Halál a modernségben, halál a karneválban

1. A konferencián való részvételre az jogosított fel, hogy meglehetősen sokat foglalkoztam Rejtő Jenő egyik regényével, Az ellopott futárral. Nem tudom, ki-ki milyen elvárásokkal hallgatja ezt az előadást, de érzek némi szorongást. Azoktól ugyanis, akik a regényelemzésből már ismernek egyes részleteket, kaptam olyan „kritikákat" is, hogy „elitista" elemzést adok, sőt olyat is, hogy Rejtőről nem is lenne szabad így beszélni. De mivel sajnos (?) másképpen nem tudok, annak viszont szükségét érzem, hogy beszéljenek, hogy beszéljek róla, csak reménykedhetem, hogy olyan öröm fogadja majd ezt az előadást, mint amilyen örömmel én foglalkoztam a regénnyel.

A regény (és az előadás) alapkérdését a legegyszerűbben egy, a regényből vett idézettel lehet megvilágítani: „A jog és az igazság között elveszett az összefüggés".¹ Valóban: a mű középpontjában a törvény, annak ellentmondásai, illetve paródiája áll, azaz a regény alapproblémája magának a modernségnek az alapproblémája. Paul de Man nyomán röviden összefoglalva ezt a problémát: a transzcendens autoritás helyébe annak eltűnése után a törvényszöveg, a nyelv akar lépni azon a jogcímen, hogy általános, egyetemes, legalábbis annak tételezi magát; hogy minden egyedit magába foglal; hogy tiszta, elvont elmélet. Csakhogy míg ezeket hangsúlyozza, szeret(ne) megfeledkezni arról, hogy nem abszolút, hogy konszenzuson alapul, hogy létmódja időbeli; és arról is, hogy éppen mert általános, nem vonatkozhat különös, egyedi esetekre, elszakad a referenciájától, azaz igazságtalan. Mindazonáltal szöveg nem létezhet referens nélkül, létrejön a referencia, és aláássa a törvénygrammatikát, amely létrehozta.²

Az ellopott futár törvényszövege tudja, hogy nem tételezheti magát transzcendenciaként, ha valami folyamatosan aláássa a rendszerét, tehát – bár definíció szerint sem kapcsolódhatna össze a referensével – még tágítja a szakadékot kettejük között, eltávolítja magától úgy, hogy azonosítja a bűnnel, hogy így mint bomlasztó tényezőt kizárhassa. A cselekmény szintjén így „hozza létre" a törvény világa, a felvilág a Rejtő-regények jól ismert alvilágát, de pontosan ezáltal követ el maga is bűnt, hiszen azt hazudja, hogy ő hozza létre az alvilágot, holott az alvilág már mindig létezik; és azt, hogy a törvény referense az alvilág, holott a törvény (éppen mert egyetemes) a felvilágra is vonatkozik. A törvény hozza tehát létre a bűnt, de ez nem igaz, sőt az ellenkezője is elmondható, hiszen bűn nélkül a törvénynek sem lenne értelme. Szakadásoktól, hiánytól, haláltól meghatározott, ördögi körben forgó világ Az ellopott futár világa, saját ellentmondásai által sokszorosan aláásva.

Ezen a ponton kapcsolódik azonban a regényolvasatba egy újabb elméleti nyelv, Bahtyin karneválelmélete. Valóban, a halállal, a hiánnyal szemben csak a karneválnak lehet esélye: csak a karneválban kapcsolódhat a halálhoz szervesen, tőle el nem választhatóan az élet. A karnevál világa a személytelen, elvont, merev rendszerrel szemben az idő, a változás, a befejezetlenség világa, amely megnyitja, áthágja a határvonalakat, születés és halál között is, sőt talán az aranykor, a jelenlét visszaállításának ígéretét is magában hordozza. A törvény elvont, monologikus igazságát a karnevál dialogikus, számtalan igazság párbeszédében megszülető igazsága tagadja, de a karneválban a tagadás sem negatív, megsemmisítő, hanem ambivalens, újjászülő tagadás.³ A premodernség karneválja azonban a modernségben már nem működik. Az ellopott futár alvilága részben betölti ugyan karnevalizáló szerepét: kineveti, felforgatja a felvilági rendet, a Rejtő-szövegektől megszokott módon bomlasztja szigorú szabályoknak engedelmeskedő nyelvét, megszegi törvényeit. Csakhogy a karneváli beszéd sem tagadhatja le, hogy már mindig írás; az alvilág nyelve, hogy a törvény nyelve, csak felszínre hozza annak bizonytalanságait, már mindig meglevő alvilágiságát.

