Kalligram / Archívum / 2004 / XIII. évf. 2004. április / A papagáj dicsérete

A papagáj dicsérete

   

Légies és talán túlságosan könnyed első olvasásra ez a vers, afféle főétel utáni csemege. Lakoma közben a kanapén római módra elnyújtózó házigazda csettint: a rabszolgák kis ezüsttálakon hozzák a kitömött madarakat imitáló, thériomorf süteményt. Van ebben a csettintésben valami teátrális, a kézlendítésben valami geometrikus, a nyelvében, amelyen megszólal, valami ősi-grammatikus. Egy megtanult grammatika ez, nyilvánvaló; ahogy antik vázarajzok szerint tervezett a vendégek homlokát övező babérkoszorú, s Petronius regényéből kikövetkeztetett a családi tradícióként tálalt sütemény receptje is. A quattrocento antikvitásának néha komolyan zavarba ejtő hitelével, a játékból felszolgálószerepet vállalt álrabszolgák humanista fölényével teszi elénk Kovács András Ferenc ezt a mikrohullámú sütőben átmelegített kétezer éves süteményt.

A tálcán egy kis cédulán ott a címke, természetesen latinul: Rudolphinae meae laudes – Rudolfinám dicsérete. A megbízott szónok megigazítja könyöke alatt a vánkost, kissé előrehajol, finom ujjai közé fogja a törékeny papirusztekercset és szavalni kezd. Egy verses laust szerkesztett erre az alkalomra, az epideiktikus-magasztaló szónoki beszédek könnyebb fajsúlyú párját, melyet minden ízében beleng ennek a kanapéretorikának az iróniája. Fordulatai ismerősek, talán a korábbi lakomákon elhangzott számtalan laudesből, az élő és elhunyt kiválóságok, a négy évszak, a tar koponya dicséretéből, egy-egy város és ország önreprezentációs igénnyel vagy felkérésre írt aktuális magasztalásának paneljeiből. A rétor, akár az élelmes szakács, nem válogat: a véletlenül a hűtőben talált nyersanyagokból tervezi meg az ételt, azzal dolgozik, ami adott, kreativitása a megfelelő arányok eltalálásában, a meglévő tulajdonságok dicséretként való felmutatásában áll. Míg az egyik étel az állati belsőségek eltávolításával, a másik épp azok mesteri feldolgozásával készült – az egyik istennél épp azt kell dicsérnünk, hogy halhatatlannak született, a másiknál viszont azt, hogy erényeivel elnyerte a halhatatlanságot (miközben az sem véletlen, hogy ez utóbbiak retorikai archetípusa szónoklatszakértőnk, Quintilianus szemében éppen Domitianus császár).

   

Madárfölény

Nem kell hát furcsállnunk azt, hogy a magasztalás tárgya ezúttal egy Rudolfina nevű papagáj. S minthogy megszólítottként a lakomán ő is jelen van (aranyozott kalitkáját bizonyára az asztal főhelyére állították), az ember szemszögéből láttatott papagájerények (a kis termet, a játékosság, a hűség) retorikai paneljei között kiemelődik a többféle alliteráló, hangutánzó igével érzékeltetett papagájhang. Ez a megszólalása bizonyos – nem is csekély – madárfölényt jelent. Kiemelkedés ez az állatszférából az emberi felé; s ahogy egy mélyen vallásos epinikionszerző szemében a legnagyobb dicséret a győztesnek és családjának isteni származását kimutatni, úgy egy öntelt humanista sem tehet mást, minthogy kegyeltjét az általa legnagyobbra becsült fajhoz, az emberhez hasonlítja. Persze minden, ami a kardalköltőben vagy az olimpiai bajnokban érték, nem a saját érdeme, hanem ek theú, vagyis istentől van; a lovasfogatok versenyét megnyerő ló pedig – minthogy az állat még lejjebb van a hierarchiában – csak gazdája által érdekes, aki számára a győzelmet hozta. Rudolfina elsőrendű érdeme is az, hogy birtokolják (ezt a címben szinte tolakodóan elsőszemélyűsített birtokos névmás – meae – nyomatékosítja, a címadó és a narrátor beszédmódját általában elválasztó humanista „suae”-val szemben). Másodsorban, szorosan az előző mellett, ott az a zavarba ejtő kommunikációs készség, melynek kifejeződése a kultúrtörténeti emlékezet mélyrétegeiből szabadult. Ennek köszönhető, hogy a madárhúst minden bizonnyal nem nélkülöző lakománkon egy papagáj feltálalása a kannibalizmussal lenne egyenlő. Az antik gyomor mindenesetre nem volt ilyen válogatós: az egyetlen fennmaradt római szakácskönyv is közöl egy, a flamingóra és a papagájra egyaránt alkalmazható receptet, egy papagájleves és a főtt papagájhúshoz tálalandó mártás elkészítését taglalva, mindenfajta megrökönyödés nélkül (Apicius, VI, 6). Ellenkezőleg, barbarizmusnak éppen az tűnhet egy római szemében, ha valaki – mint pl. az indiaiak – hagyja a sok papagájt szabadon röpködni, ahelyett, hogy megenné. A misztikára jobban hajló brahmanok viszont szent madárnak tartják a papagájt, az egyetlen állatot, amely gyönyörű kiejtéssel tudja az emberi beszédet utánozni (Ailianosz, 13, 18). Rudolfina estében – s ez az általában túlzásokkal zsúfolt lausban korántsem meglepő – az ember- és papagájhang olyannyira összemosódik, a papagáj olyan lenyűgöző és ellenállhatatlan, hogy a madárhang lesz az emberi imitáció tárgya és nem fordítva. Az idillikus versfelütés a természetből a családiba vetített locus amoenus (bájos hely) toposzát idézi, melynek a madárdal is egyik fontos tartozéka. Igaz, hogy ezúttal nincs szó zöldellő rétekről, patakokról és fákról, ám a hangzatos ekphraszisz hiányát ellensúlyozva az amoenitas (bájosság) egy másik feltétele itt is adott. Egy hely ugyanis, ahogy a középkori Papias szótára meghatározza, akkor amoenus, ha amorem praestat, vagyis a szerelmet elősegíti, illetve ahogy Ekkehardus Sangallensis IV. még egyértelműbb kifejezéssel definiálja, ha delitiis plenus, vagyis gyönyörrel teli.

