A lírai költészet; A költői mű mint értékek összessége

A lírai költészet

A líra az epika mellett a másik alapvető költői műnem (amennyiben a drámát önálló művészeti ágnak tartjuk). Az a meghatározás, amely szerint a lírai költemény az érzelmek kifejezője, ugyan nem helytelen, mindazonáltal primitív és pontatlan. A lírai költészet ún. szubjektív volta abból ered, hogy a témát (tartalmat) másképpen kezeli, mint az epika. Ott ugyanis a téma alapvető elrendezési módja a motívumok időbeli egymásutánisága, amely ugyan – a feszültség fokozása érdekében – az elbeszélés során felborulhat, de még így is alapkövetelménynek tekinthető. A lírában nincsen időbeli egymásutániság. A lírai költészet ideje a prézens, amely azonban nem az aktuális jelent, ti. a múlt és a jövő közti szinte meg nem ragadható és szüntelenül a múltból a jövő felé mozgó határvonalat fejezi ki (vö. pl. a dráma ideje), hanem a nem múló jellegű időt, amely a szentenciák, közmondások és törvénytárak idejével rokon (gnómikus jelen). Az időbeli mozdulatlanság tekintetében az epikának az úgynevezett leíró részei állnak a lírához legközelebb; már pusztán az is, ha ezek a részek hangsúlyt kapnak, líraivá teszi az epikai alkotást. Így a 18. századi leíró költészet a leírások alkalmazásával a „lírai” eposz megteremtésére tett radikális kísérlet volt. Másfelől a lírai költészet a leírásokat gyakorta a saját céljaira használja; némelyik, a lírai költészet objektivizálására törekvő lírai iskola (pl. a parnasszizmus) bőségesen alkalmaz leíró jellegű témákat.

Minthogy a lírai költemény motívumait nem fűzi össze időbeli folytonosság, a lírai téma sokkal kevésbé koherens, mint az epikai; gyakran pl. kísérletképpen át lehet rendezni a lírai költemény versszakait vagy akár a sorait anélkül, hogy értelmét elveszítené. A lírai költészetben tapasztalható meggyengült kohézió eredménye, hogy az egyes motívumok, miután nincs szoros kapcsolatuk a környezetükkel, közvetlen kapcsolatba lépnek az alkotó szubjektummal (költővel), akit a műalkotás mögött érzékelünk; innen az epikától eltérően a lírai költészetben tapasztalható szubjektív hatás. És ezért kelti a lírai téma azt a benyomást, mintha folyton a kezdethez térne vissza, más szóval, az egyes egymást követő motívumok (esetleg csoportjaik) kölcsönösen szinonim jelleget öltenek. Ez azért van, mert a lírai költészet minden egyes motívuma – külön-külön – erősen hangsúlyozott tárgyszerű kapcsolatban áll a költő személyével: képletesen az alkotó szubjektumot jelenti. A szinonímia nyelvi értelemben is a lírai költészet fontos jellemzője. Az epikában is érezhető ugyan az alkotó szubjektum, akinek akaratából a műalkotás létrejött, de a téma erős belső kohéziója mellett csupán a mű egésze vezet el hozzá, az egyes motívumok nem; ha bizonyos esetekben a téma széttöredezik, akkor a lírai jelleg tűnik elő (például Mácha Májusában[1]). Ilyen értelemben természetesen beszélhetünk a lírai költészet szubjektív jellegéről ugyanúgy, mint az epika objektivitásáról; ugyanakkor viszont csupán domináns tendenciákról van szó, amelyeknek számos árnyalata képzelhető el, és amelyeket meg is lehet bontani (a parnasszista vagy a szimbolista líra például objektivitásra törekszik; a romantikus epika például szubjektivizált). A lírai költészet szubjektív volta következtében a „líraiság” fogalmát általában a művészetben gyakorta a szubjektivitás szinonimájaként használják; líraiságról beszélnek más – nem költői – alkotásokkal kapcsolatban, ha világos utalást tartalmaznak az alkotó szubjektumra, pl. a zenében, a drámában, lassanként a képzőművészetben is; kísérletek történtek a „líraiságnak” mint önálló esztétikai kategóriának a bevezetésére is. Említést kell tenni a lírai költészet alapvető tulajdonságaitól való eltérésekről is: léteznek múlt vagy jövő idejű lírai költemények is (mindkettőt bőségesen alkalmazzák főként a szimbolisták, pl. Březina[2]); azonban nem a lírai idő lényegének megbontásáról van szó, hanem csupán a jelentől eltérő igeidők átvitt (képi) értelmű használatáról. Létezhet időben egymást követő motívumokat tartalmazó költemény is, amelyet gyakorta tisztán lírainak érzünk; ilyen esetben ugyanakkor a költő az olvasó tudomására hozza, hogy a költemény mindegyik motívuma mindenekelőtt önálló kapcsolatban áll a költői szubjektummal, míg a motívumok kölcsönös összekapcsolódása itt csupán másodlagos, szinte puszta látszat; az ezt a szuggesztiót keltő eszközök különfélék lehetnek.

