A költészet. A költemény témája

Az eddigelé feltüntetett érzéki művészetekkel szemben a költészet olyan művészet, amely a szellemi szépséget ábrázolja, mégpedig a szavakkal jelezhető fogalmi képzetek révén. A hallás és rajta keresztül a fogalmi felmutatás viszonylatában valóban összetett és közvetett művészet. Amennyiben ezt az eszközt használja ahhoz, hogy saját költői alkotását nyilvánossá tegye és más emberekkel közölje, a költészetnek érzéki oldala van; más oldalról viszont a szellemi megnyilvánulások egész sorával függ össze, ezért e két birodalom határán leledzvén eme jellegéből kifolyólag sajátságos előnyökhöz és hátrányokhoz jut.

Belső formáját tekintve anyagát bizonyosan a képzetek teljes leltára adja, és mivelhogy egyedül a belső forma határozza meg a költészeti szépet, ezzel a megszorítással állíthatjuk, hogy a költészet témáját a szóbeli kifejezéshez jutó, azokkal jelölt és rögzült fogalomképes képzetek nyújtják. A szó mint a közlés eszköze a maga hangalakjával pedig a külső forma, azaz nem a költemény anyaga, hanem csak a költő eszköze, mozgatóereje. („A szó az én szárnyas eszközöm.”) A képzet önként megadja magát, nem áll ellen a fantáziának, és ennek szóbeli kifejezése (mint összetett hang) szintén a legformálhatóbb anyagok egyike; a poézis mindkét említett anyagával együtt a legkevésbé kötött. A képzelődés, mivel nem szegül ellen, a legkönnyebben megy az embernek; a költő olyan mesterként viszonyul olvasói képzeteimhez, mint aki formálja, jelzi (a szavak eszközével), hogy az milyen irányban kalandozzon el, milyen képeket alkosson meg: ezért mondtuk azt, hogy a fantázia a költői műalkotás anyaga.

A költészet témája addig terjed, ameddig a képzetek összekapcsolása, amennyiben az a szépség benyomását kelti: ezért ez a legtartalmasabb művészet. (Gondolat = képzetek összekapcsolása: „A gondolat az én felülmúlhatatlan birodalmam.”) Benne jelenik meg számunkra az egyszerű és a vonatkoztatott szép, minden lelki mozgalomból fakadó szép, ahogyan a komikum, az irónia, a humor, a fenséges és a tragikum is. Míg az egyik oldalról jelzi azt, amit az ember láthat, és ezért a képzőművészettel kerül kapcsolatba, valamint azt is, amit hallhat, minek révén a zenéhez vonzódik; a költő a másik oldalról azt nyújthatja, amit még senki sem hallott és látott, azaz a hallhatatlant és a láthatatlant, mivelhogy a lelki látáshoz és halláshoz, azaz a belső érzékekhez fordul. És mivel ugyanakkor azt a nyelvet használja, amellyel mint közlésmóddal más szakok, a mindennapi élet és a tudomány is élnek, a poézis ezek tartalmába is behatol, minek folytán ezek kijelentéseit megismételheti, magyarázhatja, jelentést tehet róluk, és ez egy sajátságos elementáris hatást, a puszta téma hatását váltja ki, amely néha a benyomás előnyére, néha viszont a költemény valódi felfogásának és értékelésének kárára válik. A legegyszerűbb mérce itt az, hogy a költő az egyes hasonló (prózai) gondolatokat a kifejezés módja révén a költészet szintjére emelje, hogy az absztrakt szócskákat konkrét kifejezésekre, az általános kijelentést képre váltsa, és ezzel a puszta tartalmat feldíszítse. Ezen a módon csak költői szentenciák jönnek létre. Azt a filozófiai kijelentést például, hogy minden jelenség csupán a megelőző jelenségek okozata és ugyanakkor az elkövetkezők oka, a költő képletesen fejezi ki: „Minden termés és ugyanakkor mag is.” A költő így néha olyan gondolatokra is rátalál, amelyeket máshonnan vett át; de a gondolat abban a formában rögzül, amelybe ő öltöztette, és ezért neki tulajdonítják. A rövidség, a képiség, a külső kellem és az emlékezetet támogató mérték okozzák ezt a kedveltséget: a gondolat költőnek való odatulajdonítása nem más, mint a formaadó tevékenységéért kijáró jutalom, hiszen ez a formaadás készítette fel a gondolatot a világban való vándorlására. Ez után a kifejtés után kiviláglik a különbség a tartalom belső érvényességét előtérbe helyező általános, tudományos, mondhatni filozófiai gondolat, valamint a költői gondolat között, amely utóbbi nem annyira a tartalommal, mint inkább a szép formával törődik – az a különbség, amelyet cum grano salis ezzel a rövid mondattal jelezhetünk: a költői gondolat a gondolatnak költői, azaz képies köntösbe való öltöztetése. A gondolat mint gondolat az a téma, amelyet a költő szép formával ruház fel, és ezzel az ő tulajdonává válik.