   

A maszkulin papagáj

„A madarak faja pedig – mondja Platón – olyan férfiakból alakult ki, akik nem voltak ugyan rosszak, de könnyelműek és szerették az égi tüneményeket, de balgaságukban azt gondolták, hogy látás útján nyerhetik a legbiztosabb felvilágosítást ezekre vonatkozólag” (Timaiosz, 91 d, e, Kövendi Dénes fordítása). Papagájunk is, a maga madár mivoltában, egyfajta gonoszságmentes, súlytalan, égi dolgokkal foglalkozó és naiv költői lényeg megtestesítője. Rudolphina – a grammatikai nőnem ellenére – nem egyértelműen feminin. Legszembetűnőbben a madárnév becézett alakja (Rudi) kérdőjelezi meg a papagáj nemi identitását; a szónak a férfi nemi szervre utaló szlengjelentése a nyelvi infantilizmus naiv báját egyértelműen kizárja. Madarunk így a maga kétértelműségében is Catullus passerének a párja, annak a madárkának (Dsida Jenő, Kardos László), verébnek (Szabó Lőrinc), kismadárnak (Devecseri Gábor), melyet a kedves a keblén melenget, ajnározva ölébe húz és ujjbegyével ingerel. A kitűnő erotikus fantáziával megáldott német filológus, Niklas Holzberg szerint a passer szó a Catullus-költészet kulcsfogalma; ezt pozíciója is jelzi, hiszen gyakorlatilag nemcsak a második carmennek, hanem az egész Catullus-verskötetnek (vagy a trilógia első részének) az első szava (az egyes számú prológvers ugyanis valószínűleg a tekercs külső részére íródott), s ezáltal antik szokás szerint a verskötet címe is. A madarak az antikvitásban gyakran phalloszszimbólumok, s az antik források szerint a férfiak gyakran ajándékoztak fiúszeretőiknek állatokat, köztük madarakat. A passernek mindhárom értelmezéslehetőségét egyesíti magában Martialis epigrammája (11, 6), melyben a narrátor a borkeverő fiúhoz (Dindymos) ezt a sikamlós felszólítást intézi: „da nunc basia, sed Catulliana: / quae si tot fuerint quot ille dixit, / donabo tibi Passerem Catulli” (Adj csókokat, de catullusiak legyenek! S ha már annyi csókot adtál, amennyiről ő beszélt, neked adom Catullus Verebét). A Martialis-idézetben a legelhalványultabb a valódi madárra utaló jelentés (míg Catullus és Kovács András Ferenc versében éppen ez a jelentéssík a legszembetűnőbb). A szójátékot inkább a másik két értelmezési lehetőség (a Veréb mint Catullus verskötete, illetve a férfi nemi szerve) adja. Catullus erotizált passer-fogalmának megfelelője a Quintila kezében „zengő”, illetve a lány keblei közt „dalra fakadó” kanári Kovács András Ferenc egyik Calvusfordítás-szimulációjában (Forrás, 1999/9, 11. o.). Rudolfinánk a Passernél sokkal metafizikusabb, az ingerlően felé nyújtott ujjbegyekről ő tovaröppen súlytalanul, akár az idő – férfieredetét inkább a platóni költőjellemzés, mintsem a passer szóra rakódott értelmezésrétegek mutatják. Nyilván nem is kötetindító versről van szó Kovács András Ferencnél, hiszen nem tartja fontosnak a madárnév pozíciós kiemelését (ugyanúgy, ahogy a Catullus-vers legtöbb magyar fordítója sem, az „őrálló szavakra” gondosan ügyelő Devecserit kivéve). Ám nem ez az egyedüli pont, amelyen a catullusi hendecasyllabusokban írt lausunk a magyar fordításhagyománnyal intertextuális kapcsolatba lép: a verskezdés a 2. carmen Kardos-féle fordítását idézi („Csöpp madárka, te, Lesbiám kegyence”), a kezdőszó mellé felsorakozó alliterációrendszer (…családtag…, …csirregőn…, …elcsicseregsz…, …visszacsipog, csücsörg…, …csacsog és cseveg…, …csapongtok…) viszont Dsidáét, aki nemcsak a 2., hanem a 3. carmen fordításakor is élt ezzel a lehetőséggel: „kinek kisujját / nyújtja, hogy dühösen csipogva csipkedd!”; „s az ő fülébe / cserregett, csipogott, fütyült napestig”. Kovács András Ferenc verse egy recepciótörténeti és egy fordítástörténeti kontinuum felől egyaránt olvasható: egy antik-humanista madártoposz variánsa, de ironikus – egyszerre hálás és egyben fölényes – fordítói gesztus is.  