A lírai költészet különös vonásával – nevezetesen a téma belső kohéziójának meggyengülésével – függ össze a nyelvi elemek gazdag érvényesülése is: a lírát túlnyomó részben nyelvi költészetként is meg lehet határozni. Az epikában a téma adja a teljes konstrukció (kompozíció) lényegi vázát, míg a nyelv (rendszerint, de nem szükségszerűen) alárendelt szerepet játszik. A lírában ezzel szemben a legkülönfélébb nyelvi elemek, a hangoktól kezdve a szintaxisig, a kompozíció tényezőiként érvényesülhetnek (pl. bizonyos hangok túlsúlya a költemény egy meghatározott helyén vagy egy bizonyos intonációs, azaz nyelvi melódiai alakzat szabályos ismétlődése, ami a költemény kompozíciós alapjának a része). A lírai költészet túlnyomórészt nyelvi jellegéből fakad azon nyelvi elemeknek szokatlanul nagy mértékű alkalmazása, amelyek az adott esetben a formai eszközök szerepét töltik be; innen fakad a lírai költészet gyakori elhajlása - különösképp egyes fejlődési szakaszokban - a nyelvi deformáció felé. A nyelv kiemelt költészeti aktivitásával függ össze a lírai költészetben a dolgok és események megjelölése során a költői képeknek (trópusoknak) jutó elsőbbség. A nyelv jelentősége a lírai költeményben egészen addig fokozódhat, hogy végül egészen elnyomja a témát (vö. – szélsőséges példaként – mesterséges nyelven írt költemények pl. az olasz és az orosz irodalomban a futurizmus időszakában). A nyelv elsőbbségével függ össze a ritmus hangsúlyozása is a lírai költészetben, hiszen a költemény ritmusának fő hordozói a nyelvi elemek. Míg az epika, különösen a 19. századtól fogva, mindenütt a prózát fogadta el alapvető kifejezési módként, a prózában íródott lírai költeményeket csak a verses költészettől való átmeneti eltévelyedésnek tekinthetjük. A metrikai sokszínűség a lírai verselés számára sokkal elérhetőbb, mint az epikai költemények számára; a hosszú epikai költemények rendszerint egy bizonyos állandó, monoton módon ismétlődő metrikai sémát tesznek magukévá (vö. a görög hexameter, a szerb desatarac stb.); a metrikai szempontból sokszínű versforma érezhetően líraivá teszi az epikát. A motívumok szinonim jellege a lírai költészet ritmikai oldalán oly módon jelenik meg, hogy itt lehet tetten érni a strófai jellegre, ti. a magasabb rendű, szabályosan ismétlődő, összetett metrikai egységek megalkotására való törekvést; az ismétlődő lírai strófa rendszerint a folyton visszatérő - természetesen minden alkalommal más képi alakban megjelenő - alapmotívum megfelelője. Végezetül meg kell említeni, hogy a lírai költészetben a ritmusnak jutó hangsúly ezt a költői alakzatot a zenéhez közelíti, amely melodikus felépítésének a lírai költészet strófai jellege is megfelel.