A legnagyobb bőség tehát témáinak terén fogadja a költőt. Csakhogy a téma adva van számára, ő csupán megformálja azt, formába kényszeríti, amely aztán elnyeri tetszésünket, és amelynek révén maga a téma is tetszik. Előszeretettel kezd viseltetni magával a témával, annak nevével szemben, és annak területei a költészet területeivé is válnak. Téma, mégpedig költői téma minden, amit az ember a természetben, a társadalomban és a történelemben meglát, meghall, megsejt, minden, ami valamiképpen hat rá, valamilyen lelkiállapotot okoz neki. Nemcsak az egyszerű szépség, hanem a vonatkoztatott szép minden fajtája is: éppen ez a költészet előnye minden más művészettel szemben, csupán a kifejezés kiterjedtsége más. Lássuk elsőképpen a komikumot; az érzékelő embernek közvetlen részesnek kell lennie, „jobban kell tudnia”: miáltal kapcsolat alakul ki magával a bemutatással; a finom és a durva komikum, a tréfa, a bohózat, a karikatúra, a paródia, a travesztia, a szatíra – mindezek csak a költészetben, egyedül a költészetben valósíthatók meg tökéletesen. A humor mint az érzelemmel való játék kapcsolatban áll a másik fő lelki képességgel, és végezetül egy teljes világszemléletben, a komikum és a humor határán álló iróniában árad szét. Végül a fenséges az akarathoz (az ábrázolás igyekezetéhez) való nyilvánvaló kapcsolata révén képes a költészet számára jelezni mindenfajta, de főként a szellemi fenségest. Ha most az eddig a legfőbb terminusokkal érzékeltetett dolgokat kifejtjük, az eddig használt kifejezések helyett konkrétabbakat választunk és ilyformán a részletek felsorolásával a költészet témáinak területeit képletes beszéddel részletesen járjuk be, e vonatkozások sokkal nyomatékosabban, szebben és persze érthetőbben is kitűnnek. És meg kell jegyeznünk, hogy az esztétika alatt sokan nem is értenek mást, mint a téma kifejtett és közbeiktatott költői bájjal való leírását. Nincs olyan zug, sem pedig mélység és magasság, ahová a költő nem merészkedne el: az altatódalok egyszerű melódiájától a harci ágyúk dörgéséig, a pásztorok által kedvelt mesétől az országok és nemzetek pusztulásáig, a társasági vidámságtól a legkomolyabb elmélkedésig, a bacchanáliák orgiáitól az aszkéta istenálmodásáig, a csecsemő gügyögésétől az Úr mennydörgő szaváig. Magyarán: benne van az egész magán- és közélet, az idillikus megelégedettség, az egyszerűség, az önfeláldozás, a hősiesség és mindazok az állapotok is, amelyek révén az ember szinte magában foglalja az egész világmindenséget. Mindez kimeríthetetlen témákat nyújt a költőnek. Mindezt mint előtte fekvő dolgot kapja meg, amely mindenkié, és ugyanakkor senkié,  mindez odaadja magát neki, ha rendelkezik a megfelelő alakzatokba való elrendezés képességének adományával; a költő kifejezheti mindazt, ami az ember tudatára hat, és más emberekben hívhatja elő saját érzéseit. Arról, aki képes bizonyos hangulatokra, és aki ezeket úgy tudja megformálni, hogy azok másokban is azonos állapotokat hoznak létre, azt szoktuk mondani, hogy kifejezést kölcsönzött ezeknek, megragadta és kinyilvánította őket. Ha ezt a fentebb kifejtett valódi meghatározást, miszerint a műalkotás szépsége annak formáiban nyugszik, megtartjuk, akkor a következő szólás – a hangulat szép kifejezése – helyett ezt alkalmazhatjuk: a hangulat kifejezése. Ezek aztán vagy a természeti jelenségek, a csillagos égből áradó magasztos nyugalom, a kozmikus végtelenség, vagy pedig a földi jelenségeknek ama fényekhez, az egyes csillagokhoz, a Naphoz, a Holdhoz, a hullócsillagokhoz irányulásának az érzékeléséből fakadó kedélyállapotok; napszakok, friss reggel, bágyadt est, alkonyat és titokzatos éjszakák; sziklás, bokros, növényekkel és állatokkal teli táj, tehát azok a jelenetek, amelyek bolygónk körül a leginkább lejátszódnak, amelyeket még az évszakokkal járó változások is megsokszoroznak – ahogy mindezt az egyik (a látható) oldalról a festőművészek, a másik (a benyomás) oldaláról pedig a költők nyújtják számunkra. A költő mindezeken túl még az emberek önmagukhoz való viszonyából kiemeli azokat a gerjedelmeket, amelyek a legmélyebben rendítenek meg bennünket, és szavakat ad a vágyaknak – mindenekelőtt a nemi szerelemnek, örömeinek, a gyengédségnek és az elmúlásnak, az ember legbujább virágzása illatának, továbbá a barátságnak, a honszeretetnek, a hála, a csodálat, a fellobbanások, az elragadtatás, a szépség, az istenség és a mindenség magasztalása érzésének. Témáit a jelenből és környékéből, mindkettő távolságából, a tapintható természetből és a transzcendens mennyországból egyaránt meríti. Mindenütt megragadja, mi a lényeges, és ezt röviden, határozottan és feledhetetlenül fejezi ki – a benyomásnak ezt a versbeli igazságát és egységét nevezzük hangulatnak, objektív hangulatnak, amelyre a tudat hangulata, ez a szubjektív állapot felel.