Létezik azonban egy másfajta karnevál is, amely nem éri be azzal, hogy lentről bontsa a fent rendszerét, hanem – ezzel a (mondjuk így) első típussal összefüggésben, de tőle mégis elkülöníthetően – magát az alapellentétpárt, fent és lent ellentétét, illetve a regényben felvilág-alvilág ellentétét akarja megbontani, azaz közvetíteni a kettő között.⁴ Két szereplőnek van esélye erre a közvetítésre: a két főszereplőnek, Prücsöknek és Ész Lajosnak. A feladatuk az, hogy a különálló világokat ráébresszék azonosságaikra: egymást kizáró és feltételező ellentétpárt, egyfajta dinamikus egyensúlyt kell kialakítaniuk. Hogy ezt a feladatot hogyan végzik el, annak igazán részletes kifejtésére itt sajnos sem tér, sem idő nem nyílik, de néhány pontot megpróbálhatok felvillantani kettejük közvetítői munkájából.

2. 1. Amint már többször elhangzott: Az ellopott futár a modernség regénye, annak alapproblémájára keresi a választ. Az, hogy a modernség kánonja hogyan viszonyul a regényhez (és a Rejtő-életműhöz általában), azt hiszem, elég közismert ahhoz, hogy most ne kelljen foglalkozni vele; de vajon hogyan viszonyul Az ellopott futár ehhez a kánonhoz? Erre a kérdésre adhat választ Ész Lajos alakja: jogász, a törvény képviselője, de nagyon is tudatában van a törvény ellentmondásainak: az ő szájából hangzik el a regény már idézett alapkérdése. Ahogy a bahtyini karnevál (közelebbről a Bahtyin által elemzett menipposzi szatíra) filozófusai,⁵ ő is leszáll az alvilágba, hogy megtalálja jog és igazság, de Man szavaival törvény és referens között az elveszett összefüggést. Más felvilági alakokkal ellentétben ő nem félti szellemi, komoly értékeit az alvilágtól, akár azt is vállalja, hogy saját magát, nem utolsósorban öltözéke által, karnevalizálja. Öltözéke ugyanis nem más, mint egy viharkabát, egy monokli és egy újságpapír:

„Ahol a kabát hajtókáját széttárják, ott a szemérmetes jogász a konzervatív Journal des Mondes egyik példányából éppen azt az oldalt viselte plasztrónnak, amelyen André Gide-nek egy ragyogó cikkét közölték."⁶

A filozófus már azáltal is karnevalizálja saját magát, hogy vállalja az alvilági öltözéket, de ennél jóval több is történik ebben a szövegrészben: az újságpapír ugyanis hangsúlyosan mint írás „jelenik" itt meg. Így tehát Ész Lajos nemcsak önmagához viszonyul a karnevál ambivalens tagadásával, nemcsak önmagát neveti ki, hanem magát a mindenható, félelmetes írást is. Először is, alvilági öltözékké lefokozva tagadja annak szellemiségét, de újfajta hasznosításával új jelentőséget is ad neki. Másodszor pedig egy jóval bonyolultabb jelenség is megfigyelhető az idézetben: az öltözék komikumát ugyanis nem egészen az adja, hogy szellemi voltát tagadja a karnevál, sokkal inkább az, hogy a filozófus testén nagyon is megmarad szellemi terméknek – azaz a karnevál ambivalens tagadását továbbforgatva, magát az ambivalens tagadást tagadja újra, ugyancsak ambivalens módon. Sőt (egyik legrangosabb képviselőjének említésével) egyúttal magát a kortárs irodalmi kánont is bevonja Az ellopott futár (al)világába, és természetesen azonnal karnevalizálja is azt. A fentebbiekben hatástalannak, illuzórikus erejűnek bizonyult alvilágot karnevalizálja tehát újra Ész Lajos ebben az idézetben, pontosan a legérzékenyebb pontot, az írás problémáját véve célba: meghagyva azt halott írásnak, méghozzá kanonikus írásnak, de éppen kanonikus írás voltában kapcsolva hozzá a maga szomorú, karneváli mivoltában is szellemi, azaz önmagában is ambivalens, újjászülő nevetését.⁷