A költői mű mint értékek összessége

A költői műalkotás sok és különféle értéket tartalmaz. Ám a költői mű mint művészeti megnyilvánulás számára az esztétikai értéken kívül egyikük sem nélkülözhetetlen. Az összes többi értékfajta is jelen lehet a költői műben, csakúgy, mint bármely más nyelvi megnyilatkozásban; ezek például az egzisztenciális (a tények valódisága vagy valótlansága), az intellektuális (a gondolatok helyes vagy helytelen, eredeti vagy nem eredeti volta), az etikai, a szociális, a vallási stb. értékek. Jelen tanulmánynak nem célja a költészetben előforduló értékek pontos fölsorolása, meghatározása vagy csoportosítása. Csupán az esztétikai érték mint egyedül szükségszerű és domináns érték, valamint az összes többi érték közötti viszonyról van szó.

Minthogy a műalkotás esetében mindezen többi értéknek közös jegye az esztétikai értéktől való különbözés, ezeket összefoglalóan esztétikán kívüli értékeknek nevezzük. A költői műalkotás értelmezhető és megítélhető a benne lévő bármely érték alapján. Feltehetjük a kérdést, hogy a műalkotásban elbeszélt események igazak-e vagy hamisak, hogy a költeményben kifejezett érzések valódiak-e vagy színleltek, hogy a műben rejlő gondolatok helyesek-e vagy helytelenek, eredetiek-e vagy sem, hogy a mű által megtestesített erkölcsi vélekedés egybeesik-e a mi sajátunkkal vagy sem. A költői műalkotás művészi jellegének viszont csakis egyetlen értékelési mód felel meg: az esztétikai értékelés, az egyedüli, mely az adott esetben adekvát. A valóságban természetesen az adekvát értékelés kérdése meglehetősen összetett: olykor ugyanis, éppen a mű tulajdonságaiból kifolyólag, váltakozik a kétféle – az esztétikai és az esztétikán kívüli – értékelés. Így pl. az életrajznak vagy a történelmi regénynek mint költői műfajnak a jellegzetessége az egzisztenciális (igazság-hamisság) és az esztétikai értékelés közötti váltakozás; a festészetben hasonló műfaj a portré. A költészet fejlődésében sor kerülhet olyan időszakokra is, amelyek erősen hajlanak az esztétikán kívüli értékelés felé, akár még az esztétikai szempontból „legtisztább” műfajokban - pl. a lírában - is. Végezetül pedig meg kell említeni a különféle olvasói típusokat is, amelyek közül néhány a pszichikai beállítottságánál fogva inkább az esztétikán kívüli értékek felől s nem annyira az esztétikaiak felől közelíthető meg, és amely minden egyes költői művet így fogad be. Mindezek azonban nem érintik az esztétikai érték minden további érték fölé rendeltségének noétikai kritériumát, amely elméleti szinten jelöli ki a költői műalkotás és a nyelvi közlés közötti határvonalat.