   

Madárelysium

A megdicsőült lélekkel és a szárnyas idővel egyaránt azonosított madár dicsérete már magában rejti a majdani epikédeion, a gyászdal lehetőségét. A boldogok szigeteként funkcionáló Ausztrália nemcsak az életképet, hanem az életpályát is a halálba tágítja, hogy a madár–lélek halálával a locus amoenust közelebb helyezze a locus terribilishez. „Madár a lélek: jó, de kell verébnek / vétetni mindjárt?” – teszi fel a kérdést Géher István (Mi van, Catullus? Bp., Szépirodalmi, 1984, 10. o.), s a vers utalásai révén a madár–lélek párhuzam új helyét a 20. századi költészet magánmitológiájában jelöli ki. (Sylvia Plath, ahogy a jegyzet is tájékoztat, 1958 nyarán gázsütőben „elaltatott” egy szenvedő madárkát.) Nemcsak Catullusszal összevetve olyan nagy tehát ennek az Ausztráliának a térbeli és időbeli távolsága, miközben az időtengely innenső kiindulópontját az állattani eredet és az azóta elveszített madárszabadság határozza meg. A másik véglet az ovidiusi madárelysium (Am. II, 6), ahol Corinnának az úrnőjétől végső búcsút vett papagája beszélni tanítja a vele együtt ide került válogatott jámbor madarak társaságát (hattyú, főnix, páva, galamb). A papagáj alapjában véve sosem familiáris, sosem itthoni: Kovács András Ferenc Rudolfinája ausztrál elvágyódásával, Ovidius Psittacusa kelet-indiai származásával jelzi permanensen azt a kiismerhetetlent, azt a titokzatosat, melynek révén elemzésünk nyitóhelyszíne, a rómait imitáló humanista lakoma neoplatonikus szeánsszá alakul. Egy Plótinoszhoz kötődő misztikus történetben megint csak egy madár kap különleges szerepet. Egy egyiptomi pap a római Ízisz-szentélyben megidézi a filozófust vigyázó személyes daimónt. Ám abban a pillanatban, mikor egy isten, s nem egy (az elvárásnak megfelelő) alsóbbrendű szellem jelent meg, jelen lévő barátjuk hirtelen (irigységből vagy ijedtségből) megfojtotta a madarat, melyet azért tartott a kezében, hogy védjen a gonosz szellemek támadásaitól. A görög kultúra irracionális elemeit kutató E. R. Dodds szerint itt a teurgikus müsztérion egyik szabályának megsértéséről van szó, mely alapján minden madártól tartózkodni kell (mind a megevésüktől, mind a megölésüktől), ha valaki a földiektől elszakadva az égi istenekhez akar emelkedni.

Ez az égiekhez való emelkedés, ez a madárkönnyedség, a kalitka égbolttá tágulása ezúttal nem misztikus, hanem nyelvi esszencia: a madárhang lenge grammatikája a súlyosabb, rendszerbe szedettebb latinitással társulva hozza létre ezt a lusust (magába foglalva a játékot, a szerelmi enyelgést, a könnyed időtöltést, a színjátékot, a gúnyt, a költészettanítás didaktikáját), melynek egy szótár rövidke címszava ezúttal sem szabhat határ.