Itt vetődik fel egy újabb olyan probléma, amelynek megoldására a megadott keretek miatt itt és most nem tehetek kísérletet, mégis felvetem, sőt, véleményem szerint éppen a jelen konferencia keretei között, ha csak kitérőként is, de fel is kell vetnem ezt a problémát. A kérdés ugyanis a következő: nem értelmezhető vajon úgy a regényszöveg alvilág-felvilág ellentétpárja, mint maga a Rejtőéletmű és az irodalmi kánon viszonya? Az ellopott futár szövege, amely megbontja a komoly, hivatalos kánont, megmutatja annak már mindig meglevő „rejtőiségét", s talán a megújulás esélyét is kínálja neki? Melyik kánonnak?

Miután sikeresen áthágtam az előadás határait, most mégis visszatérek annak fővonalához, a következő szövegrész kedvéért, amely újból csak Ész Lajos és az írás, ezúttal Ész Lajos főműve körül forog:

„A kormánybiztos felvett a székről egy vastag, kemény födelű füzetet. Ez állt a címkéjén:

A JOG ÉS AZ IGAZSÁG TÖRTÉNETE

napjainktól születéséig (...)

Horog Bele ajka elé tartotta az ujját, amit Mervin nem értett, és felnyitotta a füzetet. Ez állt benne:

'Nem tudok írni, de köll a napidíj, és a nagyságos úrnak is jót tesz, amiket diktál! Ne tessék elárulni. Ha nem volnék itt, azonnal jövök. Schulteisz, az Ikrek jegyző, Horog Bele diktáló, köszönettel felvettem:

Schulteisz, az Ikrek.'

És azután csupa üres lap..."⁸

Ha hű akarnék maradni Ész Lajos szelleméhez, ezentúl talán az én előadásomnak is csupa üres lapból kellene állnia, de sajnos nem vagyok ilyen bátor, tehát folytatom. Különösnek tűnhet, hogy a megtalált igazságot Ész Lajos írásba is akarja adni, visszaforgatni az eredeti, halálos ellentmondásba, csakhogy Horog Bele segítségével az írás itt újra karnevalizálódik. Ész Lajos ugyanis vak, főművét tehát le kell íratnia (?), aki viszont „írja", az Horog Bele, tipikus alvilági alak,⁹ aki írni sem tud. Erről ugyan Ész Lajos az elbeszélő szerint nem tud, ebben azonban mégsem lehetünk egészen biztosak – utóvégre nem derül ki egyértelműen, hogy valóban nem tud-e a kegyes csalásról, vagy csak Horog Bele hiszi azt, hogy be tudja csapni. Ész Lajos talán a szöveg mögött munkálkodott (ahogy az általa keresett igazság szokta tenni), és szándékosan választott írástudatlan írnokot. Pontosan ez az idézet mutatja ugyanis, hogy a regényszöveg (és Ész Lajos) mennyire nem naiv. Az írástudatlan matróz sem olyan idegen az írás világától, mint ahogy látszik: nagyon is számol a távolsággal, és hogy kiküszöbölje az ebből adódó kellemetlenségeket, levelet diktál. Az írással tehát a regényszöveg is számol, de ez sem változtat azon, hogy az írástudatlan által „írt" könyv egyrészt az abszolút és a maga teljességében soha meg nem ismerhető szellemi igazságnak tökéletes anyagi megvalósulása; másrészt, paradox (ambivalens?) módon, a monologikus, abszolút igazságot karneváli igazsággá is változtatja: mivel nincs leírva, nincs megörökítve, lezárva sem, az értelmezések számára teljes nyitottságban marad. Az igazságról írott könyv nem hazudhat, a nyelv (a törvény) viszont mindig hazudik, mindig igazságtalan, mert nem tehet mást: az igazsággal összekapcsolt, igazságos törvény tehát csakis üres könyvben „jelenhet meg".