Ha tehát a mű adekvát érzékelése során az esztétikai érték a többi érték fölé rendeltetett, akkor nyilvánvaló, hogy ezek az értékek – mint önálló értékek – nem befolyásolják a költői műnek műalkotásként való értékelését. Az efféle értékelés során például közömbös, hogy a műalkotásban közölt tények igazak-e vagy sem, a gondolatok helyesek-e vagy sem stb. Így aztán azt is hihetnénk, hogy a költői művet műalkotásként érzékelő és értékelő egyén számára az esztétikán kívüli értékek teljességgel figyelmen kívül hagyhatók. A helyzet azonban nem így áll, ugyanis az esztétikán kívüli értékek az ilyen esetekben is érvényesülnek, igaz ugyan, hogy nem önállóan, a befogadónak a műre irányuló érzelmi és akarati viszonyára hatva, hanem az esztétikai felépítmény elemeiként. Így például az erkölcsi vagy a társadalmi érték eszköz lehet, amely az epikai műben megjelöli a karakterek egymáshoz való viszonyát, illetve jelentőségét (vö. a jó és a gonosz hős ismert ellentétét). Az esztétikán kívüli érték továbbá lehet a cselekmény kibontakozásának rugója is, pl. azon művekben, amelyekben a „jó győzedelmeskedik”. A lírai költeményben (más eszközök mellett) az esztétikán kívüli érték gondoskodik a mű érzelmi töltésének tónusáról. Az esztétikán kívüli értékek különbségei és ellentétei jelentős mértékben alátámaszthatják a kompozíciót, különösen a lírai költemény esetében. Az irónia, mely a valódi – áttételesen értendő - és a színlelt – közvetlenül kimondott – értékelés közötti ellentéten alapul, igen fontos tényezője lehet a műalkotás esztétikai struktúrájának. Még némelyikfajta esztétikán kívüli érték jelen-nem-léte is, ha kellő figyelmet kap, a művészi felépítmény tényezője lehet; így például a 19. századi realizmus egyik ágának jellemző jegye az erkölcsi értékelés elnyomása, mégpedig az egzisztenciális érték hangsúlyozása által. Az erkölcsi értékelés itt oly módon van eltakarva, hogy a tények közvetlen helyeslés vagy elutasítás nélkül jelennek meg, de úgy állnak össze, hogy indirekt módon mégiscsak következzék belőlük az értékelés; a műben ki nem mondott etikai értékelés így a művön túlra vetül ki, az olvasó elméjébe; az olvasónak az az illúziója támad, hogy nem irányítja senki, hogy közvetlenül magát a valóságot értékeli. A realista regényekben az egzisztenciális értékek kiemelésével párhuzamosan hangsúlyt kap az elbeszélt történések „igaz” volta (a tervszerű történeti felépítmény meggyengítésével) és a leírások „valódisága” (a helyszínek véletlenszerű és szervezetlen mivoltával).

Az esztétikán kívüli értékek jelentősége a költői műalkotás felépítésében tehát jelentős. Ennek ellenére gyakorta figyelmen kívül marad olyankor, ha a költészetben az esztétikán kívüli értékek skálája egybeesik ugyanazon értékeknek az olvasók számára a hétköznapi gyakorlatból ismerős skálájával. Ilyen esetekben ugyanis az értékeknek a műben való elhelyezkedését és felosztását úgy lehet értelmezni, mintha a társadalmi valóságon alapulna, nem pedig a mű felépítményén. Az esztétikán kívüli értékek strukturális jelentősége figyelemre méltóan tárul föl egy-egy régebbi műalkotás újbóli felélesztésekor, ha az olvasók számára az esztétikán kívüli értékeknek a gyakorlatban érvényes skálája a műalkotás keletkezése óta érezhetően eltolódott. Ilyenkor megtörténhet például az, hogy egy regény szereplőinek egy bizonyos csoportosítása, mely a műben lévő és a mű teljes felépítményébe illeszkedő erkölcsi vagy társadalmi értékek alapján történt, ellentétbe kerül az olvasó számára érvényes erkölcsi vagy társadalmi értékeléssel. Így aztán ugyanaz az alak, akit bizonyos erkölcsi tulajdonságai alapján magában a műben szimpatikusnak értékelnek, a gyakorlatban érvényes, megváltozott álláspont felől nézve antipatikusnak tűnhet; a költői műben a személyek társadalmi csoportosítása szemben állhat egy újabb társadalmi értékeléssel. Megint másik példa szerint az az erkölcsi eszme, amely felé a költő szándéka szerint a cselekmény mint végső kiegyenlítődés felé irányul, egy újabb felfogás alapján éppen hogy a feszültségek hangsúlyozásának tűnhet. Mindezen példákban a műben megjelenő esztétikán kívüli értékek a gyakorlati életet vezérlő értékektől teljesen elszakadva tűnnek föl, és csupán a mű esztétikai felépítményének tényezőiként érvényesülnek.