Új horizontot nyitnak a történelmi témák. Mindenekelőtt a történés maga mint az emberi cselekvés jelenségsora. Ezt áthatóan varázsolja elénk a költő, épp ezért feledkezünk meg elidőzni a szépség feltételeinél, sokkal inkább a képzetek sodrása által elragadtatva átadjuk magunkat neki. Mindenfajta történés (cselekmény) egy nyilvánvalóan részletekből összeálló egész, van előkészítő kezdete, emelkedése, csúcspontja, fordulata és lezárása. A történést emberek működtetik, akiket a költő az alakokban mutat be. Amennyiben erőben és következetességben is kitűnnek, jellemeknek, azaz karaktereknek nevezzük őket. A cselekményt és az alakot összekapcsolja a kétoldalú okozatiság, az egyik a másikra utal. Az alak a történés végrehajtója, a történés az alak igazolása. Néha a történésen van a hangsúly; ez az, ami érdekel bennünket, feszültséget okoz, felébreszti a figyelmet és az érdeklődést, és magával ragad bennünket, az alakok csak addig tolakodnak elő, amíg szükségesek a történés szempontjából, mintha a történés volna az elsődleges, ők pedig másodlagosak, mintha csak a történés hozná létre az alakokat. Néha épp ellenkezőleg: az alakoknak van prioritásuk, ők kötik le az elmét, és úgy tűnik, mintha a történés csak az ő szükségszerű következményük lenne. Mindkettő csak látszat: ahogyan nem a történésből fakadnak az alakok, úgy az alakok sem a történés okozói. Mindig csatlakozniuk kell a körülményeknek, a külső ösztönzésnek.