2. 2. Visszatérve a modernség kánonjának problémájához: felmerülhet a kérdés, mennyire illeszkedik, akár paródiaként is, a modern regények közé Az ellopott futár. Mennyire veszi például komolyan a modernségben annyira hangsúlyos mitológiai struktúrákat? Nos, a már említett másik közvetítőt, Prücsköt éppen mitológiai vonásai segítik hozzá, hogy megtalálja a dinamikus egyensúlyt, csakhogy ezek a vonások nem a komoly mitológiai rendszerekből valók: ő a mitológiába eleve beépített dekonstruktív elem, a trickster közvetítő figurája, aki egyszerre összeköt és összezavar, közelít és távolít.¹⁰ Ez a dinamizmus adja a következő szövegrész rendkívül összetett komikumát:

„– Tessék tudomásul venni, hogy itt nem jelentéktelen az ok, amely fennforog a szőnyegen! Itten most öntsünk tiszta vizet a nyílt kártyákba: a halászok kihorgásztak egy tetemet, amely azonban még élt. – Es mert többen is elmosolyodtak, energikusan körülnézett. – Ezen nincs mit nevetni, kérem! Ha valaki halálra ússza magát, az köztragédia! Két teljes frank értékű bizományi krizantémot vittem a szegény ember jeltelen sírjára, amelyen ez állt: „Frédéric Louvain, élt negyvenkét évet" Mert ez a sír olyan jeltelen volt, hogy még azt is ráírták krétával a táblára: „Albert! Ide nem kell a locsoló meg a kerti olló!... Ha keresnek, a trafikban vagyok!"¹¹

Prücsök ambivalenciával teli szövege sorra bontja a felvilági törvényeket. A legkönnyebben felfedezhető törvényszegés a nyelvhasználati normák megbontása: szigorúan elkülönített frazeológiai egységek határvonalait nyitja meg. Igazi karnevalizáló erejét azonban csak ezután fejti ki: saját maga folyamatosan dekonstruálja a saját maga által felépített szónoklatot. Holttestről beszél, de már a következő mellékmondatban visszavonja, egyúttal eleven testnek is minősítve azt; a sírt jeltelennek nevezi, majd ez is (többszörösen is) visszavonódik; elutasítja a nevetést, tragédiaként tételezi Louvain halálát, de azonnal karnevalizálja is azt, lerántva a hétköznapiság szintjére. Beszédében tematikusan is összekapcsolódik írás és halál, de mivel hangsúlyozottan karneváli halálról van itt szó, nem lehet meglepő az sem, hogy az írás is karnevalizálódik: az ünnepélyesnek szánt sírfeliratot nagyon is köznapi szövegekkel, ráadásul élők élőknek szánt üzeneteivel kapcsolja össze. Végül pedig bravúrosan forgatja ki magát a halált okozó alaptételt, azaz, hogy a beszéd már mindig írás: az az írás, amiről Prücsök beszél, már mindig beszéd is, hiszen az örökkévalóságnak lenne szánva mint sírra írt üzenet, valójában azonban az első (máris sokszorosan karnevalizált) mondata, szó szerint, „kőbe van vésve", a többi viszont krétaírás, korántsem maradandó, el fog tűnni, ahogy a beszéd eltűnik. Pontosan úgy, ahogy Ész Lajos viselkedik a kánonnal szemben: Prücsök meghagyja az írást írásnak, halálnak, de karneváli nevetésében egyúttal újjá is szüli.

Ezek után igen meglepő lehet, hogy az idézetben Prücsök nevetést kelt, de nem érti, sőt elutasítja azt. Csakhogy pontosan az ebben a vonásában is megmutatkozó öntudatlansága az, ami különösen alkalmassá teszi arra, hogy karneváli figura legyen, Ész Lajosnak, a szellem emberének karneváli párja: Prücsök ösztönlény, bűntelen gyerek. Az, hogy különálló világokat, ellentétes pólusokat léptet dialógusba, részéről egyáltalán nem tudatos kapcsolatkeresés, hanem hiba, csakhogy a hiba paradox (ambivalens!) módon éppen a határok bomlasztásának, ezáltal pedig a dialógusnak az előfeltétele: így válik lehetségessé, hogy Prücsök egyszerre kapcsoljon és bontson.

Ezek után nem okozhat különösebb meglepetést a következő, és egyben utolsó idézet sem:

„– Azért mégis piszok vagy te, Schulteisz.

– Mitől...

– Mert láttam Ész Lajos szegénykém főművibe az írásodat. Te voltál a Vérfürdő Bili.

Schulteisz ijedten körülnézett.