Eddig csupán a műben lévő esztétikán kívüli értékeknek a mű teljes felépítményéhez fűződő viszonyát vettük figyelembe. Ugyanakkor viszont már az esztétikán kívüli értékeknek a régebbi műalkotás újjáélesztésekor feltáruló strukturális jelentőségéről szóló fejtegetés is megmutatta, hogy a gyakorlatban az olvasó számára érvényes, tehát a művön kívül létező értékskála sem jelentéktelen annak az eljárásnak a szempontjából, amellyel a mű belső felépítését értelmezzük. A művön belüli és a rajta kívüli értékek között természetesen mindig létezik kapcsolat. Ha azonban a két értékskála fedi egymást, akkor rejtve marad, és nem lesz hatással a struktúrára; mihelyst viszont elkülönül egymástól a műben adott értékelés és az olvasó szokásos értékelése, akkor ez a kapcsolat a művészi struktúra tényezőjévé válik. Némelyik költői műben a két értékskála szándékosan nyílt ellentétbe van állítva egymással; így például a művészeti idealizmus egy bizonyos, a műben szereplő értéket, pl. az erkölcsit, mint magasabb, tehát kívánatos értéket szembeállítja a gyakorlatban érvényes értékkel; más irányzatok, mint a dekadencia vagy a sátánizmus, éppen ellenkezőleg, a gyakorlati élet alacsony, esetleg egészen visszataszító értékeit a pozitív és magas értékeknek kijáró pozícióba helyezik. Vannak azonban olyan esetek is, amikor a műben és a rajta kívül levő esztétikán kívüli értékelés eltérése ugyan nem kap kifejezetten hangsúlyt, de implicit előfeltétele a műalkotás felépítményének. Ezek az előfeltételek akár egész irodalmi műfajok alapját is képezhetik, például a történelmi regényét, a falusi regényét és általában a mindenféle, különleges közegből merítő regényekét. Így például a „falusi” regényt szerzője nem a regényben levő értékskálával megegyező értékeket valló közösségnek szánja; a falusiak számára (mármint az adott műben lévő falusiakkal megegyező módon értékelő falusiak számára) nem falusi regény lenne, hanem egyszerűen csak regény, minden további meghatározás nélkül. Már maga a „falusi” melléknév is kifejezi az esztétikán kívüli értékskálák kettősségének előfeltételét. Talán nem is szükséges külön hangsúlyozni, hogy az az értékelés, amely a műben egy bizonyos közegre jellemzőként használatos, nem kell, hogy egybeessék az adott közeg valódi értékhelyzetével, hanem lehet fiktív is. A művön belüli és kívüli értékelés implicit meg-nem-egyezésének érdekes példáját nyújtja Gobineau Nouvelles asiatiques­-ja. Mindenekelőtt a Kelet különféle tájairól (pl. a Kaukázusból, Perzsiából, Afganisztánból) származó elbeszélések sorakoznak itt egymás mellett, úgyhogy már magán a művön belül is többféle világnézet és így többféle értékskála konfrontálódik. Ezenkívül a minden egyes elbeszélésben művészi értelemben ütközik egymással a műben lévő, valamint az európai olvasó számára megszokott értékelés; így például két szorosan egymást követő jelenetben ugyanaz a személy oly módon cselekszik, hogy az olvasó etikai elvei szerint az erkölcsi értékelés egyszer pozitív, másszor pedig kifejezetten negatív legyen. A cselekvő személy és a környezete számára viszont nincsen semmiféle törés: mindkét tettet pozitívan értékelik.