A felvázolt gazdagság ellenére a költészet témáinak megvannak a maguk határai is, amelyeken túl a formaadó szándék sikertelenségbe ütközik. Ezek a végek ugyanakkor más területek kezdeteit jelentik; itt van a többi művészet, a tudomány, az élet, ezért ha a költészetet körrel jelölnénk, ezt a kört sok más körrel kellene körbevennünk, amelyek ama elsővel sokrétűen érintkeznek, többé-kevésbé egymásba hatolnak, ezért aztán a határok ugyan megmaradnak, de az elhatárolódást nem vonallal, hanem egy keskenyebb vagy szélesebb sávval jelölhetjük. Legyen bár akármi a költemény témája, mindig feltesszük a kérdést, sikerült-e a költőnek témáját, vagyis a gondolatot vagy a hangulatot, esetleg a történést vagy az alakot szépen megformálnia, röviden, a szépség  magától értetődő követelményét elhagyva, felfedezünk-e alkotásában valamilyen hangulatot vagy történést, esetleg alakot vagy legalább gondolatot? Éppen ennél az utóbbinál mutatkozik meg a legjobban, hogy az esztétikai megítélésnél nem a gondolatról magáról, hanem annak formájáról, azaz arról a módról van szó, ahogyan az koncentráltan, röviden, képletesen, tetszetősen kifejeződik. És ugyanez a szemlélet uralja az anyag többi osztályát is. A forma, azaz a „hogyan?” szempontja azonban erőszakolt, elvont, elemző, tudományos; ezért ellenkezik a költő szemléletével. Így nem cselekedhet a költő, mert akkor már kutatóvá válna; de még ha az is lenne, munkája eredményét nem adhatja elő költeményben, mert az értekezéssé válna. A téma azonban friss, konkrét, meghatározott, sokoldalú, vonzó és taszító – élete és neve van. Igen, neve! Ezért mindannyiszor, ha a költészet önmagáról szól is (és a költeményekről valamint a költészetről sok versünk van), teljes egészében témáiról, formaadó tevékenységről nagyon ritkán vall, ha egyáltalán említi is az éneklés szót, nem mondja meg, hogy miről szól az ének, főként a nagy, saját formaadó képességeikhez eljutó költők esetében van ez így. Ahogyan Shakespeare mondja: „A költő tekintete a gyönyörű őrületben az égtől a föld felé, a földtől az égbe csapong, és habár a képzelőerő ismeretlen dolgok alakzatait módolja ki, a költő tolla szilárd formákba kényszeríti, és a légies semminek a térben létezést, valamint nevet nyújt.”  Nem mintha a téma érdektelen volna, de ami belőle szép költeményt hoz létre, az éppen a forma. Csak általa különböztethető meg a jelentős és a kevésbé jelentős költő, amikor ugyanaz a téma az egyiknél szebb alakzatot vett fel. Alkalmasságuk révén természetesen a témák közt is van különbség; ez többnyire előre meghatározza eljövendő formájukat, vagyis léteznek kimondottan költői témák: ezért aztán a műalkotás költőisége néha magában a témában rejlő költőiségtől függ. A téma alkalmasságát azonban nem külső szempontok, hanem saját belső minőségei határozzák meg. Amikor valami a költészet témájaként határozódik meg, nem tisztán esztétikai, hanem más indítékok működnek. Ha versírói pályázatot írunk ki, akkor a formameghatározás szempontjából körülbelül ennyit mondhatunk: dráma, tragédia stb., de ha megadjuk a témát vagy valamilyen területet, pl. „a munkáskérdést”, akkor már olyan elképzeléseim vannak, amelyek nemcsak a költészet melletti elkötelezettségemet jelzik.