– Csak a céget jegyeztem, mert Horog Bele nem tud írni... a mindenit a kis boszorkány fejednek, hogy kitaláltad az írásból! (...) De hát ha ezért megutálsz: jogos... És ha elárulsz...

– Nem teszem. Mert akkor ezek itt előbb agyonvernek téged, aztán a Jelöltet, aztán újra téged..."¹²

A (mind komoly, bibliai, mind karneváli értelemben) csodatevő Prücsök tehát nem kevesebbre képes, mint hogy megtalálja az írás mögött a szerzőt. Ő az egyetlen a regény világában, akinek ez sikerül, és ezzel függ össze az is, hogy csak ő tud meg minden titkot: öntudatlansága ellenére (vagy éppen azért?) mindentudóvá válik. Nem is adja tovább senkinek ezt a titkát, mégpedig azért, hogy megvédje a szerzőt a várható támadásoktól, hangsúlyozottan a haláltól, még ha ez esetben karnevalizált, parodisztikus halálról van is szó, melyet feltámadás, majd újabb halál követ. Ha úgy tetszik, a szerző (barthes-i) halálát akarja (és tudja) tehát megakadályozni, paradox (és ambivalens) módon úgy, hogy ezúttal bezárul, és nem beszél. Amint most én is megköszönöm a figyelmet, és ezennel bezárulok, azaz befejezem az előadást.

Jegyzetek

1. Rejtő Jenő: Az ellopott futár. Albatrosz Könyvek, Budapest, 1968. 200. (Rejtő kiemelése)
2. de Man, Paul: „Ígéretek. (Társadalmi szerződés)." In.: uő.: Az olvasás allegóriái. Ford. Fogarasi György et al., Ictus Kiadó és JATE Irodalomelmélet Csoport, Szeged, 1999. 358–364.
3. Vö.: Bahtyin, Mihail Mihajlovics: Dosztojevszkij poétikájának problémái. Ford. Könczöl Csaba et al., Osiris Kiadó, Budapest, 2001. 138. és Francois Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája. Ford. Könczöl Csaba és Raincsák Réka. Osiris Kiadó, Budapest, 2002. 17–19.
4. Vö.: Stallybrass, Peter & Allon White: The Politics and Poetics of Transgression. London, Methuen, 1986. 44.
5. „A menippea műfajának legfontosabb sajátsága, hogy a legmerészebb és a legfékezhetetlenebb fantasztikum és kaland itt bensőleg van motiválva, a szavak és az igazságok itt tisztán eszmei-filozófiai célból – különleges helyzetek megteremtése a filozófiai eszme provokálása és próbatétele céljából – vannak megvilágítva, melyek az igazságot kereső bölcs alakjában öltenek testet. Hangsúlyozzuk, hogy itt a fantasztikum nem az igazság pozitív megvalósulását szolgálja, hanem annak keresését, provokálását, és ami a fontos, próbatételét. (...) Az eszme itt nem retten meg sem a nyomortanyáktól, sem az élet semmiféle mocskától. (...) ...a cselekmény és a dialogikus szünkrisziszek a Földről az Olümposzra és az alvilágba vezetnek át." (Bahtyin: Dosztojevszkij. 143–145. – Bahtyin kiemelése.) Ebben az értelemben akár Az ellopott futár szövegét is lehetne menippeának nevezni.
6. Rejtő, i. m. 34.
7. Hiszen közben azt sem szabad elfelejteni, hogy Ész Lajos a regény egyetlen tragikus alakja.
8. Rejtő, i. m. 223. (Rejtő kiemelése.)
9. „Horog Bele, a Jelölt úgy megfogta a pipáját krémszínű agyaraival, hogy eltört a vége. (...) Kiszolgált matróz volt évtizedekig, és az arca disznóé is lehetett volna" (Rejtő, 89–90). Arcának állati vonásai és (a regény világában a karnevál termékenységét, pusztító-újjászülő erejét megtestesítő) vízzel való szoros kapcsolata kötik a karneválhoz. (Vö.: Bahtyin: Rabelais 27 és 42; Stallybrass, 46–47 és 58.)
10. Meletyinszkij, Jeleazar: A mítosz poétikája. Ford. Kovács Zoltán. Gondolat Kiadó, Budapest, 1985. 241.
11. Rejtő, i. m. 70–71.
12. Rejtő, i. m. 232–233.