A költői műben lévő esztétikán kívüli értékek kérdése tehát összetett; de még bonyolultabbnak tűnik, ha a költészet gyakorlati hatására, a funkcióira is tekintünk. A költészet funkciója nem más, mint a társadalomra egy bizonyos érték irányában kifejtett hatása. A költői alkotásnak mint művészi megnyilvánulásnak az adekvát funkciója, mint azt már említettük, az esztétikai funkció; rajta kívül azonban a költészet sok másik esztétikán kívüli funkcióra is szert tehet, pl. etikai, szociális, vallási stb. funkcióra. A költészet esztétikán kívüli funkcióinak kérdése ugyan szorosan kapcsolódik az esztétikán kívüli értékek kérdéséhez, mégsem szabad a kettőt összetéveszteni. Mégpedig azért nem, mert a mű hatásának nem annyira maga a mű az előfeltétele, hanem azon társadalom alkalmassága, amelyre a mű hatást fejt ki, a társadalom vonzódása egy bizonyos értékterület felé, illetve a társadalom értékelési módja. A társadalom másmilyen funkciót tulajdoníthat egy műnek, mint amilyet a költő szánt neki. Mindez legfőképpen olyankor történik meg, amikor régi vagy idegen műről van szó, amelyet nem az a társadalom fogad be, amelyik számára a művet alkották, bár kortárs és hazai művek esetében is előfordulhat. Ismerjük például Bezruč[3] tiltakozását a Čtenáři veršů (Versolvasók) és az Úspěch (Siker) című verseiben a Slezské číslo (Sziléziai szám) költeményeinek esztétikai értelmezése ellen, hiszen ezekkel a költeményekkel esztétikán kívüli hatást kívánt elérni.

A költészet esztétikán kívüli funkciója voltaképp nem a poétika, hanem a költészeti szociológia problémája. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a művészeti felépítmény elemzése során nem kerülhet sor a műalkotás funkcióinak vizsgálatára, hiszen már a mű létrehozása során is fontos szerep juthat a költő elképzelésének arról, hogy milyen legyen a mű külső hatása. Így a mű előrevetített funkciója a művészi struktúra szerves részévé válik; sőt, még az is lehetséges, hogy a költő a műalkotás egy bizonyos külső funkcióhoz való hozzárendelését tudatosan, művészi módon használja ki. Jurij Tinyanov (az Arhaiszti i novatori kötet Literaturnüj fakt című írásában) így ír erről: „A mű felépítményének alapjaihoz tartozhat az az irányultság, amely a konstrukció leendő alkalmazásának módjára vonatkozik; a legegyszerűbb ilyen példa az élőbeszédre való irányultság a szónoki nyelv vagy a retorikai líra esetén.”

Az egy bizonyos funkcióra való irányultság, amely adott lehet magán a művön belül, és a felépítményének is alkotóeleme lehet, tehát a poétika kérdéseihez tartozik. Viszont még a műnek az őt befogadó környezetre gyakorolt hatását illető szociológiai probléma megoldása során sem szabad figyelmen kívül hagyni a költői műalkotás felépítményében lévő esztétikán kívüli értékek és funkciók alkalmazásának lehetőségét és következményeit. A szociológiai vizsgálatnak is számolnia kell az esztétikán kívüli értékeknek az esztétikai érték általi deformációjával, valamint azzal, hogy egy költői műalkotásnak a társadalom általi látszólag egészen felszínes alkalmazási módja is állhat a mű belső elrendezésének hatása alatt.

A költői mű funkciójával kapcsolatban talán célszerű említést tenni egy hozzá szorosan kapcsolódó jelenségről, nevezetesen a költészet társadalmi elterjedtségéről. Vannak olyan korszakok, amikor a költészet iránt a társadalom tagjai nagy számban érdeklődnek, amikor a költészet sok társadalmi közeget és réteget jár át, más korszakokban viszont csak viszonylag szűk olvasói rétegeket érint. A költészet befogadásának efféle kvantitatív korlátozottságát időnként magának a költészetnek a számlájára írják és a költészet válságaként aposztrofálják. Ha azonban megvizsgáljuk a költészet elterjedésének és a társadalomban betöltött funkciójának összefüggését, akkor kitűnik, hogy sem a költészet széles körű, sem pedig a korlátozott elfogadottsága nem áll kapcsolatban a költészet művészeti lényegével, hanem csupán azzal, hogy esztétikán kívüli funkciók nagyobb vagy éppen kisebb hangsúlyt kapnak: hiszen még egyazon műalkotásnak sem lehet minden korszakban ugyanaz a társadalmi elterjedtsége. Egy közeg, amely képes a műalkotást adekvát módon befogadni, megérteni a maga esztétikai funkciójában, mindig csak nagyon korlátozott lehet, és nem valamely társadalmi réteg határozza meg, hanem az őt alkotó egyének vele született diszpozíciója és iskolázottsága. Ez a közeg nem lehet azonos mindegyik művészeti ág esetében az idő és a tér egyazon pontjában (pl. ugyanannál a nemzetnél ugyanabban a korban): minden művészetnek megvan a maga közönsége. Ha csak az esztétikai hatást nézzük, az ilyen különösen fogékony közeg határait a költészet – és más művészeti ágak is – aligha képesek átlépni. Valamely művészet igazán széles körű elterjedését mindig valamely esztétikán kívüli funkciójának erős hangsúlyozása kíséri. Ezért nem beszélhetünk az olvasóközönség számának csökkenése esetén a költészet válságáról, csupán a funkciói terén történt elmozdulásról: így például a szimbolizmus, pusztán azért, mert kevesebb olvasóra számíthatott, nem volt rosszabb költészet, mint bármely másik; ezt bizonyította a későbbi fejlődésre gyakorolt hatása is.

