható megidézése, vagy még inkább az a mód, ahogy ez az idézés megtörténik. S ami mindezeket egy pontba gyűjti, az a virág többszörösen játékba hozott motívumához kapcsolható „rét" fogalma, melynek értelme ebben a palimpszesztikus térben alakul ki, így illeszkedik az irónia uralta utalásrendszerbe.

Hasonló módon értelmezhető a Hal éji énekének – bizonyos szempontból pusztán a vers ritmikai vázának tekinthető – első része is. Tulajdonképpen már az, hogy ez a változat is számot kap és mellérendelődik a többi tizenhárom, szavakból álló résznek, jelzi azt, hogy itt többről van szó, mint a vers ritmikai vázáról. Ezt támasztja alá, hogy az alcímben feltüntetett Christian Morgenstern hasonló című művével intertextuális viszony működtethető, valamint az, hogy a jelek egy vizuálisan is értékelhető rendbe tagolódnak (melyet aztán a szavakból álló alakok is többé-kevésbé követnek), ezt egyébként a „Szabó Lőrinc" jegyezte mottó is segít megfejteni, hiszen, mint írja: „A szája árva, két morás ... A két szeme pirrichius ... a háta hát, / cipeli öt molosszusát... Proceleuzmatikusok röpítenek ... farka ismét két morás". (Christian Morgenstern „eredeti" műve és az Esti krétában megjelent változat még a klasszikus „U" jellel jelölte az egy morát, míg ezen újabb változat „o"-val, melynek kerekedése bizonyára jobban illik a néma hal vízmélyi hosszú pá-jához.) S tovább olvasva a verset a többi, egymás mellett álló rész is újabb s újabb oldalról kontextualizálja az elsőt (s ugyanakkor egymást is). A látványhoz és a ritmikai képletekhez kapcsolható értelmezési lehetőségek, textusok teremtik meg tehát itt is azt a nem szükségképpen csak verbális teret, melyben értelmet nyer a rövid és hosszú szótagok jeléből álló rész, s már nem a vers puszta vázaként áll szemünk előtt.

Úgy tűnik, hogy amit Margócsy István Parti Nagy novelláskötetének, A hullámzó Balatonnak nyelvével kapcsolatban állapított meg, érvényes minden Parti Nagy szövegre, annak minden, még „értelmetlen" összetevőjére is: „Akármelyik szintjét vagy rétegét nézzük a nyelvhasználatnak, mindenütt csak az éppen jelenlévő, éppen most teremtett kontextus uralmát látjuk: minden nyelvi megoldása egyszeri – csak most van, csak most, ebben a mondatban érvényes."⁷ Mindezek után tulajdonképpen már a denotáció látszólagos megléte sem nyugtathat meg, hiszen semmi sem garantálja primátusát, s azt, hogy a „szótári jelentés", a denotáció, „a legutolsó konnotáció" – amennyiben van ilyen – ne csupán az értelemkonstituálódást meghatározó egyik, mellérendelt összetevője legyen.

Jegyzetek

1. Ezek a meghatározások nagyrészt az Idegen szavak és kifejezések szótárából (Szerk. Bakos Ferenc, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.), a Magyar értelmező

kéziszótárból (szerk. Juhász József et al., Akadémiai Kiadó, Budapest, 1985.) és az Angol–magyar kéziszótárból (szerk. Országh László, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1994.) valók.

2. Hans-Georg Gadamer: Hallani – látni – olvasni. In.: Nagy Világ 2001/1.

3. A paranomázis alakzata a hangzás-, illetve látványbeli összecsengésen alapul. Működése egyfelől a hangzás-, illetve látványbeli változás csekélységében, másfelől az érdekes jelentésváltozásban rejlik. Paul de Man szövegeiben azonban a paranomázis tágabb, a derridai differanciához hasonló folyamatot leíró értelemben van jelen, szerinte „a nyelvnek inkább retorikai, mintsem esztétikai szerepe, egy azonosítható trópus (paranomázis) az, ami a jelölő szintjén működik, s mint ilyen a világ természetét illetően nem tartalmaz felelős kijelentést – bár képes arra, hogy ellenkező benyomást keltsen." Paul de Man: Ellenszegülés az elméletnek. In.: Szöveg és interpretáció. (Szerk.: Bacsó Béla) Cserépfalvi, h. n., é. n., 103.

4. Kontextus alatt minden egyes olyan – akár verbális, akár averbális – elemet értünk, mely az elemzés során „körülveszi" az adott jelet, szavat, s ilyen értelemben fontos részét képezi a konnotáció.

5. Roland Barthes: S/Z. Osiris Kiadó, Budapest, 1997. 20–21. Ám ezen megállapítás után Roland Barthes mégiscsak visszacsempészi a denotáció fogalmát, mégpedig egy, a derridai iterabilitáshoz hasonló jelentésben: „Mert hiszen bármilyen jelentéseket szabadítson is fel a későbbiek során egy mondat, kiejtéskor nem valami végtelenül egyszerűt, szó szerintit, eredendőt látszik-e mégis közölni? Valami igazat, melyhez képest minden egyéb (ami azután, ráadásul jön) irodalom. Ha a klasszikus szöveghez akarunk közel férkőzni, ezért kell megtartanunk a denotációt, e jó öreg, éber, ravasz, teátrális jelenséget, mely a nyelv kollektív ártatlanságát hivatott megjeleníteni."

6. Ré, illetve Rá istenségről a következőket írja a Révai Nagy Lexikona: „ő a láthatatlan isten, a titokzatos szellem, akinek alakját nem látta senki, kinek lényét nem ismeri senki, ő a szerzője az egész alkotásnak". Révai Nagy Lexikona. (Szerk. Varjú Elemér) Révai Nyomda, Budapest, 1935.

7. Margócsy István: Parti Nagy Lajos: A hullámzó Balaton. In.: uő.: „Nagyon komoly játékok". Pesti Szalon, Budapest, 1996. 144.