És mit mondjunk a címekről, amelyek mégiscsak összefüggenek a témával? – A cím védjegy, semmi több; a műalkotáson túl van, tehát nem lényeges dolog. Sok Parnasszusra kapaszkodó felesleges gondja! Nem egyebek-e a Hamlet, Lear, Macbeth címek, mint védjegyek? Nem lehettek volna a görögöknek is más neveik? Létezik az a szokás, hogy az iromány, tanulmány és egyéb teljesítmény témáját címmel jelöljük meg, de látható, hogy maguk a költők vétenek a leggyakrabban ez ellen. Játszadoznak az elnevezéssel, és a műhöz való viszonyából sajátságos tréfát űznek. Sok verset a kezdősorral tüntetnek fel („Ha én madárka lehetnék”), másoknak, mint pl. a népdaloknak, nincs vagy eredetileg nem is volt címe, de ilyen pl. az Iliász is. De ugyanúgy mondhatnánk, hogy erről vagy arról szóló eposz, dráma, de a zeneműveknél szokásos formális jellegű elnevezéseket, mint pl. c-moll szimfónia, szonáta, andante stb. is használhatnánk. Az olyan jellegű ítélet, hogy illik-e a cím az adott műhöz, nem érinti magát a művet. A „szép cím” a gyengék igazságos menedéke; sok nézőt megcsalt, de a szerzőt nem váltotta meg. A borosüvegen levő rikítóan tarka címkéhez hasonlíthatnánk – a „szellem” ismerőinek ezzel eleget is mondtunk.

Az az eszköz, amellyel a költő anyagának bőségét meg tudja ragadni és tevékenységének eredményét ki tudja fejezni, a szó. A költő szavakba önti látomásait (tágabb értelemben ezt elmondhatni minden alkotóművészről). Ehhez a teljesítményhez a szavak bőséges tárházára van szükség, ezt pedig a kész vagy a születőfélben levő nyelv nyújtja a költőnek. A nyelv tehát eredendően nem a költő anyaga vagy témája, hanem eszköze, instrumentuma, mozgatója: a képzetek nyújtják az anyagot, témát pedig felsoroltunk eleget. A szavak mint jelek (csaknem) párhuzamosan haladnak a képzetekkel; a gondolatok birodalmának szószólója a szavak birodalmában van. Egymás fölé helyezett emeletekként működnek, amelyek között nagyon vékony elektromos hálózat feszül. Hogyha a fogalomtár valójában a műveltség leltárát jelenti, amennyiben annak mélységét vagy kiterjedtségét mutatja, akkor az csak az általános kijelentés speciális használatát jelenti, ha a (különböző) kifejezések bőségét a költő személyisége terjedelmességének és sokszínűségének mértékével azonosítjuk. Ilyenformán odaítélhetjük a költőnek ama második emeletet is: ez az az eszköztár, amelynek révén témavilága felett uralkodik. Átvitt értelemben ezért mondhatjuk: a nyelv a külső formát illetően a költő anyaga is, de ugyanakkor témává is válik, ha sajátságos művészi célokat követ vele.