Mindaz, ami ebben a tanulmányban olvasható, nem csupán a dolgok állásának pozitív megállapítása volt, hanem egyszersmind vita is az irodalmi kutatás azon irányzataival, amelyek a költészet egy bizonyos állapotát vagy esetleg az egész fejlődését csupán az irodalmat befogadó társadalom tudatában lévő némelyik érték állapota vagy fejlődése alapján magyarázza. Például a költészet fejlődését sokszor csupán az intellektuális értékek fejlődésének a tükröződéseként (irodalomtörténet mint eszmetörténet) vagy a szociális értékek fejlődésének a tüneteként (irodalomtörténet mint társadalomtörténet) stb. értelmezik. Fontos különbséget tenni egyfelől az esztétikán kívüli értékeknek a költészeten belül végbemenő változásai, másfelől pedig ezen értékeknek a társadalom tudatában és gyakorlati életében lezajló fejlődése között. A költői műalkotás esztétikán kívüli értékei bekapcsolódnak a mű felépítményébe, és a felépítmény fejlődési törvényszerűségeinek alárendelt helyzetbe kerülnek. Az esztétikán kívüli értékek némelyik csoportjának a művön belül és ugyanezen értékeknek a társadalom tudatában és gyakorlati életében lévő állapota közötti egybeesés a fejlődés egy bizonyos pillanatában ugyan lehetséges, de se nem szükségszerű, se nem változhatatlan; egy következő fejlődési szakaszban a költészet egy egészen más értékcsoporttal kerülhet közvetlen kapcsolatba. Az a követelmény, hogy az irodalom fejlődésének vizsgálata mindenekelőtt a mű művészi felépítményét vegye alapul, nem utasítja el az esztétikán kívüli értékek vizsgálatának szükségességét sem a művön belül, sem rajta kívül, de őrá vonatkozólag. Szükséges viszont, hogy a költői műalkotás felépítményének strukturális elemzése úgy számoljon az esztétikán kívüli értékekkel, mint ennek a felépítménynek a tényezőivel, és hogy - megfordítva - a szociológiai vizsgálat figyelembe vegye a költészetben lévő művészi felépítmény – ide értve az esztétikán kívüli értékeket is - és a gyakorlati életet vezérlő értékek fejlődése közötti kölcsönös viszonyt; csupán a műben lévő esztétikán kívüli értékeket nem szabad automatikusan azonosítani a műalkotáson kívül érvényes hasonló értékekkel.

[1] Karel Hynek Mácha (1810–1836): cseh romantikus költő, fő műve a Máj (Május) című lírai elbeszélő költemény. (A fordító jegyzetei.)

[2] Otakar Březina (1868–1929): cseh szimbolista költő.

[3] Petr Bezruč (eredeti nevén Vladimír Vašek, 1867–1958): a sziléziai csehek híres költője. A Slezské písně az utolsó lágyító jeles e (Sziléziai dalok) című ismert kötetének gerincét adó versek először a Čas folyóirat Sziléziai számában (Slezské číslo) jelentek meg 1903-ban.