Minden embernek megvan a maga világa; a költészet alapjaiban tudja megmozgatni ezt a világot, újabb és újabb képzeteket hoz felszínre, és mindez a képzetek társításának és előhívásának pszichológiai törvényei szerint működik. Mivelhogy világaink különböznek, a ráhatás eredményei is ugyanilyen mértékben különbözni fognak. Állandóan szem előtt kell tartanunk és az esztétikában fel kell használnunk az egyéni különbségeket és a pszichológiai ismereteket ahhoz, hogy a műalkotásokból fakadó olyannyira különböző benyomásokat értelmezhessük. Ebből is kiviláglik a költő és a pszichológus egymásrautaltsága. Az ember bensője mindkettejük tárgya, mindkettejüknek ismerniük kellene azt, de ezt eltérő célokból teszik: az egyik saját tevőlegessége, a másik saját tudományos munkássága végett (ahogy erről majd alább a tudománnyal kapcsolatban szólunk is). A költő elméleti tudása ezért általában határos a pszichológiával és a beszédelmélettel, és amikor az alkotóerő ellankad, a reflexió átirányul a másik területre. A költő ilyenkor játszik a „szavakkal”, a beszéd külső oldalával kísérletezik és felduzzasztja a lélektan ismereteit.

Akkor, amikor a fogalmak tára bővül, amikor a képzetek ilyen vagy olyan irányban megsokszorozódnak, a költészet témái is gyarapodnak. Ez bizonyosan előny. Az elején azonban az előny nem mutatkozik meg rögtön; az új elemek nyersek, összefüggéstelenek szoktak lenni, megzavarják a megszokott és kedvelt képzettársításokat és reprodukciókat, és ellenszegülnek az addig uralkodó költészetbeli ízlésnek. Csupán az átható géniusz tudja meghaladni ezt a nyersességet, formát ad neki, és képessé teszi arra, hogy belépjen a költészet témái közé és a poézis birodalmába. Ha eddig megénekelték a gyaloglást, a kocsi- vagy hajóutat, akkor a vasúti közlekedésnek is megvan a költészete: hogy ilyen durva példával éljünk. A valódi költő meghódítja az új birodalmakat, erőteljes keze alatt arannyá válnak a köznapi dolgok, a dolgok megszólalnak, színt, lelket és életet kapnak.

A téma önmagában véve még nem műalkotás – téma van rengeteg, műalkotás azonban kevés. Témában sosincs hiány. Ismeretes az az enyhén komikus benyomás, amikor a laikus titokzatoskodva és fontoskodva mondja, hogy neki „van egy gyönyörű témája”, és hogy az súlyos, de nem mondja el, és ehhez hasonlók. A költő több témát is meglát, és ha azt megragadja, tudósít róla. Csakhogy nem minden költői téma alkalmas az összes műfaj számára; ami elegendő egy elbeszéléshez, csődöt mond a dráma esetében, ami történetileg nagyon fontos, nem elég hatásos a színház számára. De ezt felismerni és osztályozni adottság és gyakorlat dolga.

Ezek után jön el a valódi munka ideje a költő számára: az alkotás folyamata. A téma adta elemeket élvezetet kiváltó viszonyokba rendezi, azaz esztétikai formát ad nekik. A költő nem ismétli meg a létező jelenséget; ezt a portréfestő sem teszi, hiszen tárgyát letisztítva, megnemesítve, eszményítve jeleníti meg. A portréfestő sem másol, hanem témája fölött áll; hatványozottan érvényes ez a művészre magára, azaz a költőre vonatkoztatva. Még ha úgynevezett igazával meg is lep bennünket, az nem a tett egyszerű lenyomata, hanem a látomás jellegzetes vonásainak, annak a típusnak az ábrázolása, amelyet a költő olyan módon képzelt el. Ő a látomását másolja, és erre az eljárásra alkalmaztuk az ábrázolás szót, hogy benne egyesüljön a hasonlóságra utaló „ábra” szó és a művészi finomítás folyamatjellege is.* A műalkotás csak a téma ábrázolásával jön létre.

* Az eredetiben a vypodobiti szó áll, amely a podobnost (hasonlóság) és a vytříbení (csiszolás, finomítás) szavakat foglalja magában a szerző szerint. (A fordító megjegyzése.)